Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1991-05-31 / 22. szám

Bánfalvy Ágnes — Amerikából Négy filmcím és egy egész oldalas fotó a Los Angelesben megjelenő Daily Variety címlapján: Mephisto, Passion, The Big O, Storm and Sorrow. Agnes Banfalvy fehérre szőkített hajjal, tengerentúli eleganciá­val. A Mephistót 1981-ben Szabó Istvánnal forgatta, a Szenvedélyt 1981-ben, útban New York felé, Godard-ral. A nagy O, vagyis az Orson Welles-sztori már amerikai produkció, akárcsak a Vihar és bánat, amelyet szerte a világon játszani fognak. Bánfalvy Ági tízegynéhány évvel ezelőtt, a Jó estét nyár, jó estét szerelem gyümölcsáruslányaként Tanganyikáról álmodozott a Vígszín­ház színpadán. Nyurga volt és álmosképű, komikus és összetéveszthe­tetlen. Magassága ma is szembetűnő, arca viszont észrevehetően változott. Mellesleg gyanítom: ez is csak játék a részéről. Megmutatja, hogy ha akar, ilyen is tud lenni. ízig-vérig amerikai. 0 Lassan tizedik éve, h°gy „odaát“ él, nekem valahogy mégis úgy tűnik, most rhent csak el, nem is olyan régen. Biztosan azért, mert amióta amerikai állampolgár, egyre töb­bet van Pesten.-Igen... tavaly is egész augusztusban itt­hon voltam. A Vihar és bánatot forgattuk az osztrák Alpokban, onnan jöttem haza, most pedig nem is egy, hanem négy hónapot fogok itthon tölfeni. • Ilyenkor leáll a kinti élet?- Nem áll le? Ott a képviselőm, ő inté­zi az ügyeimet... a menedzserem. Hívott is tegnap, hogy menjek gyorsan, legalább egy hétre, de hát most itt is beindultak a dolgok, úgyhogy nem mentem. Telefonon beszéltünk meg mindent. • És ha lemarad valamiről, mondjuk épp a nagy lehetőségről?- Az nem fordulhat elő, ott az ügynöksé­gem, csupa korrekt, megbízható ember, ők pontosan tudják, mi az, ami fontos, és mi az, ami egyáltalán nem érdekes számomra. 0 A Székely Éváról szóló film ez idő tájt, gondolom, mindennél jobban foglalkoztatja.- Na, ezért is vagyok most itthon. Nyolc­vankettőben, amikor elmentünk a férjemmel, még csak én voltam a film bolondja, azóta Attila is ennek él. Kint, Kaliforniában szerzett rendezői diplomát; Strindberg Júlia kisasszo­nyából forgatta első, félórás filmjét. Miss Ju- lie-t, ha már egyszer „kéznél voltam“, termé­szetesen én játszottam, a Székely Éváról szóló nagyjátékfilm lesz a második közös munkánk. Két éve készülünk rá, attól a perctől fogva,' hogy elolvastam a könyvet. • Hol került a kezébe?- Los Angelesben. Vendégségben voltunk egy házaspárnál... magyar a félj, látom, ren­geteg könyve van, egyszer csak megakad a szemem egy címen: Sírni csak a győztesnek szabad. Nem zavartattam magam, félrevonul­tam és csak úgy faltam a szöveget. Ezen aztán annyira elcsodálkoztak, hogy a party végén, amikor megkérdeztem, kölcsönöznék-e a könyvet, azt felelték: kénytelenek nekem adni, ha ez engem annyira érdekel. És akkor szóltam Attilának, hogy olvassa el ő is, bár ő már itthon olvasta, és ő mondta ki elsőként, hogy ez tényleg olyan téma, amely mindenki­re hatással van. Úgyhogy mindkettőnknek szívügye lett ez a film, és most örülünk, mert az amerikaiak is fantáziát látnak benne. Jövő­re, az olimpiára szeretnénk elkészíteni, a for­gatókönyv már megvan, itthon fogunk dol­gozni, eredeti helyszíneken. 0 Székely Éva hogy fogadta az ötletet?- Örül, természetesen nagyon örül. Amit megírt a könyvében, az szép és meghatóan emberi, de amit azóta tudok róla, hogy szemé­lyesen ismerem, az még fantasztikusabb. 