Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-02-22 / 8. szám
> Miután Cesar Valentin és Brian Smith befejezték földi életüket, egy arc nélküli, fekete köpenyes révész csónakéban ülnek, aid hűvös, kimért mozdulatokkal a mennyei mezők felé evez. Ha valóban létezne az a bizonyos elíziumi grand hotel, akkor most, gondolom, nagyon nyugodt lenne, mert biztosra vehetné, hogy A hírnév szárnyaival elért sikerének köszönhetően a révész majd önt is odaviszi egyszer.- Nem is lenne rossz, csak hát ne felejtse el: Európa az Európa, Amerikában lehet, hogy fele akkora sikere sem lesz a filmnek, mint Párizsban vagy Londonban. Az amerikai közönségnek más kell; erotika, horror, szenzáció. Bevallom, én a nyugateurópai sikerben sem bíztam. Ma, amikor a hollywoodi szuperprodukciók valósággal elárasztják a mozikat, az én munkámnak, azt hittem, csak a művészfilmeket vetítő klubhálózatban fognak örülni. Szerencsére nem ez történt, bár félek, a nézők jelentősebb része nehezen érti meg a filmet, hiszen elszokott már attól, hogy gondolkozzon is, ne csak nézzen a moziban. Én meg tudatosan olyan filmet akartam csinálni, mint amilyet Fellini, Bergman, Bu- Magkémiát és atomfizikát tanultam Prágában, közben Forman, Schorm, Némec és Chytilová filmjeire jártam. Az iróniájukat és a jelkép- rendszerüket szerettem ezeknek a filmeknek, azt, hogy a cenzúra ellenére is tisztán, érthetően beszéltek. A főiskola elvégzése után egy kutatóközpontba kerültem, ott dolgoztam hatvankilencig. Hatvannyolcban, amikor bejöttek az orocsak a főiskolán, a kritikusok körében is sikert aratott, és a televízió is bemutatta. Két évig dolgoztam ezután a tévében, és megint azt kell hogy mondjam: ezek is jó évek voltak. Dokumentum- és féldokumen- tumfilmeket forgattam, amelyekre nagy volt az igény. Aztán kellemetlen dolog történt. Annyira megromlott a látásom, hogy egyszerűen nem- Nem. Peter O’Toole alakítását aligha tudná valaki felülmúlni, erről meg vagyok győződve. Egyszerűen zseniális a filmben. A forgatás első napjaiban mindenki azt suttogta róla, hogy nehéz természetű, keményfejű, kiszámíthatatlan és irányítha- tatlan színész, akit nem és nem lehet féken tartani. Hogy nincs az a rendező, akinek ne törne borsot az orra 8y ntakar Votocek Európa egyik legrangosabb filmfesztiválján, a sznobok karneválján golyótalálat éri a hatvanas évek világhírű sztárját, Cesar Valentint. Ezzel a képsorral kezdődik Otakar Votocek, a prágai születésű, negyvenhét éves amszterdami rendező Karlovy Varyban és Velencében, Párizsban és Londonban már nagy feltűnést keltett első, egész estét betöltő játékfilmje, A hímév szárnyai, amely az elíziumi mezők különös hangulatot árasztó luxusszállóján viszi végig a nézőt. Itt, ebben a grand hotelben élik ugyanis túlvilági életüket azok a kiválasztottak, akik lent, a földön híressé vagy hírhedtté váltak. Einstein és Hemingway lakosztálya közelében nagy művészek „profi múzsái“ szórakoznak fiatalkori kalandjaikon, egy másik szobában Pasztemak írja verseit, a falon túl Lindberghék elrabolt gyermeke sír, fent, a ki tudja, hányadik emeleten Blum, a zsidó sakkbajnok lakik, mellette egy náci építész, pár ajtóval távolabb, egy szobában, nagy szerelemben két teniszjátékos, a folyosó végén egy harakirire készülő japán divattervező. Csupa ismert, neves egyéniség, köztük a most érkezett Cesar Valentin és halálra sebzett fiatal gyilkosa, Brian Smith. Luxuslakosztály, mennyei kényelem csak azokat illet meg, akiket lent, a földön naponta emlegetnek. Hírnevük halványulása- kor előbb a lehangoló padlásszobába, majd az alagsori cellába költöztetik a „vendégeket“, a végén pedig, amikor a földi létben már az emlékük sem él, fekete kesztyűs pincérek könyörtelen hada löki őket a feledés tengerébe. Év- és napszakok nincsenek a mennyei mezőkön, az idő múlását a vendégek érkezése és távozása jelzi csupán, a földi élet változását pedig az, hogy a nagyhajú rockzenészek és a „jó nevű“ terroristák mellett egyre több a punk és a vadul öltözött „aszociális elem“. Valentin, a filmvászon Cézárja és életrajzírója, Smith kezdetben nem nagyon figyelnek egymásra, később azonban, amikor a „jövőjük“ felett kell dönteniük, ismét összefonódik a sorsuk. A véletlen