Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1991-02-22 / 8. szám

B i/asirnap K ■ * 991. II. 22. SZLOVÁKIAI utazásaink során sok olyan helyet találunk, amely a múltban jelentősen beírta nevét a magyar történelembe. Sajnos, sok nagyszerű győzelem és súlyos vere­ség, nemes törekvés és megcsalat­kozott remény egykori tanúja ma már szinte feledésbe merült. Iskolá­inkban is mindeddig többet tanultak a gyerekek a Waterlooi csatáról, a sztálingrádi ütközetről, Leningrád blokádjáról, de nem tudnak a smole- nicei vagy a párkányi csatáról, Érsekújvár felszabadításáról a török uralom alól vagy Komárom hősi vé­delméről 1849-ben. Egyik ilyen elfe­lejtett csatatér a Branyiszkói-szoros is, amely a Szepesség és Sáros megye határán fekszik, s emberem­lékezet óta összeköti Szlovákia nyu­gati és középső részét a keleti or­szágrészekkel. Azoknak, akik na­ponta erre utaznak a kanyargós szerpentineken, aligha jut eszükbe, hogy 142 évvel ezelőtt épp itt játszó­dott le az 1848/49-es szabadság- harc egyik jelentős győztes csatája. 1849 januárjában Görgey tábor­nok hadserege állandó harcok köze­pette Zólyom megyéből kelet felé nyomult. Előtte gróf Schlick hadse­rege, nyomában Götz, Wyss és Jab- lonovszky csapatai. A honvédeknek csupán egy lehetőségük maradt: ki­szorítani az ellenséget a Szepes- ségböl és Sáros megyéből, s egye­sülni a felső-tiszai hadsereggel. Helyzetüket nehezítették az élelme­zési gondok és a kemény tél. A had­sereg egy része az angol Richard Guyon őrnagy (később tábornok) vezetésével Iglón szállásolta el ma­gát. Másnap éjjel rajtuk ütött Kiese- wetter őrnagy egy századnyi csá­szári gyalogossal s egy gránátvető osztaggal, amelyet annak idején röppentyüsöknek neveztek. Az utcai harcokban Kiesewetter azonban megsebesült, s Guyon elfoglalta a gránátvetóket. Ezek után Görgey kiadta a parancsot megtisztítani a megyét az osztrákoktól, és meg­nyitni az utat Eperjes felé. Február 4-én a császári hadak elhagyták Lőcsét, s hogy lehetetlen­né tegyék a magyar sereg további előrenyomulását keletre, elfoglalták az egyedüli lehetséges utat - Bra- nyiszkói-szorost. A honvédeknek, ha nem akartak két tűz közé kerülni (Jablonovszky csapatai csak két napnyi járásra voltak mögöttük), ami a biztos megsemmisülést jelentette volna, mindenáron vissza kellett fog­lalniuk a szorost. Ez a feladat Guyon hadtestének jutott. Guyon rendelkezésére állt a 13. honvédzászlóalj, a 33. csongrádi zászlóalj, a nógrádi önkéntes zász­lóalj, két besztercebányai honvéd- zászlóalj, a zempléni zászlóalj (az ún. vöröspántlikások), az Újházy- vadászzászlóalj néhány százada, a tiroli vadászok egy százada, s a Nádor-huszárok egy százada, valamint egy utászzászlóalj, tizen­egy ágyú és egy gránátvetö osztag. A honvédek összesen alig négyez­ren voltak, s többségüket olyan újoncok képezték Zólyom, Túróc, Liptó és Árva megyéből, akik csak két hete vonultak be a hadseregbe. Velük szemben állt a Branyiszkón kb. 7000 tapasztalt és pihent katona 18 ágyúval, Deym gróf parancsnok­sága alatt. A számbeli fölény, a me­redek hegyi terep, a kiépített hadál­lások, a hóval belepett csatatér s a kemény fagy mind óriási előnyt jelentett az osztrák seregek számá­ra. Úgy látszott, hogy a csata már megkezdése előtt eldőlt. Görgey tá­bornok is ezt írta később emlékirata­iban: „Branyiszkót megrohanni ak­kor annyit tett, mint a bikát szarván ragadni." A támadás időpontját február 5-re tűzték ki. A magyar hadsereg korán reggel indult el Szepesváraljáról, s elfoglalta állásait Branyiszkó, Ko- rotnok (Korytné) község hátárában. A támadás előtt Guyon tábornok parancsnokságán a korotnoki kocs­mában megjelent Cornidesz Vilmos gerillafőnök csapatával együtt, s fel­ajánlotta, hogy az ellenséget megke­rüli s oldalba támadja. Rövid tanács­kozás után a tábornok a következő hadiparancsot adta ki: Cornidesz az A BRANYISZKÓI HÁGÓ A MÚLT SZÁZAD KÖZEPÉN A BRANYISZKÓI CSATA BRANYISZKÓI CSATA (EGYKORÚ RAJZ) A szerző felvétele és reprodukciói Kinek állt útjában a magyar és szlovák honvédek emlékműve? utászzászlóaljjal, a tiroli lövészekkel és két ágyúval megkerüli az osztrá­kokat és zavart kelt soraikban; Miko- vínyi őrnagy egy honvédzászlóaljjal átkel a harakóci völgyön s szintén oldalról- lepi meg az ellenséget; Földváry Albert egy honvédszázad­dal elfoglalja a stratégiai szempont­ból fontos pajtát, amely a császáriak erődítménye: a 33. honvédzászlóalj Pető őrnaggyal az élen az úton tá­mad; Székely József százada kilenc ágyúval a császári seregekkel szembeni dombokon helyezkedik el. Cornidesz kezdte a harcot, trom­bitáinak hangja s az ágyúlövések adták meg a jelt az általános táma­dásra. A honvédek nemsokára el­foglalták a parancsban megjelölt po­zíciókat. Tíz óra körül támadásba léptek a többi egységek is. A harc rendkívül nehéznek bizonyult. A ka­tonák a hegy lejtőjén felfelé haladtak derékig a hóban, az ellenség sűrű sortüze közepette, egyenesen an­nak ágyúi elé. Nem csodálkozha­tunk rajta, hogy a kiképzés nélküli honvédek egyszer csak futásnak eredtek. Guyon, hogy elejét vegye a legrosszabbnak, két sortüzet adott le rájuk. Sikerült őket megállítania, s a katonák ezután szétzilálták az ellenség védtelen balszárnyát. Né­hány további egység a helybeli er­EMLÉKMÜ A SZEPESVÁRALJAI TEMETŐBEN dész segítségével a császáriak háta mögé került. A csapat többi része ezalatt a nehéz terepen, a befagyott úttesten nyomult előre. A kritikus pillanatban Erdóssy-Polesny Imre tábori pap állt a besztercebányai honvédek élére, s kereszttel a kezé­ben anyanyelvükön, szlovákul buz­dította őket a harcra. Nehéz harcok árán 23 hadállásból sikerült a hon­védseregeknek kiszorítani az ellen­séget, s Guyon kezdfte elfoglalni az első szerpentineket. A császári csa­patok parancsnoka, Deym tábornok megsérült, a parancsnokságot gróf Pálffy Móric vette át. De már nem tudta megállítani katonáinak szöké­sét a szoros nyugati oldalán, nem tudott rendet teremteni a megbom­lott hadseregben. Annak ellenére, hogy a szoros tetején új egységek álltak bevetésre készen, amelyek sortüzet nyithattak volna az előre­nyomuló honvédekre, Pálffy vissza­vonulásra adott parancsot. Guyon ezután elfoglalta a Branyiszkó leg­magasabb pontját. A császáriak fe­jetlen menekülését a Párma-zászló- alj biztosította, amely szinte teljesen megsemmisült. Az osztrákok, akik­nek sikerült Sírokéra (Siroká) mene­külniük, ahol Deym parancsnoksága és egy utászzászlóalj volt, pánikba estek s azt a hírt terjesztették el, hogy 60 000 honvéd üldözi őket. A tábornok a maradék sereggel ha­ladéktalanul visszahúzódott Eper­jesre. Guyonnak viszont nem állt szándékában üldözőbe venni az el­lenséget, s eleget tett Schlick parla­mentere kérésének, hogy ne aka­dályozza Deym visszavonulását, összeszedette a sebesülteket és a halottakat, s este elfoglalta Sirokát. A honvédek mintegy 120 embert - vesztettek el, a császáriak kb. 300 halottat hagytak a harcmezőn és kb. százan fogságba estek. Másnap, február 6-án, Guyon hadteste Eperjesre érkezett, ame­lyet rövid utcai harcok után elfoglalt. A győzelem tiszteletére a városban nagy ünnepséget és bált rendeztek. Ezt az eseményt később Jókai Mór is feldolgozta az Egy bál című elbe­szélésében. A két besztercebányai, a 13., a 33. és az Újházy honvéd­zászlóalj új csapatzászlót kapott, melyeket selyemszalagokkal díszí­tettek, ezekre az eperjesi hölgyek ezt varrták ki; „Branyiszkó, 1849. február 5.“ A hagyomány szerint az egyik besztercebányai zászlóalj a vi­lágosi fegyverletétel után elásta a zászlóját, hogy ne kerülhessen az orosz katonák kezébe. A branyiszkói győzelem a magyar forradalmi hadsereg számára nagy jelentőséggel bírt. Buda eleste s a keletre való visszavonulás után ez volt a honvédek első sikeres csatája, jelentős mértékben emelte a hadsereg önbizalmát és harci szellemét. A honvédek hangulatát a győztes csata után jól jellemzi a császári hadsereg egyik cseh tisztjének a jelentése, amelyben ezt írja: „Hogy ne győznének, az a ma­gyaroknak eszükbe sem jutna.“ Azon kívül, hogy a győztes csata lehetővé tette Görgeynek Eperjes és Kassa felszabadítását, megnyitotta az utat a Klapka seregeivel való egyesülésre. Ez volt az 1849 tava­szán sorra kerülő győztes csaták kezdete. A csata és az elesettek emlékére a Branyiszkó csúcsán később em­lékművet és kápolnát építettek. Ma már egyik sem áll, ennek az ese­mények az egyedüli emléke a „szlo­vák katonák" új emlékműve a sze- pesváraljai temetőben. Amikor utol­jára álltam ezen a legendás helyen, akaratlanul is eszembe jutottak Pe­tőfi sorai: „Hol sírjaink domborulnak, unokáink leborulnak, És áldó imádság mellett Mondják el szent neveinket Olyan kérdés is eszembe jutott, amelyre hasztalan keresem az ész­szerű választ: Kinek és miért állt útjában a branyiszkói emlékmű, a magyar és a szlovák honvédek emlékműve, akik itt a szabadságért estek el, hogy kiharcolják a boldo­gabb életet a közös hazában? Kónya Péter

Next

/
Oldalképek
Tartalom