Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-03-01 / 9. szám
produkciója) Ikül. #■ - ■ lya fordítása L oreto kupoláját még mindig feje fölött érezte, pedig a visszapillantó tükörből csak reklámtáblákkal felcicomázott mű- út integetett a háta mögül. Autók suhantak el mellette, önkéntelenül a sebességmutatóra nézett. Kilencven. Idefelé százhetvennel hajtott. Mintha valami tartóztatná, ne siessen Loreto közeléből. Most viszik oltár elé a betegeket, ha rákapcsol, elgázolja őket. A csengetést és a fehér fökötős apácák énekét is hallani vélte. Türelmetlen dudálás riasztotta fel ebből a hangulatából. Épületalkatrészekkel megrakott teherautó akarta előzni. Készségesen előre engedte. Csengőszóra és papra vágyott, aki magasra emeli az oltáriszentséget. Rengetegen születtek, rengetegen meghaltak már, van valami bódító monotonmánia az életben, áhítatába mintha ez is beleásított volna. Alagutakon át kígyózott innen az út. Nyolcszázötven, ezerhét- száz, kétezemyolcszáz, hétszáz, a számok az alagút hosszát jelezték, a reflektorfényt kellett váltogatnia. Aztán ismét nap ragyogott a szemébe, elgurult előle, a tenger felé siklott, megfestette a hullámokat, ábrákat rajzolt a vízre. A habokon giccsszobrok úsztak, keresztek, szentek, Máriák. A kormányt fogta, nem tudott utánuk nyúlni. A negyedik alagút után elveszett a tenger, szárazföld felé hajtott az aszfalt. Pontosan negyven kilométerre volt a nyaralótól. Még ebben a lassú tempóban is félórán belül odaér, kényelmesen átöltözhet a vacsorához. Gina ilyenkor csukja össze napernyőjét a strandon, fürdőtrikójáról lerázza a homokszemeket, a szálloda felé indul. Ringó mozdulataitól a szálloda ide-oda lendül. Alighanem hintára ültette valaki az épületet, lebeg az ágy, az ebédlőasztal, mosoly, szemvillanás lengeti. A szerelem olyan, mint a tengeri betegség. Ki szokta ezt hangoztatni? Ja, az a rafinált frizurájú Schmidt a hirdetési osztályról. Csakhogy ezzel a bölcsességgel semmire se lehet menni. Aki le akar feküdni valakivel, az még nem szerelem. Loreto csilingelése elnémult, akkor zendült újra, amikor a szálloda kerítése előtt leparkolt. A teraszon Gina állt. Értem is imádkozott? kérdezte, s előrenyújtott ujjhegyével gyengéden á tenyerébe cirógatott. Hát persze, mondta, és összerezzent. Loreto kupolája ágaskodott fölé. Elvégre a csend is ima, gondolta, ilyen kupola nem imádkozást, meghatódást sugall. A csend úgyis megfogalmazza a szavakat, azokat is, amelyeket olyan nehéz összerakni. De hát mit kellene megfogalmazni? Ginának féltékeny férje van, aki az ^sszony minden lépésére vigyáz. Tekintetévef-a férjet kereste. Nincs itt, mosolygott Gina. Nincs itt, visszhangzott benne. De ez a „nincs itt“ már nem a férjre vonatkozott. Kisfiú korában csokoládét keresett a jégszekrényben. Nincs itt, mondta az apja. Elvitte a cica. Ott Loretóban... kezdte, hirtelen elhallgatott, belátta, nem ide illő, ha Loretóról beszél. Egyszer én is szeretnék eljutni oda, meg Lourdes-ba. Mi, olaszok, inkább Lourdes-ba vágyunk, folytatta helyette az asszony. Mert messze van? Lehet, hogy azért. Maguknak ugye, semmi sincs messze Hans? Hansi? Hans... De nekünk is sok minden messze van. Úgy érezte, védekezésre szorul. A szálloda macskája egy nagy halcsontvázzal éppen a lába előtt szaladt el. Loretóba sem magam, hanem anyám miatt mentem. Ö váltig fogadkozott, hogy elzarándokol a Fekete Máriához. A háború alatt persze körülményes lett volna és... És? Meghalt. Az anyák előbb- utóbb meghaltak. Ma vacsora után