Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1991-02-22 / 8. szám

* • 1991.11.22. Popély Gyula Az Állami Statisztikai Hivatal 1933-ban közzétett hivatalos adatai szerint a Csehszlo­vák Köztársaság összlakossága 1930 de­cemberében 14 729 536 fő volt. A növekedés 1921 februárjától 1930 decemberéig tehát 1 117 112 főre rúgott. A rendezett csehszlo­vák állampolgársággal bírók száma 14 479 565 volt, míg a rendezetlen és idegen állampolgárságúaké 249 971. A csehszlovák állampolgárok nemzetiségi megoszlása or­szágos viszonylatban a következő volt: „csehszlovák“ 9 688 770 (66,91 százalék), német 3 231 688 (22,32 százalék), magyar 691 923 (4,78 százalék), orosz, rutén és uk­rán 549 169 (3,79 százalék), zsidó 186 642 (1,29 százalék), lengyel 81 737 (0,57 száza­lék), cigány 32 209 (0,22 százalék), román 13 004 (0,09 százalék), szerb és horvát 3113 (0,02 százalék), egyéb 1 310(0,01 százalék). A népszámlálás eredményei a magyarság szempontjából megdöbbentőek és lesújtóak voltak. Az ország valamennyi nemzete, nem­zeti kisebbsége jelentős szaporodást köny­velhetett el, kivéve a magyarságot. 1921 és 1930 között 924 557 fővel, azaz 10,55 száza­lékkal szaporodott a Csehszlovák Köztársa­ság államalkotó eleme, a „csehszlovák“ nemzet. A németek szaporulata 108 064 (3,46 százalék), az oroszoké, ruténeké és ukránoké 87 720 (19,01 százalék), a lengye­leké 5 750 (7,57 százalék), a zsidóké 6 138 (3,40 százalék) stb. fő volt. Apadás csupán az ország magyar lakosságánál volt tapasztal­ható. Annak ellenére, hogy Szlovákia és Kár­pátalja magyarok által lakott déli járásainak természetes szaporulata meghaladta az or­szágos átlagot, a magyarság létszáma a nép- számlálás adatai szerint 52 698 fővel, azaz 7,08 százalékkal csökkent. Nem igazolódott be tehát a Magyar Parlamenti Pártok Nép­számlálási Bizottságának becslése, amely- amint arra már rámutattunk - kb. 70 000 fős gyarapodást tételezett fel a magyar lakosság esetében. A köztársaság volt magyarországi területe­inek - Szlovákiának és Kárpátaljának - nem­zetiségi megoszlása a népszámlálás eredmé­nyei alapján a következőképpen alakult: Szlovákia 3 254 189 rendezett állampol­gárságú lakosából 2 345 909 volt „csehszlo­vák“ (ebből 2 224 983 szlovák és 120 926 cseh), 571 988 magyar, 147 507 német, 91 079 orosz, rutén és ukrán, 65 385 zsidó, 30 626 cigány, 933 lengyel, 362 szerb és horvát, 141 román, valamint 265 egyéb nem­zetiségű. A rendezetten és idegen állampol- gárságúak száma 75 604 fő volt. A népszám­lálás eszmei időpontjában Szlovákiának tehát összesen 3 329 793 lakosa volt. Kárpátalja 709 129 rendezett állampolgár­ságú lakosából 33 961 volt „csehszlovák“ (ebből 13 242 szlovák és 20 719 cseh), 446 916 orosz, rutén és ukrán, 109 472 ma­gyar, 91 255 zsidó, 13 249 német, 12 641 román, 1 357 cigány, 159 lengyel, 69 szerb és horvát, valamint 50 egyéb nemzetiségű. A rendezetlen és idegen állampolgárságúak száma 16 228 fő volt. A népszámlálás eszmei időpontjában Kárpátaljának tehát összesen 725 357 lakosa volt. A két országrészben 1930. december 1- jén tehát 2 238 225 szlovák, 141 645 cseh, 681 460 magyar, 537 995 orosz, rutén és ukrán, 160 756 német, 156 640 zsidó, 31 983 cigány, 12 782 román, 1 092 lengyel, 431 szerb és horvát, valamint 315 egyéb nemzeti­ségű csehszlovák állampolgár élt. A rende­zetlen és idegen állampolgárságúak száma összesen 91 832 volt. A két országrész- Szlovákia és Kárpátalja - összlakossága tehát 1930. december 1 -jén 4 055 150 főt tett ki. * * * 1921 februárjában 744 621 magyar nem­zetiségű csehszlovák állampolgárt számláltak össze a Csehszlovák Köztársaságban, ebből 634 827 főt Szlovákiában, 103 690 főt Kárpát­alján és 6 104 főt a cseh országrészekben. A magyarság százalékaránya 1921 -ben Szlo­vákiában 21,48, Kárpátalján pedig 17,35 szá­zalék volt. Az 1925-tól rendelkezésünkre álló hivata­los csehszlovák statisztikai kimutatások sze­rint a csehszlovákiai magyarság évenkénti tiszta természetes szaporulata a következő­képpen alakult: 1925-ben 9 604 fő, 1926-ban 8 345 fő, 1927-ben 7 502 fő, 1928-ban 8 139 fő, 1929-ben 7 287 fő, 1930-ban 8 690 fő. Tehát csupán az 1925-1930-as évek termé­szetes magyar szaporulata 49 567 főt tett ki. A népszámlálás eredményei azonban éppen a csehszlovákiai magyarság nagymértékű megfogyatkozásáról tanúskodtak. 