Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-05-10 / 19. szám
/ „Én a kaposvári színházban láttam először Kari Györgyit- mondja Bacsó Péter -, ott vettem észre, mennyire eredeti, mennyire más mint a többi színésznő. A Te rongyos életben egészen kis szerepet játszott, azzal tényleg nem lehetett remekelni. A Banánhéjkeringőben viszont egészen rendkívülit nyújtott. Nem is kerestem senki mást a szerepre... attól a perctől fogva, hogy megszületett az ötlet a fejemben, végig rá gondoltam. A Titániában egyetlen jelenete van, de az nagyjelenet. Egyébként könnyű vele dolgozni, mert hallatlanul érzékeny és azonnal a dolgok mélyére lát.“ Vladimír Strnisko Canetti Esküvőjében, a Katona József Színházban rendezte Kari Györgyit. „Nehéz feladat hárult rá a darabban. Ő játszotta Pepit, a házmesterék gyengeelméjű, néma lányát. Székely is, Zsám- béki is azt mondta: ezt a szerepet nem oszthatták másra, csak őrá, nála megrendítőbben senki sem tudná megcsinálni. És valóban fantasztikus volt, játékával nagymértékben meghatározta a darab stílusát. Érthető szavak helyett inkább csak állati hangokat hallatott, ennek ellenére mégis domináns alakítást nyújtott. Nem a jók, a legjobbak egyike volt a színpadon.“ • Mi volt az első kudarca a pályán? Kari Györgyi arcai- Nekem rengeteg „első“ kudarcom volt. Amíg le nem szerződtem Kaposvárra, én egyfolytában veszítettem. A főiskolát ötször próbáltam még, egyszer sem sikerült bejutnom. Azt mondták, nem vagyok jó és én elhittem. „Maga? Hogy képzeli? - förmedt rám Simon Zsuzsa. - Hát tud maga beszélni, mozogni? Nem tud!-Egyáltalán, mit akar maga a színpadon? Nem oda való, viszontlátásra!“, A 25. Színház stúdiójában két hónapot töltöttem, aztán jött a rostavizsga és kiszűrtek. Félénk voltam, ideges, Iglódi meg kegyetlen. Letetette velem a szemüveget, noha tudta, anélkül el vagyok veszve. Volt egy helyzetgyakorlat, amelyiknél látnom kellett, hova lépek, de nem láthattam. Elindultam a szemüvegért, erre Iglódi üvöl- teni kezdett: „Mit képzel maga? Menjen vissza!“ És kész, kirúgott. Talán akkor haltam meg először életemben. Hazamentem, ráfeküdtem az ágyra, és már sírni sem tudtam. Nem elég, hogy elutasítottak, még meg is aláztak! Szörnyű volt. Lakik a házunkban egy rendező, Gosz- tonyi János, ő mondta a mamáTetőtől talpig egyetlen idegvégződés. Ettől olyan, amilyen: érzékeny, jó reflexu, „magasfeszültségű“ színésznő. Lényével, lelkületével a legszélsőségesebb figurákat vonzza. A kiborultak, az összeroppantak, a félkegyelműek, a nem is evilágiak kiváló megtestesítője Kari Györgyi. Alakításai hátborzongatóan hitelesek, gesztusai a legkényesebb helyzetekben is természetesek. Dömölky János Hajnali háztetők című filmjében ő a morfinista lány, aki egyfolytában repülni vágyik. Bacsó Péter Banánhéjkeringőjében az élettől megcsömörlötten, anyaszült meztelenül rohan ki az utcára. Tímár Péter Egészséges erotikájában „átszellemült“, égből pottyant szociológusnő. Kaposváron a Mesél a bécsi erdő vak zongoristája, a Mario és a varázsló megigézett Angiolieri asszonya és a Bulgakov szépséges Margaritája volt. Most a Játékszínben, Zsolt Béla Erzsébetvárosában Esztikét, a hisztérikus cédát játssza, akinek sok férfi - és egy fekete zongora kell. nak, hogy „Nagyon intelligens, nagyon okos a maga lánya, de taszítja őt a színpad, annyira nem illenek össze.