ismerkedési est lesz, terelte másra a szót Gina. A múlt héten is volt. Ez más lesz, mint a múltkori. Az asszony hangja incselkedően csengett. Más? kérdezte Hans és az előbbi ismerkedési estre gondolt. Az is tele volt várakozással. Azt hitte, táncolhat az asz- szonnyal, de Gina egyszercsak eltűnt. Még látta, hogy egy utálatos holland pasas kocsijába száll. Az est folyamán nem került többé elő. Hová lett a holland? Ki? .Az a dagadt pirospozsgás, akivel akkor este eltűntek. Miféle holland? Gina a száját húzogatta, a messzeségbe bámult, mint aki találós kérdés megfejtésén töri a fejét. Fogalmam sincs, kiről beszél. Jó, hagyjuk. Ma este kivel fog eltűnni? Ma este? Gina blúzgombjait számolgatta. Ma este magával. Velem? Ezt komolyan gondolja? És a férje? Őt is magunkkal vigyük? - évődött Gina. Hans elvigyoro- dott. Fejében felvinnyogott a loretói csengő, s erre a groteszk hangra szimultán gondolatsorok indultak el. A csonka mondatokat színek, szagok, hangulatok bugyolálták körül. Elég volt megízlelni, rájuk szippantani, áttekinthetővé vált a végignemgondolt. Apa... anya... Loreto... Mi köze van mindennek Ginához? - Piroska és a farkas. Ez meg gyermekmese. Az ember kisfiú korában Piroska szeretne lenni, nekivágni az erdőnek, karján lóbálná gombával teli kosarát. Igen, az ember kisfiú korában nagyobb akar lenni az apjánál, kamaszfejjel mellésettenkedik, lábujjhegyre áll, a mama méregeti őket: Na, még a fejedre nő. A kisfiú kifeszíti mellét, aztán, amikor már fejjel nagyobb az apjánál, nem örül a sörtésállú legényke, olyan nevetséges, hogy apa kicsi, s mama, akiért érdemes lett volna megnőni, úgyse látja, ki a nagyobb, meghalt, mielőtt eljuthatott volna Loretóba. Van egy visszatérő álma, amelyben apjának magyaráz ezekről a felesleges centiméterekről, anyja is ott van, pedig mindhárman tudják, lehetetlen, ez már későbben történt, amikor... A mama mégis aggodalmasan figyel rájuk, apára is, akit szintén elvitt a cica, nemcsak a csokoládét. Gina viszont van, és tud németül. Az olaszok általában nem tudnak, vagy nem akarnak. Ö vajon honnan tud? Nem mindegy? Férje van, féltékeny férje, aki időnként eltűnik, és Gina is a hollanddal, talán vele is. Még mindig vigyorgott, de ezt a vi- gyort inkább makacs mechanizmus kényszerítette szájára. A szavakká kívánkozó gondolatok egyre melankólikusabban kavarogtak benne. Közben érezte, egyedüli okos válasz lenne, ha hirtelen előre lépne, nagyot se kellene lépnie és szájon csókolná Ginát. Még át kell öltözködnöm, mondta hangosan. Csau, vont vállat Gina és derekát riszálva tovalibbent. Fenn a szállodai szobában, borotválkozás közben szellemes, frivol mondatokkal szóMONOSZLÓY DEZSŐ rakoztatta tükrét. A mondatok kivétel nélkül Ginát akarták a hátára fektetni, sajnos a tükörről leperegtek az ajánlatok. Fabatkát sem ér az egész, gondolta, egy hét múlva vége a nyaralásnak, kezdődik a hajsza. Ugratja, orránál fogva vezeti ez az asszony, a barátkozási estből se lesz semmi. Elviszi a cica. Miért éppen a cica? Ezt már tányérja felett latolgatta, mialatt apró kagylókkal meghintett spagettit igyekezett villájára csavarni. Itt jó a koszt, változatosabb, mint odahaza. Odahaza... Odahaza. Néhány spagetti leesett a villájáról. Nincs odahaza, ha az ember egyedül él. De van. A postás ott nevén szólítva köszönti, és kellemes hétvégét kíván. Itt viszont... Nyaraláskor felesleges kellemes hétvégét kívánni valakinek. Nyaraláskor ismerkedési estre kell készülni, még akkor is, ha úgyse ülnek egymás mellett, és a férj is ott lesz. De nem így történt. A klubhelyiség bejáratánál Gina várt rá. Két tombolatáblát nyomott a kezébe. Hatezer líra, mondta, a pénzt adja a pincérnek. Egy sarokasztalhoz telepedtek.