Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-02-15 / 7. szám
* £ ltok az ablakban, és nézem a február eleji sűrű hóesést, amely csodálatos egykedvűséggel takarja be a megszokott, szürke képet: a játszótér mászókáit, a padokat, jobbra a parkoló kelet-európai panoptikumát, az ütött-kopott Skodákkal, Zsigulikkal, traban- tokkal, s a közéjük furakodott méltóságteljes volvót, amely masszívan és önérzetesen ücsörög köztük. Mintha azt mondaná: adjatok egy kis helyet Joe bácsinak, madárkáim. A keskeny út túloldalán, a hullámlemezes garázsólak mentén a ház kloákája: négy-öt kuka; kifordult kerekű ferslókok, félrecsapott vagy behúzott tetőkkel, mintha szégyenüket takargatnák. Egy korcs fut át az úton, pillanatra megáll, megrázza magát, fröcsög a friss hó szerteszét. Mintha minden várakozó álláspontra helyezkedett volna. A zajok tompán, fulladtan merülnek el a hangszigetelt világban. Már éppen fogyóban a türelmem, amikor a garázsok mögül végre befordul a sarkon a kis család. Azt hittem, nem jönnek, nem is csodálkoztam volna, ha elmaradnak a hó miatt! Nem így történt. Jönnek, ragyogva, tolják a babakocsit a bokáig érő hóban. Elhaladnak Joe bácsi mellett, és leparkolnak a kukák előtt. A családfő szemlét tart: sorba nyitogatja a ládákat, beléjük kukkant, mustrát tart, felméri a terepet. Aztán hozzálátnak. A legkisebbet kiveszik a kocsiból, s a nagyobbik gondjaira bízzák, míg a papa és a mama dolgozik. Sorba veszik a ládákat. A mama hátrahúzza a fedelet, a papa ezalatt beletúr a ház végbelébe. Türelmesen, a jó szakember méltóságával dolgozik, módszeresen, félfordulattal kissé behajolva, jobb keze váltig elmerül. Csak a törzs mozgásán látszik, mit végezhet a kéz odabent. Ekkor a papa egy kampós alkalmatosságot vesz elő, azzal folytatja. Kukáról kukára jár, olykor kiemel valamit, megforgatja, beteszi a kocsiba. A két gyerek ugrándozik. Az ötödik kukánál megáll a tudomány. Túl mélyen van a zsákmány, se kéz,se kampósbot nem segít. A kis család leleménye azonban kiapadhatatlan: a papa felkanyarítja a kisfiút, s egy lendülettel belementi a mélybe. Gallérjánál fogja, el ne kalandozzék odalent a gyerek. Mikor ezzel is végeznek, s a mosóporos dobozok, ételmaradékok, lyukas harisnyákra tapadt kávézacc- és csikkhalmazból kiemelik a gyereket, egy pillanatra megdermedek. Észrevették! Állok az ablakban, szégyentelenül, megfagyott mosollyal, rajtakapva, mintha nem én figyeltem volna őket percekig, hanem ők engem. Farkasszemet nézek ezzel a nyiszlett, alacsony emberkével, aki szemébe húzott sapkája alól - mosolyog. Mosolyog az arca, a szeme, a tekintete, valami isteni derű árad az egész figurából. Mintha azt mondaná: Látod, azért csak fnegvagyunk! Szerényen, dolgosán, iparkodva. Míg te ott henyélsz, és bámészkodsz, mint egy utolsó naplopó. Míg te ott, a csipkefüggöny mögött, sunyin leske- lődsz, a meleg radiátorhoz nyomva a kényelmes térded, nyavalyogsz és üres filozófiák szorításában vergődsz, mi dolgozunk és neveljük a gyerkeinket. Az életnek, egykomám. Talán egyszer, egy valahányadik reinkarnáció után te magad is kukás leszel és utcaseprő, nyugdíjas, vagy öreg alkoholista, aki görnyedve szedi fel a csikkeket a kocsma előtt. Vagy egyszerűen munkanélküli, aki fölöslegessé válva sodródik a társadalom peremén. Vagy öregotthon lakója, aki reszketve várja a meleg levest, s akit kerülnek a gyerekei. Megszégyenülten, égő arccal hátrálok el az ablakból, vissza a szobába, mintha legalábbis én tehetnék róla, hogy ezeknek így kell élniük. Mintha én lennék a hatalom, ők, a lumpenek, a társadalom alja engen vádolnának a tekintetükkel. De hisz ez képtelenség! Ugyanolyan kiszolgáltatott vagyok, mint ők, s még nekem van lelkiismeret-furdalásom? Megint nekem? Nekünk? Egyáltalán, mit tehetnék? Menjek ki tüntetni az utcára a hatalom ellen, amely nem is hatalom, hanem a hatalom ellenében választott hatalom? Hisz az én arcomba vágott kesztyű is az elszabadult árrendszer, ez a fenevad, amely ócska munkákba hajszolja az embert, hogy úgy-ahogy megéljen, az elnyomó ideológia helyére tolakodott általános szegénység rémképe, a szociális védőháló hiánya, a farkastörvény, amely elveiből kifordítja az embert és vastag bőrt von a könyökére? Hisz a pénzügyminiszter úr orrhangon elmondott, élceivel engem is kitett a balkonra, mondván, hogy amikor a házat festik, a könyvespolcot kiteszik az erkélyre! Negyven év után is tovább folyik az „ők“ és a „mi“ párharca? Mi már csak barrikádok- ban tudunk gondolkodni? S ki melyik oldalán hasal? Talán csak ennek a kukásnak az önérzetes mosolya a biztos pont ebben a külcsínre nem ügyelő politikai játszmában? Ő mosolyoghat, nincs vesztenivalója: tudja, hogy mindig kukás marad. Kövesdi Károly Népfogyatkozás Popély Gyula cikkének második része a 4. oldalon ■ • 5 Will II *1 ■iliül Hajdú András írása a 6. oldalon Polly fél Szabó G. László írása Barbora Leichnerováról az 5. oldalon A .