0 valóban olyan, amilyennek a könyvében mutatja magát, hittel, szeretettel teli őszinte ember, és amit külön csodálok benne, az a kitartása és hogy mindig, minden helyzetben hú maradt magához. Munkatáborban az edző­je, már csapat sincs, víz sincs, de ő akkor sem adja fel, történjen bármi, neki győznie kell. Én annyira, de annyira vele éreztem, miközben olvastam a könyvet, hogy azt el sem tudom mondani. Most persze mindenki arra kíváncsi, hogy tudok-e vajon úszni? Úgy, mint Székely Éva, természetesen nem tudok, nekem nem is az lesz a dolgom, hogy ússzak, hanem az, hogy játsszak. És ami ezzel együtt jár majd a filmben, azt meg is fogom tenni... ha én elkezdek valamit, akkor azt szeretem' végig­csinálni, én az akadályoktól nem ijedek meg. 0 Nyelvi akadályokat érez-e még, amikor angolul beszél?- Már nem. Már a kiejtésemre is csak a beszédórákon figyelek. No, ez érdekes... megyek, és az egész olyan lehetetlennek tű­nik... hetente'kétszer, szerdán és pénteken ott ülök a tanárom előtt Los Angelesben, majd újra és újra felötlik bennem a kérdés, mikor lesz ebből valami? Végeláthatatlannak tűnik az egész, mégis megyek, kazettákat hallgatok, felolvasok, pedig senki sem kényszerít. De ha nem mennék, akkor nem fejlődnék és akkor az angol hölgy, aki az ügynökségen dolgozik nem dicsérné a kiejtésemet. Ahhoz persze, hogy a pályán előbbre lepjek, még enné! is több kell. A legfontosabb: talpon maradni. Bírni a harcot, a gyűrődést, napra, sőt percre készen várni, hogy most, most fognak hívni. S ha már ott állok a kamera előtt, akkor a maximumot kell kihoznom magamból, a le­geslegtöbbet, a legeslegjobbat, amire képes vagyok. Százan, ezren állnak mögötted a sor­ban, ha nem felelsz meg, már ugrik is a követ­kező, készenlétben áll az ajtód mögött, arra vár, hogy behívják. 0 A Vihar és bánattól nagyon sokat várt a forgatás idején. Milyen kritikákat kapott az alakítására?- Jókat, igazán jókat, még New Yorkból is felhívtak, hogy gratuláljanak. Most úszónő leszek, a hegymászó után úszónő... megint a harc, és nem a vízzel, hanem önmagámmal. Én ezeket a szerepeket szeretem. Egy csapo- dár, könnyelmű nőt könnyű eljátszani, mert ahhoz megvan a séma, de olyan figurával, mint amilyet a Vihar és bánatban kaptam, nem lehet nem foglalkozni. Ha egy nő nem akar lejönni a hegyről, mert úgy érzi, vész­helyzetben hagyná magukra a társait, akkor azon el kell gondolkodni, abban van valami, amitől heteken át nyugtalanul alszik az em­ber. Ezért volt fontos számomra ez a film, és ezért szeretem minden egyes kockáját. Már a puszta tény, hogy benne lehettem, az is kellemes érzés. Hogy csináltam valamit, hogy nem is ott születtem és ekkora lehetőséget kaptam. Ott, abban az országban, ahol nem tudom, hány ezer színész vár szerepre, mert mindenki oda megy, még a New York-i is Los Angelesben akar színész lenni. Ott van pél­dául a szoptszédom... vátja az első nagy lehetőségét, színésznő, ügynöksége van, még­se hívják. Hogy csinálod, kérdezi tőlem, ha összefutunk, áruld már el, hogy a fenébe sikerült neked? 0 Tényleg: hogyan?- Na, ez az a kérdés, amire képtelen va­gyok pontos választ adni. Szerencsés vagyok, azt hiszi mindenki, de hogy én mit kínlódom, gyötrődöm egyedül, amikor semmi sincs, azt csak én tudom. A hitem, az tart életben mindig, hogy érzem, menni fog a dolog. Menni fog, mert mennie kell. 0 Miután kimentek, másfél évig New Yorkban éltek. Beverly Hillsbe, Los Angeles leggazdagabb negyedébe hogy kerültek? Ad­dig gyűjtögettek. addig kuporgattak, amíg...