^ Hans konyakot hozott a bárból. Nem volt kiszolgálás, a személyzet az egyes játékok megszervezésével volt elfoglalva. Az olasz gyerekek visongva szaladgáltak a helyiségben, alig lehetett érteni a tombolaszámokat, amiket Gina németül is elismételt. Nálunk a gyerekek ilyenkor már alszanak, méltatlankodott Hans, és óvatosan megérintette Gina karját. Itt nem, szögezte le az asszony. Ez a gyerekekre és az érintésre is vonatkozhatott. Hans elhúzta a kezét, ötvennyolc, kiáltotta Gina. Hans- nak egyetlen számot sem sikerült letakarni az automatán. A tombolát kövér, sokgyermekes mama nyerte. A díjat, négy Spuman- tit gyerekei cipelték diadalittasan utána. Szerencse a játékban... csipkelődött Gina. Igen, hagyta rá Hans és igyekezett érdeklődő arcot vágni. Az emelvényre most három autópumpát helyeztek. A pumpák csövére fel nem fújt luftballonokat húztak, ezekre a nyaraló három legagilisebb arszlánja ügyelt, méghozzá úgy, hogy markukban szorongatták a felcicomázott csővégeket. Hans már ismerte a mutatványt, szerette volna, ha Gina nem vesz részt a vetélkedőben, az első pumpához közkívánatra mégis ő telepedett. A startra Gina és két másik versenyzőnő lelkesen le-felugráltak a pumpán, miközben fenekükkel nyomkodták a készüléket. Az nyert, akinek a luftballonja először pukkadt szét. Hans ordinárénak tartotta az effajta serénykedést, ugyanakkor az is bosszantotta, hogy nem Gina győzött. Rossz a pumpa, legyintett Gina, az ágyban jobb vagyok. Kár, hogy éppen az én pumpám kraccholt be. Látta, hogy ugrált csontos fenekével az a banya? Láttam... Tánc nem lesz? Lesz, de azt nem várjuk meg. Elszökünk innen. Hová? - kérdezte Hans. Nem mindegy? Teljesen mindegy. Idefigyeljen, Gina suttogóra fogta hangját, ez szokatlan volt, máskor úgy beszélt, hogy az egész terem őt hallgatta. Felmegy a szobájába és összepakol; Én? Igen maga. Vagy nem akar velem jönni? De... Csak... Mindent pakoljon Össze. Én majd bejelentem, hogy hirtelen közbejött valami, elutazott, meghalt a nénikéje vagy bácsikája. Se nénikém, se bácsikám. Annál jobb, a rokonok néha kiáll- hatatlanok. A számlát sem fizettem ki. Azt én utólag elrendezem. És a férje? Egy hétig nagyanyám kedves, tengerparti tuszkulánu- mában lehetünk. Nincs messze innen. Csak az a baj, ott nincs posta. Az miért baj? Nem válthatja be a csekkjét, magának biztosan csekkben van a pénze. Van elég készpénzem. Akkor minden oké, vagy mégis itt marad? Én? Elbizonytalanodott, túl váratlanul érte az ajánlat. Csak azt nem értem... Mit nem ért? Hogy aztán, azútán a hét után. Olyan messzire nem szabad gondolni. Egy hét is valami. Nem érdemas egy hétig boldognak lenni? Dehogyis nem. Hans felállt, feje szédült. Érdekes, mindössze egy konyakot ivott. A bár körvonalai összemosódták. Gyerekek rohangásztak, egy öreg nő és az a csontosfenekű, meg egy fiatal férfi. Igen ő tartotta Gina luftballonját. Még csak nem is szégyellj magát, hogy cseppet sem fújó- dott fel. Gimnazista korában, amikor először becsípett valami iskolai mulatságon, ugyanígy lebegett alatta az ágy, mint most a parkett a talpa alatt. Óvatosan kellett lépni. Pedig olyan könyű a teste, mintha szárnyai nőttek volna. Várjon még. Hans visszafordult, Gináról egészen megfeledkezett. Mielőtt az autóútra kanyarodna, nem Loreto felé, hanem ellenkező irányban, tudja hol? Igen. Már