Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-03-29 / 13. szám
Szerkeszti Kövesdi Károly Kulcsár Ferenc Igen, a Szanhedrint, a habzó szájú irigyeket, s a tethrarkát is, e koronás rabszolgát, a mocskos gerjedelműt - megleckéztetem. Ha nem ítélhetnek s nem ölhetnek, hát ne ítéljenek s ne is öljenek! Nem vonít majd e dühös falka, sem Heródes hitvány papagájserege „Feszítsd meg“-et, ha az édes hatalmú Ronccsal elébük megyek. Gonosztevő? Szószátyár? Kalandor? Mily ostoba dolog! Amit majd látni fogtok, csaholó ordasok: a halálra hajszolt szarvas belétek fojtja hóhér szavaitok. Nem akad majd egy se közietek, ki vágóhidat, vesztőhelyet hebeg. Vér piros palástja borítja majd a testét, csupa seb arcát köpés és genny fedi: bűneitek e Földretaposott, mint király a köntösét, magára veszi. Megalázom s meg is nyomorítom, és kihozom nektek őt, hogy lássátok látva: íme az Ember, a szegény Diadalmas, akiben Róma okot nem talála — a Birodalom hát ártatlan ez Igaznak vérében! S majd hűvösen nézem a kereszt őrületét: a botrány kovásza mint dagad a világ sűrűjében, gyúrva egymást gyűlölet s szeretet, mely fojtó ködként lebeg az eljövendő évszázadok felett. A piramisban a régmúlt világ leghatalmasabb uralkodójának szelleme titkos, keskeny folyosón kaptatott felfelé. Amikor már tíz-egynéhány emeletnyi magasságban járt, végre megállt, legkedvesebb szobájában végre elhelyezkedett, s ki tudná, hányadszor, ismét végignézte a képeket, amelyek a leghatalmasabb uralkodó dicsőségeit ábrázolják, — diadalmenetekről, vadászatokról, az istenek örömére rendezett pompás lakomákról szólnak. De a szép festmények most nem adtak számára megnyugvást. A nap folyamán különös számításokat végzett, s ezekből a számokból, amióta felismerte, hogy a vastag falakon túl éppen kezdetét veszi a tavasz, szorítás és szorongás, a szabadulás izgató gondolata járta át. „Jó volna megmártózni a frissességben“ - sóhajtotta a régmúlt világ leghatalmasabb uralkodóját ábrázoló festmény előtt. „Házad remekmű“ - mondta a képről lebámuló alaknak, - „ezerötszáz föld feletti és ezerötszáz föld alatti teremből álló palota. Büszke lehetsz: minden a világon fél az időtől, de még az idő is fél ettől a piramistól. Falai rendeltetés szerint befogták a Nap sugarait, hogy én, halálod utáni szellemed, felkúszhassak rajta atyánkhoz, a Naphoz. Csakhogy ügybuzgalmadban számomra kijáratról gondoskodni megfeledkeztél. Ma már fény lehetnék, megvilágíthatnám a lelkeket, a Földet, a csillagokat...“ És a következőkben bizonyára átadta volna magát a teljes elkeseredésnek, ha idejében észbe nem kap; előbbi sopánkodása azonban erős szégyenérzetet váltott ki belőle: saját elégedetlenségével szemben nem érzett mást, mint szánalmat és megvetést. Visszagondolt az iménti szemrehányó szavakra, és megijedt önmagától, az indulatok megzabo- lázhatatlanságától. Egyszerre az a képtelen ötlete támadt, hogy valaki, aki ráadásul ugyanolyan, mint ő, ott áll a háta mögött, és nézi. Képzeletében rendkívül tisztán rajzolódott ki ez a látomás. Meg kellett fordulnia. Miután megfordult, nem tudta eldönteni, hogy tényleg egy fénytelen szempárral néz-e farkasszemet, vagy mindez