Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1991-04-19 / 16. szám

• Hogy ment el annak idején? Haraggal, hátra se nézve?- Nem, semmiféle harag nem volt bennem. Én ma is csak csodálni tu­dom a magyar népet... hát mi ma­radt ebből az országból Trianon után? Torzó. Mindenétől megfosz­tották a népet, értékei idegenbe ke­rültek, segítséget senkitől sem kapott és mégis! Talpra állt. Mi voltunk az egyedüli ország, amely ha keserve­sen is, de azért kifizette a háborús jóvátételt. Micsoda évek voltak azok, istenem! Diplomás emberek söpörték az utcát, mérnökök vezet­ték a mozdonyokat. Később aztán, amikor felnőttem, már jobban állt egy kicsit az ország... mi pedig lel­kesek voltunk és derűsek. Én például ötödikes gimnazista koromban csak azért akartam testnevelési főiskolára menni, hogy kikerülhessek az olim­piára és ott majd az én eredményem­nek köszönhetően szólaljon meg a magyar himnusz. Igen, ilyen gon­dolatok foglalkoztattak. A mi csalá­dunkban gyakori téma volt a haza- szeretet. Úgyhogy én nem haraggal, hanem nagy-nagy szomorúsággal mentem el innen. • Negyvenötig bizonyára szépen teltek az évei. Bekerült a Színiaka­démiára, egyik filmet a másik után forgatta...- A legelső filmszerepet elsőéves növendékként kaptam. Emlékszem, Ódry Árpád egyáltalán nem örült ennek, mert attól félt, hogy elkapat a siker és ő akkor bennem látta a magyar színészet legnagyobb re­ménységét. El sem tudom mondani, mennyire szeretett ó engem... a fil­mezést is csak azzal a feltétellel engedélyezte, hogy ha véget ér a for­gatás, visszamegyek és elvégzem az Akadémiát. Én ezt megígértem neki és el is végeztem. Akkor aztán ma­gához hívott és így szólt: „Tudom, az összes budapesti magánszínház szerződési ajánlattal ostromolja, de akármekkora gázsit ígérnek is, egyiknek se legyen a tagja... ma­gának a Nemzetiben a helye.“ Oda is szerződtem. Harminchéttől negyvenegyig a világirodalom leg­szebb szerepeit játszottam el, és én voltam Mikszáth Tóth Marija és Né­meth László Satája is, a Villámfény­nél című darabban. Németh László és Szabó Lőrinc mindig elismerően nyilatkoztak rólam, a filmrendezők pedig kora reggeltől késő éjszakáig foglalkoztattak. Szegény gazdagok, Fekete gyémántok, A varieté csilla­gai, Zenélő malom... annyit dolgoz­tam, hogy bele is betegedtem. A ma­gyar kívánsághangversenyt talán be sem mutatták, a Gyávaság, a Beszál­lásolás, az Eladó birtok pedig úgy hírlik, elveszett. Szerintem rég meg­semmisítették. • A Kísértést, negyvenegyben, az olaszokkal forgatta.- Sajnos, arról sincs már kópia. • Hogy került sor erre a meghí­vásra?- Olaszországban nagyon szeret­ték a magyar filmeket, én ott ugyan­olyan népszerű voltam, mint ideha­za. Negyvenötben, amikor arra vár­tunk, hogy hajóra szálljunk és elinduljunk Argentína felé, Geno­vában szinte naponta megállítottak az utcán. Egyszer a pék felesége állt elém, vitt, húzott magával. Adott az nekem kenyeret, sót, cukrot, min­dent, mert látta, hogy ki vagyok éhezve. Úgy megrakta a táskámat, hogy majd leszakadt a füle, Az ar­gentin nagykövetségre egy katolikus magyar pap vitt be. Ott is felismer­tek. „Maga volt a vak lány a Rózsa­fabotban, ugye?“ Erre az összes ma­gyar kivándorlónak elengedték a ví­zumdíjat. • Visszatérve a Nemzetire: úgy tudom, negyvenegyben volt ott egy komoly konfliktusa. Nem ment el a németországi vendégszereplésre, ezért fegyelmi eljárást indítottak ön ellen és ott kellett hagynia a szín­házat.