Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-18 / 3. szám
Vasárnap ► 5 1991. I. 18. érezte magát, netán fájt a keze- lába, mind hozzám jött. De még azok is, akik a sok injekciózás következtében a tűszúrás helyén csomókat fedeztek fel testükön. Esténként alig éreztem a kezemet, a hátam majd beszakadt, de soha senkit nem küldtem el. Magam kúráltam magamat. Fürdővizembe pedig sok sót szórtam, mert a jód hatására újjászületik az ember. Soha nem néztem, ki a segítségre szoruló, magyar-e vagy szlovák, fehér-e vagy fekete. Ha hívtak, a cigányputriba is elmentem. Nem bántottak engem soha. A minap összefutottam egy cigányasszonnyal, aki azonnal magával vonszolt otthonába. Hónapok óta kelés van a fenekén, s ő bizony orvosnak nem mutatja. Bezzeg nekem igen. Na, mondtam neki, ha azt akarod, hogy hozzád nyúljak, előbb megmosakszol, de előttem ám! Megtette. Utána zabfürdöt készítettem, s néhány napos kezelés után nyoma sem maradt a fekélynek. A szauna bezárása után (állítólag ráfizetéses volt, de arról sokat tudnék mesélni, ki lopott és mennyit!) nem én, hanem a masszázsaimhoz szokottak kerültek bajba. Ezért kezdtem házakhoz járni. Kilométereket R ozi néni mindig siet. így volt ez fiatal korában, s így van ma is. Mert Rozi néni, korát meghazudtoló frissességgel, 78 évesen is betegeit járja.- Mi mást tehetnék! Segíteni kell a szenvedőkön. S amikor az orvosi tudomány csődöt mond, színre lépek én. Dicsekvés nélkül mondhatom, masszázsaim után enyhült a betegek gerincfájdalma, megmozdult, járni kezdett az addig mozdulatlan. Sajnos, a magam bajára nincs orvosság - mutatja az erőkifejtéstől deformálódott kézfejét, csuklóját. A vajkai születésű özvegy Kocsis Rozália gyermekkorától vonzódott az elesettekhez. A családon belül mindig a betegek körül forgolódott, s addig erősködött, míg megbízták valami feladattal. Aztán megbetegedett, s középfültó-gyulladásának következménye - nagyothallás - végigkíséri életét. Intézetbe került, de mert segítő szándéka ott is kiütközött belőle, az intézet igazgatója bejuttatta a pöstyéni ápolónöképzöbe, ahol rehabilitációs nővéri képesítést szerzett.-1930-tól 38-ig Póstyénben, a Pro patria gyógyintézet gyermekosztályán a béna, nyomorult kicsiket masszíroztam. Az orvosok nemcsak igyekezetemet látták, hanem az eredményeimet is, ezért a legsúlyosabb esetek kerültek hozzám. Hiába tanultuk az anatómia alapjait, a saját szememmel akartam látni, mi hol van. Kiharcoltam, hogy ott lehessek a boncolásoknál, s a boncasztal mellett tanultam a legtöbbet. A másfél éves kisfiú sem ülni, sem állni nem tudott. Az orvosok tanácstalanok voltak. Rozi nénit ajánlották. Elvállalta a gyerek kezelését. Igaz, kikötötte, bármennyire is sími fog a kisfiú, túrni fognak. Két álló éven keresztül a kemény konyhaasztalon gyúrta a kétségbeesett gyereket. Eleinte másnaponként, később hetente kétszer, majd kéthetenként, havonta. A kicsi sokat szenvedett, sírt, ordított, s a szoba sarkában ott könnyezett a gyermek anyja is. De Rozi néni hajthatatlan maradt. Hihetetlen erővel, akarattal masszírozta az apró gyermektestet. Néhány hét múlva finom tapintásával megérezte az izmok erősödését, s alábbhagyott a kisgyermek félelme, szorongása is. S amikor egy szép napon a gyerek tipegni kezdett, Rozi néni tudta, ismét győzött. 1953-tól 1960-ig a Vöröskereszt járási nővéreként járta a falvakat, tanyákat, s hol egyedül, hol orvossal, egészségügyi előadássorozatokat szervezett, majd tartott. Beszélt a gyermekápolásról, a különböző betegségek tüneteiről, de a népi gyógymódokról éppúgy, mint a túlzott gyógyszer-, alkoholfogyasztás ártalmairól. S ha közben mozgássérültet látott, „gyógyítani“ próbálta. A kislány mindig álmos, fáradt volt, s hiába vitték levegőre, sápadtsága nem múlt el. Járni sem bírt, ezért a szülők Rozi nénit hívták. Szakavatott mozdulatokkal naponta masszírozta a kislány lábizmait, kezét, hátát, finoman, de erősen a kis hgsát. összeállította vitamindús étrendjét, s türelemre intette a csüggedő szülőket. Ma a kislány amint az ablakból meglátja Rozi néni siető alakját, eléje szalad. A második emeletről, egyedül.