Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-04-05 / 14. szám
• Ha nem tudnám, hogy hipochonder, azt mondanám: jó bőrben van. Csak hát egy képzelt beteg nem örül, ha egészségesnek látják. Tényleg, most éppen mije fáj?-Most? Itt bal oldalon... van egy állandó szúrásom, idegi alapon. Vegetatív neurózisnak hívják. Én egyáltalán nem értek ehhez, de úgy gondolom, aki olyan foglakozást űz, mint én, hogy minden nap meg akar felelni bizonyos elvárásoknak, annak egy idő után szúrni kezd valahol. Nem valami kellemes érzés, mert szúr ám rendesen! • Régebben, jó pár évvel ezelőtt nyugodtabb volt?- A hasúmon ugrálhattak, akkor sem jajgattam. • Ugráltak?- De még mennyire! Minden rendszernek megvan a maga tehetségtelen, középszerű vezérkara és minden középszerű, tehetségtelen embert nagyon idegesítenek a tehetségesek. Nincs az a demokrácia, ahol ez nem így van... majd ha változni fog a világ, egyszer, talán, akkor fognak csak normális életet élni az igazán tehetségesek. Addig vitázhatnak, hadakozhatnak azokkal, akik abszolút nem értenek ahhoz, amibe beleszólnak. • Bajor Imre tehetsége hol mutatkozott meg először?-Tizenhat éves koromban, a gimnáziumban. A kopasz énekesnőt játszottuk Ionescotól, én voltam benne Mr. Smith. Akkor határoztam el, hogy ilyesmit kellene csinálnom, mert ez nekem való, jópofa dolog. • Akkor már műkorcsolyázott?- Igen, de csak úgy magamnak. • Hány kilóval?- Feleannyival, mint amennyi most vagyok. Persze. Két jégpálya is volt a környéken, most csak egy van. Permanens visszafejlődés - jégpályákban. Különben isteni minden. Egyébként imádtam korizni, mondták is, hogy nagyon jó lennék én ebben, mégsem folytattam. A dobolást is abbahagytam, pedig abban is jó voltam. Velem az a legnagyobb baj, hogy én iszonyúan lusta pali vagyok, a legszívesebben csak ülnék a tévé előtt, kapcsolgatnám a csatornákat és azt szeretném, ha reggeltől estig, estétől reggelig kiszolgálnának. Na, most ez az, ami nem megy. Egyrészt azért nem, mert nincs rá időm, másrészt pedig nincs egy ember, aki évekig tűmé, hogy körbe kell táncolnia. Nekem meg ne parancsoljon senki, mert én hatalmi szót nem bírok elviselni. 0 Sha „távirányítják“, ha innen oda, onnan amoda hívják?- Hívhatnak. Én már úgy élem az életemet, ahogy nekem tetszik, és valóban csak azt vállalom el, amit én tartok fontosnak. Mást nem. Még akkor sem, ha tudom: ebből a körforgásból csupán egyszer lehet kikerülni, másodszor nem. Ha kiestél belőle, soha a büdös életben vissza nem kerülsz, ezt tudni kell. Nekem az a szerencsém, hogy alkalmazkodnom is csak bizonyos fokig kell... most, hogy egyetlen színháznak sem vagyok az állandó tagja, mindenben egyedül dönthetek. Ha pedig megsértenek valahol, csapot-papot otthagyva hazamehetek. Ezt csak így tehetem meg, a magam uraként, különben nem. Az ötödik hazamenetelnél azt mondanák: ki vagy rúgva! • A Déryné Színházban, amely rég megszűnt már, hogy tudta elviselni, hogy az igazi lehetőséget mindig másvalaki kapta?- Büszkén mondhatom: semmit sem változtam. Ugyanolyan nagy képű voltam akkor is, mint most. Természetesen csak játékból, mert ez mind játék nálam. A színpad az nem! Ott az életemet adnám egy jó poénért, ott nem ismerek lehetetlent. A Déryné Színházban töltött évek alatt persze sokkal boldogabb és jóval önfeledtebb voltam, hiszen huszonéves fejjel egészen máshogy gondolkozik az ember, mint túl a harmincon. Akkor még nem érez olyasmit, hogy minden szerepben, minden helyzetben meg kell felelnie. Az sem nagyon zavart, hogy keveset tudtak rólam... valahogy érez- . tem, hogy lesznek még szebb éveim is. Olyan viszonyok sehol sem uralkodhatnak, hogy bizonyos dolgok ne derüljenek ki rólad. Szerintem a legborzasztóbb diktatúrából is ki lehet tömi, nem még egy rossz társulatból! 0 Otthon, a családban is voltak „kitörései“?- Soha. Apám és anyám mellett én, az elkényeztetett, egyedüli gyerek ma is jól érzem magam. Apámnak egyébként, amíg bizonyos emberek el nem vették a kedvét a viccelődéstől, fantasztikus humora volt, és a jókedvet valószínűleg tőle örököltem. Emlékszem, állandóan felnőttek közt voltam; ha vendég jött hozzánk, biztos, hogy nem mentem el focizni, mert akkor lemaradtam volna tíz-tizenkét eszméletlen jó viccről és akkor másnap nincs mit továbbadni a suliban. • Bajor, az osztály bohóca?- Világos! • Hátul, a legutolsó padban?- Vagy ott, hogy'ne is lássanak, vagy az elsőben, hogy csak engem lássanak. Aztán ott is maradtam. Engem annál sokkal jobban szerettek a gimnáziumban, mint hogy megkeserítsék az életemet. Egyszer megbuktattak matematikából, de az is olyan volt, hogy már a nyár elején megkaptam a példákat, nehogy véletlenül meglepetés érjen a pótvizsgán. Mondanom sem kell, egyikbe sem néztem bele. Ha összeadni nem tud valaki, akkor annak teljesen mindegy, milyen feladatot kap, négyzetgyök és köbgyök között aligha lát különbséget. Ezek a dolgok ma sem érdekelnek. Csak a játék, a szórakoztatás. Napközben is... hogy én miket tudok kitalálni! Most például van egy játékom, amely arról szól, hogy figyelem, kinél meddig lehet elmenni, mennyit hisz el abból, amit mondok neki. Tegnap este a rádióban voltam, vége a felvételnek, csevegünk, mire bejelentem: gyerekek, úgy néz ki, vettem egy tavat. Döbbent arcok. Hogyhogy? Milyen tavat? Mondom: egy magyar tava» Nem olyan szép, mint a Balaton és százszor kisebb is, de tó! És bevették. Csak egyetlen baj van, mesélem tovább. Meg akartam rá venni az Aurórát, de nem adják el az oroszok. Na most, ha ezt nagyon tehetségesen adod elő, akkor meg fogják kérdezni, hogy ne hülyéskedj, meg lehet venni az Aurórát? És borzasztó messze lehet elmenni, persze csak játékból. Mert ki az ördögnek volna erre pénze, az adómat sem tudom befizetni, nemhogy tavat vegyek. És akkor most mondom, hogy néznek rám azok, akik nem ismernek. Mint egy hülyére. Hogy ez egy beteg, elmeháborodott ember, akit be kell vinni a zárt osztályra. Igen, annak, aki messziről figyel, én kibírhatatlan, elviselhetetlen alak vagyok. Nekem ez a pálya most egészen jól megy, hívnak, visznek, időnkét jól megfizetnek, akkor amerikai cigarettát szívok és taxival járok, és ez mind-mind borzasztóan irritáló. Oláh Csaba felvétele Egy arc a Szomszédokból: Bajor Imre Két úr szolgája. A tévében Öli úré, a Játékszínben Beck úré. Oh urat, a minden reggel fiús napra ébredő, csóközönnel hódító, vajszívű női fodrászt a Szomszédokban játssza, Beck urat, az örök vesztest, a lelki görcsöktől izzadó ,,hősszerelmest“ Zsolt Béla Erzsébetvárosában. Bajor Imre hat éven át egy rossz hírű társulat jó szerepre váró színésze volt. Megbízható sorkatonája egy lerongyolódott hadseregnek. „Nincsenek elfecsérelt éveim. Én a Déryné Színházban ötezer gesztust tanultam, járni tudok, mozogni... tessék megnézni egy frissen végzett kollégát: kétszer lép a bal lábával és hasraesik, úgyhogy nincs az a pénz, amiért cserélnék vele. Sokkal jobb ezt a szakmát valahol hátúi megtanulni, ott kell letudni a bukásokat, szépen, csendben, hogy kevesen lássák. Felsőbb osztályba lépve már nem hibázhat az ember, ott már életre szóló sebeket kaphat. “ Villa negra, így játszunk mi, Himnusz, Janika, Lebegő fénybuborék. De mindenekelőtt: Hyppo- lit, a lakáj. 1984-ben nagyszerű komikus születik a Játékszínben. A Bajor. Egy köpcös, kerek arcú, fergeteges humorú pesti fickó, akire színházat, kabarét, tévésorozatot lehet építeni. 0 A rossz éveiről, gondolom, senki sem tud.- Pedig hét vagy nyolc évem gyakorlatilag totális nélkülözésben telt el. Volt idő, amikor éppen annyi pénzem volt csak, amennyit a szüleimtől sikerült kicsikarnom. Más kérdés, hogy a kedvenc helyemre akkor is bementem. Ittam egy kávét, a húszasból nyolc forint borravalót adtam, erre tízen meghajoltak előttem, mert azt hitték, tele vagyok pénzzel, közben lótúrót, az volt az utolsó húszasom. És hóban-fagyban hazagyalogoltam, mert villamosjegyre sem futotta már. Nem érdekes. Az a lényeg, hogy a szüléimén kívül soha, senki nem segített rajtam, a pályán aztán, később igen, de az sem olyan volt, hogy én kértem volna. Nem! Egyszerűen úgy gondolta az illető, hogy ha segít rajtam, akkor én is segítek őrajta. Akkor jobb lesz a produkciója. És jobb is lett, erre rettentően büszke vagyok. Ezért érzem én egyre inkább, hogy szúr valami a bal oldalamon... ez egy olyan pálya, ahol mindennap készenlétben kell lennem, itt minden feladattal újra és újra elölről kezded az egészet. Hát nem borzasztó? Hát nem gyönyörű? Van persze rossz szerep is, ezt tudomásul kell venni. Olyan szerep, amellyel egyszerűen semmit sem tudsz kezdeni, legfeljebb a lényedet, a hangodat adod hozzá. Ha sok pénzt kínálnak érte, elfogadod. Aztán annak rendje és módja szerint megbuksz. Vannak színészek, akik évek óta ilyen helyzetben vannak. Nagy összegekért buknak. Kis lebontásban, egy szerep kapcsán nem érdekes a dolog, de ha valaki már tíztizenöt éve gusztustalanul rossz, akkor én azt nagyon messze küldeném a pályáról. De nézz csak körül, mi történik itt? Semmi. Egy színházigazgató is húsz éven át bukhat és mégsem lesz egy lélek, aki odamegy hozzá és azt mondja neki, hogy öregem, menj már a francba! És azt is megmondom, miért nem megy. Mert nincs, aki felváltsa. Tízen is összeülhetünk és hiába töprengünk... nem tudunk kisütni egy nevet, amelyre mindenki elismerően bólintana. • Ha az ön nevét említené valaki, hogy reagálna?- Nem, én magamon kívül senkiért sem vállalok felelősséget. Ezt már megtanultam rég. Nagyon jóban sok mindenkivel lehetek, de ítélkezni nem fogok mások sorsa felett. Nekem az a dolgom, hogy örömet szerezzek azoknak, akik néznek... meg aztán nem is biztos, hogy össze tudnék hozni egy színtársulatot. Dajka Margit, Kiss Manyi, Kabos Gyula, Lata- bár Kálmán, Páger Antal, Rajz János rég elmentek már, a maiak közül pedig nagyon kevesen tetszenek igazán. Eperjes Károly, Gáspár Sándor, Hernádi Judit, Udvaros Dorottya, Eszenyi Enikő, Garas Dezső, Haumann Péter... nem valami népes társulat lenne a miénk. Kiemelkedően nagy tehetség kevés van a pályán, az a színész pedig, akire azt mondják, hogy jól tudja a szakmáját, engem egyáltalán nem tud lekötni. Nekem a jó kevés. Számomra az csak egy alap. Abból indulok ki. Nekem frenetikus legyen az illető, akkor elájulok, különben nem. 0 Öli úr kinek az ötlete volt?