Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1991-04-26 / 17. szám

;m ágyak »szabb költeményből . őmb a kép alatt megszületik a gyermek és elindul t cipeli szégyenét királyai fölött uralkodott irodalma fölött ujjperces-gombjai átütik a határ ú-hosszú útra zene a képben gömb a kép alatt ■illánál mikor kerültem én ide vele eljött az idő s mi teljesek a beojtott fák ha lelkiismeretszavam szól im fű pendül ár sötét erőd ata ismerős nem megszületik a lányka s a nevét púja mögött ők szólították meg itt képzeletben irgisti nagy király kapuja kényszerét süvegeli a sánc jti ki tudja montázs az indulata ismerős nem 2/2 íz szívás ez a magaslat ez a föld önvád-tenger itt állok a férfikor lejében mit tettél mondd állsz-e elébe ttem rügy fakad és száguld si lány szélmalom-kerék csupán bumfordi képét mosolyogják m kéreg-italát, kincsei között három ezredéve &noé bárkája hordái szégyenének szegülne X-, száz finánc OTdsszobában Zsuzsának hívták szélmalom-kerék okk e sors támadni kész vad falkaként bíró ébenszin égbolt fekete kete véred véred beletekintett a szemébe sapágya inak elcsi túl i szívve kését csupán csúnya testét dugják nyakig jld öntudata segít itt a hegyen kötött ki épp midőn y a mást a nép elviselvén a lét örökös szégyenét i bizonyos kádba zene szabályozza szívvé kését 2/3 vizek hogy lett így szinte éjre-nap 3ke ha láng nem véletlenül történt hogy is éppen annak van értelme keserves járda támasz komisz üzekedő 1 füstkerék megszületik a lányka és ha felnő im mondd mire jó hogy még bölcső avagy nem bölcső kérdezik ízrede e vidék találkozni akarsz velem hát jó ez a gja a világot már elindult sűrű füstkerék fal út juhokra éhes ordasok- iogás magyarországon virágzott földrajzilag okadatolt hazug a szennyes : én szörnyek mennek ne tolakodj }gek alatt nyilának és bókolnak körülötte od teljesülhet bölcsője-é a homo sapiensnek dt ősemberi de ne táplálj vérmes reményeket azaz lipánok zene a földúlt idegek alatt 4m 2/4 gitt bazár tulajdonom a társaim sors-bazár mintegy középpontja kelet sokféle olyan a pernye-párna célja pályaudvar-nyugodt malom megriad megszületik a gyermek és elindul yek a moziba a film horda-közösségének álmodunk supán turista-nép fél nyolckor kezdődik így félóra alatt srgős világban próba önmagad is megriad ize lift mikor sodort és ki sodort aid nemzetiségével kelet /ített van-e értelme van-e célja n én ki tudna mind ütött-kopott rögre kilakolva keresi nem találja keresi it akarsz de ne csinálj az örmény fennsík tikkadt kövei esetre még soha jelenetet igen soha csütörtökön ágot magában fogasra köpve szögre kilakolva Jól van na, hát én is elmondom az én esetemet, de előre bejelentem, hogy amelyikőtök röhögni fog raj­tam, azt irgalmatlanul nyakonvá- gom, aztán ha affér lesz belőle, az ellenfelem fizesse a segédek költsé­geit, mert én nem fizetem, a rabszol­gatorkotok ragyogóját! Úgyis tudni­való, hogy több ital folyik el egy ilyen barátságos üsdnemapádon, mint vér, arra pedig nekem nincs egy vasam se. Hogy miért nincs? Hát éppen ez az. Az én esetem. Az én házasodási esetem. Casus matrimo- niae meae, ahogy Ciceró mondta volna, ha véletlenül olyan szamár lett volna, mint ti meg mint én, és ő is megházasodott volna. Remélem, nem tette. Ugyebár, Csutakos tanár úr? Na, ez is díszes tagja az Elnyo­mott Családfők „Felejtsünk!