Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-04-19 / 16. szám
Tv Földfoglalás és földosztás Szlováldában a második világháború után Csehországban még dörögtek az ágyúk, az emberek rettegték a jelent, az átélés reményében várták a háború végét hozó pillanatot, amikor Szlovákiában már megjelentek az új hatalom képviselői, s megkezdték a Kassai Kormányprogram megvalósítását. A program kimondta, hogy az új Csehszlovákia nemzeti állam lesz, a csehek és a szlovákok hazája, ahol nincs hely a kollektív bűnösséggel vádolt magyaroknak és németeknek. Menniük kellett, mert az új államhatalom igényt tartott földbirtokaikra, házaikra, gazdasági felszerelésükre, állatállományukra, vállalataikra, üzleteikre, minden vagyonukra. A német nemzetiségű csehszlovák állampolgárokat a győztes nagyhatalmak egybehangzó ítélete alapján telepítették ki Németországba, de a magyarok egyoldalú kiutasítását - a szovjetek támogatása ellenére - a nyugati hatalmak elvetették, s a kérdés rendezését a két kormány hatáskörébe utalták. Nem feladatunk a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény értelmezése, mert ez csak közvetve érinti a csehszlovákiai második földreformot. Az egyezményes földvagyont nem a Földművelésügy és Földreform Megbízotti Hivatala (tovább: FFMH) kezelte. A levéltárak a múlt tanúi. A régmúlt mellett őrzik a közelmúlt emlékeit is, s így érthető hogy egyes uralmi rendszerek szigorúan ügyelik a tevékenységükre vonatkozó iratokat. A novemberi fordulat megváltoztatta ezt a szokásjogot is. Napjainkban már külön engedély nélkül lehet tanulmányozni az 1945 utáni levéltári anyagot is. így nézhettük át a földművelés és Földreform Megbízotti Hivatala elnökségének és B-osztályának anyagát. A korábbi korok kutatója csodálkozva forgatta a „bizalmas“, „szigorúan titkos“ akták tömkelegét. A csodálkozás a tartalom ismerete után döbbenetté vált. A második csehszlovákiai földreform földalapját a . csehszlovákiai magyar és német nemzetiségű lakosság legnagyobb megaláztatását jelentő kollektív bűnösség alapján elvett földbirtokok képezték. A kálvária az 1945. augusztus 2-i elnöki törvényerejű rendelettel kezdődött, mely visszavonta a kollektív bűnösséggel vádoltak állampolgárságát. A. Szlovák Nemzeti Tanács (tovább SZNT) 1945. augusztus 23-i 104-es törvényerejű rendelete elkobozta (Folytatás a 6. oldalon) KI TÖRŐDIK ITT MARADNI? EGY POZSONYI MIVELÜNK? ELVÁLNI? ÉJSZAKA Miklósi Péter írása Ozorai Katalin írása Ordódy Vilmos riportja a 3. oldalon az 5. oldalon a 8. oldalon Dédanyám elbeszéléseiben a föld szó magába foglalta mindazt, amit most értékrendnek szoktak nevezni. A földhöz kötődött minden érték, amiért érdemes volt áldozni és amihez az embernek mindig szabad volt viszonyítania. Persze, dédanyám elbeszéléseit nagyban befolyásolta a tény, hogy a föld már nem az ő tulajdona volt, hogy a parcellák már összefolytak, és az egész határ egy nagy szövetkezeti búzatábla volt. Nem voltak már dűlők, s nem volt már békéi, olgyai, légi, pákái határ, hanem volt egy kolosszus, amit „Agro- kombinát Lelmice“ néven „jegyzett“ a szocialista párttőzsde. Dédanyám azonban nem volt hajlandó a termelési eredmények hallatán csodát kiáltani, sőt még efsz-esőért sem imádkozni szárazság idején. Beszélt viszont arról, hogy mennyit fizettek egy hold földért és mit jelentett 1949-ben kifizetni 10 000 korona bírságot csak azért, mert valaki úgy gondolta, így lehet összekapcsolni a meggyőzést és a gazdasági szükségszerűséget. Dédanyám ugyan még kifizette a kirótt összeget, de felismerve a harc kilátástalanságát, végül is földjeit, állatait, gazdasági eszközeit a „közösbe“ adta. Ettől a pillanattól kezdve a kemény, minden sorscsapást zokszó nélkül tűrő, de semmiféle harctól, küzdéstől meg nem rettenő gazdaasz- szony átváltozott szociális esetté, s ebből a ráosztott szerepből csak akkor zökkent ki, mikor a föld szó bűvös hatására a százéves ház szobája megtelt parcellákkal, pengőkkel, lovakkal, csikókkal, béresekkel és kenyérillattal. Ez a világ számomra dédanyám világa, ezért emlékének egyik, bennem legelevenebben élő része, de már nem az én világom. Számomra a nagyüzemi földművelés soha nem jelentette a világ hetedik csodáját, de azért „kis“ kudarcnak éreztem azt, amikor sokad- szori célkitűzésként sem sikerült önellátóvá válni az országnak mezőgazdasági terményekből; pedig pártkongresszusi határozatokban világosan megfogalmazták ennek szükségszerűségét. Hiába volt minden; az aratás első napjaiban a politikai és pártközélet vezetői konvojokban járták a járást, ették a búzakalászt, barátaim írták az aratási híradót, a járási és országos lapok ontották a kombájnosok képeit, és a fantasztikusabbnál fantasz- tikusabb hektárhozamok engedelmesen sorakoztak az újságok hasábjain, érdemrendek villogtak a vakuk fényében, az eredmény pedig: „a tartalékok föltárásának szükségessége“ volt. * / * * A parlament bizottságai hetekig tárgyalták a földtörvényt, majd a javaslatot megvitatta a plénum, szavaztunk 95 módosító javaslatról és a végső szavazáskor a Népek Kamarájának képviselői elfogadták a törvényjavaslat módosító szövegét, míg a Nemzetek Kamarájában nem született meg a törvény elfogadásához szükséges elégséges szavazat. Ezután a néhány évvel ezelőtt még önmagában teljesen bizonyos efsz-elnök nyugtalanságának ad hangot a tulajdonviszonyok rendezetlenségéből fakadó gazdasági helyzet miatt. A parlament újra neki- gyürkőzik és valószínűleg május elején elfogadja a földtörvényt. S mi lesz aztán? Hosszú sorok a telekkönyvek ajtói előtt és a földhivatalok folyosóin. Összejönnek a családok és telekkönyvi kivonatok, régi hagyatéki végzések fölé hajolva próbálják összeállítani a múltbéli paraszti vagyont, a holdat számítják át négyzetméterre, majd árra és hektárra. Újra feléled a föld- tulajdon fogalmával takart birtoklási érzés! Eltűnik a „szocialista szervezet használatában“ kategória a földnyilvántartó hivatalok nyilvántartási lapjaiból. A parcellák száma, térmértéke mellé család és keresztnevek kerülnek... Dédanyám parasztgazdasága viszont nem újul meg, a generációk által megszerzett földhöz hiányzik dédanyám elszántsága és hozzáértése. „Hát így megy ez“ — mondja K. Vonnegut, hisz végül is nem történt nagy dolog, csak valaki (vagy valami) úgy negyven éve kirántotta (értsd kilopta) két generáció alól a földet. Világi Oszkár, A Független Magyar Kezdeményezés prágai parlamenti képviselője ÁLOMVONAT HOLTVÁGÁNYON