a képzelet játéka csupán. Mindenesetre: mire döbbenetéből fölocsúdott, körülötte sehol senkit sem látott. Ekkor lekuporodott, összekulcsolta a kezét, s tekintetében, amely az oldalfalba vésett szkarabeusz bogárra szegeződött, láng gyűlt, és arca mozdulatlanná merevedett. Minthogy nemcsak az emberngk, hanem az állatoknak, a növényeknek, sőt még a tárgyaknak is van szellemük, amelyek pedig egyáltalán nem mozdulatlanok, hívta a mindentudó szent szkarabeusz bogár árnyát, és elhatározta, mindent megtud tőle, akármilyen rosszat rejt is a jövendő. KUCSORA IBOLYA Ezek a szellemek pedig öntudatlanul visszatérnek ide, az őstesthez, mert tökéletes másuk, akárcsak te. Testük is, mintha végtelenül finom ködből volna szőve. Van fejük, karjuk, törzsük és úgy öltöznek, ahogy te. A helységek bizony, bármennyire sok is van belőlük, mind foglaltak, hiszen az árnyaknak nagy igényeik vannak. Csak annak nem maradt egyetlen szoba sem, aki utoljára érkezett. Ez az utolsó, ez szaladgál palotákban, föl és alá, szabadon.“ Amaz nem váratott magára sokáig. Tudta már jó előre, mivel a jövőbe látott, pontosan ki fogja ,őt fölkeresni és miért. „Történt egyszer, nagyon régen, még képmásod életében, hogy a fáraó álmot látott. Azt álmodta, hogy a Nílus mellett állott, és abból feljött hét szép és igen kövér tehén és legelészett a mocsaras helyeken. Aztán hét másik emelkedett ki a folyóvízből, csúnya és soványságtól elaszott, s ugyancsak a vízparton, a zöldellő helyeken legelgetett és elnyelte azt a hét, csodálatos színben és testi állapotban levő tehenet.“ Ismét elaludt, s egy másik álmot látott: hét kalász növekedett egy száron, mind teljes és szép, aztán ugyanannyi hitvány, keleti szél perzselte kalász sarjadt, s ezek elnyelték az előbbiek minden szépségét. Ekkor a fáraó felébredt álmából. A fáraót nyugtalanították álmai, hívatta az álomfejtőket és az egyiptomi bölcseket, de senki sem tudta azokat megfejteni. Azóta mindkét álom részben beteljesült, jelentésük első része mindössze annyi volt, hogy a fáraó anyja, a Nagy Víz, az ős anyaméh a külső világban kétszer hét ízben kihordta fiát. Egyszer szülte fáraónak, másszor szülte ácsnak, kihordta papnak, parasztnak, kocsisnak, királynak, rabbinak, rablónak', matróznak, szakácsnak, suszternek, hóhérnak, csillagásznak, egy ízben meg kalaposinasnak. így öltött az isteni leghatalmasabb uralkodó századonként újra testet. Ahány életet élt, annyi árnya van. A férfi (akarom mondani: a szellem) egy kissé eltűnődött, aztán lelkesen megszólalt: „Érdekes dolgokról beszélsz, szent bogár. Csodálatos dolgokról. Eszerint csak meg kell találnom azt az egyet, aztán meg sorra kinyitni az összes többi ajtót, és saját sok kezeimmel foghatom kézen magamat. Éreztem, tudtam elejétől fogva, hogy egyszer nagy jótéteményben részesít majd a Nap... ez hát az ő igazi ajándéka!“ „Tévedsz, kegyes uram“ - felelte a szkarabeusz. - Az igazság sajnos az, hogy mindannyian egy most születő mese szereplői vagyunk.“ „Ezt nem értem - szakította félbe a másik türelmetlenül -, ezt nem magyarázták el hajdan képmásomnak sem, pedig ő igen magas iskolákban nevelkedett...