1930 de­cemberében ugyanis - amint arra már rámu­tattunk - mindössze 691 923 magyar nemze­tiségű csehszlovák állampolgárt írtak össze a köztársaság területén, ebből Szlovákiában 571 988, Kárpátalján 109 472, a cseh ország­részekben pedig 10 463 főt. A csehszlovákiai magyarság abszolút száma tehát 1921 febru­árjától 1930 decemberéig - amint azt már említettük - 52 698 fővel, azaz 7,08 százalék­kal apadt. A magyarság aránya Szlovákiában 17,58, Kárpátalján pedig 15,44 százalékra süllyedt. A magyarság számának ily meghökkentő arányú csökkenését az Állami Statisztikai Hi­vatalnak a népszámlálás hivatalos eredmé­nyeit ismertető és elemző kiadványa is szük­ségesnek tartotta valamilyen módon megin­dokolni. A csehszíovákiai magyarság számá­nak csökkenéséből a cseh szakemberek azonban azt a hivatalos következtetést von­ták le, hogy az előző, az 1921. évi népszám­láláskor Szlovákiában és Kárpátalján még irreálisan sokan vallották magukat magyar­nak, mivel az ottani szlovák lakosság nemzeti öntudata akkor még nem volt eléggé szilárd. Az impériumváltás előtt a Felvidéken min­den bizonnyal szép számmal voltak magukat magyar anyanyelvűeknek valló, de lényegé­ben kettős kötődésű, magyarul és szlovákul, magyarul és ruténul, valamint magyarul és a szám már felszökött 27 646-ra; Szlovákiá­ban 20 349, Kárpátalján 6 333, a cseh or­szágrészekben pedig 964 magyar került a „külföldiek“ kategóriájába. A csehszlová­kiai magyarság vesztesége ezen a téren tehát további 11 254 fő volt. A rendezetlen állampolgárságú, tehát kül­földinek minősített csehszlovákiai lakosság nemzetiségi összetételét vizsgálva nem ke­rülheti el figyelmünket, hogy az államalkotó csehszlovák nemzethez tartozók is meglehe­tősen szép számmal vannak képviselve a la­kosságnak ebben a kategóriájában. Szlováki­ában például 20 349 „külföldi“ magyar mel­lett 27 145 csehszlovák nemzetiségű „külföl­dit“ is összeírtak a számlálóbiztosok. Nyil­vánvaló azonban, hogy itt is egy statisztikái misztifikációval állunk szemben, mivel több ezer állampolgárság nélküli magyar éppen azért vallotta magát csehszlovák nemzetisé­Az 1930. évi csehszlovák népszámlálás eredményei és tanülságai németül is egyformán tökéletesen - eseten­ként egyformán rosszul - beszélő egyének, akiknek valójában nem is volt kizárólagos anyanyelvi hovatartozásuk. A fordulat után ezek a kétlaki lelkek azonban mindjárt szlo­vákká - esetenként ruténné vagy németté- változtak, s az 1921 februárjában megtartott népszámláláskor már nem a magyar nemzeti kisebbség, hanem az államalkotó „csehszlo­vák“ nemzet (illetve a rutén vagy német nemzeti kisebbség) sorait szaporították. Véle­ményünk szerint az, aki 1921-ben magyar nemzetiségűnek vallotta magát, az valóban magyar is volt. A magyar nemzeti kisebbség számbeli csökkenésére tehát máshol kell ke­resni a magyarázatot. A csehszlovákiai magyarság számának alakulását már az 1921. évi népszámláláskor negatívan befolyásolta a zsidó nemzetiség kategóriájának a bevezetése, illetve az a tény, hogy a rendezetlen állampolgárságú magyarokat a statisztika egyszerűen a „kül­földiek“ rovatában tüntette fel. Az 1930. évi népszámlálásnál ezt az 1921-ben már jól bevált gyakorlatot még célravezetőbben ak­názta ki a statisztikai magyartalanítást első­rendű állami és nemzeti érdeknek tekintő államhatalom. Szlovákiában és Kárpátalján az 1921. évi népszámláláskor - bár a magyar zsidóságra nehezedő nyomás már akkor is nagy volt- még összesen 28 447 (21 584 fő Szlovákiá­ban, 6 863 fő Kárpátalján) zsidó vallású, de magyar nemzetiségű csehszlovák állampol­gárt írtak össze. 