nem szédült, az álomszerű lebegés elsuhant a közeléből. Most tíz óra van, mondjuk tizenkettőkor legyen az első behajtónál. Legokosabb, ha máris szétválunk, nem akarom, hogy együtt lássanak. Hans bólintott, s elindult a szobája felé. Kulcsát, mintha jeladást várna tőle, kétszer is szemügyre vette. Itt maradni nersze sokkal egyszerűbb lenne. De akkor megint nem történne semmi. Apja, aki fejjel kisebb volt nála, legalább végigcsinált egy háborút. Ti nem tudjátok, ti azt nem tudhatjátok, mondogatta, ha a háborúról beszélt. Miért beszélt többes számban? Hiszen a mama akkor már nem élt. Az emberrel harmincöt éves korára kell, hogy történjen valami. A csomagolással egykettőre végzett. Megtapogatta tárcáját. Igen, a pénz megvan, ez fontos, Gina is figyelmeztette rá. Amikor a szálloda ajtaját becsukta maga mögött, arra gondolt, ennyi meggondolatlansággal egyszer mindenki szembenéz. Úgy szállt kocsiba, és a csomagját úgy helyezte a koffertartóba, hogy a szálloda személyzete se vegye észre. Akárha menekülne. Elemista korában meg akart szökni hazulról. Szerette volna megkeresni Jancsit és Juliskát. Készülődés közben elhagyta a bátorsága. Kár, már akkor meg kellett volna próbálni. Ez a mai köny- nyebben menne, esetleg nem is keveredne bele. Élhettem volna gyönyörűen, ez mi? Verscím. Dehát mit kellett volna másképpen csinálni? Mindent. Semmit. Egyáltalán nem voltak esélyei. Mindenkinek vannak esélyei. Demosthenes dadogott, és szónok lett belőle. Aki gyakorol, aki gyakorolja... Mit? Aki gyakorolja, hogy ne a fejével, hanem a lábával gondolkozzon, abból esetleg jó balszélső lesz, feltéve, ha a lába elég ügyes a gondolkodásra. De ha nem elég ügyes? Ha nem elég ügyes, akkor kockázatos vállalkozásba kell kezdeni, mert végre meg kell mutatni. Mit kell megmutatni, kinek kell megmutatni? És egyáltalán mit kockáztat? Máshol tölti szabadsága utolsó hetét. Kinek mi köze hozzá? Munkahelyén nem fogja a kollegák orrára kötni. Gina megér egy hetet, még ha azt is számításba veszi, hogy valamivel túllépi a szabadságra szánt kiadásokat. Csak arra kell vigyázni, hogy ne legyen botrány. Miért lenne botrány? A nagyanyáknak van eszük, vigyáznak rá, hogy lehetetlen helyzetbe ne kerüljenek. Ginának is van annyi esze. Talán azzal a hollanddal is a nagyanyjához utazott. Nem, olyan sűrűn a férj tudta nélkül nem lehet nagyanyákhoz utazgatni, meg különben is, másnap már kint feküdt a strandon, homokvárat épített a tombola- nyertes olasz mama gyerekeinek. A hullámok parthoz csapódó hangja úgy tűnt, dübörög az autó kerekei alatt. Az út jóformán üres volt. A házak egyre ritkultak. Pálmasor. Kaktuszok. Ismeretlen fák, lilás bokrok. Az ég csillagos, szép idő lesz. Még ráér. Kiszállt a kocsiból, rágyújtott. És ha nem jön senki? Beugratás az egész, máris rajta mulat a szálloda? Abbahagyják a táncot, a csontosfenekű hasát fogva vihog. Próbálta maga elé idézni Ginát. Miért beszélt postáról és pézről? Hangja felindulástól remegett, ezt nem lehet megjátszani. Miért ne lehetne? Minden olasz kész színész. A nők általában hajlamosak a színészkedésre. Az az első is, és akiről azt hitte, pedig az német lány volt... Húsz perc múlva minden eldől, ha tíz perc késést hozzászámít, esetleg harminc perc múlva. A főúton játékautókként kergették egymást a járművek. Kíváncsi volt, hányat tud megszámolni, amíg Ginával találkozik. A felfelvillanó fények zavarták a számolásban, hatvannál vagy hetvennél abbahagyta. A tegnapi tv-közvetítés jutott az eszébe. Sajnos, csak rövid ideig nézhette, Gina férje lezárta a készüléket. Idős úr ült a zongoránál, Chopint játszott. Hans nem tudta, hogy hívják az illetőt, de híres művész lehetett, az Egyesült Államok elnöke felállva tapsolt neki. A művész is tapsolt magának, de ettől sem lett ellenszenves. Milyen boszorkányosán járnak az ujjai, más ebben a korban meghülyülve néz maga elé, és elfelejti az életét. Megható, akiből lesz valaki. A legtöbb emberből nem lesz semmi. Belőle se. Akiből nem lesz semmi, annak szüksége van kalandra. Néhány méterre tőle kis Fiat fékezett. Gina és egy hatalmas termetű öregasszony szállt ki belőle. Üljön vissza a kocsijába, mondta Gina köszönés helyett, én majd előre ülök maga mellé. Az öregasszony Hans háta mögött helyezkedett el. Piroska és a farkas. Nem tudta miért, megint ez a mese bukkant fel az emlékezetében. Pedig Gina nagymamája csöppet sem hasonlít a mesebeli nagyanyófíoz. Az törékeny kis öregasszony lehetett, ez meg tagbaszakadt, s ha a kócszerű ősz haj nem bukna elő kendője alól, inkább farkasra emlékeztetné. Az is furcsa, hogy meg sem mukkan. Talán restellj, hogy nem tud németül. A levegőben apró madarak cikáztak, eltűntek a pálmák felett. Mennyi denevér! Egyenesen, vezényelt Gina. Hans ismerte az útszakaszt, egyszer már járt erre, most mégis elvarázsoltnak találta a tájat, olyan volt, mintha ismeretlen világrész felé száguldana. A kocsiban csend volt, ez fokozta az utazás sejtelmességét. A denevérek, motyogta félhangosan. Itt forduljon balra. Balra? - kérdezte. Itt, hallatszott sürgetően a háta mögül, ez a nagymama hangja volt. Elhagyatott, meredek hegyi útra tértek. Hans elbizonytalanodott. Hiszen ez az út le van zárva, ott mutatja a tábla, hátra akart fordulni, de két erős kéz megragadta. Még azt is látta, Gina fékez és egyenesbe igazítja a kirándult kormányt. Mit jelentsen ez? Megpróbált kiszabadulni a szorításból, egyik kezével kétségbeesetten hadonászott, akkor valami a koponyájára sújtott. Elszédült. A szédülés pillanatig tarthatott, mert már feleszmélve tudatosította, hogy kiráncigálják az autóból. Talán csak a kocsit akarják megkaparintani. A kocsi be van biztosítva. Azt is tudta, hogy a hátán fekszik, kavicsok dörzsölték a nyakát. Nagya- nyó fölé hajolt. Fehér parókája elcsúszott, megismerte, Gina férje volt. A mellét csiklandozta valami, Gina keresgélő ujjai a tárcáját keresték, végre rátaláltak, előhúzták a kabátzsebéből. Később egy másik árny is mozdult, pénzt számolt, kinyitotta a csomagtartót, kofferében kotorászott. Időnként elvesztette eszméletét, és így nem tudta megállapítani, hogy az asszony, aki minduntalan előtte hullámzik, valóság-e, vagy pumpán ülő emlékalakként rángatózik és luftballonja elpukkanására vár. Vagy nem is Gina, apja karján ő hajlik ide-oda. Az árverési csarnok lépcsőjén haladnak fölfelé. A földszinten munkások dolgoznak, fúrógépek visítanak, egyre hangosabban, be kell fogni a fülét, széthasad a feje. Úgy látszik, a holland sem utazott el. Vágyat érzett, hogy úgy zongorázzon, mint az a különös öreg úr. De erről már lekésett. Érdekes, ezt sem bánta. Kiáltani akart, de akár lidérces álmokban, csupán száját tátogatta, hang nem jött ki a torkán. Orra előtt parfümös rongy vagy szivacs kalimpált, az is lehet, hogy Gina tenyere. Ha beleharapna? Nem sikerült. Visszavonszolták a kocsijába. Az lassan elindult. A kormányt kereste, nem találta. Érezte, az út kifut a kerekek alól. Amíg zuhant lefelé a szakadékba, egyszerre vigasztalón, nagyon messziről megkondul- tak Loreto harangjai.