- Az egy nagy igazságtalanság volt, ami akkor történt velem. A Csongor és Tündét tűzte műsorára a Nemzeti, kiírták a szereposztást és mit látok? Tünde: Szeleczky Zita. Egész nyáron ennek örültem, meg is tanultam a szöveget, végül mégsem az enyém, hanem Szörényi Éváé lett a szerep. Azóta sem jöttem rá, Szeleczky Zita - negyvenöt év után Emelt fővel távozott - egyenes derékkal, tiszta lelkiismerettel érkezett. SZELECZKY ZITA, a felszabadulás előtti magyar filmgyártás egyik legizgalmasabb egyénisége és legnevesebb sztárja negyvenöt évi távoliét után Budapesten járt. Mint ablakról a párát, olyan finoman törölte le múltjáról a homályt. „Soha, semmilyen pártnak nem voltam tagja, politikai kérdésekben egyszer sem nyilatkoz­tam, filmjeim kivétel nélkül játékfilmek voltak. Hogy 1948 februárjában mégis elítéltek, annak egy oka volt: Petőfi Föl a szent háborúra! című versével buzdítottam a magyar katonákat, és azokkal éreztem, akik az ország sorsa miatt aggódtak. “ Az ítélethirdetés híre Argentínában érte utol Szeleczky Zitát. 1945 tavaszán, sikerei csúcsán lépte át az osztrák határt. Azúrexpressz, Gül Baba, Sok hűhó Emmiért, Rózsafabot, Egy éjszaka Erdélyben, Sziámi macska, Nászinduló — filmjeit nemcsak Magyarországon, hanem külföldön is nagy sikerrel vetítették. A Nemzeti Színházban a Peer Gynt Solvejgjét, a Szentivánéji álom Titániáját, az Énekes madár Magdóját játszotta. Ódry Árpád állítása szerint olyan tehetség, mint ő, száz évben csak egyszer születik. Szeleczky Zita ma Hollywoodban él. Ott terjeszti fáradhatatlanul, szíwel-lélekkel a magyar kultúrát. miért tették ezt velem, hiszen szeret­tek a színházban, a Farkas-Ratkó- díjat is nekem szavazta meg a társu­lat. Tünde helyett azonban Ledér lettem; először boldogtalan voltam, aztán nagyon boldog. Ledérnek ugyanis csak két jelenete van, ám ha mindkettőt jól oldja meg az ember, akkor nagyszerű perceket szerezhet a nézőknek. így is lett. Mikor aztán sínre (jerült á berlini vendégszerep­lés, Németh Antal, a Nemzeti igaz­gatója, arra kért: a német közönség­nek Tündét játsszam el. De mit vála­szol erre egy fiatal sztár, aki időköz­ben rájött, hogy az ő szerepe színe­sebb? Azt, hogy nem! Értse meg, gyönyörű lesz, győzködött Németh Antal, valóságos mennybemenetel vár magára, vállalja el. Hiába kö- nyörgött. Persze ha tudtam volna, hogy mire lesz képes, akkor nem makacskodom, de hogy politikai botrányt csinálnak az ügyből, az meg sem fordult a fejemben. Gon­doltam, megúszom majd egy gázsile­tiltással. Német Antal azonban, aki egészen addig lépten—nyomon azt hangoztatta, hogy isten után ő csi­nált belőlem színészt, úgy meghara­gudott rám, hogy a Színészkamara elé vitte az ügyet és elküldött a Nemzetiből. Ezen aztán én hábo­rodtam fel, de annyira, hogy fogtam magam és elmentem Olaszországba, és akkor forgattam a Kísértést. S csak úgy mellékesen jegyzem meg: belőlem Ódry Árpád és Kiss Ferenc faragott színésznőt.­• Bár az ítéletet később módosí­tották, a büntetést féléves eltiltásra változtatták, következő színpadi szerepeit már a Operett Színházban és a Madachban játszotta.- Az Operett Színházban két da­rab közül választhattam: a Kaméliás hölgy és a Mária főhadnagy címsze­repét kínálták fel. Csakhogy Olasz­országban úgy megfáztam, hogy be­tegen jöttem haza és attól féltem, ha én egy évadon keresztül Kaméliás hölgy leszek, akkor amilyen átélős vagyok, a vége az lesz, hogy valóban meghalok a színpadon. Ezért döntöt­tem aztán a Mária főhadnagy mel­lett, de nem bántam meg, mert na­gyon szerettem a szerepet. Egész évadban ezt játszottam, aztán szer­ződtem át a Madáchba. • Jó lépés volt?- Abból a szempontból, hogy Várkonyi partnere lehettem az I. Anna és III. Károly című kétszemé­lyes darabban, igen. De miután be­jöttek a németek, a színház pedig baloldalinak érezte magát, Pünkösdi Andor bezárta a Madách kapuit, így aztán nem hogy új szerepet nem kaptam, hanem a régit sem játszhat­tam. Akkor keresett fel Kovách Ala­dár, hogy legyek ismét a Nemzeti tagja és hogy elismerését bizonyítsa: felajánlotta Anouilh Eurydikéjét. Időközben azonban átvette a hatal­mat a Szálasi-kormány, Kovách Ala­dár otthagyta a színházat, Kiss Fe­renc, a frissen kinevezett igazgató pedig a darab tartalmára célozva azt mondta: a halálnak nem csinálunk propagandát. És műsorra tűzte Gár­donyi Géza Annuskáját. Ezt a szere­pet játszottam az utolsó pillanatig, Ibsen- darabját, a Solness építőmes­tert már nem mutathattuk be; köze­ledett a „vihar“, mi meg csomagolni kezdtünk. • Miért?- Jó, hogy megkérdezi, az igazat úgyis csak én tudom. Jöttek az oro­szok, és azok, akik ezt felszabadu­lásnak tekintették, rossz szemmel néztek rám. Rossz szemmel, mert én kezdettől fogva a magyar katonák­kal éreztem, felléptem a kívánság­hangversenyeken, írtam nekik a la­pokat, mert várták a fronton, verset mondtam nekik arról, hogy ha össze­fogunk, akkor győzhetünk, mert az isten is velünk lesz. Igen, ezt sokszor közvetítette a rádió. Ezek után itt­hon maradni? Tudja, mit beszéltek rólam? Hogy akkora hatással vagyok a magyar katonákra, hogy erőseb­ben harcolnak az oroszok ellen, ha engem hallanak. És hány, de hány művészt félreállítottak... rám is ez várt volna, és én egyáltalán nem tudtam elképzelni azt az érát, ami akkor következett. • A kirakatper idején ön már rég a világ túlsó felén élt.- „Népellenes bűntettért“ három évre ítéltek el, de azt tudnia kell, hogy ilyen címen akkoriban csak azok ellen hoztak ítéletet, akik ellen semmiféle háborús vagy más bűnt nem találtak. Ez a három év volta­képpen felmentésnek számított. • 1948. február 8-i számában a Világ meg is írta, hogy az első tárgyalást nem tudta megtartani a népbíróság, mert a tanúk nagy része nem jelent meg. Következő alkalommal pedig olyan egyéniségek álltak az ön oldalán, mint Gobbi Hilda, Barsi Ödön és Várkonyi Zol­tán. Várkonyi vallomásában az is ott van, hogy 1944. március 20-án, a né­met megszállás második napján együtt volt Szeleczkyvel, aki fel­ajánlotta neki, hogy elrejti őt, ha el akar bújni. Az ítélet mégis úgy hang­zott, hogy Szeleczky Zita a demok­ráciaellenes hírverés szolgálatában állott.- Nevetséges... mindenki mellet­tem vall és elítélnek. De hát tudták, nyugodtan adhatnak három évet, mert úgysem fogom leülni. Az én életem már teljesen más vágányon futott akkoriban. Pontosan azokban a napokban állt mellém az Úr, ami­kor rájöttem: én leszek a magyar szó apostola, aki a külföldi magyarság­ban tartja majd a lelket. • Budapesttől Buenos Airesig, gondolom, kalandos utat tett meg.- Mindenre emlékszem. Már in­dulni kellett volna, én meg az utolsó pillanatban elmentem kalocsai ruhát venni. Aztán az út... három órányi távolságban jöttek utánunk az oro­szok. A Földművelésügyi Minisztéri­umban dolgozott a bátyám, vele me­nekültünk, az ő kocsiján. Csak úgy hömpölygött az Ausztria felé tartók áradata, alig lehetett besorakozni a tömegbe. Amikor elfogyott a benzi­nünk, a magyar katonák segítettek rajtunk. Az autót, a kicsi kis Adlert, háromszor vették el tőlünk. Először az amerikaiak, aztán a franciák, majd a németek. Mintha csak lelke lett volna a kocsinak, senkinek sem gyulladt be, egyedül nekünk. Végül aztán Olaszországban váltunk meg tőle, mert kellett a pénz. Okosabban kellett volna menekülnünk, csak- hát... • Okosabban?- Igen, át kellett volna menteni a pénzünket Svájcba, aranyba fek­tetni, de én már azt is hazaárulásnak tartottam, ha ilyet mondott valaki. Úgyhogy mi pengőt vittünk magunk­kal, ami egyik pillanatról a másikra semmit sem ért. Genovában már mi is szegények voltunk... ott vártunk négy vagy öt hónapot anyámmal, a nővéremmel és a bátyámmal, hogy hajóra szállhassunk. Buenos Aires­ben, mint mérnök, elsőként a bá­tyám kapott állást, aztán amikor el­terjedt a híre, hogy én is kint va­gyok, megkaptam az Egy pillanatig élni című film főszerepét. Szuperlatí- vuszokban írtak rólam, és úgy nézett ki, hogy rakétaszerűén ível fel a pá­lyám, s akkor itthonról megint csak minősíthetetlen támadások értek. Az argentin bíró azt tanácsolta, perel­jek, de nekem egyáltalán nem volt kedvem ilyesmihez, inkább lemond­tam a nemzetközi karrierről. Déryné nehéz, rögös útját választva, a csalá­dom támogatásával 1951-ben mega­lapítottam az Argentínai Magyar Nemzeti Színházat és harminchat szereplővel, öt díszlettel, óriási lel­kesedéssel bemutattuk a Bánk bánt. Nemzeti Színház, állami támogatás nélkül, a bátyám zsebéből. Igen, en­gem annyira szeretett a családom, hogy bármit találtam is ki, azonnal mellém álltak, minden álmomat segí­tettek megvalósítani, ötvenhatban megírtam egy felszólítást a világ asz- szonyaihoz, hogy segítsük meg Ma­gyarországot, és hét nyelven olvas­tuk be a szöveget a rádióba, amire az argentin nép olyan csodálatosan rea­gált, hogy audienciára hívott az el­nök. Később előadássorozatom is volt az ottani rádióban, spanyolul beszéltem a magyar költőkről és a magyar történelemről. • Brazíliába, Kanadába, az Egye­sült Államokba már egyedül vitte a magyar kultúrát.- Ezek már az én turnéim voltak. Argentínában csak annyi magyar élt, hogy havonta egy előadást tarthat­tunk, s nekem az kevés volt, az észak-amerikai, ausztráliai vendég- szereplésekre pedig nem vihettem magammal a társulatot, mert min­denki dolgozott, egyedül én éltem a hivatásomnak. Én meg mentem, utaztam, játszottam és mindenütt óriási szeretetben, "megbecsülésben volt részem. Akárhol léptem is fel, a lelkemet adtam mindig, ezért ra­jongott értem a közönség. Gátolni sehol sem gátolták, Amerikát egyál­talán nem zavarja, hogy a magyar ott is magyar marad. Ott elénekelhe­tem a magyar himnuszt, felhúzha­tom a magyar zászlót, abba senki bele nem szól, ahány egyházat akar­tunk, annyit alapítottunk. Az ameri­kai politikusoknak tetszik, hogy ra­gaszkodunk a nemzeti identitásunk­hoz, eljárnak közénk és jól érzik magukat velünk. Hatvankettőtől élek Hollywoodban, de ott is magyar társaság vesz körül és magyar költők műveit tolmácsolom, úgyhogy akár­hány éve vagyok is távol a hazámtól, ott legbelül ma sem szakadtam el tőle. • Az a gondolat, hogy ismét fil­mezzen, nem foglalkoztatja?- Hollywoodban? Ott, ahol az ügynökök kezében vannak a színé­szek? Ahol a legnagyobb művészről is úgy beszélnek, hogy he is in my stable... ő az én istállómban van. Nem! Nekem ez egyáltalán nem hi­ányzik. Különben is, én csak a jobb klíma miatt költöztem oda, a nagy ábrándokat meghagytam másoknak. • Most, hogy ismét Pesten van, nincs kedve itthon maradni?- Most csak gyógyulni jöttem, a legerősebb reumától szeretnék megszabadulni, aztán a hathetes kú­ra után visszautazom. Rettenetesen nehéz lenne ott mindent felszámol­nom. Egyedül élek és óriási anyag halmozódott fel a lakásomban. Könyvek, újságok, hangszalagok... tudja, aki külföldön él, annak min­den érték, ami a hazájához köti, még egy fénykép, egy levél is. Tehát előbb át kellene nézni mindent, amit az évek során összegyűjtöttem és ez hatalmas munka, amit nem bízhatok másra. Aztán nem is tudom, mennyit kapnék az ottani házamért és meny­nyiért vehetnék Pesten egy másikat, egyáltalán: meg tudnám-e oldani az itthoni életemet? Persze minél idő­sebb az ember, annál inkább vágyik a rokonaihoz, a családjához és az az igazság, egyszer én is itt akarok majd megpihenni, de remélem, messze vannak még az utolsó évek. Szabó G. László Oláh Csaba felvétele

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom