Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1991-02-22 / 8. szám

* -­- Kancellár úr, önnek két anya­nyelve van: a cseh és a német. De ami ennél is izgalmasabb, két állam- polgársága és két útlevele is van: egy svájci és a csehszlovák. Számomra érthetetlen, miként tudta érvényes okmányként megőrizni a csehszlo­vák passzust is azután, hogy az önök családját olyan durván kipenderítet­ték az országból?!- Őszintén szólva, nem tudom. Én pusztán arra emlékszem, hogy tizen­négy éves koromban az édesanyám egy szép napon azt mondta: valószí­nűleg elveszítettük a csehszlovák ál­lampolgárságunkat és ezzel együtt az itteni passzusaink legitimitását is. Prága sokáig ennek szellemében ke­zelt is bennünket. Csak jóval később derült ki, hogy esetünkben csődöt mondott a bürokrácia hivatalos gé­pezete. Hogy jóindulatból vagy me­rő gondatlanságból-e, azt nem tu­dom, ám tény, hogy esztendők múl­tán megtudtuk: a kishivatalnokok egyike az íróasztalfiókban felejtette ügyünket, tehát a vonatkozó ukáz- nak sem tett eleget. így esett, hogy 1951-ben nem teljsült az akkori ha­talmasságok akarata.- Uram, ön a természetes két­nyelvűsége és a dupla állampolgársá­ga mellett azonban hozzám magya­rul is szólt, amikor 1990 őszén elő­ször Pozsonyban, majd a közeli Har­mónián találkoztunk. Ha emlékszik, a figyelmessége annyira meghökken­tett, hogy én viszont - meglepeté­semben - németül feleltem önnek...- Ejnye, hát szabad egy újságíró­nak zavarba jönnie?!... Tény, hogy a Schwarzenbergek családjában ma­gyar szál is találtatik. Jómagam ugyan valóban keveset tudok ma­gyarul, az egyik nagymamám vi­szont magyar volt, az édesanyám pedig egy ideig Magyarországon is élt. Nekem inkább már csak magyar barátaim vannak, és persze emléke­im 1956-ból, amikor tizenkilenc éves suhancként a határ osztrák ol­dalán éltem meg a forradalmat. Én is azok között voltam, akik a menekül­teket fogadták és segítettek a sebe­sülteken. Sőt! Egyetlen árva napig még a vámhivatal parancsnoka is voltam Hegyeshalomban! Természe­tesen, mára mindez csupán emlék, és mint említettem, legföljebb néhány barát rokonszenve maradt meg.- Szerintem többről: a Schwar­zenbergek családi hagyományainak folytatásáról van szó. Nevezetesen arról, hogy ez a feudális idők óta nemesi és hercegi család a huszadik században valóban haladó szellemű s tényleg másként gondolkodó famí­lia lett.- Nyilván ez is igaz, hiszen keve­sen sejtik, hogy az apám bekapcsoló­dott az antifasiszta ellenállási moz­galomba; hogy volt a családunkban olyasvalaki, aki a buchenwaldi kon­centrációs táborban vergődött, a nagybátyám pedig a jáchymovi börtönbányában sínylődött.- Neki mit vetettek a szemére?- Amostnak? Ha jól tudom, vala­miféle tiszti zendülést rebesgettek. Igaz-e vagy sem, nem tudom, hiszen az ötvenes évek elején Csehszlová­kiában bárkire bármit rákentek. Mi akkoriban már évek óta Ausztriában éltünk, igy a szándékosan, tüntető­leg itt maradt nagybátyámmal is minden kapcsolatunk megszakadt. Tény, hogy 1968-ban rehabilitálták őt. Már nyugdíjas volt, de így is őrnaggyá léptették elő. Tizenkét éve halt meg Vráz községben.- Havel elnök, amikor tanácsadói karának élére állította, akkor tapasz­talt, világlátott, az emberi jogok iránt különösen érzékeny emberként mutatta be önt. És jó hazafiként is! Karel Schwarzenberg azonban több mint negyven évig Ausztriában élt. Eközben hogyan tartotta a kapcsola­tot országunkkal?- Az ötvenes évek első felében én még csak kamasz voltam, és a kap­csolattartás is illuzórikus szándék volt. Később azonban már lehetővé vált a levélváltás, 1968 tavaszán pedig idehaza voltam. Őrlikban, Cí­meikében a gyerekkori pajtásaim­mal találkozhattam. A politikai in­formációkat eleinte csak a rádióban hallhattam; később, a Nemzetközi Helsinki Bizottság elnökeként azon­ban már első kézből is hozzájutot­tam a lényeges hírekhez. Különösen szoros szálak fűztek a Charta '77- hez, és annak aláírói közül például Václav Havelhez, Jiíí Hájekhez, Jiíí Dienstbierhez. Ezeknek az akkori­ban nem éppen veszélytelen, de hasznos kontaktusoknak köszönhe­tem, hogy 1989 telén - az újonnan 991. II. 22. Karel Schwarzenberg: „A világ ugyan cudar, de a politika a realitá­sok művészete!“ # Az eltérő nézetek nem akadályozhatják a dialógust • A magyar szál • Vérbeli arisztokrata, akinek az apja antifasisztaként ismert; a rokonságában pedig volt, aki a buchen­waldi lágerban, volt, aki Jáchymovban raboskodott Tizenegy éves fiúcska, amikor 1948-ban a frissen hatalomra került kommunista uralom az akkor már évszázadokon át (pontosan 1670, tehát Zsigmond császár kora óta) nemesi címet viselő Schwarzenbergeket egyik napról a másikra kiebrudalja Csehszlovákiából. Kereken húsz év múltán, 1968 tavaszán látogathat el újra gyermekkorá­nak kedvenc tájaira, a dél-csehországi Őrlikba, Trebonba, Hlubokára, Kadaüba, Beőovba... Pár héttel később azonban jönnek az orosz, illetve ezen a tájon a keletnémet tankok is, így újabb bő évtizednek kell eltelnie ahhoz, hogy a Bécsben élő Karel Schwarzenberg 1979-ben néhány napra hazaruccanhasson. Majd még egy további évtizednek is ahhoz, hogy 1989 novembere után valaki hazahívja őt. Ez a valaki nem más, mint az újonnan választott köztársasági elnök: Václav Havel. Karel Schwarzen­berg eleinte az elnök tanácsadói karának élén áll, 1990 nyarától pedig az elnöki iroda irányítója. A prágai vár: a Hradzsin harmadik udvarában, az elnöki szárny második emeletén, a herceg dolgozószobájában beszélgetünk. megválasztott államelnök megbíza­tásának eleget téve - valóban haza­jöttem.- Miként győzi ezt a kétlakiságot: ön itt, de Karl Johann Nepomuk Josef Friedrich Anton Vratislav, a Schwarzenbergek 12. hercegének neje és három gyermeke viszont Bécsben él...- Nehezen, önmagámról csak annyit, hogy itt a Hradzsinban, egy. vendégszobában alszom. Ez is jelzi, hogy mennyire cudar a világ, és a politika sem egyéb, mint realitások művészete. Egy ország külkapcsola- taiban, a parlamenti vitákban és a családi életben egyaránt. Előfor­dul, hogy olykor jó két hét is eltelik, amíg találkozhatunk. Erre volt kí­váncsi? ...-Inkább arra, hogy az elnöki kancellária vezetőjeként milyen te­endői vannak?- Lényegében a nap huszonnégy órájában az elnök rendelkezésére állok. Én is és az őt segítő hivatal apparátusa is. A mindennapok politi­zálására nincs befolyásunk, viszont mi állítjuk össze a különböző alap­anyagokat és tanulmányokat az el­nök úr számára. Ha kell, vélemé­nyezzük is a különböző okiratokat és tanáccsal is szolgálunk. A gyakor­lati politizálás csakis az elnök, a kor­mányok és a parlamentek dolga. Higgye el, pártatlanul megszervezni ezt a sokirányú háttértevékenységet, az bizony nem könnyű feladat.- Schwarzenberg úr, forgassuk vissza egy kissé az idő kerekét! ön, mai, szemmel nézve, miként értékeli 1968-at, a Prágai Tavaszt.- Akkor teljesen más volt az alap­helyzet, mint 1989-ben, amikor kár­tyavárként omlott össze a hajdani keleti blokk. 1968-ban olyanok voltak mind a nemzetközi, mind a belföldi körülmények, hogy forra­dalom helyett legföljebb reformok­ról lehetett beszélni; ám még ez is kudarcba fulladt. A Prágai Tavaszt az előző nemzedék egy értékes, de végül is meddő kísérletének tartom, amely ország-világ előtt bebizonyí­totta, hogy a kommunizmus - mint társadalmi rendszer - még akár re­formokat kezdeményezve is élet- képtelen. Az 1968-as Csehszlovákia és az 1991-es Szovjetunió között érdekes, ha úgy tetszik, tanulságos párhuzamokat lehet találni.- Miként vélekedik azokról, akik az 1968-as reformok szószólói, ne­tán kezdeményezői voltak, mostaná­ban pedig az 1989-es gyengéd forra­dalom eszméinek támogatóiként tér­tek, térhettek vissza a politika és a közélet ríngjébe?- Nézze, vannak, akik lépést tud­tak tartani a társadalmi fejlődéssel, és már 1989 novembere előtt is vállalták a másként gondolkodás és az ellenzékiség kockázatát. Higgye el, nem könnyű rádöbbenni, hogy az ifjúkor eszméi egyenesen a zsákutcá­ba vezettek. Szembenézni ezzel, ah­hoz bátorság, erő, műveltség, akarat és felülemelkedési képesség szüksé­geltetik. Természetesen, létezik en­nek ellenpólusa is: azok, akik a poli­tikai divatokhoz, a mindenkori szél­járáshoz igazodnak. Ezekről az em­berekről inkább nincs véleményem.- ön elnöke a Nemzetközi Hel­sinki Bizottságnak, amelynek tevé­kenységét nálunk egészen az 1989- es fordulatig rossz szemmel nézték.. Odakünn érezték önök ezt a ránk nehezedő nyomást?- Ellenkező esetben aligha lett volna értelme a munkánknak. Tö­rekvéseinket igazolta az idő: Európa posztsztálinista országai ma az em­beri és szabadságjogokat is tisztelő demokratikus rendszerek kialakítá­sán fáradoznak, őszintén szólva, két éve aligha gondoltam volna, hogy 1991 tavaszán már egy kerek esz­tendeje több párti kormánya és sza­badon megválasztott parlamentje lesz Csehszlovákiának.- Valóban, erről egy legenda is járja, ön 1989 novemberének ele­jén, állítólag, azt jósolta, hogy a Hu- sák-rezsim még legalább három­négy hónapig, ám lehet, hogy másfél évig is fennmarad... Alig öt héttel e kijelentése után viszont már a pa- rágai Szent Vitus székesegyházban Václav Havel államelnökké avatásá­nak Te Deumán vett részt!- Nem titkolom, hogy ezzel az időpontbecsléssel blamáltam ma­gam. Persze, vannak az életben olyan melléfogások, amelyeknek az ember utólag nagyon is örül.- Korábban, a Nemzetközi Hel­sinki Bizottság elnökeként, kivel állt kapcsolatban a csehszlovákiai ma­gyarok közül?- A forradalom előtt lényegében csak Duray Miklóssal, aki New York-i tartózkodása idején fölvette a kapcsolatot az ottani Helsinki Cso­porttal. Es egy alkalommal egy szlo­vákiai magyar orvos is fölkeresett engem, hogy beszámoljon az itt élő magyarok helyzetéről.- A témánál maradva: miként ér­tékeli a Csehszlovákiában élő nem­zeti kisebbségek, elsősorban a több százezer főnyi, tömbben élő ma­gyarság helyzetét?- Az összehasonlítás nemzetközi mércéjét alkalmazva, nem látom rossznak az önök helyzetét. Persze, rengeteg olyan részletkérdés van, amely módosítást vagy egyenesen újszerű megoldást igényel. A tényle­ges demokrácia egyik alapvető jel­lemvonása ugyanis éppen az, hogy ott a nemzeti kisebbségeknek bizo­nyos értelemben többletjogaik van­nak a többségi nemzettel szemben. Csehszlovákiában ehhez nyújt jó ki­indulási alapot a prágai parlament­ben 1991. január 9-én elfogadott Alkotmánylevél. Nyilván az itt rög­zített emberi és szabadságjogokat tükrözi majd az ország mindhárom, tehát a két nemzeti és a szövetségi alkotmánya is.- Önnek mi a véleménye a Szlo­vák Nemzeti Tanácsban 1990. októ­ber 25-én jóváhagyott nyelvtör­vényről?- Ez a törvény egy zaklatott, már- már szakítópróbaszerű időszakban született. Én egyébként az országos hatáskörű elnöki iroda hivatalnoka vagyok, így sem okom, sem jogom, hogy a magánvéleményemmel befo­lyásoljam a nemzeti parlamentek törvényalkotását.- E törvényről a Nemzetközi Hel­sinki Bizottság elnökeként sem kí­ván véleményt mondani?- Elképzelhetőnek tartom, sőt, re­mélem, hogy idővel feloldódik az elszigetelődéssel párosuló, sajnos, tavaly komoly erőre kapott naciona­lizmus. Mindennek újabb keletű gyökerei az ötvenes évekbe, illetve az azt követő újsztálinista időkbe nyúlnak vissza. Meggyőződésem, hogy egy jól működő, életképes de­mokráciában nyelvtörvényekre sem lesz szükség.- ön nyilván a nemzeti kisebbsé­geket is államalkotó elemnek tekinti.-Természetesen! A demokráci­ákban alapszabály, hogy minden ember elsősorban állampolgár, és csak azután tartozik egy-egy nem­zethez, vallási közösséghez vagy po­litikai párthoz, esetleg mozga­lomhoz.- Apropó, politikai mozgalom! A tavaly februárban létrejött Együtt­élés Politikai Mozgalom alapító do­kumentumában arra hivatkozik, hogy a megalakulás előtt önnel is konzultáltak. Miben látja hát e moz­galom társadalmi és politikai külde­tését?- Lényegében egyvalamiben: a közös felelősség tudatában a híd szerepét kell betöltenie az országban élő nemzetek és nemzeti kisebbsé­gek között. Fontosnak tartom, hogy el tudjunk menni egymás elé a félút­ra, hogy kölcsönösen nyitottab­bakká váljunk egymás iránt. Aki ezt nem tudatosítja, az elsősorban ön- nönmagát szegényíti ezzel. A szabad­ság aligha képzelhető el egyenjogú­ság nélkül, persze, ez viszont is érvé­nyes.- ön, aki 1937 decemberében Prágában született; aki a gyermek­korát Dél-Csehországban töltötte; aki negyven éven át a bécsi Schwar- zenberg-palotában lakott; s aki most újra Prágában, a Hradzsin egyik ven­dégszobáját mondhatja otthonának - vajon milyen jelentőséget tulajdo­nít a szülőföld fogalmának?- Gyerekkoromban én valóban szívembe zártam az Őrlik, a Hlubo- ká, a Cimelice, a Trebon környéki táját... A Nobekdíjas Konrad Lo­renz mondta egyszer, hogy a világ valamennyi élőlényét a természet megajándékozza egy-egy jellel. Én a szülőföld jelét hordom magamban. Vagy talán magamon is?!- Kancellár úr, köszönöm az in-, terjút. Miklósi Péter

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom