Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-05-31 / 22. szám
• • Az okok jrs F>oe ti cet Arte Poetica Nézni a folyót, mely idő meg víz, és tudni, hogy az idő is folyó, s hogy elveszünk mi is, mint a folyó, s az arcok is elfutnak, mint a víz. Az ébrenlétről tudni: másik álom, mely csak álmodja álmát, s a halál, melytől a test retteg, az a halál, a minden-éji, mit úgy hívnak, álom. Napról, évről érezni, puszta jelkép, jelképe a napnak és az évnek, s a bajt úgy venni, mit hoznak az évek, mintha kósza hír lenne, zene, jelkép. Halálban álmot látni, s ha az alkony jő, benne bús aranyt, ez a költészet, szegény és halhatatlan. A költészet, mely visszatér, mint a hajnal s az alkony. Esténként néha felmerül egy arc ránkvillantja egy homályos tükör, a művészet, akár ez a tükör, s mit felvillant, a mi arcunk az arc. Mondják, Ulysses, unva a csodákat, sírt örömében, látva Ithakát, a zöldet s jámbort. Ilyen Ithakát, idéz a művészet, nem a csodákat. Olyan, akár a végtelen folyó, mely megy s marad, s tükrében ugyanaz a Hérakleitosz látszik, ugyanaz s mindig más, mint a végtelen folyó. Las Causas A naplementék és a nemzedékek. A napok — s köztük egy se volt legelső. A víz üdítő friss pezsgése. Ádám torkán. A rendezett Paradicsom. A sötétséget fürkésző tekintet. A farkaspárok hajnali szerelme. A szó. A hexaméter. A tükör. Bábel Tornya és az emberi gőg. A káldeusok megbámulta hold. A Gangesz számlálhat at ián homokja. Dzsuang-szi, s ki őt álmodja, a lepke. 'A szigetek szélén az aranyalmák. A labirintus bolygó folyosói. Pénelopé végtelen szőttese. A sztoikusok körkörös idője. A halott szájában a pénzdarab. A kard súlya a mérleg serpenyőjén. Minden lecsurgó csepp a víziórán. A sasok. A fastik. A légiók. És Caesar Pharsalusra virradóra. A keresztek árnyéka lenn a földön. A perzsa sakkja s matematikája. A roppant népvándorlók nyoma. A karddal leigázott birodalmak. A nyílt tenger. Az izgékony iránytű, Az óraketyegés visszhangja bennünk. A fejszével leterített király. A régvolt hadak por-tengere. A Dániában csengő csalogánydal. A kalligráfus kirajzolt betűi. Az öngyilkosság arca a tükörben. A cinkelt kártya. A mohó arany. A felhők formái a sivatagban. A kaleidoszkóp minden arabeszkeje. Minden sírás és lelkifurdalás. Mindezeknek valahogy lenni kellett, hogy a mi kezünk egymást megtalálja. Somlyó György fordításai Nagy László: Galambok A író mindennél jobban sze- l\Zj rette önmagát, a pénzt és állítása szerint az irodalmat is. Amikor szülővárosában, Horny Túrban elvégezte a gimnáziumot, egyenesen a fővárosba indult nyelveket, filozófiát, történelmet, lélektant és irodalmat tanulni. Később derült ki, hogy ezek közül egyik tárgyban sem ért el sikert. A fővárosban viszont pusztán irodalomszeretetből fokozatosan alkoholista, kábítószerélvező és majdnem öngyilkos lett. (Ez utóbbiról majd a végén.) Eleinte festői kiskocsmákban és söntésekben iszogatott egy-két jó szóért bőkezű barátaival, később, amikor alkoholistává vált, ellenségei itatták le, mert nem volt képes visszautasítani a rosszindulatúan kínált poharat. Eredetileg azt állította, hogy az apja holland tengerész, az anyja finn, a felesége pedig görög. Az említett országok gyönyörű nyelvei közül azonban egyiket sem beszélte. Nem csoda, hiszen anyanyelve is mérhetetlen nehézségeket okozott neki. Egy-egy mondatot néha egész nap rakosgatott össze. „De milyen mondat ez!“ - lelkesedett. Színtiszta stilisztika! Sajnos, csak színtiszta stilisztika, nem pedig tartalom, sem forma, a kettő egysége meg aztán végképp nem. Ezzel a szenvedéssel teli módszerrel írt egy elbeszélést, mely inkább kábítószer-elbeszélés lett; írt egy novellát is, leginkább alkoholnovellát, összetákolt egy regényt is, valamiféle öngyilkosregényt. Stilisztikai agyoncsi- szoltságán kívül mindhárom műfajt PETER JAROá szokatlan, fárasztó fecsegés jellemezte, melyet az író saját találnia* nyának tartott. Ezt a fecsegést néhány irodalomkritikusnál szabadalmaztatta is. Az említett műfajokban minden összefüggés nélkül, céltudatosan hemzsegett az én-forma, a te- forma, az ön-forma. A befejezéseknél mintha végre megállapodott volna, az utolsó mondatokat ők-formá- ban írta, önmagáról pedig kizárólag mi-formában szólt. Az író különlegességei a jelzők voltak. Egy tyúktojás leírásánál és jellemzésénél hétszáz jelzőt használt.- Miért éppen hétszáz? - kérdezte egy szabadalmazott kritikusa.- Mert a toj tosan eg^fc1 - és fontoskodó]- De hiszel főhősének jeli gedett egyetle zett udvariasa- He, ez a - visított felfe a paradox, Tudja, barátoi szór egyszerűi haha! Ha! Hal Mikor köve ben a döntő v, lás, nem lehet mondani. Egy hosszabb ideje lönleges mode lülről tapétáz melyben szél a felesége, sz< rontott a szob csak kíváncsis maradt. A hős mi egyesülés i után, melytől nagyobb fájd; háromágú id a szekrény ki megtudta, hog; a felesége szén mai délután sol vert ájultan-a- kor rqjöhoz A r egyik szeptemberi délutá- í\.Zj non, amikor otthon ténfe- regtem, a szomszéd, aki a közeli faluban járt, üzenetet hozott az öreg Zakariástól. Egyedül élt az öreg, nem volt senkije, azt is tudtam róla, hogy soha meg se nősült, de ennek okát egyszer sem hozta szóba. Én meg nem kérdeztem. Egyáltalán, a régi dolgokról keveset beszéltünk; nem mintha azok engem nem érdekeltek volna, erről szó sincs. A múltról azért nem beszéltünk, mert Zakariás mindig elhárította ezirányú érdeklődésemet. Most meg a nemvárt üzenet, hogy mennék el hozzá, mert mondanivalója van számomra. Sietve összekaptam magamat, s már mentem volna, amikor az egyik cimborám nyitotta rám az ajtót, azzal, hogy így szeptember közepén, amikor telihold ragyog az éjszakai égbolton, a legszebb s a legférfiasabb cselekedet megnézni, mit művelnek a szarvasbikák az ártéri erdőkben-nádasokban. Mivel magam is úgy vélekedtem mindig, hogy a szarvasok nászánál aligha is van fontosabb, főleg, ha az ember az egészet egy jól belőtt golyóspuskával a kezében figyelheti, szóval az öreg Zakariás invitálása egy pillanat alatt másodrangú tennivalóvá vedlett át. Ami értelemszerűen azt jelentette, hogy legelébb is felhajtottunk egy-két kupica célzóvizet, azaz kisüstit, méghozzá törkölyt, aztán ennivalót, innivalót pakoltunk a há* Részlet az író készülő regényéből. Befejezés lapunk következő számában. tizsákba, majd elő a távcsövet, puskát, töltényt és elemlámpát, hogy a szépnek ígérkező éjszaka hosszú óráiban semminemű meglepetés se érjen. Mert az nagy méreg ám, ha az éjszakai várakozás idején valami nincs kéznél, ha netán egy jó bika vagy egy kóbor vaddisznó átköltözik egy szép vállaplövés következtében a másvilágra... A jó vadászat reménye megemelte kedvemet, hogy hát mégis csak történik valami, hogy megmozdul a szeptemberi langyos semmittevés állóvize. Az öreg Zakariásra pedig marad még idő. Holnap, vagy holnapután majd meglátogatom, hiszen az öreg, mintha vasból volna, nem fogja az idő rozsdája. Amióta ismerem, arca színe, szeme lobbanása, karjának, lábának mozgása semmit se változott. Szavainak keménysége sem. Főleg az nem! De ahogy ott ültem a ragyogó holdvilág sugaras fátyolfényében a magaslesen, valami nyugtalanság fogott el, amikor felvillant bennem az üzenet. Ilyet eddig még soha nem tett, még soha nem hívott, s ez volt a furcsa, a szokatlan. Ahogy tovább töprengtem az üzenet felett, arra a következtetésre jutottam, hogy az öreggel történt valami, vagy történik. Hogy szüksége lehet a segítségemre. Amikor idáig jutottam, egyszer csak a száradó nádban törést hallottam, s nemsokára kiváltott elém egy derék tavalyi süldő. Nem volt nehéz fültövön lőni; a golyó becsapódásának tompa puffanását is hallottam, amely eltörte nagycsigolyáját. Ott maradt tűzben; néhányat rúgott, csülkei összekoccantak, aztán újra ráterült az éjszakai tájra a végtelen csend... Hajnalig a süldővel bajlódtunk. így a délelőttöt átaludtam. Amikor összeszedtem magamat, s újra emberi áb- rázatom lett, eszembe jutott az öreg Zakariás. Mi a jófenét akarhat? A kérdésre persze hiába kerestem a választ, azért le kellett caplatnom GÁL SÁNDOR- A ház. se ég, meg az árvíz se fenyeget. Nagyobb a baj, fiú!- Nem kellesz a menyecskéknek! Az elévetett kérdésre most nem jött az azonnali, sistergő válasz. A körtefa árnyékában megsűrűsödött a csend. Zakariás, mint mindig, ha valami fontosat kívánt közölni, felemelte a bal kezét.- Meg fogok halni - mondta tiszta, érthető tagolással, s felemelt kezét lassan visszaejtette a szék karjára. ilyen vén, sokat próbált csataló. Ámbár, ugye, a idő múlik, s az ember mégis csak ember, lassan elhasználódik. Ez az igazság. De akkor is! Zakariás az Zakariás, nem holmi csiricsáré akárki. Ennek ellenére csak mondtam tovább a magamét.- Most szándékozol meghalni, vagy csak azután, ha megettük a malacpörköltet?-A halál komoly dolog, te fiú! Nem illik vele tréfálkozni. a szomszéd faluba. így is tettem. De előbb az éjszaka jobblétre szende- rült süldő combjából és az oldalasából lekanyarintottam egy-két pörköltre valót, hogy ha már megyek, ne állítsak be üres kézzel az öreghez. A nappali alvás soha nem pótolja az éjszaka elmulasztottakat, így hát eléggé fáradtan, kábultan ballagtam a poros dülőúton — erre feleannyi távolság - a szomszéd falu felé. Alig fél óra múlva már meg is érkeztem Zakariás házához. Ahogy benyitottam a verőckén, az öreget a körtefa alatti asztalnál találtam. Ült a karosszékben, s úgy találtam, szunyókál, mert a verőckenyitásra meg se rezzent. De amikor leültem a vele szemben lévő székre, rám mordult.- Tegnap hívtalak!- Talán a ház ég? Vagy jön az árvíz?- Mi ütött beléd, öreg? - estem neki mérgesen. — Hát persze, hogy meghalsz; én is meghalok, meg az is, aki tegnap született. Idenézz - tettem elébe az asztalra a süldő pörköltnek való darabjait - idenézz, mit hoztam. Friss vaddisznóhús; ha ezt megkóstolod, elfelejted a halált, meg a többi marhaságot.- Meg fogok halni - ismételte újra Zakariás, mintha az iménti szavaimból egy hang sem jutott volna el az értelméig. - S mert meg fogok halni, hívattalak, hogy néhány dolgot elmondjak az életemről. Aztán, ha két öl mélyen leszek a földben, tégy vele belátásod szerint. Még ekkor se igen vettem komolyan Zakariás prédikációját, hiszen ismertem az öreg bolseviket; nem akármilyen fából faragták, olyan könnyen nem adja fel a harcot az- Nem is a halállal tréfálkozom én - csaptam rá -, hanem veled, öreg. Mert meghalni, az nem elhatározás kérdése.- Hanem mié?- Az időé.- Hát pontosan erről van szó, fiú! Az időről, amely elérkezett. - Kicsit hallgatott a mondat után, aztán, mint régen, megvillant a szeme. - De azért valóban akad még, hogy a pörköltet megfőzzük.- Ez a beszéd öregem. A megha- lással még várhatsz... Igaz is: ki fog téged eltemetni? A pap, vagy a pártelnök? Mert ahogy tudom, egyikkel sem vagy beszélő viszonyban...-Az már nem az én gondom... Vágd fel a vöröshagymát, szépen, apróra, aztán pirítsd meg. Az igazi disznópörköltnek meg kell adni a módját. Ezzel egy i halás gondja közben ki is főleg, hogy a: pentatón ritrr a poharakat, már a magam az ártéri érdi hallgatnom a Zakariás újra hálással.- Szép ez ;i- tegnap is sz< ég, fényesen r a szőlőbogyói áradt szét a vi dicsomkertben napján... Talá ség adta, hogy tóvá tenni a Iá ra segíteni az mélységeiben Ilyen magas kesztett össze lója elé, amely- mintegy ráír- nekem keik csolni, ahogy r som szerint, f különben a vei ' jótékony álmo s bizony mór figyelemmel ki kedett beszéd félig szívyelfé! tam a sejtelme érként randái tatni^sem ak erőm Zakariás okból, elhatái s e jeles esemé tárja életét és a