“ Kaposváron aztán összeillettünk. Ascher, Cothár és Ács János kezdettől fogva figyeltek rám. Előtte senki, még a mamám sem bízott bennem, Ascherék rögtön elfogadtak. Szerepeket adtak, dolgoztak velem, formáltak. Akkoriban úgy jártam a próbákra, hogy féltem. Ma már tudom: nekem a félelem ad erőt. Észrevettem ugyanis magamon, hogy ha félek, megtelek feszültséggel és az visz aztán előbbre. Én futni is akkor tudnék igazán, ha üldöznének... én a félelemtől olyan erős leszek, hogy ködbe borul az agyam, és nem látom a többieket. • Akkor mégsem igaz, hogy küzdőképtelen. Mert ezt állítja magáról.- Pedig az vagyok. Én nem tudok harcolni sem szerepért, sem másért. Ha akadályoznak vagy lehetetlen helyzet elé állítanak, akkor végem, nem tudok védekezni. Inkább elmegyek. No, de ez az én hibám, és ez meg is bosszulja magát. Az igazán nagy művész nem hagyja, hogy legyőzzék, ő nem esik össze az övön aluli ütésektől sem. Nekem meg elég egy rossz tekintet, egy hangos szó és máris összetörök. Nekem naponta százszor kell elmondani, hogy imádlak, Györgyi, és dolgozni is csak akkor tudok, ha érzem, hogy szeretnek. Először Strniskóban sem a nagy rendezőt ismertem fel, hanem az Embert. Szavak helyett a szeretetével irányított, és erre nagyon kevesen képesek. Nekem nincsenek színészi eszközeim, én mindent lélekből csinálok, intuícióból és mindent egy másik ember hív elő belőlem. Nekem „közvetítőre“ van szükségem, rendezőre és partnerre, nélkülük én nem jutnék messzire. Gothárral is azért tudok olyan jól dolgozni, mert látom a szemében az elragadtatást. Én akkor kezdek jó lenni, ha biztatnak. Ha ez nincs, nem létezem. • A Kaposváron töltött nyolc év után most Budapesten játszik. Hol a Víg, hol a Katona József Színház, hol a Játékszín hívja. A legjobb társulatokkal, a legjobb rendezőkkel dolgozik. Ilyenkor milyen viszonyban van önmagával?- Gyűröm, marcangolom magam most is. Egy akrobatának vagy egy operaénekesnek megvan a lehetősége, hogy továbbfejlessze a képességeit, de egy színész mit csináljon? Nekem az érzékenységemet kell fejlesztenem, azt, ami láthatatlan és megfoghatatlan. De mivel? Hogyan? Kárpáti Péter darabjában, Az ismeretlen katonában Monori Lili partnere voltam a Játékszínben. Két hónapig jenyűgözve bámultam őt. Minden mondatom, minden szavam belőle, az ő lényéből született meg. Ennél kényelmesebb dolgom, próbán, nekem még nem volt. Lili által éltem át a saját szerepemet. Az Erzsébetvárosban agresszív figurát játszom. Ott már nem volt idő arra, hogy „beérjek“, ott azonnal meg kellett . csinálnom a szerepet. Verebes rendezett, én meg egyszerűen csak engedelmeskedtem neki, közben egyfolytában kínlódtam. Kínlódtam, mert zavart, hogy csak üvöltözöm és semmi, de semmi személyes nincs a játékomban. A legmélyebb koncentrációt szeretném elsajátítani végre, azt a képességet, amellyel bármikor, bármilyen érzést elő tudok hívni magamból. Nem véletlenül jegyezte meg Flaubert, hogy Bovaryné én vagyok. Annál a