-...igen. Ültünk egy kocsiban, vittek végig a városon, egyszer csak eláll a lélegze­tem: hát hol vagyok én, mit látok, merre járok? Erre nevetve hátrafordul valaki, hogy ezt itt a Beverly Hills. Ja! Akkor meg is állhatnánk egy kicsit... annyira megtetszett a hely, hogy alig vártam, hogy odaköltöz­zünk. Előbb egy kisebb szobát vettünk csak ki, aztán kezdtünk el cserélgetni. Most már lakásunk van, nem házunk, csak lakásunk, de ha nem mi, magunk lettünk volna a Miss Julie producerei, akkor már házunk is lehetne. Nem haj. Jó ez így is. Warren Beatty a Bever­ly Hotelban lakik, nem messze tőlünk, havi 20 ezer dollárért. Láttam őt, találkoztam vele. Ott lakik a közelünkben Jacklyn Smith is, a Charlie angyalaiból. Nekem mégsem ő a leg­nagyobb élmény, hanem Kirk Douglas. Ahogy ott áll előttem a járdán, csizmában, farmer- nadrágban, rövidujjú pólóban, aztán szépen, lassan, egy kopott reklámszatyorral a kezében áttotyog a zebrán. Egyébként azt kell, hogy mondjam: nincs ám ott akkora flaue, mint ahogyan azt itt sokan gondolják. A jólét szemmel látható, de a flancolás egyáltalán nem divat arrafelé. 0 Nézve ezt a kint készült fotót, nem tudom nem megkérdezni: miközben csillog- villog az ember, mindenféle elvárásnak próbál megfelelni, nem veszíti el belső énjét, lejké- ben, erzelmeiben nem válik amerikaivá?- Nem, nem. Én egyre inkább önmagam vagyok, most kezdek olyán lenni, hogy né­zem, amit nézek, mondom, amit mondok, már nem ellenőrzőm agyon magamat, felvállalok mindent, amit itthon lepleztem, önállóan állok a lábamon... ilyesmiket érzek. Ami pedig a fotót illeti: én minden képen más vagyok, ezt hallom mindenütt, és ez tényleg így van. New Yorkban annak idején fel is ajánlották, hogy legyek fotómodell, szerződést tettek elém, és rengeteg pénzt ígértek, mégsem ájul­tam el. Én csak a kamerát imádom, a fényké­mJkZsfirfr'staM pezőgépet nem. A kamera biztonság. Partner. Azzal játszani tudok. A fényképezőgép előtt legfeljebb ülni. És az a legnehezebb. Ott ülni, csak úgy magamért. Ez a kép most arra jó nekem, hogy tudom, ezt az arcot is elő lehet hívni belőlem. Ez számomra is új dolog. Eszembe sem jutott, hogy én ilyen is tudok lenni. Én mindig, minden szerepet belülről oldok meg, a külsőmre sosem figyelek. Mond­ta is nemrég égy amerikai ruhatervező, hogy én valószínűleg alszom, amikor a kosztümöt próbálgatják rajtam, mert csak állok és szótla­nul, szinte bénán tűröm, hogy dolgozzanak velem. Igen, ilyen értelemben nem vagyok hiú, de a figurát azt nekem kell kitalálnom. 0 S ha éppen nincs mit kitalálnia.,. két film között mire kényszeríti a sorsa?- Hála az égnek, nem kell lemennem a sar­ki étterembe felszogálni. Ezt elértem. Most már a szakmából élek jó pár éve. Csináltam én is ingyen filmeket... egy egyetemista, aki a vizsgafilmjét rendezi, nem tud fizetni, annak szívességbői játszom el a szerepet. De ezek a munkák is a javamra váltak... gyakorolhat­tam a nyelvet, helyzetben lehettem, és ez óriási biztonságérzetet adott. És most ugyane­zek a fiúk, diplomával a zsebükben, első játékfilmjükre készülnek, egyikük az Oscar- díjas Oliver Stone asszisztense... nem igaz, hogy