Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-04-12 / 15. szám
ÚBUJffSBfl * 3 19 91. IV. 12. Interjú Jozef Chren szlovák kereskedelmi miniszterrel- Miniszter úr, szívesen vállalkozott erre a beszélgetésre vagy csupán kötelességtudatból?- Valóban inkább csak kötelességérzetből. Szilárd meggyőződésem ugyanis, hogy a honi kereskedelem most olyan fordulóponthoz érkezett, amikor sokkal jobban befelé kell figyelni, semmint kifelé beszélni. Vannak az életben ilyen kulcsfontosságú helyzetek.- Engem épp ez a fordulópont érdekeli- Rendben... Ha kérdez, természetesen válaszolok.- Vágjunk hát rögtön a dolgok közepébe: a kereskedelmi miniszter posztjáról nézve, mennyire látja másként az ország gazdasági helyzetét, mint korábban?- Sajnos, egyelőre ugyanolyannak látom. Egy esztendeje még külkereskedelmi vállalataink egyikének igazgatójaként, jelenleg viszont a tárcairányítás szintjén kell tapasztalnom, hogy a hatékonyság, a termelékenység, a jövedelemtermelő képesség továbbra is alacsony, az export nagyságrendje pedig egyszerűen méltatlan egy tizenötmilliós lakosú középeurópai ország lehetőségeihez. A korábbi rendszer ugyanis nem teremtett érdekeltséget, ráadásul rengeteg munkavállaló nem is felelt meg a munkaadó igényeinek. Viszont ha akár csak egy középszintű vezetői poszton minőségi cserét akartak végrehajtani, akkor ahhoz részint az állampárt jóváhagyása kellett, részint az ilyesmi akkora procedúrával járt, hogy sok helyütt bele sem vágtak. Ilyen helyzetben szinte nevetséges követelmény volt hatékonyságra törekedni; arról már nem is beszélve, hogy az évtizedeken át tartó pangás eredményeképpen, egyelőre alig akad tulajdonos.- Pedig a jó kereskedelmet már a föníciaiak kitalálták!-A mindenható pártállam pedig lezüllesztette azt... Mert miféle kereskedelem az olyan, ahol csak a hiánycikkek lajstromba szedése, illetve annak indokolgatása folyik, hogy mi, hol, miért nem kapható?! Ez aligha nevezhető kereskedelemnek. Az üzlet akkor üzlet, ha valaki vesz és elad, ha kockáztat és mindebből még haszna is lehet. A szocialista kereskedelem nem kockáztatott, így nem is volt jövedelmező. Abban a rendszerben a becstelenebb ügyeskedők legföljebb loptak, a hivatalnokok futószalagon gyártották a jelentéseket és a kimutatásokat; eminnen elvették, amoda átirányították a holmiféle tervhivatalok által előirányzott áru- mennyiséget - ami azután vagy megérkezett a címzetthez, vagy nem. A jelenlegi fordulópont lényege, hogy mi viszont működőképes, valós piaci viszonyokat tükröző kereskedelmet akarunk. Negyven esztendő után ennek a felfogásnak nemcsak a feltételeit, hanem a filozófiáját is újjá kell teremtenünk. Jómagam, a kereskedelmi tárca élén, ebben látom az én elsődleges feladatomat; magának a kereskedelemnek pedig előbb-utóbb meg kell majd tudnia állni a saját lábán. A kommunista ideológiával fűszerezett hiánygazdaság, illetve a gazdátlanságot kihasználó ügyeskedők ármánykodásainak évtizedei után, a közvélemény bizalmát is vissza kell nyernünk. Meggyőzni az embereket arról, hogy a piaci viszonyoknak játékszabályai vannak; hogy becsülettel odaállni a pult mögé, az mindig fáradságos munka és nemegyszer a krach kockázatával járó vállalkozás is. Ehhez a szakmához ezért mersz, ész, valamicske indulótőke és boltosbecsület szükségeltetik.