mindkettőjüket ugyanarra az útra tereli. nuel és Antonioni csináltak a hatvanas, hetvenes években. Ezek az alkotások azóta sem veszítettek értékükből, engem ma is ugyanúgy felkavarnak, mint annak idején. A hírnév szárnyaiban persze nincs annyi szürrealizmus, mint például Bűneinél ... én a sznob, egocentrikus emberek nagyon is népes társadalmáról szólók, azokról az emberekről, akik úgy érzik, mindenképpen ki kell tűnniük a többiek közül. Ilyen értelemben nem is igazán a halálon túli életről beszél a filmem, hanem egy olyan világról, ahol erkölcs, etika egyáltalán, még csak fogalomként sem létezik, ahol teljesen mindegy, hogy művész vagy gyilkos, Nobel- díjas kutató vagy képhamisító az ember, a lényeg az, hogy neve, hírneve legyen. ♦ A filmrendező nem erre törekszik?- De igen, őt is vonzza a hímév, bár pontosabban fogalmazok, ha azt mondom: a filmrendező elismerésre vágyik. Más kérdés, hogy mit tesz azért, hogy mi mindenre hajlandó és mennyire megalkuvó. > ön, aki 1969-ben csehszlovák emigránsként Amszterdamban kezdett új életet, milyen utakat tett meg első játékfilmjét megelőzően? szók, már kezemben volt a kiutazási engedély, egyéves tanulmányi útra küldtek Hollandiába. Nem siettem. Gondoltam, jobb, ha várok egy kicsit. ősz volt, senki sem tudta, hogy alakulnak a dolgok, én meg huszonhat éves voltam és mindenről tudni akartam. Aztán ahogy múltak a napok és láttam, hogy mi történik körülöttem, elmentem. De egy év múlva már itthon is voltam. Erre újra kiküldtek és én megint hazajöttem. A helyzet kezdett rettenetessé válni... akkor már dühös voltam magamra és azt mondtam, ha még egyszer kiengednek, kint maradok. Es kiengedtek, öt évig dolgoztam a szakmában, majd úgy döntöttem, jobb lesz végre olyasmivel foglalkozni, amit én választok magamnak. A kémia és a fizika ugyanis sohasem állt közel hozzám. A műszaki pálya kényszermegoldás volt számomra. Politikai nézeteim miatt, az érettségi után, nem mehettem főiskolára, s mivel más lehetőségem nem volt, egy vegyi üzemben kezdtem el dolgozni. Onnan jutottam be aztán nagy nehezen a vegyészetire, természetesen azzal a feltétellel, hogy a főiskola befejezése után visszamegyek a gyárba. Filmre, rendezésre nem is gondoltam, amikor itthagytam az országot, a filmművészeti főiskolára harminckét évesen, 1975-ben iratkoztam be Amszterdamban. 0 Vizsgafilmjét hol csinálta, melyik stúdióban?- Én a tévében kezdtem, ahol a legkisebb, de a legjobb alkotócsoportba kerültem. Még főiskolás voltam, amikor felvettek, ami azért volt jó, mert így rengeteget tanulhattam. Hogy tehetségesnek találtak, azt azzal jelezték, hogy a diplomamunkámhoz komoly anyagi támogatást kaptam. Egy vizsgafilm tíz-tizenöt perces volt akkoriban, az enyém volt az első, amely háromnegyed óráig tartott. Cselezés - ezt a címet adtam a filmnek, és hetvenkilencben ez lett „az év legjobb munkája“ az Akadémián. Főhőse egy profi futballjáté- kos, egy cseh disszidens, aki bekerül a legjobb holland csapatba. Amikor kiderül róla, hogy nem is olyan jó és nem is olyan megbízható játékos, felmondanak neki és munka nélkül marad. Szüleinek azonban hétről hétre azt írja, azt hazudja, hogy jól érzi magát és minden rendben van körülötte, közben élelemre sincs már pénze. Egyszer aztán jön a levél, hogy megkapták az útlevelet a szülők, és szeretnék meglátogatni őt. A film arról a néhány napról szól, amit Hollandiában tölt együtt a család; a fiú lakást bérel, kocsit kölcsönöz és egyfolytában félrevezeti a szüleit. Az utolsó percekben aztán kiderül: a szülők is hazudtak. Eljátszották, hogy együtt élnek még, közben rég elváltak már. A film nemvoltam képes dolgozni. Négy évig jártam az orvosok nyakára, de ez sem segített rajtam. Fél év alatt majdnem megvakultam. Kétségbeesésemben forgatókönyveket kezdtem el írni, előbb másoknak, aztán magamnak. Mert újra forgatni kezdtem. Rájöttem, hogy szemüveg helyett jó erős távcsövet kell használnom, s akkor újra dolgozhatok. így kötöttem ki a játékfilmeknél, és így született meg nyolcvannégyben a rotterdami törökökről szóló, huszonhét perces Török video, amelyet először Hollandiában, majd Párizsban díjaztak. 0 A hímév szárnyain mikor kezdett el dolgozni?-Nyolcvanhatban. Volt ugyanis egy alapötletem... azokról a híres „párosokról“ akartam filmet csinálni, akiknek a neve most már elválaszthatatlan egymástól: Kennedyről és Oswaldról, Lennonról és Chap- manről... kit, mi kényszerített arra, hogy megölje a másikat, őrült volt az illető vagy pszichopata, ez érdekelt. A hírnév szárnyaiba végül is csak egy ilyen páros került be: a filmsztár és annak életrajzírója. Egyébként a forgatókönyv nem otthon, hanem Barcelonában készült. A saját pénzünkön utaztunk el Herbert Koch barátommal és úgy dolgoztunk, hogy minden este felolvastuk, ki mit írt. A legérdekesebb szövegeket aztán összekötöttük, a többit pedig eldobtuk. Hetek múlva, alighogy hazaértünk, csörög a telefon. Egy producer ismerősöm hívott, hogy mi van, megjöttetek, mikor olvashatom a forgatókönyvet? Amikor elolvasta, azt mondta, vissza sem adja. És kifizette a barcelonai utunkat. Pár nappal később szerződést kötöttünk, megegyeztünk, hogy a filmet én rendezem, és már csak a szereposztás volt hátra. Először Los Angelesbe küldték el a forgatókönyvet, onnan került aztán Londonba, és ott jutott el Peter O’Toole kezébe. Akkor már tudtuk, hogy a főszerepet, Cesar Valentint egy nagyon híres, karizmatikus színésznek kell játszania, csak éppen sehol sem találtunk ilyet. Először Marcello Mastroiannira gondoltunk, főleg a varázsa, a vonzereje miatt, de mert nincs benne arrogancia és felsőbbrendűség, ami a figurához elengedhetetlen volt, le kellett mondanunk róla. Már ott álltunk tanácstalanul, hogy nincs egy színész, akit megfelelőnek találunk a szerepre, amikor Londonból hívtak, hogy Peter O’Toole első olvasásra beleszeretett a forgatókönyvbe és jön Amszterdamba, hogy találkozzon velem. Nem arra kért, hogy én repüljek Londonba, ő jött, hogy személyesen győzzön meg: ezt a szerepet neki kell eljátszania. 0 Nem bánta meg később, hogy öt választotta? alá. Már egy kicsit féltem is tőle, amikor dolgozni kezdtünk, de pár nap múlva kiderült, nincs mitől tartanom. Persze ha csak a rendezője vagyok a filmnek, lehet, hogy egészen más helyzet áll elő, de mert a forgatókönyvet is én írtam, Peter O’Toole tisztelettel nézett rám, és az egész stábnak a tudtára adta, hogy komolyan vesz. Komikus helyzetek csak akkor alakultak ki, ha reggel akartunk vele dolgozni. Ö imád aludni és nem szereti, ha már nyolckor kiverik az ágyból, ilyenkor dühös és egész nap rosszkedvű. Egy- szer-kétszer meg is történt, hogy korábban kezdtünk, akkor dacból, haragból el is rontotta az első felvételeket. 0 Ráérzett olykor-olykor, hogy A hírnév szárnyai róla is szól?- Biztosan. De ami érdekes: soha, egyetlenegyszer sem azonosította magát a főhőssel. Pedig ugyanolyan hiú, ugyanolyan büszke ő is, mint a filmben Cesar Valentin. Theresát, a „férfifalógépet“ Andréa Ferréol a nagy francia sztár játszotta, akit Marco Ferreri A nagy zabálás című filmjéből ismer a közönség. Szavaival ő is igyekezett „egyszerűnek“ mutatkozni, valójában azonban azt várta tőlem, hogy vörös szőnyeget terítsek a lába elé. 0 Biancát, a néhai popénekesnőt, aki halálos kimenetelű balesete óta semmire sem emlékezik, Marie Trin- tignant játssza a filmben. Rá hol figyelt fel?- A párizsi próbafelvételen. Olyan álmos, „ködös“ volt a szeme, hogy az első perctől fogva sejtettem: nagyszerű lesz majd a filmben. Jól is játszotta el minden jelenetét; úgy bolyong a park sövényei között, mintha nyitott szemmel álmodna, úgy énekel a teniszhálóba kapaszkodva, mintha szüntelenül a múltban járna. A hangja pedig, ahogy énekel, az egyszerűen lenyűgöző. > Igaz, hogy Václav Havel is látta a filmet?- Látta, de nem Karlovy Varyban. Mert ott szerettem volna megmutatni neki, a fesztiválon, csakhogy ott pontosan úgy jártam, mint Brian Smith a filmben. Hiába tolakodtam a tömegben, nem tudtam a közelébe férkőzni, hogy szólhassak neki. „Még jó, hogy nem volt nálad pisztoly“ - nevetett Forman, amikor elmeséltem neki, mi történt. „Először megrendezted, aztán az életben is megismételted volna a jelenetet“. 0 És most... hogyan tovább?-Korai még a kérdés. Minden attól függ, mennyi pénzt hoz A hírnév szárnyai. Ha sokat, nagy fába vágom a fejszémet. Szabó G. László 14 1991. II. 22. Vasárnap P Mé ry Gábor felvétele 'j tn C 1 M £ 4> C I 4S ■§ í j .C ||