résznél, amikor a nő beveszi az arzént, ki kellett mennie, mert hányingere volt, öklendezett. Úgy írt, hogy közben teljesen eggyé vált a hősével. Na, ezt akarom elérni én is, a lehető legtökéletesebb azonosulást. És amikor nem megy, átkozottul gyűlölöm magam. Szabó G. László- Adj egy harapást! - mondtuk gyermekkorunkban kenyeret majszoló játszótársunknak. - Csak egy harapást! — csendül vissza az évek sűrűjéből a szívet melengető kérés. És azt a harapás kenyeret nem lehet elfelejteni. Nem lehet elfelejteni a zsíros, vajas karéjokat sem, amelyeket meghintettünk sóval, piros paprikával, és jó sok hagymát metéltünk rája. Ha nem akadt zsír vagy vaj, jólesett csupaszon is, zöld hagymával, hagymaszárral, retekkel, karalábéval. Hová is tűntek a régi szép idők, a gyermekkor tájai? Hová lett anyánk szelíd keze, amely fáradhatatlanul szelte a kenyeret? S hol vannak a régi ízek, amelyek régesrég kihűltek a szánkban? Nézem a ház előtt tanyázó gyerekeket. Milyen étvágygerjesztőén majszolják a vajas vagy szalámis kiflit, kenyeret. Valaha én-is így haraptam a kenyérbe, ilyen mohón, ilyen harsogó egészséggel. Azóta sokféle íz, zamat csiklandozta ínyemet, de a régi kenyér ízét nem adhatta vissza semmi többé. Elveszett, szertefoszlott a régi íz, mint ahogy szertefoszlik életünk. Lassan-lassan keserűvé válik a falat a szánkban, megkopnak érzékszerveink. Hová lett fejünk felül a derűsen sugárzó égbolt? Hová lettek a pajzán hancúrozások? Hová a gyermekkor kedves falatjai? Bizony sokszor fölsaj- dul bennünk a vágy a régi szegényes falatok után, amelyekben anyánk sze- retete is benne volt... Elnézem a gyermekeket, akik ma is oly jó étvággyal habzsolják a kenyeret, mint mi habzsoltuk annak idején. S mintha hallanám a kérést is, amikor egyik a másiknak azt mondja: - Adj egy harapást! Duzzadt, vörös az arca, szeme véreres, s lóforma fejével egyre bólogat. A megállóknál, ahogy fékez az autóbusz, mindig meg akarja csókolni a padlót, de az utolsó pillanatban, Isten segedelmével — megkapaszkodik. ~ A hangosabb beszédre nyomban odafülel, tanácsokat osztogat, magyaráz. Végül, mert nem figyelnek rá, legorombítja a beszélgetőket.- Beszívott - legyintenek az emberek és megmosolyogják. Meg akarja ölelni a mellette álló asszonyt. Az meglöki és félrehúzódik. A részeg most vég nélküli magyarázatba kezd, s eldadogja, milyen csinos nők borultak a vállára valamikor, ő meg úgy válogatta őket, mint a nyakkendőjét.- Nem hiszik? - kérdi sztentori hangon és széjjelfröccsen a nyála. Körültekint és hunyorogva folytatja. - Voltam én is fiatal, voltam én is szívrabló. Ma sem vetnek meg a fehércselédek. — Ugye, te kis hegyes galamb?! - fordul az egyik lányhoz és elkezd gesztikulálni az orra előtt. A lány fölugrik és faképnél hagyja. Ő meg lehuppan a helyére.- Elszalad a bolondja... menj csak, menj! - mormolja félig hangosan. Kobakja oldalra billen, egy középkorú nő vállára. Az asszony üggyel-bajjal visz- szahelyezi a bódult fejet eredeti állapotába, és elhúzódik tőle. A mi emberünk feje azonban megint félrebillen. Elereszti magát s horkolni kezd. Feje ide-oda himbálódzik, mint a nagyharang, ha delet kondítanak. Dénes György