“ Asz­taltársaságának. Reszökik ide a ven­déglőbe, otthon biztosan „értekez- let“-et hazudik őnagyságának, itt pe­dig három deci után már az abrosz­nak nyomja a fejit, s álmában sze- kundáztatja végig az egész menny­országot angyalostul és Szentpé- terestül, mivel hogy az az a remek hely, ahol a házasságokat kötik. Deltát a tárgyra, fisztelt asztaltár­saság, ugyebár? Most rajtam a sor, hogy elmondjam, miképpen kerül­tem ,a Szent Papucs Rend legna­gyobb keresetje alá. Jó, hát elkezdem, csak előbb még felhajtom ezt a kng- lit, így ni! Ez feltétlenül szükséges a lelkierő szempontjából. Mikor így a szájamra borul a krigli nyílása, az olyan, mintha egy pillanatra teljesen egyedül maradnék az egész világon, valami csuda jó nagy magányosság­ban. A krigli homorú belseje, úgy ragyog ott az orrom fölött, mint egy extra 'kismirglizett kristályégbolto­zat, s alatta az ellipszisformában la­puló sörfelület, mint valami isteni hűvös, sárga tenger hömpölyög fe­lém, le a torkomon, egyenest a szí­vembe vagy hova, és az ember min­dennel megbékül. Károly, még egy kriglivel! Na, most már igazán kezdem. Hát az úgy volt, tisztelt asztaltár­saság, hogy volt nekem ott a katasz­ternél egy kollégám, bizonyos Stein- bohr nevezetű. Nyápic, pattanásos sváb pofa volt, abból a fajtából, amelyik a legszittyább magyart szokta adni, mintha az ősei egyene­sen Árpád apánk fehér kancájának a tejét itták volna a nagy Zalán- futtatás idején. De nem vette komo­lyan senki. Nagyon sikertelen pasas volt. Ha a negyvennyolcas függet­lenségről szavalt, az ádámcsutkája úgy ugrált a nyeldéklőjében, mint egy megbolondult parafadugó, ne­vetni kellett rajta. Mindig tragikus ábrázattal vonult fel köztünk, ha követválasztáskor az egész kataszter testületileg ment szavazni az átkos közösügyes kormányra. Ő is lesza­vazott mukk nélkül, csak utána leitta magát a sárga földig. Egyébként csendes, jó fiú volt, nem látszott ki belőle semmi virtus. Hihetetlenül le tudott nyelni minden kellemetlensé­get. „Kéremszépen, kéremszépen“ — hebegte -, s elfakult képén setétve- resen ütöttek ki a pattanások. Per­sze, a nyakára nőtt mindenki, a ko­csislegények előtt se volt semmi te­kintélye, a hivatalszolgák mindig ki­várták, hogy előre köszönjön nekik. Röviden, mindenki Kéremszépen- nek hítta. Valami nagy agyonpofo- zottság ült az egész emberen. Vala­hogy egy nagy tál reszkető kocsonya volt a szíve helyén, s egy-egy sike­rültebb óráján Kossuth Lajosról is biztosan azért szavalt olyan nekife­ledkezve, mert akkor legalább meg­kóstolhatta a „szabadság“ szó ízét, csámcsoghatott rajta, szürcsölhette kedvire. Az isten is papucs alá te­remtette! Nahát ennek a Kéremszépen- svábnak volt aztán egy csinoska fele­TÓTH ÁRPÁD ra „a sok házidolognak“. Keveset beszélt és csakugyan németes kiej­téssel, kedves pöszeséggel. De hogy tudott nézni! A legsemmibb diskur­zus közben rám-rámmerengett a kék szemeivel, mint aki mindjárt valami nagy titkot árul el, aztán szenvedőn lehunyta a szempilláit, s olyan soká tartotta csukva, hogy belezavarod­tam, közben pedig láthatatlan han­gyák nyargaltak végig a tarkómtól a hátgerincemig, oda meg vissza.- Maga miért nem házasodik meg? - kérdezte egyszer, mikor már hóna­pok óta tartott ez az ablak-barátko- zás. S én abban a pillanatban úgy éreztem magam, mint a potyka érez­heti magát, mikor a horoggal kiránt­ják a vízből, s szegény feje beletá- togna a levegőbe, de a kopoltyúja sem fogja. Abban a pillanatban saj- dult belém először, hogy jobban fog­lalkoztat a „Kéremszépen“ felesége a kelleténél, vagy mi a fene. Addig sége, az én ezidőszerintvaló tisztelt nőm őnagyságá, akkor még persze Steinbohr Sámuelné úrnő. Tizenkét évvel ezelőtt volt ez. Hamvas orcá- jú, szőke fiatal asszony volt a Char­lotte, olyan kék szemekkel, mint a duplanefelejcs. „Kéremszépen“ alig mutatkozott az asszonnyal. Is­merni éppen ismertük, de alig jártak azok valahova. így-úgy — hebegte „Kéremszépen“ -, sok a házidolog, meg az ő asszonykája nem is vágya­kozik sehova, rosszul is beszél ma­gyarul, és szégyellős, szepességi lány, ő már erőszakkal is próbálta társaságosabbá tenni, de hiába, ma­kacs teremtés stb. stb. - és a „Ké­remszépen“ orcáján kínosan kivere- sedtek a pattanások. Szóval úgy lát­szott, hogy „Kéremszépen“ őrülten félti az asszonyt, s ráült a szoknyájá­ra. Én azonban csodáltam a dolgot, hogy ez a mélák sváb így kordában tudja tartani az életpárját. Sejtel­mem se volt arról, ami később derült ki, hogy az asszony az úr a háznál, s egyenesen ő akarta azt a nagy, csinált elzárkózást, hogy a kis vidéki város kíváncsiságát minél jobban fel­forralja. Én véletlenül mindjárt a városba- kerülésük idején mutatkoztam be egyszer az asszonynak, s aztán el­elcsíptem egy kis beszélgetésre az ablakban. Szeretett az ablakban órák hosszat kikönyökölgetni, dacá­fensztereztem neki, s ő addig csinál- gatta előttem a fél- és egész perces szemlehunyásokat, hogy végképp odacsippentett a siempillái közé. Abban a szűk kis városban, ahol éltünk, olyan nyíltan és prózai ho­mokossággal terült ki egymás előtt az emberek élete, hogy a többi egy­két számbavehető nővel soha egy percre se adódott lehetősége holmi romantikus helyzeteknek. Nekem pedig, úgy látszott, éppen ilyesmi kellett. — Ha elszeretném a „Kéremszé­pen“ feleségét! - ez a gondolat kez­dett bizseregni bennem, s nem volt többé nyugtom tőle. Persze, sajnál­tam azt a szerencsétlen nyomoron- cot, szegény nem tudta mire vélni, hogy éppen én kezdek szívesen kocsmázgatni vele, s türelemmel elhallgatom félórás szavalatait Magyarország legcélszerűbb feisza- badítási lehetőségeiről az osztrák uralom alól, holott azelőtt mindig kiröhögtem. Ellágyulva forgatta ka­bátomon a gombot, s egyszer elszán­tan invitált meg magukhoz, bár le­gényemberekkel ezt tudtommal so­hasem szokta megcselekedni. — Gyere, Ábriskám, kérlek szé­pen, nőm nagyon fog örülni! — Nem, nem, Sámuelke - feleltem most nem jutok hozzá! Tudod, most az a nagy külön megbízásom .van azzal a kadarcsi dologgal, majd egyszer, máskor! — és szinte vacog­tam, hogy jaj, most mindjárt men­nem kell asszonyt szöktetni, baráti becsületet tiporni! Az ördög csinál­jon tragédiákat! Sorsát azonban senki sem kerül­heti el. Vantics, a hivatalszolga, egy reg­gel röhögve jelentette, hogy most jön Kéremszépenéktől, ahova vala­mi aktákat vitt át, és képzeljem, arra nyitott be, hogy „Kéremszépen“ ve­ri a feleségét, és hogy engem emle­getnek! Felpattantam. Vantics hanyatt vá­gódott, úgy félrelöktem az ajtóból. Rohantam, csak úgy kalap nélkül, Kéremszépenékhez. Nem is kopog­tattam, csak be egyenesen! Az asz- szony a dívány sarkában szepegett. „Kéremszépen“ pedig feldúltan ro­hant le s fel a szobában. Mikor meglátott, szembefordult velem, a térdei citeráztak az izgalomtól, az álla alatt őrülten ugrált a parafadu­gó. Két karját reszketve húzta kétfe­lé, mint aki valami iszonyú nehezen szakadó láthatatlan köteléket akar szétfeszegetni. » ■— Ábris, édes - búgta felém az asszony -, megütött! Maga miatt ütött meg a gazember! Tisztelt asztaltársaság, mit tehet­tem? Mit csináljon az ember, ha egyszerre csak leábrisédesemezik, s a lovagiasságára apellálnak? Elkö­vettem életem legnagyobb marhasá­gát, felképeltem a szerencsétlen „Kéremszépen“-t. Mártír arccal tűr­te, s mikor az asszony a díványról felpattanva a nyakam köré ugrott, a boldogtalan sváb kipirult pattaná­sai mögül bőgte el-elcsukló zoko­gással: — Hát ha szeretitek egymást... legyetek boldogok... kérlekszépen! így