nem fog hívni, ha lesz egy nekem való szerep a filmjében. • Pesten, a most alakult Merlin Színház­A ban, külföldi színészek társaságában, Molnár Ferenc Játék a kastélyban című vígjátékában fog játszani, angol nyelven. — Már tavaly szóltak, hogy számolnak ve­lem, de akkor még fogalmam sem volt, hogy mi lesz ebből, tehát nem mondtam többet, csak annyit, hogy oké, rendben. Különben az első, amit megtanultam Los Angelesben, az az volt, hogy először mindenre nemet kell mon­dani, mert abból könnyen lehet igent csinálni, de az igenből nemet már nagyon nehezen. Visszatérve a darabra: a primadonnát játszom majd benne... én... na, most tessék engem megnézni, az vagyok? Istenem, majd az le­szek. Ez volt nekem itthon a legnagyobb bajom, állandóan be akartam illeszkedni. Úgy akartam csinálni mindent, ahogy mások, azokhoz akartam hasonlítani, akik bent álltak a sorban. Minden napom, minden órám erről szólt. Kint aztán rájöttem, hogy pont az a más kell belőlem, én csak azzal nyerhetek. Madon­na, aki ma világhírű popénekesnő, kezdettől fogva a másságra épít. Amikor bement a ba­lettórára és észrevette, hogy mindenki szebb és jobban táncol, mint ő, kettétépte a haris­nyanadrágját, hogy lelógjon rajta, mindenféle dolgot a hajába rakott és azonnal elérte, amit akart: mindenki csak őt nézte. Itthon persze az én időmben nem örültek a főiskolán, ha valaki más volt, mint a többi. Rászóltak, a fejére koppintottak. Na, ez is borzasztóan zavart, meg az, hogy akárhogy dolgoztam is, soha, sehova él nem jutottam, mert a magyar színész pénze az túró. Azzal csak a közértbe lehet elmenni, de nem világot látni. Egy svéd színész, ha befejezi a filmet, mehet, utazhat, benne van az európai vérkeringésben. Ha elviszik a filmjét Cannes-ba, abban a pillanat­ban már mehet is Amerikába, a kapu magától kinyílik előtte. A magyar színész elől minden el van zárva, és én ettől fuldokoltam, ezért indultam útnak. Anyám mindig azt mondta: te a jég hátán is megfogsz élni, és igaza volt. 0 Most mennyi a jég a talpa alatt?- Semennyi. Elolvadt. Hogy másoknak mennyit bizonyítottam, azt nem tudom, de hogy magamnak rengeteget, az biztos. Isabellle Adjani Warren Beatty oldalán próbált célba jutni Amerikában. Nem sikerült neki, vissza kellett kullognia Párizsba. Én két filmet for­gattam tavaly és tegyem gyorsan hozzá: két jól sikerült filmet. Hogy megszenvedtem a magamét? Amerikában mindenki megszen­vedi, amíg el nem jut a kitűzött pontra. Én a milliomosokat sem irigylem ott... eszmélet­len, hogy mit dolgoznak. Ha valaki azt hiszi, hogy naphosszat a medencéjük szélén sütké­reznek, akkor az téved. És ki nem adják a kezükből az üzletet, legfeljebb a gyerekük­nek. Anthony Quinn mondta nem is olyan régen, hogy Olaszországban az emberek azért dolgoznak, hogy éljenek, Amerikában meg azért élnek, hogy dolgozhassanak. Pontosan fogalmazott. Az amerikaiak a munka alkoho­listái. Ők nem ismernek olyat, hogy jaj, de jó, megcsináltam, vége. Ott a nap huszonnégy órája a munkáról szól. 0 Tehát bekerült a szakma sűrűjébe...- ... ami azért jó, mert nem vagyok végre mások kezében. Már nemcsak azon múlik az életem, hogy az ügynökségem mit tesz értem, hanem rajtam is, hogy én is tenni tudok magamért. Tehát élek, vagyok és jól vagyok. Már amit eddig elértem, az is büszkeséggel tölt el. Szabó G. László 1991. V. 31.

Next

/
Oldalképek
Tartalom