“ „Azért íródik a mese, hogy az álomba rejtett üzenet másik része is valóra váljék. A Napnak fiából, kit kétszer hét esetben szült újra a Nílus, hét alkalommal jóravaló, derék, becsületes ember lett, de a maradék, ugyanannyi életében ostoba volt, gonosz és dacos. A szerző elképzelése szerint ahogy a hét csúnya, elaszott tehén elnyerte a hét, csodálatos tehenet, ahogy a hét, hitvány kalász elnyerte a hét, dús kalász szépségét, úgy nyeli majd el a hét rossz szellem á hét jóságos szellemet itt, a piramisban. Ezek a szerző elképzelései, és te már most is az ő utasításait követve cselekszel. Az ő szava a te közelmúltad, jelened és közeljövőd.“ „Úgy?! És mit szól ehhez minden titkok tudója, a Nap?“ - érdeklődött ingerülten a legfőbb érintett, már- már magából kikelve. „Tűri... - legalábbis egyelőre nincs szándékában beavatkozni.“ A férfi a lesújtó válasz hallatán hátat fordított, fejét fölemelte, s istenéhez, a Naphoz intézte szavait: „Veszélyes a játék, amit űzöl, teremtőm! Te nagy konyhádba helyeződ embered, s elnézed neki, hogy kontárkodik, kotyvaszt, s magát istennek képzeli Azt kell hinnem, megtébolyodtál. Csillagok kongatják harangjaim érted.“ Petar Milosevic Sztara voda „Az öreg forrásának vize“ Szentendrénél az 1690-es szerb vándorlás végállomása Itt az öreg kegyeletes volt botját a kőbe döfte Itt fakadt a kőből víz itt zendült fel az ének mert ez a nép a negyvennapi út során nem feledte a dalokat Itt húzták nyársra a bárányt itt perdült táncra a hólyagos láb Itt vonszolta útvégi örömében bokorba szemérmes elődöm hajdani ifjú ősanyámat Lúdbőrözött az én elődöm mikor dédanyám megragadta és sültagyag-kérgű tenyerével görcsösen végigsimított a hátán Elődanyám mellbimbói a messzi úttól megduzzadtak mint a környező dombok s ott ahol mindenki harmatos rajta is sűrűn nőtt a fű este vág) termesze ellenes v, úgy tűnil dolgozni szándék árnyéka a cselekv ám fölsej mozdulat fehéren íg azonos lei persze mi fordított s jöhetne ei sorakozhí mert tudv semmit se létezésiim így az az ugyanúgy és a halál két madái kétJn édeni táj gyermekk látom a hí im elérke. tavasz a pusztulá rávetül mi a képek is menekülni a fehér le/ menekül j szárcsa vö égi sirályo menekül a elpusztul: nincs több vízi béke és nincs ó\ se sásfedél 2 erős ágak láthat a magassái varjak tán orvén a kérdés ft árulások k szöknek a Matilda Bele 450 év Szent János napján érkeztem hogy lássalak őseim földje a dombokat és völgyeket kutatom Pusziikét és Drágát mindazt ami tenyérrel és könnyel teremtődött patak agyagjából és sárga füzekből Mindnyájan a tenger útján távoztatok veletek szálltak június kék galambjai A zsidányi templom oltárán lehajtott fejjel áll a kő-örökkévalóság a Jordán pedig folyik tova mert nincs aki ma vizébe álljon Vinko Marjanovic Forrást Fehér csönd kék Idő sárga tér az én dimenzióm és a ti dimenzióitok én is sietek amíg ti siettek én is szállók kerítésünk felett mintha halott voln, úgy tűnt anyám a sötétség nagy vastag k senki még ilyennek nem látta az Éj pedig susog folytonosan emlékezem apám már meghalt tegnap vagy anyámon a i este este minden este nyugalmat adj kertünket átröpülöm és az ajtóhoz rohanok TÓTHPÁL GYULA: Galambok golgotája %