1930-ban a magyarnak be­jegyzett zsidó vallásúak száma 16 807-re csökkent; ebből 9 728 főt Szlovákiában, 5 870 főt Kárpátalján, 1 209 főt pedig a cseh országrészekben írtak össze a számlálóbizto­sok. A magyarság statisztikai vesztesége ezen a téren 1921 februárja és 1930 decem­bere között tehát 11 560 fő volt. A csehszlovák állampolgárság megvonása szintén hatásos fegyvernek bizonyult a cseh­szlovák államhatalom kezében. Amíg az 1921. évi népszámlálás „csak“ 16 392 ren­dezetlen állampolgárságú, tehát a „külföldi­ek“ kategóriájába sorolt csehszlovákiai ma­gyart talált, addig 1930 decemberére ez gűnek - illetve a számlálóbiztosok előtt azért nem mert kiállni magyar nemzetisége mellett -, hogy ezáltal is érdemesnek mutatkozzék a csehszlovák állampolgárság elnyerésére, s így megszűnjék számára a hontalan stá­tuszból fakadó létbizonytalanság. Teljes jog­gal állítható tehát - erre a korabeli sajtóelem­zések is konkrétan rámutattak -, hogy Szlo­vákiában és Kárpátalján a „csehszlovák“ nemzetiségű hontalanok is szinte teljes egé­szében a magyarság soraiból disszimilá- lódtak. ' A népszámlálás eredményei arról tanús­kodtak, hogy a szlovák és a rutén etnikum szórványmagyarsága, a vegyes lakosságú városok magyar, de kétnyelvű polgársága, valamint a kevert etnikumú területeken és a nyelvhatáron élők egy természetes folya­matként jelentkező spontán asszimiláció von­zásába kerültek. Különösen feltűnő volt a ma­gyar elem térvesztése a Nyitra környéki, a Verebély és Léva közötti, az abaúji, vala­mint a Tőketerebes alatti vegyes, keverék népességű területeken. A vegyes lakosságú területek szlovákká válásával két helyen is megszakadt az addig összefüggő egészet alkotó magyar etnikai sáv: Nógrád megyében Nagykürtös alatt, valamint Abaújban Kassától délkeletre. A természetes, sokszor szinte törvénysze­rű nyelvi, kulturális és tudati beolvadás mellett azonban az élet minden területén érvényesült egy bizonyos asszimilációs elvárás. A nacio­nalista, magyarellenes iskolapolitika a vegyes lakosságú falvakban és városokban - sok­szor azonban a színmagyarokban is - garma­dával szedte áldozatait. A már amúgy is kettős kötődésű, teljesen kétnyelvű keverék lakosság túlnyomó többsége ilyen körülmé­nyek között már egy csekélyebb „felső“ nyo­más hatására is „váltott“, és könnyen haso­nult az államnemzethez. Bár továbbra is egy­formán használta mind a szlovák, mind a ma­gyar nyelvet, gyermekeit szlovák iskolába járatta, a népszámláláskor pedig magát és családját már szlováknak vallotta. Az elnemzetietlenedés és beolvadás a ki­sebbségi magyar társadalomnak különösen azokat a rétegeit érintette fokozottabb mér­tékben, amelyek közvetlenül függtek a létező államhatalomtól. A hivatali és társadalmi elő­menetel, a magasabb életszínvonal elérésé­nek lehetősége, a nyugodtabb élet ígérete ezrével szedte áldozatait. A gazdagodás, a biztosabb és nagyobb darab kenyér utáni vágyakozás sok embert tett megalkuvóvá, és sodort át, asszimilált a többségi, államalkotó „csehszlovák“ nemzethez. A csehszlovákiai magyarság számának negatív alakulásán belül különösen elszomo­rító volt a régi magyar kulturális központoknak számító városok nemzetiségi összetételének módosulása. Persze, ennek a jelenségnek is megvan - legalább részben - az objektív magyarázata. Tudvalevő, hogy a városokban mindig volt és van egy jelentős mozgékony népréteg, amely helyzeténél, társadalmi elhe­lyezkedésénél és hivatásánál fogva nem is­meri a helyhezkötöttséget. Ez a réteg többnyi­re fokozottabb mértékben ki van szolgáltatva a hatalmi struktúra módosulásának, átalaku­lásának, nem is beszélve egy radikális és teljes impériumváltásról. Az ilyen változások után rendszerint megindul e rétegek fokoza­tos kicserélődése, illetve a helyben maradot­tak hozzáidomulása az új hatalomhoz, amely igen gyakran nyelvi és tudati átalakulást is eredményez. A városok nemzetiségi összeté­tele éppen ezért minden impériumváltás után gyorsabban és fokozottabb mértékben módo­sul, mint a vidéké. A magyarság száma és számaránya Szlo­vákia és Kárpátalja két-két törvényhatósági joggal felruházott városában, Pozsonyban és Kassán, valamint Ungvárott és Munkácson zuhant elképesztő módon. E négy város ma­gyar lakosságának számaránya az 1910., 1921. és 1930. évi népszámlálások statiszti­kájának tükrében a következő: Pozsony 40,53, 23,66, 16,16 százalék; Kassa 75,43, 22,12, 17,99 százalék; Ungvár 80,32, 38,89, 17,78 százalék; Munkács 73,44, 24,15,22,54 százalék. Az 1930. évi népszámlálás ered­ményei alapján a magyarság tehát rövidesen mind Pozsonyban, mind Kassán, mind pedig Ungvárott elvesztette az addig élvezett nyelvi jogait, mivel számaránya mindhárom város­ban 20 százalék alá csökkent. A magyarság nyelvi jogainak elvesztése e törvényhatósági joggal felruházott városok­ban egyrészt érzékenyen gyengítette az egész felvidéki magyar társadalom politikai erejét és társadalmi súlyát, másrészt lehetővé tette a magyarellenes megnyilvánulások to­vábbi fokozását. Amikor például Pozsonyban a városi képviselőtestület 1933. október 21 - én megtartott rendkívüli ülésén a városatyák szótöbbséggel elfogadták a magyarság nyelvhasználati jogának megszüntetését ki­mondó határozatot, a karzaton helyet foglaló - zömében szlovák nemzetiségű - hallgató­ság lelkesen rázendített a „Hej, Slováci“ kezdetű szlovák nacionalista dalra. A város­házáról távozó szlovák ifjúság a város utcáin folytatta az ünneplést, s a magyar nemzeti kisebbség pyelvi jogainak megvonása fölött érzett örömében harsány magyarellenes de­monstrációt rendezett. A pozsonyi szlovák nacionalisták örömkitö- - rései az 1930. évi népszámlálás eredményei és következményei fölött részben érthetőek. Végre teljesült nagy álmuk: a hagyományo­san német és magyar jellegű Pozsonyban a „csehszlovák" elem elérte az abszolút többséget. Csupán az volt kissé zavaró, hogy a szlovák fővárosnak tartott Pozsonyban mind­össze a „csehszlovák“ és nem kimondottan a szlovák elem érte el ezt a túlsúlyt; a nép- számlálás ugyanis a 34 836 szlovák mellett már 25 177 csehet is talált a koronázó város­ban, és persze még mindig 32 801 németet és 18 890 magyart. A magyar elem térvesztése és visszaszo­rulása az 1930. évi népszámlálás eredménye alapján - az 1921. évihez hasonlóan - to­vábbra is folyamatban volt. A magyarság újabb 41 felvidéki helységben vesztette el abszolút többségét, 39-ben Szlovákiában, 2- ben Kárpátalján. A magyarság térvesztésével minden helységben párhuzamosan előretört a „csehszlovák“ elem. A szlovákság azon­ban nemcsak a magyar helységek nemzeti­ségi arculatát alakította fokozatosan saját képére, hanem a rutén községekben is hatha­tósan hódított. A Sáros, Szepes, Ung és Zemplén megyei rutének 1910 és 1930 között 44 községükben kerültek többségiből kisebb­ségi helyzetbe, mindenütt az előretörő szlo­vák elem „jóvoltából“. Ugyanez mondható el a szlovákiai német többségű helységek több­ségéről is. A két országrész nagymértékű és gyors etnikai átalakulása az 1930. évi nép- számlálás statisztikai adatainak tükrében biz­tosítottnak látszott. (Szemelvények a szerző Népfogyatkozás cimú, megjelenés előtt álló könyvéből) Csallóközi arcok Méry Gábor felvétele

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom