Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-05-31 / 22. szám
A KAZAH IRODALOM A szovjet birodalom öt közép-ázsiai köztársasága közül egyben (Tádzsikisztán) iráni, négyben pedig türk nyelvű népek élnek. A négy közül a legnagyobbal s irodalmilag- történelmileg is legjelentősebb üzbégekkel s a kevésbé jelentős türkménekkel külön foglalkozunk, sorozatunkat a másik kettővel, az egymáshoz leginkább közelálló s olykor egy-egy történelmi korszakban egymást keresztező kazah és kirgiz irodalommal szeretnénk kezdeni. Milos Jakes, a filmsztár Az európai kommunista pártok volt első titkárainak a sorsa különféleképpen alakult. De annak, ami Prágában történt, nincs párja. Január közepén az U hradeb (A bástyánál) nevű moziban volt Tomás Vorel rendező Kour (Füst) című új filmjének a bemutatója. A filmben szerepel az 1989-ben levitézlett pártvezér, a CSKP főtitkára, Milos Jakes! S tulajdonképpen önmagát alakítja, csupán „néhány fokkal“ alacsonyabb funkcióban. Nem pártfőtitkár, hanem üzemi pártfunkcionárius szerepét játssza. Mindenekelőtt azt kell tudnunk, hogy e népeknek, mármint a türkök- nek általában, rendkívül gazdag a (főleg szóbeli hagyomány által terjedt) népköltészete. Ezen belül is elsőrendű fontosságú az ún. „belsőázsiai hősének“. (Erről egyébként, pár évvel ezelőtt kiváló kismonográfiát jelentetett meg a „Gyorsuló idő“ sorozatban Lőrincz L. László.) „Bennünket, magyarokat különösen közelről érint Belső-Ázsia kultúrája, hiszen honfoglaló őseink is részesei voltak, s egészen biztosan ugyanazokat a szellemi javakat mondhatták magukénak, mint Belső- Ázsia pásztornépei“ - írta Lőrincz. Nos, Közép- vagy Belső-Ázsia valamennyi népének van hőséneke, némelyiknek több is, s külön érdekesség, hogy egy-egy eposz nemcsak egyetlen népnek a tulajdona, hanem többnek, olykor akár egy tucatnak is, s ami természetes, nem egyszerű átvételről van szó, hanem arról, hogy egy-egy téma különböző változatokban terjedt el náluk, ahogy már az általában a népköltészetben szokás. Vessünk egy pillantást például egy ilyen belső-ázsiai hőséneknek mondjuk a kezdetére: „Haj... hajh! /eloldok regéje, /Atyáink ajkán eredeti, /Régiek regéje /Régmúlt korokban eredeti. /Fele hazug, fele igaz. /Feleim szíve szerint /Tinéktek mostan dalolok. /Fele hazug, fele igaz. /Feleim szive szerint, /Kék fürtös férfiú szerint /Kérésökre ím szólok". A kazahoknak, a többi belsőázsiai néphez hasonlatosan, ugyancsak gazdag a költészete. Különösen a hősénekek voltak náluk is divatban, s talán nem túlzás, ha megkockáztatjuk a föltevést, hogy a türk népek szinte valamennyi eposzának megvan a kazah változata. így például a Körogluról, az Alpamisról, a Manaszról, az Oguz kagánról vagy a Dede Korkutröl szóló hősénekeknek. De van eredeti kazah eposz is, a Koblandy. Ezt mi is megismerhetjük, mégpedig a Mladé letá könyvkiadó kiváló „Pradávne príbe- hy “ (Ősrégi történetek) sorozatában megjelent, többé-kevésbé hű prózai változatát. A Koblandy is egy, a Ma- naszhoz, Alpamishoz hasonlatos, bátor vitézről szól. Mégpedig egy kip- csák vitézről. Márpedig köztudott, hogy ezek a kipcsákok nem mások, mint a kunok, következésképpen a palócok ősei. „A mai kipcsák-török népek ősei a mongol hódítással kapcsolatos hatalmas népmozgások során sodródtak nyugatra, s a XIII-XV. században alakultak külön népekké. A kipcsak- törökségnek egy régebbi ága azonban már a IX. században feltűnt a történelemben. A bizánci, szláv és mohamedán források kumánnak, polovecnek, kanglinak, „sárgának“ vagy egyszerűen kopcsaknak nevezik őket. E kipcsak törzsek a XI. századtól a mongol hódításig több földrajzi csoportra oszló, hatalmas törzsszövetséget alkottak a Volgától az Al-Dunáig. Közéjük tartoztak a magyar történelemben ofy jelentős szerepet játszó besenyők és kunok is. A mongolok csapásai alatt hatalmuk összeomlót, de a maradék népek, újabb kipcsak elemekkel féltőivé, szétszóródtak Dél-Oroszország- ban, s benépesítették a Krím-félszi- getet“ - írja Kakuk Zsuzsa az „Örök kőbe vésve“ című, a régi török népek irodalmának kistükrét tartalmazó antológiában. Ezek közé á maradék népek közé tartoznak a kazahok is. A XIX. század irodalma a középázsiai népeknél általában a hanyatlás jeleit mutatja. Van azonban kivétel is, főleg a század vége felé. Ilyen kivétel épp a kazah Abaj Kunanba- jev esete. Kunanbajev 1845-ben hunyt el. A mi Petőfinkhez hasonló szerepet játszott a korabeli kazah és általában a közép-ázsiai népek irodalmában. S nemcsak mint költő, hanem, roe- gintcsak Petőfihez hasonlatosan, mint polgár is. Valóságos legendák fonják körül az ő emlékét is, s e legendák kicsúcsosodása a huszadik század legjelentősebb kazah regénye, Muhtar Auézov: Abaj. Egy költő útja című alkotása. Erről alább lesz szó, most egy másik kazah költőt idézünk, a Kunanbajevnél nem kevésbé legendás Dzsambul Dzsabáje- vet, aki alig egy évvel született Kunanbajev után, ám kilencvenkilenc évet élt, 1945-ben hunyt el, negyven esztendővel amaz után, így életművének súlya ugyancsak átnyúlik a huszadik századba, a kazah irodalom szovjet korszakába. „Apám szegény kazah nomád volt- most is előttem áll foltos, szakadozott kaftánjában. Körös-körül, ameddig a szem ellát, de még tovább is, kopár, kopasz pusztaság. Gyerekkoromban zöld mezőt, virágos kertet, vizes árkot soha nem láttam. A puszta volt a szülőföldem, a hazám. Körülöttem mindenki vándorolt, és állattartásból élt. Kazahok és kirgizek ez idő tájt ellenségekként álltak egymással szemközt. Mondják, hogy apám, Dzabáj a csatározásokban vakmerő dzsigit volt. Jurtában nőttem fel. Engem is. mint minden kazah gyereket, bölcsőben vittek szállásról szállásra" - írja. Egy akin élete című önéletrajzában, amely Képes Géza szerint „egyedül áll a világirodalomban - hol van még egy népi énekes, aki - mivel írni nem tudott - tollba mondta volna életét? Mert Dzsambul ezt tette.“ S nemcsak ezt tette, természetesen. Már 16 éves korától költött dalokat, mint népi költő (akin). Legtöbb versét dombrakísérettel, improvizálva alkotta. Sokféle formát és műfajt alkalmazott. Átvette az akinek hagyományos előadásmódját és formáit, ugyanakkor új műfajokkal — a versben elmondott beszédekkel, a néphez intézett, dalban elmondott felhívásokkal - is gazdagította népe költészetét. A honvédő háború idején szenvedélyes hangú versekben ítélte el a fasiszták embertelenségét, és helytállásra buzdította népét. Ilyen verse a Fiam halálára: „Én fiam, szép fiam! /Vajon kinek nem szörnylí /a vadul vijjogó vihar? /Tövestül tépi ki a topolyát a hegyen, /fenekestül forgatja fel a tengert. /Csak a szikár szikla néz /farkasszemet vele: /neki a féktelen förgeteg is /csak olyan játék féle.../ ó fiam, hős fiam! /Hazádért haltál, mint annyian /öreg Dzsambul megri- katja a dombrát - /ö maga nem sir. Áldásom adom rád. “ Dzsambul Dzsabájevvel, mont mondottuk, átléptünk a huszadik századba, a kazah irodalom új korszakába. Ennek a korszaknak, az immár századik éve felé haladó Dzsambul mellett, az 1897-ben született s 1961-ben elhunyt, Lenin- békedíjas próza- és drámaíró, irodalomtörténész, műfordító és néprajz- tudós, Anézov a legnagyobb alakja. Ő maga is nomád szülők gyermeke volt. A 20-as évektől kezdve több mint húsz'drámát (legismertebbek az Enliki-Kebek, A határon és a Kőtollak), és számtalan realista elbeszélést írt. Legjelentősebb munkája azonban, amint már említettük, a Kunan- bajevről szóló regényciklusa. Első része, az Abaj 1942-47 között készült, folytatása, az Egy költő útja 1952-56 között. A néprajzilag is érdekes regényfolyam Kunanbajev útját írja le-a feudális-nemzetségi küzdelmek és osztályharcok tükrében. A számos nyelvre lefordított mű epikus sodrású, nyelvezete színes és népi hangvételű. Magyarra is lefordították, s olvasható természetesen szlovákul is. A huszadik század jelentős kazah írói közül megemlíthetjük még a sokoldalú Szakén Szejfullin (1894- 1939) költőt, próza- és drámaírót, a legújabb nemzedékekből pedig az 1920-ban született Dzsuban Mulda- galijevet, valamint az 1936-ban született Olzsasz Szulejment. Az előbbinek szlovákul jelent meg egy válogatott verseket tartalmazó kötete a Slovensky spisovatef gondozásában, Szulejmen verseit pedig az Európa Könyvkiadó jelentette meg Rab Zsuzsa fordításában. Ő írja a költőről a magyar gyűjtemény utószavában: „Alig ismerek költőt, akinél ilyen harmóniában simulna össze a tradíció a legmodernebb hangvétellel. Nyelvanyaga, mondandója népének életéből, történelméből bomlik ki, de ezt a nyersanyagot úgy munkálja meg, hogy egyetlen versét sem lehet összetéveszteni máséval. Ha létezik „hagyományos modernség“, akkor ennek ő az úttörője is, követője is a Szovjetunió mai költészetében. Akár Ajtmatov a prózában“. Arról csak töprenghetünk, tehetjük mindehhez hozzá, pozitívumként vagy negatívumként könyvelhetjük-e el, hogy Szulejmen, egyéb ként ugyanúgy, ahogy Ajtmatov is, újabban oroszul írja verseit. „Egy idegen nyelv — írja Rab Zsuzsa ennek ürügyén - meghódításra váró, végtelen terület, szabadon kalandozhat benne az új kifejezési formát teremtő*fantázia, persze, csak akkor, ha olyan alaposan ismeri árnyalatait, mint Szulejmen“. De ha nem? Akkor persze beolvad a nagy orosz tengerbe, ahogy annyi társa és elődje. Egy példa Szulejmen költészetére: „Haj, micsoda asszony az! /Ott hever hanyatt /forrás mellett, porlepte /almadomb alatt. /Gyűrt lucernás, dongók, méztől részegek. /Alvó melle dombján napfényfolt rezeg. /Vizesárok partján arra léptetek. /Hajfonata kígyó, fűben tekereg! /Öreg lovam félrenéz /nagy szemérmesen. /Két tenyérnyi fényfolt vakítja szemem." Cselényi László Előbb néhány szót a filmről. Főhőse egy fiatal mérnök, aki meg akarja változtatni a világot. Lelkes és megszállott, s „minden fronton“ harcot indít a mérgezett levegő ellen. A történet a múlt rendszer utolsó időszakában játszódik. A film szimbóluma a füst. Füst száll a kéményekből, a cigarettákból, a fűtőházak ablakaiból, az emberek fejéből. Ezzel a füsttel vívja harcát a főhős- természetesen eredménytelenül. A film forgatókönyve a „reális szocializmus“ időszakában, 1989 őszén készült. Az epizód- szerepek egyikét felkínálták az akkori élvonalbeli disszidensnek és a Charta 77 egyik megalkotójának. Václav Havelnak. Mire azonban a vele tervezett jelenet forgatására sor került, Havel már köztársasági elnök volt.- Meghívni őt a forgatásra a megállapodás szerint- ugyan mulatságos dolognak ígérkezett, de ugyanúgy értelmetlennek is - mondja Tomás Vorel rendező. - Köztudott, hogy az elnök úrnak van humorérzéke, de ugyanúgy az is, hogy egyszerűen nincs ideje... Havel tehát már más, történelmi szerepre szerződött. Nem sikerült néhány más elképzelés sem ezzel a szereppel. Másrészt viszont munkanélkülivé váltak a párt és az állami szervek volt funkcionáriusai.- Amikor az az ötletünk támadt, hogy felkínáljuk néhá- nyuknak a film szerepét, egyesek elutasították. Nem fogadta el az ajánlatunkat Lubomír Strougal volt miniszterelnök, sem a volt főideológus, a CSKP KB titkára, Vasil BiTak. Jakes úr viszont elfogadta. Ez ugyan nem nagy szerep, de ő kiválóan megoldotta. Azt hiszem, a nézők jól fognak szórakozni. Jakes a filmben, mint már utaltunk rá, pártfunkcionáriust alakít, aki alapszervezetében egy gyűlésen a szavazáskor ,,igen“-re nyújtja fel a kezét. A félig üres teremben morajlás hallatszik, majd nevetés. A volt főtitkárt szürke apparátcsiknak tartották, eléggé korlátoltnak is, ráadásul aránylag helytelenül beszélte az anyanyelvét. Miért fogadta el ezt a filmszerepet? Senki sem hiszi róla, hogy azért, mivel jó a humorérzéke. Talán egyfajta mazochiz- mus rejlik mögötte. Jakes ezzel egyszerűen sérelmeit, bántal- mait mutogatja. Elvették a rendkívüli nyugdíját, az apjuk politikai veresége után mindkét fiát rögtön elbocsátották, az egyiket néhány hétre be is zárták. Jelenleg már mind a ketten jól vannak, saját társaságot alakítottak. Az ifjabb Milos Jakes a jelek szerint nagy pénzeket keres a videorek- lámjaival (azelőtt a rajzfilmeket gyártó cég igazgatója volt). Az idősebb Jakes 3800 korona nyugdíjat kap, így hát anyagilag megkárosítottnak érezheti magát. Meg kell jegyeznünk, hogy ezt megelőzően már az erkölcsi elismerés hiányára is panaszkodhatott a Kreml részéről, ahol állítólag 1989 tavaszától a Politbüro tagjai közül .senki sem akarta felvenni a prágai telefonokat. Feltételezhetjük, a film alkotói azzal számoltak, hogy a közönség majd tömegesen tódul a mozikba, hogy megnézhesse Jakest. De azért az emberek mégsem ostromolják annyira a mozipénztárakat. Az első „jóízű falatok“ után az újságok is tartózkodnak a rosszhiszemű célzásoktól és kommentároktól. Hiába, éppen elég másfajta gondjuk van az embereknek. (przekrój, Krakkó) 1991. V. 31. Tóthpál Gyula felvétele Kíváncsi nyáj...