- Igen ám, csakhogy a valóságban inkább gyorsan meggazdagodni akaró ragadozókkal találkozni, semmint vérbeli kereskedőkkel! f- Nálunk a jó kereskedő egyelőre tényleg ritkaság. Ehelyett ma még az állami üzlethálózat dominál, benne pedig az üzletvezetők és az elárusítónők hada. Emellett viszont megjelentek már azok a „vállalkozók'', akik az ilyen-olyan állami cégek igazgatóiként - élve a jelenlegi joggyakorlat nyújtotta lehetőségekkel, vállalkozói aktivitást mímelve - ráhajtottak a pénzek tisztára mosására. A gyakorlatban ez annyit jelent, hogy például az importárut a saját privát cégükön keresztül az ugyanakkor általuk irányított állami kereskedelmi hálózatba passzolgatják át. Tucatszám tudnám a példákat sorolni, de mert a jelenlegi joghézagok ezt még lehetővé teszik, hát elejét venni nemigen tudom ezeknek a praktikáknak. Tény, hogy az efféle ármánykodás azután az árakban is lecsapódik.-Apropó, árak! Azok bizony szépecskén meglódultak január óta...- Nos, akinek kétezer korona alatti havi jövedelme van, annak valóban komoly gondot jelent a megélhetés. Ez a réteg a lakosságnak nagyjából egy ötödét teszi ki. A további harminc százaléknak is körültekintéssel, jó beosztással kell gazdálkodnia, míg a lakosság ötven százaléka még jelenleg is különösebb gondok nélkül bevásárol. Nyilvánvaló, hogy a lakosságnak az a húsz százaléka, amely a legnehezebb körülmények között él, megérdemelné a kiskereskedelmi árak dotációjának fenntartását; ám ezzel a még most is aránylag könnyen élő ötven százalék is nyerne. Az állami támogatások megőrzésének útja tehát járhatatlan, a sokak által szorgalmazott jegyrendszer alkalmazása pedig a világháború utáni időket idézné. Mindehelyett hazánkban is inkább a működőképes piaci viszonyokat és annak árleszorító hatásait kell megteremteni, mert nálunk egyelőre csak a magas árak divatja járja, míg a kereskedelem nívója csapnivalóan alacsony.- Ha a tárca élén álló miniszter ennyire borúlátó, akkor mit szóljon mindehhez a vásárló?-Sajnos, ő valóban kiszolgáltatott helyzetben van. Az elmúlt évtizedek praktikái valóban kiölték a kereskedelemből az üzleti szellemet. Sőt! Az etikát és az erkölcsöt is. A kereskedelemben manapság szinte mindenütt nehezen kezelhető, kaotikus állapotok vannak: a cégek zöme felveri az árakat, mások az adófizetési kötelezettség alól akarnak kibújni, s eközben még a közösből is elmarják azt, amit lehet. A kereskedelmi vállalatok igazgatóságain is még a régi beidegződések kísértenek: rengeteg a bürokrácia, Méry Gábor felvétele folyik a pozíciók átmentése. Ez a helyzet is befolyásolja a bolti árakat, hiszen valahonnan elő kell teremteni azt a fizetést, amit ez a hivatalnoksereg kap. Hadd említsek pusztán egyetlen példát: 1990 őszén elrendeltem, hogy az állami kereskedelmi hálózatban csökkentsék a munkaerők számát. Az igazgatók erre úgy reagáltak, hogy az elárusítónők, a gépkocsivezetők, az ellenőrök egy bizonyos hányadát kitették az utcára, míg a tervezők, a könyvelők és a hivatal- nbki gárda számos többi sarzsija megőrizte a pozícióját.- Chren úr, ön! a Kereszténydemokrata Mozgalom jelölte a miniszteri posztra, így aligha veheti zokon, ha most kerekperec rákérdezek: nincs az az Isten, aki kiutat mutatna ebből a bűvös körből?- Csakis a privatizáció jelentheti a megoldást! Csakhogy ez egy nagyon hosszadalmas folyamatnak ígérkezik. Gondolja csak el: Szlovákia 37 járásában 22 ezer bolt és egyéb kisebb-nagyobb kereskedelmi egység vár arra, hogy magánkézre kerüljön. Jelenleg a? átmeneti időszaknak abban ” a bonyolult szakaszában vagyunk, amikor a magánkereskedelem még nem, az állami bolthálózat pedig már úgy sem működik, mint eleddig.- Ha jól értem, ön szerint ki kéll zárni, ki kell szorítani a gazdaságból és az üzleti világból az emberi viszonyokat, a működőképes piacgazdaságot fékező humánus szempontokat. ..- Nem erre gondoltam. Ellenkezőleg: az emberi szempontokat maximálisan érvényesíteni kell, hiszen a demokratikus társadalomnak sokkal különb emberi viszonyokat kell felmutatnia, mint egy neosztálinista diktatúrának. A lényeget keresve én inkább azt mondanám, hogy a gazdasági szférában, a vállalati gazdasági életben - és Ily módon a kereskedelemben is - mindenekfelett a hatékonyságra kell törekedni. Ennek megkövetelése mellett, a kormányzat feladata egy olyan szociális védőháló kifeszítése, amely mindenkinek megfelelő biztonságot ad. Mert ha továbbra is az eddigi formában és stílusban dolgoznánk ahogy mostanáig, akkor nincs esély az alacsony színvonaltól való elmozdulásra. Meggyőződésem, hogy azt a hatékonyságot, amit alig pár kilométerre tőlünk mosolyogva produkálnak az emberek - csak Kelet-Ausztriára gondolok és nem Amerikára -, azt nálunk is el tudják érni, ha az egyéni érdekük, a helyzetük ezt belőlük kikényszeríti. Ha viszont ez most nem sikerül, akkor az ország Európa perifériájára csúszik vissza, és szinte elfogadhatatlan, gazdaságilag elviselhetetlen helyzetbe kerül. Ebben a beosztásban szeretnék mindent megtenni ennek elkerülésére. A kiskereskedelemben ezért vagyok híve a reprivatizálásnak is. Annál is inkább, mert minden külföldre utazó honfitársammal együtt bármikor láthatom, hogy mekkora színvonalbeli különbségek vannak például az osztrák és a csehszlovák kereskedelem között. Ott annak, akié a bolt, létérdeke a jó kínálat, a vevő igényeinek kielégítése, a lehető legudvariasabb kiszolgálás.- Ott az sem zavar senkit, ha valaki a többség nyelvétől eltérő módon szólal meg a boltban. Nálunk viszont sokan a kereskedelemben is a szlovák nyelv kizárólagosságát szorgalmazzák...-Aki így gondolkodik, az akár rögtön be is csukhatja a boltját. Őszintén szólva, én ősszel sem értettem a nyelvtörvény körüli indulatokat. Elvégre egy működőképes demokráciában, egy kulturált, humánus társadalomban az olyasmi nem jelenthet gondot, hogy ki milyen nyelven beszél... A kuncsaftnak mindegy, hogy magyar vagy szlovák tulajdonos üzletébe lép, ő elsősorban udvarias kiszolgálást és megfelelő árukínálatot akar. Az ekecsi vagy a rimaszécsén- kei gazda, ha Zsolnán fogja árulni a portékáját, ott nyilván szlovákul fog tárgyalni a vevőkkel; ha viszont egy zsolnai kereskedő a Csallóközben nyit üzletet, akkor a legsajátabb érdeke, hogy magyarul is megtanuljon. A piacgazdaság törvényszerűségei sohasem igazodnak nyelvtörvényekhez.- Miniszter úr, vannak önnek a közelmúltból olyan tapasztalatai, hogy Szlovákia magyarlakta vidékeinek boltjaiban elutasították, netán ignorálták volna, mert szlovákul szólt az eladókhoz?- Nincsenek. Gyakran megfordultam Komáromban, jól ismerem Párkányt, egy időben Kassán éltem - ott akkoriban még az is ki volt írva, hogy Élelmiszer, vagy éppenséggel az, hogy Hentesáru -, de még sohasem történt meg velem, hogy megtagadták volna tőlem a kiszolgálást. Pedig nem tudok magyarul... Komolyan mondom hát, hogy én a Szlovák Nemzeti Tanácsban is a nyelvtörvény helyett, inkább a rugalmas, jó kereskedelem feltételeinek megteremtéséről hozatnék törvényt. x- Nos, a mostani ideges közhangulatban, a nehezebb gazdasági körülmények között aligha kivitelezhető. Már csak azért sem, mert az emberek fokozottan érzékenyek. A vásárlók is és a kereskedők is, akiknek hangulatát a meglehetősen rossz munkakörülmények, a hiánycikkek sora s az alacsony bérek határozzák meg. Ebben a helyzetben mit tesz, mit tehet a Kereskedelmi és Idegenforgalmi Minisztérium a folyamatos áruellátás biztosítása érdekében?- Alapvető törekvésünk, hogy biztosítsuk az olcsó, vagy az annál nem sokkal drágább cikkek kínálatát, bár ez nagyon nehéz dolog. Ügyelünk arra is, hogy az árliberalizációval csak a lehető legkisebb mértékben lehessen visszaélni. Ennek érdekében például lehetővé tettük, hogy a vállalatok, szövetkezetek és magángazdálkodók a forgalmasabb tereken és a nagyobb üzletközpontok előtt is kínálhassák árujukat - így gyakorolva nyomást a kereskedelemre. Tettük ezt annak ellenére, hogy előre tudtuk: ez az árusítási mód meglehetősen nívótlan. Az érem másik oldalát tekintve viszont konkurenciát teremtettünk az üzleteknek, hogy az árpótlékot elfogadhatóbb, értelmes szinten szabják meg. Ugyanakkor hangsúlyozni kell azt is, hogy a még meglévő állami vállalatoknak meg kell élniük valahogy, szintén el kell tartaniuk magukat. Ne csodálkozzunk hát, ha drágábban adják az árut, mint akik a teherautók platójáról kínálják ugyanezt. Valóban csupán a versenyszellem élénkítése érdekében támogatjuk ideig-óráig ezt az árusítási formát.- Miniszter úr, nyilván ön is hallotta már, hogy egyesek úgy vélik: a kereskedelem mostanában még a bőrt is lenyúzza a vásárlóról...- Igen, én is hallottam ezeket a véleményeket. Gondolom, az objektívebb látásmód érdekében a közvélemény számára is érdemes megvilágítani a kereskedelmi árrés és a kereskedelmi szolgáltatások árának alapelveit, illetve ezek kiszámítási módját. Szerintem a dolgok lényege abban rejlik, hogy differenciálni kell: minek a felvásárlási árához számíthatjuk hozzá a harminc százalékos kereskedelmi árrést. Bőven vannak árucikkek, ahol ez aligha kifogásolható. Azt viszont már sokkal kevesebben tudják, hogy nem kevés az olyan áruj amelynek esetében a kereskedelem csak minimális, azaz tíz-húsz százalékos árrést alkalmaz. Intézkedéseket is hoztunk annak érdekében, hogy a kereskedők - főként az alapvető élelmiszerek esetében - azt a minimálisan elfogadható árpótlékot alkalmazzák, amely még jövedelmezőséget biztosít számukra. A szabályozott és a maximált árak ellenőrzésére pedig a kereskedelmi tárca jogi útmutatást adott ki. Ágazatunk a szóban forgó irányelvek betartását az Ellenőrzési Minisztériummal közösen felügyeli. Tapasztalataink azt mutatják, hogy a pontatlanságok bizonyos hányada a sok improvizációval járó kapkodásból ered.- Kereskedelmünkben valóban sok az ellentmondás, a bosszantó gond. Véleménye szerint feloldhatók ezek a feszültségek?-Természetesen, bár nem egyik hónapról a másikra. Félő, hogy a működőképes piacgazdaság megteremtése a vártnál hosszabb lejáratú folyamat lesz. A tapasztalatok azt mutatják, hogy az igények egyre differenciáltabbak. Egyre szélesebb az a réteg, amelynek csökken a vásárlóereje. Kinek kisebb, kinek nagyobb mértékben. Ugyanakkor emelkedik a luxusholmik iránti igény, nő azoknak a száma, akik ezt is meg tudják fizetni. Ugyancsak fontos feladat, hogy a kereskedelem ne csak áruválasztékban, hanem üzlethálózatban is igazodjon majd a kereslet változásaihoz. Ettől egyelőre még messze vagyunk. Ennek ellenére remélem, hogy a reformtörekvéseink hamarosan számottevő változásokat is hoznak, amiben egyébként nincs sok új, hiszen - mint már említettük - a kereskedelem a föníciaiak óta ki van találva. Csak pontosan úgy kell csinálni, ahogy évszázadok óta bevált: az üzlet az üzlet alapon... Ennél korszerűbb módszer ugyanis nem hiszem, hogy létezik.- Miniszter úr, köszönöm az interjút! MIKLÓSI PÉTER j|Í| lí a 1 r4 >Xtl o .*. r J • «a— 1 9 _ _ f>¥3F /jiffi? §» afe sä? lávs slMKgjjSk t