- Amikor még Somorján üzemelt a szauna, akkor jártak hozzám igazán. Én voltam a „für- dős mama“. Akinek idegzsábája volt, vagy műtét után rosszul gyalogoltam naponta, este és hajnalban egyaránt, nem néztem esik-e, vagy süt a nap. Volt egy időszak, amikor eljártam a csö- lösztői gyermekszanatóriumba, de amikor tapasztaltam, milyen hányavetin, érzés nélkül masz- szírozzák a szerencsétlen, mozgássérült gyerekeket, nem mentem többé. A rehabilitációs nővérek 5-10 perc alatt elvégzik „dolgukat“, pedig csak úgy érhetnek el eredményt, ha a masszázs időtartalma legalább fél óra. Nagyon meg kell dolgozni az eredményért, és közben csitítani kell a síró, félő gyereket, mesével, énekkel kell elterelni a figyelmét. Csodálkozom, hogy az egészségügyi szakiskolákban miért nem tanítják a házi gondozást, a házi ápolást? Sokan rászorulnak és szívesen megfizetnék az ezzel járó költségeket. Rozi néni mihelyt finom ujjaival végigtapogatja betegét, azonnal megállapítja, vízközeiben él-e az illető. - Mert ha igen, a nedves, nyirkos levegő hatása kisebb-nagyobb csomók formájában megmutatkozik az izom- zaton. Eltüntetésük nem kis erőfeszítést igényel. - De ha eltűnik a csomó, elmúlik a fájdalom is. Igaz, sokszor nem is tapintással, hanem a „nyelvemmel“ érzem meg a csomót. Ugyanis, erre még Póstyénben az egyik professzor jött rá, a kifinomult érzékkel rendelkezők között vannak olyanok (állítólag kevesen), akik a bőr alatti csomót túlzott nyálképződéssel is érzékelik. Mindig összeszorított szájjal dolgozom, mert a csomók hatására kicsordul a nyálam. Ez is oka annak, hogy az orvosok, akik ezt tudják, gondolkodás nélkül küldik hozzám a betegeket. A minap képeslapot hozott a postás. Az állt rajta, hogy Rozi néni, Somorja. Meg az, hogy szép itt, jó itt, csak a kezed hiányzik. Azt sem tudom, ki írta, de irgalmatlanul jólesett! Péterfi Szonya Volt egyszer egy tizedes... Közel fél évszázaddal ezelőtti történetet mondok el. Úgy, ahogy megesett. Nevemet nem árulom el. Az ok egyszerű: szomszédaink akkor is irigyelték, hogy teljesen ismeretlen szlovák katona jóvoltából megmenekültünk attól a pokoltól, amit nekik - Csehországba hurcolt magyar családoknak végig kellett szenvedniük. A történet színhelye a Komáromi járás egyik falucskája. 1946 január tizenharmadikán délután három óra lehetett. A falu szélső utcájában laktunk. A környék gyerekei itt szánkóztak és száguldoztak a maguk gyártotta fakorcsolyákon. Egyszer csak látjuk, hogy a falut gyűrűbe fogva katonák jönnek egymástól néhány méter távolságra. Ahogy közeledtek, úgy szűkült a kör is. A falu széléhez érve már szorosan egymás mellett haladva közeledtek. A gyerekek mindenkor csodálják a katonákat. Ók testesítik meg számukra a bátorságot és a hősiességet. Mi is elébük szaladtunk, beléjük kapaszkodtunk és lépést tartva meneteltünk velük. Ej, pedig ha tudtuk volna! Nekünk, gyerekeknek, sejtelmünk se volt kitelepítésről, elhurcolásról Szüléink se beszéltek róla előttünk. Minek is ijesztgettek volna, amikor maguk se hitték, hogy ekkora kegyetlenségre egyáltalán sor kerülhet a nem is egész egy évvel véget ért világháború szörnyűségei után. '*■ A katonák zubbonyuk zsebéből cédulát vettek elő. Nem nevek, hanem házszám felől érdeklődtek. Mi igazítottuk el őket. Én is kiválasztottam egy katonát, akit fontosságom tudatában kalauzoltam a megadott számra. A fegyveres katona láttán anyám fájdalmas sírásba tört ki. Apámat is ekkor láttam először sírni. Ók már tudták... A katona kötelességét ridegen teljesítve felszólított, csomagoljuk össze személyi holminkat, esetleg néhány szükséges bútordarabot, mert holnap megérkeznek értünk a tehergépkocsik. Holnapig hát a világ. Utána a nagy ismeretlen. El kell hagynunk otthonunkat, a pajtásokat, a rokonokat. S ki tudja, hol lelünk új hajlékra? De mindezt miért? Kinek mit vétettünk? Anyám fiatal korában szlovák környezetben élt, elég jól megtanulta a nyelvet. Szót értett a hozzánk beosztott katonával is. Már amennyire a fojtogató sírástól még erre is tellett erejéből. A tizedes aspiráns jólelkü ember lehetett, mert anyám sírása annyira meghatotta, hogy neki is eleredtek a könnyei.-Katona vagyok, a parancsot teljesítenem kell... Bármennyire is együttérzek magukkal. Azt is el tudom képzelni, mit éreznének az én szüleim a maguk helyében... Nem sokat vigasztalhatott, hisz a rettenetes gépezetben ö is csak apró csavarocska volt. Azért megígérte, hogy próbál valamit tenni értünk. Tett is. Apámat utasította, hogy azonnal feküdjön ágyba és igyon jó erős, feketekávét sóval.- Attól magas láza lesz, de ne féljen-biztatta anyám tolmácsolásával. Ezzel magunkra hagyott. Anyám vegyes érzelmekkel szórta a sót a feketekávéba. Hitt is, meg nem is e „gyógymódban“, dehát abban a szorult helyzetben mit meg nem tett volna. Apám estére belázasodott. A higanyszál csaknem a negyven fokig felszökött. Akkorra a katonánk is visszatért.- Nem mennek sehová! - újságolta örömmel. Apámnak újabb feketét főzött, ismét jó adag sóval, nehogy az előző hatása csillapodjon. Ezt néhányszor a következő órákban is megismételte. Másnap megérkezett a félelmetes, amerikai gyártmányú katonai teherautó. A katonák kapunkat kifordították sarkából és a kocsi betolatott az udvarba. Rettenetes durván viselkedtek. Meg is kezdték volna a rakodást, ha a tizedesünk közbe nem lép. Hosszú veszekedés kezdődött közöttük. Közben egy tiszt is érkezett. A tizedes annak magyarázta el, hogy a családfő betegsége miatt az elhurcolás elmarad. A tiszt azonnal rendelkezett, hogy anyámat és engem bevigyenek a kitelepítési bizottságra. A katonák, mint valami élettelen holmit ragadták meg anyámat és feltuszkolták a teherautóra. Annak rakfelületén az éjszakai ólmos eső tükörsimára fagyott, azon csúszott végig anyám a vezető fülkéjébe ütközve. Velem is ezt tették volna, ha meg nem előzöm őket és magamtól fel nem ugróm a kocsira. Őrangyal tizedesünk alaposan leszidta a katonákat, akik persze nem sokat hederítettek rá. A tizedes valósággal üvöltött.- Mit szólnátok, ha valaki a ti anyátokkal csinálná azt, amit ti tesztek ezzel az asszonnyal! Közben elindultunk. A kitelepítési bizottságon mintha csoda történt volna. Már egészen másképp fogadtak. Anyámat szépen bevezették és egy-két kedvesebb szavuk is volt hozzánk. A kitelepítési bizottság elnöke már tudta miről van szó. Előtte feküdt az orvosi bizonyítvány, amit a tizedes állított ki. Később tudtuk meg, hogy civilben orvos. Anyámmal tudatták, hogy ö otthon marad apámat ápolni, de engem elvisznek. Jó leszek tehénpásztornak. Nagyon megijedtem. Alig voltam tizennégy éves, mit kezdek most a szüleim nélkül. Velem együtt anyám is keservesen sírt. Megeshetett rajtunk a szívük, mert végül is itthon hagytak. A katonákkal is közölték, hogy maradunk, akik nagyot nevettek, mondván, legalább egy fuvarral kevesebb. Egy család sorsa számukra mindössze egy fuvarral ért fel... A tizedes apáim ágyán ülve várt.- örülök, hogy sikerült - mondta szerényen, mintha semmi köze nem lett volna a dologhoz. - De a papa most már több feketét ne igyon. A láz Így is eltart egy-két napig. A tizedes ennyi év távlatából is elevenen él emlékezetemben. Arca boldogságot sugárzott. Ma már tudom, hogy ez abból a melengető érzésből fakad, amikor valaki embertársával jót tehet. Ó akkor valóban rendkívülit tett. Szembeszállt a hivatalos politika gerjesztette gyűlölettel. Emberbaráti kötelességét teljesítette, amihez talán épp orvosi hivatása adott erőt. Anyám tartóztatta volna öt. Nagy darab házi sonkával vendégelte meg és feketét főzött neki. Természetesen só nélkül... A tizedes nevét nem ismerjük. Akkor elfelejtettük megkérdezni. Anyámmal, amíg élt, sokszor emlegettük. Eddig a történet. Régi ismerősének visszaemlékezése alapján feldolgozta ZSILKA LÁSZLÓ Méry Gábor felvételei