történt. Az asszony később megvallotta, hogy mindjárt a város­ba érkezésük után kiszemelt magá­nak, és elhatározta, hogy én leszek a fétje, s otthagyja a svábot, akihez a Szepességben hozzáerőszakolták. Mikor látta, hogy az érdekeskedő pózok semmiképpen sem elegendők arra, hogy kiugrasszon a bokorból, egyenesen kikínozta a szerencsétlen „Kéremszépen“-ből a verést, s ér­tem szalajtotta lepénzelt cinkosát, Vanticsot, hogy rohanjak „meg­menteni“. így lettem férj. „Kéremszépen“ aztán kivándorolt Amerikába, s ha van esze, a New York-i kikötőben biztosan külön felmászott a Szabad­ság-szoborra, s összecsókolódzott vele. Én pedig zsebpénzt kapok a fe­leségemtől hetenként egyszeri sörö­zésre. Aki pedig röhögni mer, tisztelt - asztaltársaság, az megkapja annak a pofonnak a párját, amit szegény „Kéremszépen“ kapott tőlem tizen­két évvel ezelőtt. 1923 em szoktam hencegni, de rossz érzés fog el, ami­kor olyan társaságban vagyok, ahol az emberek néhány olyan ismert személyiség köré seregle­nek, akiket a tévé képernyőjéről ismernek. Ilyenkor mellőzöttnek érzem magam, s bánt, hogy én csak egy mindennapi, szürke ember vagyok. Elhatároztam, hogy ezen vál­toztatok. Rövid idő alatt a saját erőmből érdekes emberré tettem magamat. Nem, nem tolakod­tam, csupán mások népszerűsé­gét használtam ki, néhányszor megjegyeztem társaságban, hogy azok a híres emberek jól érezték magukat az én társasá­gomban. Ha megjelenek valamilyen baráti összejövetelen, kiválasz­tok egy afféle tucatemberkét, és véletlenül leejtek előtte egy fényképet. El sem tudják képzel­ni a hatást! Szórakozottan felve­szem a fényképet, és meg­jegyzem:- Ezt igazán nem szeretném elveszíteni. S közben a fényképet úgy ACHILLE GREGOR emelem fel a földről, hogy a ki­szedlek is lássa. Egyébként ez valóban értékes fénykép, engem ábrázol Eisen­hower tábornok, a volt amerikai elnök társaságában. A fénykép 1946-ban készült, amikor bizal­mas kiküldetésben jártam Lon­donban. A kiszemelt emberem termé­szetesen nyomban kíváncsiskod­ni kezd, és nem titkolt tisztelet­tel néz rám. Meglehetősen tar-, tózkodóan mesélem el, hogy Ei­senhower jót mulatott, amikor elmeséltem neki találkozásomat Bemard Shaw-val, ami, fürdés közben történt Miamiban. Ezt bizonyítékkal is alátámasztom, egy fényképpel, melyen én va­gyok látható Bemard Shaw tár­saságában. Aztán előhúzom azt a fényképet, amely engem ábrá­zol és Marilyn Monroe-t, mind­kettőnket fürdőmhában. Ekkor azonban már nem csak a kivá­lasztott emberem van ott, kitörő lelkesedése ugyanis a társaság többi tagját is odacsalogatja. Egy kicsit kéretem magam, tétová­zom, majd unszolásukra meg­mutatom azt a fényképet, ame­lyen bizalmas beszélgetést foly­tatok de Gaulle tábornokkal. Szemmel láthatóan növekedik az értékem, népszerűvé válók. Az elképedés akkor hág tetőfok­ra, amikor előveszek egy fény­képet, amelyen Charlie Chaplin kacag jókedvűen - velem együtt. Ma már nem érzem magam mellőzöttnek a társaságban. Most már jelentős személyiség vagyok. Az emberek szívesen találkoznak velem. Azáltal ugyanis, hogy ismernek enge- - met, ők is érdekesekké válnak. Barátságosan kezet ráznak ve­lem, közben pedig a szemük sar­kából azt kémlelik, látják-e ezt a többiek. Népszerűségemet annak kö­szönhetem, hogy 1946-ban Lon­donban tartózkodtam. Tulajdon­képpen nem is magának ab ott- tartózkodásomnak, hanem in­kább annak az ötletnek, hogy barátommal bementünk a Bac­ker Street-en Madame Tussaud panoptikumába, s a barátom le­fényképezett ezeknek a híres embereknek a társaságában... Sági Tóth Tibor fordítása Híres ismerőseim

Next

/
Oldalképek
Tartalom