Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-05-17 / 20. szám
/ Nem a levelekből, más forrásművekből gyűjtötte össze az emigráció előtti tevékenységére vonatkozó, korántsem szürke, inkább nagyon is regényes tényadatokat.- Képzeljük csak magunkat abba a szabadságharc előtti korba. - Újházi László, a vidéki kisnemes és földbirtokos politizálni kezd az országgyűléseken. Ellenzéki persze. Később a nemesi ellenzék vezetője. 1848- ban meg is választják Sáros megye főispánjának. Ő a felsőház egyetlen radikális tagja. . 1848 őszén már Pozsony vármegye teljhatalmú országos biztosa. Közben a saját költségére Zemplénben szabadcsapatot szervez, mert segíteni akar a bécsi felkelőknek. Szabadcsapatával részt vesz a bányavárosokért vívott harcokban. 1849 áprilisában a Radical Párt elnöke, kormánybiztosa Komárom várának, mely a világosi fegyverletétel után is tartotta magát, és csak akkor kapitulált, amikor védői szabad elvonulást kaptak.- Ő ugyan azt vallotta - magyarázza -, hogy ha tovább ellenállnak, a megadás feltételeként mások, az aradi vértanúk életét is megmenthették volna, de íme, megírta búcsúsorait, itt találhatók, ebben a levélben. Nézzük hát a leveleket! * * * „A kérlelhetetlen végzet határozott felettünk... Indulunk más, szabad földet és szabad hazát keresni. Megyünk tehát Amerikába, hol még nagyobb korunkban is ifjodni kell... “ Mielőtt elhagyta volna Komárom várát, 1849. októbert 11-én írta ezeket a sorokat. Amikor megérkezett Amerikába, nagy Buclamér, a Kassától északra fekvő, alig 800 lakosú község nevezetessége a 15. században épített templom és kastély, valamint a temető egyik kriptája, amelyben Újházi László és felesége hamvai nyugszanak. Kevesen tudják, hogy ő volt Komárom várában a szabadságharc polgári kormánybiztosa, később az amerikai New Buda megalapítója, négy éven át, 1861 és 1865 között az Egyesült Államok egyik olaszországi követe. És akik a lexikonok adatai alapján valamelyest ismerik is életének regényes történetét, nem tudják, hogy amit a haláláról a lexikonok közölnek: téves, hamis állítás. Nem volt öngyilkos. Az állítás hamisságát L. Gál Éva történész, a budapesti Országos Levéltár munkatársa cáfolta meg, aki Újházi Lászlóról rövid monográfiát is készített.-Véletlenül került elő, mintegy tíz évvel ezelőtt - tájékoztat -, a levélcsomó, melyben megtaláltam a Magyarországon maradt gyermekeinek küldött leveleket, nagyrészt vele emigrált több személy levelét, ^ps a mindvégig vele maradt Farkas fia teljes levelezését. Egyébként ez a fia később visszatért szülei földjére, és ő vitte el szülei hamvait a családi kriptába. Újházi László ünnepléssel fogadták, ő pedig Washingtonba sietett, hogy szorgalmazza Kossuth kiszabadítását törökországi intemáltságából. Klára leányának küldött levelében így írt az elképzelt jövőről: „Meri akkor vagy ő csatlakozik hozzánk, vagy ha másutt kívánna nagyobbszerű telepet alapítani, akkor hajlandók leszünk vele továbbköltözni.“ Csalódott. Kossuth csak a politikai rokonszenv elnyeréséért ment Amerikába, és pénzt gyűjteni új fegyverekre. Újházi elképzelésére így válaszolt: „Csupán akkor, ha minden higgadt emberi számítás dacára meghiúsulna a haza megmentés nagy kísérlete, csak akkor keilend új lakról gondoskodni, de akkor már nem egyesek, hanem százezrek számára.“ Újházi azonban a vendégjoggal élve megalapította a New Buda települést, keményen megkapaszkodott a kapott földben. A település postajogot is kapott, ■ ő lett a postamester, de példáját követni alkalmatlannak bizonyult a főként birtokosokból és nemesi értelmiségből alakult emigráció. 1853 januárjában, felesége halála után meg is írta: „Jobb is, ha mi, a bátrak, a vállalkozók, elmegyünk innen. Meg van számunkra véve már egy kis földbirtok Texasban, San Antonióban, a birtokocska 196 hold... Sírmezőnek fogom a földet nevezni, mert szegény nőm tetemi velünk fognak vándorolni, s ott fogom őket örök nyugalomra tenni.“ Hosszú, keserves, évekig tartó munkával az új birtok már valami hasznot is hozott. Áthajózott Európába, Genfben találkozott Magyarországon maradt gyermekeivel. Később az olasz mozgalmakkal szövetkező magyar emigráció megsegítésére gondolva sikerült elintéznie, hogy Itáliába küldjék, mint az USA konzulját. Segíteni nem tudott, akadályozni nem akart, néhány év múlva lefnondott, és a Szinnyey Félixhez intézett levélben megmagyarázta: ,,A szabadságnak bajnokai és szövetségesei csak szabad népek lehetnek, de ezeket most hiába keressük az európai földterületen * * * A levelek tanulmányozását megszakítva más forrásművekkel bizonyítható események ismertetésével folytatja a történész:- Még egyszer visszakerült a politika színpadára Újházi. 1869-ben képviselőválasztásokat tartottak Magyarországon, és az ellenzéki párt Deák Ferenc ellenében, a tudta és beleegyezése nélkül őt jelölte, mert kudarcot vallani a maguk embereinek egyikével sem akartak. Ellenfeleik a választások után, mivel yalóban meghalt, elhíresztelték, hogy Újházi elkeseredésében öngyilkos lett, és ez az adat került be még a legújabb életrajzi lexikonokba is, pedig a valóság más. Ismét levelekkel bizonyít. Az életének 77. évéhez közeledő Újházi ezt írta Tivadar fiának: „Ha az ember egy kort, minő az enyém, elért, - tanácsosabb annak idejében a közéletről lemondani, mint a világ által elhagyatni.“ Jelöléséről ezt írta Irányi Dánielnek: „.. rögtön és sans facon visz- szautasítottam. “ És a levélcsomóban volt az a levél is, amelyben Farkas fia apjuk haláláról részletesen tudósította testvéreit. „Tíz napokkal halála előtt egy kis láza volt, ezt megakasztottuk, és úgy látszott... Az utolsó éjjelet igen nyugtalanul töltötte, reggel mégis fölkelt... Ebédre szokottan evett, pohárka borát is megitta, de mindjárt az ágyára feküdt... Jól van, fiam, menj! Ez volt az utolsó felelete, valami két óra körül. Három és fél órakor visszajövök és karszékében lelem, örökre elaludva. “ * * * Ha így volt igaz, még regényesebb életének története, dehát még senki se írta le. Hajdú András Hajdú Endre reprodukciója A A A „bolsi költőről“ Magyarországon minden évben József Attila születésnapján rendezték a költészet napját. A rendszerváltás óta bizonytalan hallgatás övezi a „proletárköltőt“ és hogy ne túlozzak, diszkrét csend veszi körül műveit. Kíváncsi voltam, hogyan reagál a magyar sajtó, rádió, tévé. A hozzám eljutott írásokból ítélve hiányzik még a higgadt értékelés, meglehetősen nagy a bizonytalanság. Nem egészen értem, hogy miért, amikor a kultúra irányítói arról beszélnek, hogy végre elérkezett az idő, amikor csakis a művészi értékek számítanak. Örömmel olvastam a Pesti Hírlapban Seszták Ágnes szép vallomását a költőről, amiből idézek néhány sort: „Megint ricsaj van körülötted, Attila. Megint el, és fel akarnak osztani. Hogy kinek van joga rád, és ki méltatlan hozzád? Valaki, valahol olyasmit mondott rólad ostobán ha mondta, hogy „bolsi költő“ vagy, aki nem tetszel majd az új rendszer Ítészeinek. Ez a meglehetősen merésznek ható, de teljesen lényegtelen és szimpla kijelentés lehetett a végszó. A nyitány, az ürügy, hogy odatálaljanak desszertként az olvasónak, hallgatónak: - íme a „bolsi költő“ nem kell EZEKNEK“ - szaladt szét az országban a hír, megtoldva hibásan idézett ars poeticáddal is. Nem kellesz! Mert egy iskola nem akarja a nevedet, egy pedig nem tudja felvenni. Az emlékedet őrző múzeum meg különböző kifogásokkal zárkózik el a személyeddel kapcsolatos kérdésektől! Ezért?... Ebből következik, hogy fényed leáldozott? Hirdetik valakik. Csak nem tudom ki nevében... Attila ne félj, nem leszel elfeledve, kötőszóvá lefokozva és esküszöm, nem leszel egyik tábor pajzsán sem hadba hivó címer. Nem a rendszerek nevezik ki az igazi költőket. Én és mi választjuk őket. Néhány héttel ezelőtt elolvastam egy kéziratos interjúfüzért. Fiatal harmincasok beszélnek benne magukról és a világhoz való viszonyukról. A világ megértésében, az eligazodásban, az értékkeresésben mindegviknek te voltál a mércéje. A legnagyobb. Ök nem vesztik el szamárfülesre olvasott, olcsó kiadású összes verseidet. Ők nem gondolkodnak el, hogy már mostan holnaptól mi leszel, bolsi-proli-e vagy rejtett istenes, esetleg freudi-marxista. Nem Attila, ők csak szeretnek téged, valószínűleg halálukig. Éppen úgy, mint én.“ Sajnos hasonló bizonytalanság és hallgatás övezte a nagy cseh költő, Jirí Wolker születésnapját is. Sőt a Vasárnapba többen betelefonáltak és szemrehányást tettek, hogy miért a volt párttagok verseit közöljük a címlapon, azokét, akik több versükben is dicsőítették a munkáshatalmat. A válaszom csak annyi volt, hogy szerintem nincs szocialista, kommunista se katolikus vers, csak jó és rossz költemény. Örülök, hogy egyre több írástudónak is ez a véleménye. PavelKohout a nemzetiségi kérdésről Pavel Kohout talán az élő cseh írók küzöl a legismertebb a világon (1928-ban született), 1968-ban műveit betiltották. A Charta 77 alapító tagja. 1978-ban száműzték Csehszlovákiából. Azóta Bécsben él. A Lite- rarny tyzdenník terjedelmes beszélgetést közöl vele, amelyből csupán egyetlen véleményt veszek ki. mégpedig azt, amelyben a cseh és szlovák (valamint a morva) viszony alakulására vonatkozó kérdésre válaszol. „Előre számítottam erre. Ez a legtermészetesebb, ami történt. Hiszen negyven évig fedő alatt tartották és közben egyre jobban a fazék alá fűtöttek. A nemzeti identitás keresését abszolút természetesnek tartom. Másrészt viszont ez a legolcsóbb módszer a gyors népszerűségszerzésre, esetleg a tegnapi hibák és gyávaság elkendőzésére. Nem emlékszem rá, hogy az elmúlt húsz évben valaha is hallottam volna a szlovákok, a csehek vagy a morvák tüntetéseiről, amelyen nemzeti önállóságukat követelték. Majdnem valamennyien otthon csücsültek, mélyen hallgattak és azon csodálkoztak, hogy Havelt és Simeckát miért vetik börtönbe. Amikor Pozsonyban a rendőrök a katolikusokat verték, senki sem kelt a védelmükre. Azonban ma az ország azonnali kettéosztását követelni igazán egyszerű dolog - hála istennek! Valamennyi politikusnak tudnia kell, hogy óriási történelmi felelősség hárul rájuk, nem is sejtik, hogy ez a felelősség semmivel sem kisebb, mint azoké a politikusoké, akik huszonhárom éve behívták a szovjet tankokat. Akiknek sikerül szétverni Csehszlovákiát, azokat a következő nemzedékek ugyanúgy el fogják ítélni. Nem mint lelkes szlovákokat, hanem mint rossz európaiakat, beképzelteket, akik képtelenek voltak megérteni, hogy Európa új formát ölt az egyesüléssel... A hihetetlenül nagy problémákkal küzdő Csehszlovákiát továbbiakba kergetik. Normálisan gondolkodó emberek nem kételkednek abban, hogy itt két egyenjogú nemzeti közösség él. Kettőről beszélek, mivel úgy gondolom, hogy a nemzet fogalmához hozzátartozik a nyelv és a morva nyelvet mindig választékosabb cseh nyelvnek tekintettem. Néhány tízezer ember hangoskodása sem változtathat azon, hogy a csehek és a szlovákok egymáshoz tartoznak, hogy különböző temperamentumukból és tehetségükből végre sikerüljön közös hasznot hajtani. Szeretném még megmagyarázni, miért kértem azt, hogy beszélgetésünket szlovák fordításban közöljék, és Csehszlovákiát (egybe!) írják. Az a kötőjel számomra Damoklész kardjának tűnik, amely tartósan a különválásra izgat. Számomra idegen mindenfajta nacionalizmus, akár szlovák, akár cseh. Prágai vagyok, három kultúra örököse, aki a negyediket, a szlovákot is régóta magáénak tekinti és természetesen vele együtt a magyart is, amely nélkül ugyanolyan nehezen képzelhető el a szlovák kultúra, mint a cseh a német, az osztrák és a lengyel nélkül. Istenem, hát nem nagyszerű dolog az, ha egy országnak annyiféle íze van mint a püspökkenyémek! Milyen szörnyű dolog lenne, hacsak mazsola lenne benne, még akkor is, ha azt szeretem a legjobban. “ Gyöngyszemgondolatok A magyar könyvpiacon a sok-sok konjunktúra-bestseller között mindig talál az ember a saját ízlésének megfelelő igazi irodalmat is. Érdemes egy kis időt eltölteni a könyvkereskedésekben és belelapozni a szerényebb, nem hivalkodó külsejű kötetekbe. így bukkantam rá Gábor György: Gondolatok könyve című művére (Magvető Kiadó, hatodik kiadása. Ára kerek háromszáz forint). Aki élvezi az időszerűséget soha el nem veszítő sziporkázó szellemességeket, a tömör és frappáns bölcsességeket, az igazi örömet talál ebben a 749 oldalas összeállításban. Ízelítőül legalább egyet idézek olvasóinknak a francia aforizma remekeiből. „A világ képtelen arra, hogy meggyógyítsa magát: ami nyomja, azt oly türelmetlenül viseli, hogy nem törekszik egyébre, csak szabadulni tőle, mindegy, mi áron. Ezer példán láthatjuk, hogy rend szerént a saját kárával gyógyítja magát... A rossz helyébe nem jön szükségképpen a jó; más rossz is jöhet helyébe, sőt rosszabb is.“ (Montaigne, 1533-1592). (szűcs) 1991. V. 17.
