Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-04-12 / 15. szám
mmm A kegyelem fele A szekértábor kulcsait keresték és felnéztek a poros mennyezetre. Beleszédült a boltív és leomlott, farktollát rázta cifra babona. Téglagyár épült a nyílt vizen, a veszteglő hajó sáros fedélzetén, hol matrózlázadás parázslóit már a hófelhők alatt. Élőbeszéd egy némahegedűn, hajnalból pengényi fény, kisbetűs ragyogás a szájban, hol toklászok között a szó, szilánkok sebezte mondat... Csapszék ricsajában meghurcolt harag, történelemórán megsuhogtatott ostor, tántorgó gondban lelakott haza. Mint álmos kofavonat, zötyög velünk a létezés. Még jelen a lélek, de a lélekjelenlét leomlik, mint a boltív. Jelek a rejtőzködő köd mögött, bezárt tenyérben kimosott sebek, nagybetűs varak a hajban. Kurtul a nyár, el fele ballag a nyáj is, de nem kolompol. A szekértábor kulcsát nem lelik. Füstjelet oltanak habbal, ítélnek, aztán adnak fél kegyelmet. Forró bronzzal harangozunk, belebeszélünk a szélbe, csendesedünk feketedve, rálehelve hótorlaszra. Hanghiba A felrepedezett ajkakon, a nyelvben a nyelven, és a nyelv alatt. A torok, a mellkas nyirkos réseiben, ahol a rózsaszín penész, a felnyithatatlan pórusok. A fogak helyén, ott, hol a hiány, ahol a letagadhatatlan, régi sebhelyek, ahol a százezerszám lenyelt fájdalom. Ahol az ínynek sápadt titkai, az izlelőszerveknek bánata, ahol a szőlöfürtté duzzadt mirigyek, ahol a beporosodott légutak, az egérutat kereső sóhajok. Ahol a lehallgatott hangszálak reccsenése, a diagrammá alakított szívhang, ahol a tüdő hólyagjainak milliárdja, ahol a meghámozott szó mögött a meztelen betű. Ahol az ábécéből kilépett némaság. em tudom megmondani többé. Honnan tudja az ember, hogy ki a besúgó? Soha sem ismeri fel a kellő időben a titkos ügynököt. Csak később. Egyszer csak történeteket hallunk arról, hogyan jöttek rá, valamikor régen. Az illető olyan valaki, aki mindig készségesen segít felszerelni a hangerősítőt, felajánlja kapcsolatait a nyomdával, mindig szívesen szerepel, és készséggel szerez közlekedési eszközt. Még sincs soha a középpontban, sohasem ő a kezdeményező. Támogatja a már kiharcolt határozatokat, és végigcsinálja, mindig végigcsinálja a dolgot. S mindenütt. Minden jelenetben, minden színhelyen. A háború, a leigázás, a kizsákmányolás, az elnyomás ellen. Annyi mindenre futja az erejéből. Oly sok esemény színhelyén jelen van, együttműködik. Mindig ott van. Ö az arc minden gyűlésen, minden emelvény mellett. Azelőtt figyeltem. Miután belekeveredtem, mindenütt figyeltem a legvalószínűbb emberre. A gyanú mindig felmerült, de soha senki sem tudta megnevezni. Helyzetek minden jelenetre adódtak erre a szerepre, de ki volt ott, hogy vállalja? Én magam. Ezt nem hatásvadászó, zengő hangon mondom, lépcsőn állva, köpenyemet lendülettel kanyarítva magam köré. Nem felfedezés volt ez, amelyet ördögi módon titkoltam. Az ördöngösség egészen másutt lappangott, és a felfedezés, amely most már a szavakban eltompult, akkor iszonyatos volt számomra. És elkerülhetetlen. Hiszen ki más lebzselt minden sarkon, ki ajánlotta fel együttműködését, ki úszkált ide-oda a zavarosban, a sziklák és a sás között legelészve, harapdálva, és motozott az iszapban kapirgálva valami finom falat után? Nem tudtam, hogyan történhetett. Mert ha tudom, valószínűleg ellenálltam volna. Ha tudom, nem folytattam volna a behatolást azokba a világokba. Hogy egyáltalán rájöttem, az kizárólag az empirikus következtetés eredménye. Talán a viselkedés-lélektani felvetéseknek köszönhetem. Mert bár a behavioMICHAEL WILDING urizmust a tiltakozók ellenezték, a manipulálok hittek benne. És hogyan juthat el az ember leginkább a manipulálókhoz, mint ha elfogadja világképüket, megnézi, merre irányul és mire mutat rá. A viselkedésem arra enged következtetni; hogy én vagyok az. Valahol közben bizonyára felbujtottak, beoltottak, beprogramoztak, hipnotizáltak. Rádióadót ültettek a fejembe; ágyam fölé álmaimat kutató radarberendezést szereltek; valamiféle kémiai alaprajzot, amelyet mindig követhetnek és lokátorokkal meghatározhatnak; a technikai részletek nem zavartak. Elvégre a t^phnikai részletek meg is haladhatják értelmi képességeimet; hiábavaló lenne arra pazarolni az időt, hogy kiderítsem. Megriasztaná őket különben is, ha azt látják, hogy firkálok, röntgenfelvételeket készítek, zavarom az adást, nem alszom. Az aprólékos részleteket el kell kerülnünk. Az átfogó tervvel, a teljes reakcióval kell számolnunk. S hosszú hónapok gondolkodása mind csak egy arcot vezetett. A levelezőlapokhoz a szobámban, amelyek koponyáról készült metszeteket ábrázoltak. Sohasem tudtam eltávolítani a beépített szerkezeteket; sohasem tudtam eltávolítani az örök stigmákat. Ha eltávolodnék azoktól a világoktól, lakóik kísértenének, hogy térjek vissza hozzájuk; és ha nem tenném, gyanakodni kezdenének. Az emberek akkor figyelnek fel egy besúgó múltbeli viselkedésére, amikor az nem keresi fel többé megszokott helyeit; visszahúzódása más fényben láttatja múltbeli jelenlétét. Nem tudtam szembenézni következtetéseikkel. Hogyan mondhattarp volna el nekik, hogy mindez akaratomon kívül, tudtomon kívül, számomra ismeretlen módon történt? Hogyan mondhattam volna meg nekik, csak azért húzódtam vissza, hogy megvédjem őket? Ki hinné el ezt, ki törődne vele, mit számítana ez most, ha már úgyis oly sokat árultam el? És a manipulálok is tovább űznének, hogy vessem megint bele magam, hogy hozzak fel újabb gyöngyöket és kagylókat, mélyebb árulásokat. Hogy megmentsem a célokat, amelyekben hittem, csak egy kiút állt előttem. Sokáig töprengtem. Nem kívántam türelmetlenül; de nem láttam más megoldást. Hogy megmentsem azokat a világokat, hogy megmentsem magam a szégyentől, nem tehettem mást: meg kellett halnom. És miután erre az elhatározásra jutottam, biztosabbnak, szabaSzabó Ottó: Jeremiás J egomak lejjel is benrie"mű mértékben cí amikor nyugi nyos intézmé portás. Mind« teendője: áll a belépési egyeztette a 1 vő nevet és k azonossagi i| s intett: Tessé ig itt állt vol zák. A tétler főleg az a kő: lett a vodka, i ban feléledt a Gondolko« Iáit, hogyan de nem volt f okosat. Az ős zott, ugyanis Ezért olyasv; ni, amit eddi; Az első lel dagodásra te eszébe. Éppen a nyilvános ill kor meglátta orosz szobrát fény férfi, külseje országból jöt el őt gondo ugyan, hogy a hasznára, c vett rajta er súgta, hogy ban megválti szőr körüljá idegent, mér majd megk a szoborra n- Tetszik -Ó, nagj az idegen, al leg „mister“- Ő az el - Tényleg. \ Meg is muta dabbnak éreztem magam. Legalább egy elhatározás megszületett. Az elhatározások azonban nem állandóak. Az örök tenger elmossa őket. A sziklák bizonyossága homokká porlad. Ki tudja, hogy az én elhatározásom valóban az enyém-e? Talán megint egyszer a manipulálok akarata érvényesül csupán. Talán nincs rám többé szükségük, megszűnt a hasznosságom. És most meg akarnak semmisíteni, hogy soha senki se tudja meg, hogy belém hatoltak eszméikkel. Elhatározásom, hogy halálommal győzedelmeskedem rajtuk — voltaképpen az ő elhatározásuk, hogy megmentsék magukat. Talán a tranzisztoros vevő vagy a hipnotikus hullám küldte ezt az utasítást, vagy bármi, bárki, bárhogyan. Talán csak a halálom segít rajtuk. Hogy ellenálljak, élnem kellene. LUDVÍK ASKENAZY Hirtelen felébredtem, úgy tűnt fel, szólított valaki. Kinyitottam a szemem, körülöttem már gyérült a sötétség, csend volt. Az ablakon lógott valami, olyan volt, mint egy szürke fonál. Hajnalhasadás ideje volt, az éjszaka és a nappal találkozása egy láthatatlan határon. Az óra ketyegése magányos léptekként hangzott. a szem ke a redőny Nem tudom megmondani többé. Odakint az utcákon a rendőrség gumibottal veri a tüntetők vézna nyakát. Könnygáztartályokat dobnak a járdákra, és elárasztják gázzal a kapualjakat. Odafent helikopterek lebegnek, irányítják a támadást. Üzenetek zavarják meg a rövidhullámokat. Akadályokat emelnek az országutakon, és a városokban mindenütt folyik a házkutatás. Nem hallgatom a rádiót és nem nézem a televíziót. Nem felelek a telefonhívásokra. Nem nyitok ajtót. Sötét teát főzök magamnak, egyik csészével a másik után, és nem megyek le tejért. Polcukon hagyom a könyveket és a folyóiratokat. Amit írok, talán nem más mint főhadiszállásuk távírójának papírszalagja. Vagy talán már meg is szűnt az összeköttetés. Nem tudom megmondani többé. Karig Sára fordítása Vajon ismét megszólal? A hang szétfoszlott, elveszett, és bennem csak mint rettentő-rettentő távoli visszhang maradt meg. Felkeltem, és mezítláb odamentem az ablakhoz - nem dobott-e fel valaki kavicsot. Előfordul az ilyesmi. Lehetséges, hogy senki sem kiáltott, csak egy pénzdarabot vagy egy marék földet hajított az ablakba. Az éjjeli gyorssal érkezett, és nem tudott felcsengetni. Talán a brünni gyorssal vagy a pilzenivel jött, sőt, Szlovákiából is jöhetett... a barátaink néha meglátogattak. De az utcán senki'sem volt - az éjszaka sötétsége már megfakult, s távol, keleten, valami kerek tejüvegszerűség világított. A kövezet üres, Most m a hangra 1 olyan ez, akarná h illata vai hogy hot képtelen volt abbí ember, é togás, kié zok hívá ismerek - bér hang Felcsa\ éjjeliszeki lennek ti Meg aztá. nézni, al A férjem* arcára, s érintetten lőtt. Felébn Hunyorgt-rm Aztán ágyban, , va bámi ségbe. Hogyan isj