- Hprváth Ádámé. Olvasom a forgatókönyvet, mondom, jól van, pösze, majd az leszek. Aztán a következő oldalon fennakad a szemem: na ne! Pösze is, fiúzik is, nem sok ez egy kicsit? De hát valami olyat kellett kitalálni, ami igazán szórakoztató... egyszerűen be kellett robbantani a figurát. 0 A „ felmelegítéssel“ nem voltak gondjai!- Én imádok borotvaélen táncolni, engem csak azok a szerepek érdekelnek, amelyekben a nagy siker mellett a nagy bukás lehetősége is ott van. Minden taszít, ami langyos és semmitmondó. Különféle élettársaim meg is kérdezték tőlem sokszor: miért van az, hogy ha én elmegyek egy kocsmába, akkor azt a napot biztos, hogy bevégzem. Azért, mert fél berúgás az kidobott pénz. Két üveg sör és egy vodka után nem lehet felállni és hazamenni. Olyan nincs! Ott kell maradni záróráig, de akkor érezze jól magát az ember. „Töröljön“, felejtsen, szórakozzon. Enélkül pokoli nehéz lenne. • Nehéz? Éppen most, amikor fent van, amikor próba és szinkron között Demjénnel és Presserrel készít nagylemezt?- Még bírom, persze, hogy bírom, hiszen nem járok mankóval és érzem is, hogy ott legbelül minden rendben, de azt azért nagyon várom, hogy kialakuljon végre egy egészséges értékrend. Valamit ki kellene találni... jó lenne eldönteni már, hogy ki az, aki kell és ki az, aki nem. Mert ha a mexikói hármas szaltót ugrik, akkor ő a jobb és nem a venezuelai, aki csupán dupla szakóra képes. Az egyik világszám, a másik meg csak átlag. De amíg ez teljesen szubjektív megítélés kérdése marad, amíg ugyanarra a színészre az egyik rendező legyint, a másik meg azt mondja: isteni, akkor itt világosságról szó sem lehet. Itt most szörnyű dolgok történnek a kulisszák mögött. Élethalálharcok zajlanak egyetlen szerepért. A létfenntartásért. Háttal állsz valakinek? Jól vigyázz! A legváratlanabb pillanatban szúrnak a bordáid közé. 0 A bicska, gondolom, az ön zsebében is ott lapul. Ha másra nem, hát önvédelemre. ,- Nálam a poén a bicska, de bajom csak azokkal van, akik tehetségtelenek. Isten bocsássa meg a bűnömet, őket sajnálni sem tudom. Nem sikerült a pályájuk? Hát miért sikerült volna? Csináljanak valami mást, keressenek maguknak új hivatást. Esküszöm, én már évek óta mindenkin segítek, nekem vajból van a szívem, én már azt sem tudom, hány ember tartozik nekem, de nem is érdekel, csak középszerű, tehetségtelen egyénekkel ne kerüljek kapcsolatba soha. Igen, ezt nevezik maximalizmusnak és ezért hangoztatom is gyakran, hogy velem élni egyenlő a halállal. Én megmondom úgy, ahogy van: mellettem egy év alatt meg lehet öregedni. A kezdet kezdetén még csinos és fiatal a lány, decemberben már papucsban totyogó, remegő kezű vénasszony, aki az összes önbizalmát elvesztve, meggörbülve áll a tükörtojás fölött. Belőlem a rossz csak otthon, négy fal között jön ki, a szakmában még az ellenségemmel is megtalálom a hangot. 0 Barátok közt pedig bizonyára szeret a figyelem középpontjában lenni.- Naná! Imádom, ha sokan vesznek körül, én akkor vagyok boldog, ha megröhögtetem az embereket. Ezért sem tudnék kiszállni a ringből... nekem akkor teljes a napom, ha érzem, hogy letettem valamit az asztalra. A sörömet is csak akkor tudom jóízűen meginni, ha megvolt az aznapi sikerem. Ez van... erről szól az életem. Kimegyek a színpadra, bravóznak, a mellettem állónak nem annyira... ezt hagyjam abba? Soha! Szabó G. László
