Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-05-24 / 21. szám
Klapka György öröksége Történelmi elégtétel és megnövekedett nemzetiségi önbizalom érzése kisérte, ahogy a komáromi Klap- ka-szobor visszakerült méltó helyére, a város főterére. Hisz e szobor a nemzeti hagyományból táplálkozó nemzetiségi önértéktudat jelképerejévé vált. Nem véletlenül vette célba 1945 után a nacionalista elfogultság és távolíttatta el a város mindennapi életének forgatagából. Gyanúsitgatások veszélyének tehették ki magukat azok, akik az elmúlt évtizedekben a közvetlen közéleti erőforrást keresték Klapka egyéniségében. Talán nem érdektelen utalni arra, hogy amikor a hetvenes évek végén a Madách Kiadó gondozásában megjelent Szénássy Zoltánnak Klapka Györgyről szóló ismeretterjesztő könyve, a recenzens, Fogarassy László a pozsonyi Hét hasábjain szorgalmazta a könyv rövidített, cseh nyelvű kiadását, arra hivatkozva, hogy Klapka apai nagyapja a morvaországi Znojmóból származott el a Bánságba, s egyik őse részt vett a Fehérhegyi csatában a cseh „téli király“ oldalán. Ekkor sokan önkéntelenül is, a sorok között olvasva, úgy értelmezték ezt, mint olyan kísérletet, mely a Klapka személye iránti feszültségoldó, toleranciát eredményező szélesebb csehszlovákiai érdeklődés kiváltására irányul. A szlovákiai magyar közegben természetesen Klapka György személye szorosan összefonódott Komárommal, s azzal az elszántsággal, mellyel a világosi fegyverletétel után még két hónapig tartotta a várat. Mintha azonban a hazai magyar köztudatban csak ehhez a városhoz kötődne a dicső haditetteknek az a sorozata, amely a bánsági határőr főhadnagyot, a temesvári polgári család sarját szinte egy év leforgása alatt a tábornoki ranglétrára emelte. És vajon a Klapka-szobor újjászületésének ünnepi méltósága nem homályosítja-e el az életút teljességét, nem tompítja-e el a pályakép emberszabású vonásainak érzékelését. A huszonkilenc éves honvéd- tábornok legendássá nőtt alakját idézve, a hazai köztudatban nem kap-e már-már kizárólagos szerepet a komáromi várvédő rendíthetetlen- sége? Biztosak lehetünk-e abban, hogy nem tűnik ünneprontásnak azok vélekedése, akik sorsában be- nyovszkymóricos kalandosságot is látnak? S nemcsak arra gondolva, hogy a forradalom kitörése előtt Indiában, a Lahorei királyságban akart karriert csinálni. Izgalmakkal teli élménykeresésben ugyanis jócskán bővelkedtek Klapkának a szabadságharc leverésétől az 1867-es osztrák-magyar kiegyezésig tartó emigrációs, majd a dualizmus kori hazai évei. Kézipoggyásszal és egy bőrönd irattal hagyta el - pár napos pozsonyi tartózkodása után - az országot. Nemsokára már mint svájci üzletember és kiterjedt kapcsolatokkal rendelkező diplomata a szüntelen készenlét éberségével kereste a szabadságharc újrakezdéséhez erőt adó külső, nemzetközi támogatás megszerzésének lehetőségeit. Bejárta egész Európát. A krími háború kitörése idején Konstantinápolyba utazott, s felajánlotta szolgálatait a török kormánynak. Időközben részt vett a török nemzeti bank megalapításában. Az európai hatalmak közötti ellentétekhez fűzött befolyásszerzési remények hajszolták kockázatos külföldi fegyverszállitási és légiószervezési kísérletekbe. Egyes vélekedések szerint a tragikomédia határát súrolta, amikor a Klapka-légió a porosz-osztrák háború idején betört Trencsén megye területére. De a túlzott optimizmus és a fékezhetetlen cselekvésvágy mögött kétségtelenül európai összefüggésekben és távlatokban mozgó szemlélet munkált' A Deák Ferenc-i kiegyezést elfogadva, francia házasságából származó gazdag hozománnyal tért haza. Üzleti vállalkozásokba fogott. Az Arad-Temesvár közötti vasút építésébe, fegyver- és vagongyár, szóda- és vegyi gyár létrehozásába fektette pénzét. Az 1873-as válság idején csődbe jutott. Ezután Egyiptomban sör- és jéggyár alapításával próbálkozott. Az újabb orosz-török'háború idején Konstantinápolyban a török főváros és a Bagdad közötti vasút megépítésének tervével foglalkozott, de ennek megvalósításáról tőke hiányában le kellett mondania. Egyre inkább eladósodott. Hetvenévesen már azon kellett keseregnie, hogy utolsó éveit csak úgy tudná családja körében békés nyugalomban eltölteni, „ha hazám és barátaim meghoznák nekem azon utolsó kis áldozatot, hogy adósságaimtól megszabadítanának. Talán megérdemeltem ezt“. Óhaja hiú ábránd maradt. A nemzeti ellenzék is érzéketlen maradt iránta. Sőt, ahhoz is a széles közvélemény nyomására volt szükség, hogy méltó tiszteletadással, a nemzet halottjaként a Belvárosi templomban ravatalozzák fel és a Kerepesi temetőben helyezzék örök nyugalomra. A menetben ott haladt a harcok másik egykori főszereplője, Görgey Artúr is. Klapka sorsának végkifejlete könnyen válthatta ki az utókor hálátlanságát, erkölcsi értékeinek megingását kárhoztató közhelyes kifakadásokat. Az okok azonban alighanem mélyebbre nyúlnak és szövevényesek. A dualizmus három évtizede alatt hihetetlen gyorsasággal korszakok torlódtak egymásra. A szabadverse- nyes kapitalizmus által kínált, úgymond, korlátlan lehetőségek csábereje vegyült a gazdasági és a politikai hatalom koncentrációjából adódó kiszolgáltatottsággal, a középrétegeket elbizonytalanitó alkalmazkodási kényszerrel. S felvetődik a kérdés: vajon ma a rendszerváltás körülményei között nem mutatkoz- nak-e a bizonytalanság jelei. A történelmi vargabetűk és zsákutcák után felhalmozódó problémák megoldása útkeresést kíván. Radikális kísérletek és létbizonytalansági félelmek egyaránt táptalajra lelnek. S közben a kockázatvállalást éppúgy érheti a kalandorság vádja, mint ahogy a helyezkedés és gátlástalanság is megbújhat üres szólampufogtatás- sal a nemes eszmék és jeles történelmi példák mögött. Talán Klapkának a nemzetiségi kérdésben játszott szerepe tükrözi leginkább, hogy a polgári átalakulásnak az a folyamata, amelynek az 1848—49-es forradalom adott kibontakozási lendületet, még messze van az eszmények valóra váltásától. A befejezetlenség, a lezáratlanság tudatosítása láthatóbbá és megfog- hatóbbá teszi - a klapkai életút tükrében - a történelmi Magyarország nemzeteinek kapcsolatát ma is terhelő feszültséggócokat, azok kezelésének ellentmondásait, akadályait és járható útjait. Ebben a megközelítésben ma már ugyancsak leegyszerűsítésként hat, ha szlovák-magyar viszonylatban csak arra hivatkozunk, hogy Klapka is azok között volt, akik 1849 tavaszán felismerték a közép-európai nemzetek egymásrautaltságának fontosságát. A szlovákságnak nem olyan könnyű csak úgy átsiklani afelett, hogy 1848 kora őszén Klapka Pozsony környékéről a császári csapatokat Morvaországba szorítva szembekerülf a Stúr és Hodza által szervezett szlovák felkelőkkel. Klapka híve volt a Duna-konföderáció- nak. De ne feledjük, ez az elképzelés a szlovák nemzetet nem tekintette teljes jogú partnernek. A fény és árnyoldal akár innen, akár onnan történő kiemelése vagy elhomályo- sítása tehát nem sokra vezet, főként Klapkának az osztrák-magyar kiegyezés után tanúsított állásfoglalásával kapcsolatban. Hazakerülve ugyanis Deák Ferenc pártjának színeiben Trencsén megyei mandátumokkal került be a parlamentbe. A Pesten megjelenő Krajina című korabeli szlovák nyelvű kormánypárti lap ismertette az llla- ván tartott képviselőjelölti beszédét, melyből kitűnik, hogy törvény előtti jogegyenlőséget követelt nemre, fajra, nyelvre, felekezetre való tekintet nélkül, és síkraszállt a népoktatás valamennyi nemzetiséget egyforma mértékben megillető jogának biztosításáért. Mindemellett az Eötvös- Deák-féle nemzetiségi törvény életbe lépését megelőzően tett hitet. Napjainkban tanúi lehetünk olyan törekvéseknek, amelyek svájci mércével minősíthető liberális értékeket tulajdonítanak e törvénynek. Igaz, elment a liberális törvényhozási lehetőségek lehetséges szélső határáig. A hibát a fenti vélekedések szerint abban kell keresni, hogy a törvény a gyakorlatban nem érvényesült. Tényleg ilyen könnyen megmagyarázható lenne a nemzetiségi ellentétek kiküszöbölésének elakadása? S így az uralkodó nemzetek politikájának gőgjében és az alávetett nemzetek képviselőinek telhetet- lenségében keresendő a tulajdonképpeni ok? Vajon nem arról volt-e szó, hogy az egyénhez kötött szabadságjogok eleve nem párosulhattak reális esélyegyenlőséggel, mert a polgárosodás adott szintjén az egyén csak a saját nemzeti-etnikai közössége által követelt kollektív jogok birtokában érezhette az egyenlőséget. E probléma itt él a mában. Heves viták tárgya a hazai közéletben az egyéni és a kollektív jogok értelmezése. A polgári fejlődés nem ért el oda Kelet-Európábán, hogy az egyéni szabadságjogok önmagukban lehetővé tennék a teljes társadalmi érvényesülést. Úgy tűnik, hogy csak a liberális jogalkotással tulajdonképpen szemben álló kollektív jogok megléte vihet közelebb a többség és kisebbség tagjainak esélyegyenlőségéhez. A liberális elvek érvényesülése a polgárosodás kiteljesedését, a civil társadalom kiépülését és ezzel együtt a kölcsönös megértést igénylő folyamat. Alighanem erre figyelmeztet a Klapka György életútjától kibomló tanulság is. Magabiztosságot sugároz a Komárom főterére került Klapka-szo- tór, melynek sorsában mintha csak tovább folytatódott volna Klapka életének fordulatos kalandossága. Vajon képesek leszünk-e arra, hogy erőt adó tartása ne váljék közösségi bálvánnyá? Tudunk-e erőt meríteni abból, hogy alakjának példaadása nem a hősi pátoszból, hanem a történelemmel és a jelennel szembesülő tanulságkeresésből fakad. Mert Klapka György életútja olyan tükör, mely újkori történelmünk kristályosodásában láttatja mai önmagunkat. Kiss József A művész ma nagy talány előtt áll Ladislav tazky (1929) szlovák író, a Szlovák Írók Társaságának tiszteletbeli elnöke, akinek műveit 1968 után betiltották és a konszolidáció éveiben sokáig nem publikálhatott, egymás után adja ki köteteit. A Kvéty című prágai képeslapnak terjedelmes nyilatkozatot adott, amelyben főleg a csehszlovák viszonnyal foglalkozott. Utolsó válaszában elmondta, mit vár a piac- gazdaságtól. Ebből idézzük nyílt gondolatait. „Semmi korszakalkotó dolgot nem várok. Ma is hasznos változásokat remélek, és soha sem akartam jobban megmaradni annak, ami vagyok, mint november 17-e után. A programszerűen (sőt néha erőszakosan, mint egykor a kollektivizáció idején) bevezetésre kerülő magántulajdont és piac- gazdaságot ismerem a múltból. Nekem, az én családomnak, a szerényen élő, nehezen dolgozó millióknak nem nyújtotta azt, amit ma ígérnek. Amit bevezetünk, nem szabad, hogy farkastörvények legyenek, farkasfogakkal. Nem szabad meggyűlöltetni mindent, ami volt. Hiszen nálunk nem csupa ostoba és gazember ténykedett, a társadalomban léteztek jelentős, igen, európai színvonalú kulturális és tudományos kapacitások. Távolítsuk el a roszszat, a jót azonban hagyjuk meg. Ellenzem a milliós munkanélküliséget, azt, hogy milliók tengődjenek a minimális életszínvonal alatt. Bevezetjük a kapitalizmust? Rendben van. De legyen az modem, erős szociális vívmányokkal, amelyik nem merészel antiszociális politikát folytatni. A művész ma nagy talány előtt áll. Mit tegyen? A nemzet, az emberek, a politikusok bölcs, politikus és poeti- kus, a nemzet lelkiismeretét tükröző szavakat várnak az íróktól. De az írónak saját magával is problémái vannak. Fennmarad, vagy nem marad? Ő lényegében mindig maszek. A valóságban napszámos, aki mindig a kiadótól és természetesen az olvasótól függ. Időnként kibuggyant belőle valamilyen örök igazság. Valaki valahol visszaél a nevével, amelyik napról napra veszít értékéből, ragyogásából és mindig kétes dicsőségéből. Aztán rádöbben. hogy a létfenntartáshoz pénzre van szüksége. Toporzékol, amikor a kiadó mély tisztelettel, de határozottan elutasítja kéziratát. A piac rákényszeríti, hogy valamit tegyen, valamiben megkapaszkodjon, s ne legyen olyan éhenkórász, mint az író. Azonban azok az írók, akik nem vonakodnak kinyilvánítani nemzeti öntudatukat és nem menekülnek el a forradalmi változásokért viselt felelősség elől, a forradalom utáni kulturális (kultúrálatlan) káosz elől állandóan párbeszédet folytatnak polgártársaikkal és állást foglalnak, újra megégetik az ujjúkat. De milyen író az, aki nem égeti meg az ujját?“ 750 schillinges könyv Gyönyörű mű látott napvilágot Ausztriában 25 éves szorgalmas munka eredményeként. A 48 térképet tartalmazó „Duna-menti országok térképe“ hihetetlenül drága csemege még könytáraknak is, mivel az ára 7200 schilling (lakattal zárható kazettája külön 700 schilling). Számunkra érdekes és nagyon hasznos lenne a térképekhez tartozó 750 schillingbe kerülő névmutató. Ez a tudományos alapossággal összeállított mű tartalmazza a mai hivatalos földrajzi neveket, a megelőző neveket, a Duna-menti országok nyelvein, sőt angolul, franciául és oroszul is. A regiszterben szerepelnek a fontosabb települések, hegységek, folyók, tavak, sót még a jelentősebb műszaki berendezések is (erőművek, repülőterek, csővezetékek stb.) elnevezései Csehszlovákiában, Magyarországon, Jugoszláviában, Albániában, Bulgáriában, Romániában, Ausztriában, Németországban, Lengyelországban, a Szovjetunióban, Törökországban, Görögországban és Olaszország egy részén. Ha már ezt a kitűnő és hasznos munkát nem tudjuk megvásárolni, legalább abban reménykedünk, hogy valamelyik magyar könyvkiadó ezt a névmutatót megjelenteti olyan olcsó kiadásban, hogy bárki hozzájuthat. Azt hiszem, hogy a mű igen jó szolgálatot tehet rendszeresen fellobbanó helységnévvitákban is. Meggyőző érv azoknak, akik azt hirdetik, hogy minden népnek joga van a saját nyelvén használni az évszázadokkal ezelőtt kialakult neveket. (szűcs) WM'lttHUiiti:
