Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-02-08 / 6. szám
I. A nyolcvanas évek elején gimnazista lányom uszítására jutottam el Szlovákiába. Két napra tervezett átruccanás volt ez Magyarországról, ahol rokoni, baráti körben töltöttünk két hétnyi időt. Túlságosan nem is örvendeztem ennek a kutyafuttában leloholt apai kötelességnek. Titokban többször és bosz- szabb időt szántam Szlovákia bebarangolására, még akkor nem sejtve, hogy nyolc évre lezárulnak előttem a román határsorompók. Szóval indultunk Szlovákiába, meglátogatni lányomnak csak levelekből ismert barátnőjét. Minden a tervek szerint történt. A komáromi határátkelőig két, emlékezetre méltó meglepetés ért csupán. Az egyik már megszokott rácsodálkozás a közismert valamire, ami mégis mindig mellbevágás: milyen apró ez az ország! Fővárosától mindössze nyolcvan-kilenc- ven kilométerre van a határ. És micsoda döbbenetes látvány az a középső acélelemeitől megfosztott híd a Dunán; a két ország viszonyát szimbolizálta, mint a vezércikkekbe, nyilatkozatokba foglalt szemforgató szemérmetlenség, miszerint minden a legnagyobb rendben lenne eme baráti országok között. A képmutatás is megélt élményem volt szlovák, illetve szlovákiai magyar vonatkozásban. A pozsonyi belkereskedelmi miniszter helyettese szlovákiai magyar ember volt, s amikor hivatalos ügyekben Háromszéken portyázott, népes bukaresti kísérettel, a jóhírű Súgás vendéglői ebédre, a sepsiszentgyörgyi magyar színház képviseletében magam is az asztal mellé kerültem. Természetesen illő módon mutattak be élcelődö mó- kázással, hogy én lennék a színházigazgató. A miniszterhelyettes úr kiválóan érezte magát, a jóféle italok pirosították orcáját és kedélyét, s az ilyenkor elmaradhatatlan cigányzenekar magyamótás muzsikájába minduntalan beleénekelt. Edzett és képzett hangon, nagy magyaros nekiveselkedéssel. Megismervén nótás kedvét, szólék a prímásnak, hogy a száz icce bor mellé minden olyan nótával rukkoljanak ki, ami a Dankó Pista lelkebúja miatt sirathatná a hegedű négy húrját. Szóval jó hangulat kerekedett, s a más dallamvezetéshez szokott bukaresti kíséret udvarias mosoly- lyal várta, mikor lesz vége ennek a kesergő szilajságnak. És ekkor, éneklés közben, azt kérdezi tőlem a vendég:- Édesegykomám, mikor énekelünk egy nagyot nálunk, Szlovákiában?- Amikor meghívsz — szóltam pofátlanul, visszategezve.- Remek - replikázott -, mikor tudtok jönni?- Bármikor - így én. A tetvem is táncolt, ahogy mondani szokás. Elsősorban a trupp számára megszerezhető külföldi megmérettetés miatt. De átszínezte ezt az örömet az ígéret politikai háttere is: bizonyítani tudom, hogy nemcsak Magyarországra óhajtunk turnéra átjárni. Egy időre, amíg észreveszik, hogy ott is magyar közönségnek játszunk, ejtik azt a vádat, amelyet hazai minisztériumi szinten nem a kultúra szóhoz kapcsolva fogalmazták meg: nem kell mindig ugyanabba a lyukba bújni. A szlovák miniszterhelyettes rendes volt. Három hét múlva kézhez kaptam a választ: a művelődési minisztérium engedélyével a komáromi Magyar Területi Színház vendégei lehetünk. Azonnal Bukarestbe utaztam, s órákon belül megszereztem az engedélyt. Lázas készülődéshez láttunk, nem sejtvén, mennyire korai az öröm. Aztán táviratot hozott a posta, telefonon is felhívtak: sajnálják, de közbejött okok miatt, ami nem telefontéma, nem tudnak fogadni. Először azt hittem, régi beidegződések alapján, hogy a „mieink“ fúrták meg a vendégjátékot. Esztendő múltán Budapesten tudtam meg, hogy nem, a prágai szövetségi kormány illetékesei. Azzal az ürüggyel és indoklással, hogy a két ország, mármint Csehszlovákia és lett hazaérkeznünk. Feleségem arcán felfedeztem némi melankolikus szomorúságot, de pillanatnyi hangulatváltáshoz kötöttem. Mikor néhány percre magunkra maradhattunk, akkor suttogta, hogy amíg mi a szőlőhegyen mászkáltunk, az asszony elsírta magát, és elmondotta: válnak. Már el is váltak volna, de amint megkapták a kislány levelét, megegyeztek: egyhónapi halasztást kémek. Derűs napokra mentünk, de ez az elhalasztott válás sűrűn elélo- pakodott. Akkor is, mikor a másik kóló nyergesvontató mögé. De nem elég közel hozzá, mert a vámtiszt, mint amikor a forgalmi rendőr ad eligazítást, elegáns kézmozdulattal egészen közel parancsolt a behemót kocsihoz. A vámház felé pillantottam. Ekkor nekem is leesett a tantusz. Ez a szimpatikus fiú a takarásba állított be! Hogy senki se figyelhesse a műveletet! Szétfolyó önbizalmamat egyszerre öntöttem együvé, s a feleség felé cinkosan kacsintva jeleztem, hogy semmi pánik, most én veszem át a vezényletet. Románia közötti kultúrkapcsola- tok építését ők nem a nemzetiségek révén képzelik el. Szóval a kettémetszett híd. A kisebbségek híd szerepének tárgyiasult torzója. Ezt az emlékképet vittem rá a komáromi hídra. A másik, immár kellemes meglepetés ott ért, a csehszlovák vámnál: a hazai határátkelőhelyek kínzó és megalázó szigorához hozzáidomult idegeink nehezen tudták befogadni a kulturált vámkezelést. A politikai élmények szféráiból ezzel ki is léptünk. Ismerkedni, esetleg barátságot kötni jöttünk ide. Volt, természetesen, némi csehszlovák koronánk is. Akkor még beváltottak valamennyit. Megrohantuk a pozsonyi üzleteket. Válogatás nélkül vásároltuk össze a bámulnivalóan szép és praktikus, sportos cuccokat. Cipőket, sátrat, hálózsákokat... Rá se rántottunk, ha beszédünk hallatán morcosra szigorodott a pult mögötti hölgy arca. Megszoktuk már otthon. Vendéglátóink egyszerű, vidéki emberek voltak. Valami riadt, szó-1 rongásos szeretetet vettem észre rajtuk, de ezt a státuszbéli különbségekkel magyaráztam. A gyerekek viszont romlatlan őszinteséggel leltek egymásra. A gazda, lévén többféle szőlője, rávett, hogy mennénk ki a présházhoz. Poros dűlőutakon tornásztuk fel magunk az erdélyi tájakról is ismert kaptátokra. Hát, szíves vendéglátás, az volt. A borkóstoltatás már-már a nem éppen gyöngéd erőszakoskodásba csapott át. Hiába kerestem mentséget, hogy a kocsi, hogy az előttünk levő út... Valahogy alászálltunk arról a gyönyörű dombról. Ebédre kelhatárátkelő állomáson, senki sem lévén ott rajtunk kívül, a pénzügyeinkre vonatkozó vámtiszti kérdést imigyen előztem meg:- Mondja már, micsoda város ez a falu, ahol az üzletek már hatkor bezárnak? S a jószándékú turista nyakán marad a pénz?- Mit tegyek?- Az egyetlen vendéglőben, italon kívül, csak ceruzát, golyóstollat, képeslapot lehet vásárolni. Nézze, felpakoltunk belőle. S holmi sört is meg kellett vennünk. A vámtiszt, szép szál délceg és magyarul szívesen meg ízesen beszélő férfi, ránézett a farát föld felé billentő kocsira, s kedélyesen arra kért, nyírnám föl a csomagtartó fedelét. Megtettem.- Kérem - mondta -, én nem tudom, hogy az a sok pénz, ami a zsebében maradt, elegendő lesz-e a bírság kifizetésére. - Megérintette a vadonatúj hálózsákot s azt kérdezte:- Ugye, tetszenek tudni, hogy sportfelszerelést nem szabad kivinni? Bólintottam.- De ezt otthonról hozták, nem? Zavartan biccentettem, amit sokféleképpen lehessen értelmezni .- És ugye a sátor is hazai? Román. Látszik rajta. És ezek a cipők is. Sőt, még az is, ami a nagyságos asszony lábán van. Ami a kislány lábán van, az sem idevalósi. S a nagylegény lábán levő is otthoni. S ami az ön lábán van, az is. Hallgattam.- Kérném szépen áthúzni a kocsival oda, a legszélső sávra - dirigált. Szót fogadtam. Átmentem hét üres sávon, s beálltam az ott rosto- Megengedi, ugye uram, hogy ezeket a plédeket leterítsem az asztalra? (A plédeket is ott vásároltuk.)- Miért? - kérdezte őszintén csodálkozva.- Ezt a sok portékát nem rakhatom le a poros asztalra. Leterítettem, s a nejlonzacskókat szétnyitottam, mutatván ezek nevetésre ingerlő tartalmát.- Hagyjuk abba — mondta a negyedik tételnél. - A nagyságos asz- szony azzal a papírral, amit én adok, amíg ön visszacsomagol, elmegy a vámhivatalba és fizet százötven korona büntetést. Ez megfelel?- Uram - mondtam én -, van valami pénz nálunk. A „nagyságos asszony“ ne menjen sehová. Mi sietünk. Odaadjuk önnek a pénzt, s ön fizet. Nincs nekünk papírra szükségünk.- Nem így megy ez, uram - vágott közbe -, a nagyságos asszonynak kell hoznia a papírt. Ez a szabály ... A „nagyságos asszony“ értett a szóból és elindult.- Uram, fogja ezt a pénzt - szóltam. A markába akartam nyomni egy (nem túl nagy) summát.- Nem így van ez - szólt szelíden és igen udvariasan, miközben elvett egy százast -, a többit tessék vinni nyugodtan.- És mit csináljak vele?- Szükségük lesz rá. Önök még jönnek mihozzánk, és nem árt, ha van valamennyi pénz az embernél. Balkáni mozzanat ez? - kérdeztem annyiszor magamtól. Tartalmában feltétlen az. De méreteiben s udvarias kivitelezésében mégsem. Nekem, mindenképpen, a maradandó és kedves vámtisztes történeteimhez tartozik. Aztán, mondtam, külföldi útjaink elapadtak. Elfogyott előlünk az út. Azt sem tudtam meg, mi történt azokkal a kedves emberekkel, akik érettünk, a messziről jött vendég miatt égy hónappal meghosszabbították a házastársi viszonyukat. Mert a lányuk kedvét nem vehetik el, s nem kelthetik rossz hírét a családnak. Vajon elváltak? Vajon tovább hosszabbítottak? Mindez Zágonban és Sepsi- szentgyörgyön jutott eszembe, egy évtized múltán, amikor a Mikes- ünnepségekre hozzánk sereglett szlovákiai magyarok meghívtak a galántai nyelvművelő hetekre. Eszembe kellett jutnia, mert éppen az ünneplő faluban, ahová Európa tág térségeiről annyian sereglettek, mint soha, iszonyatos veszekedések, áskálódások színterén járkáltam a nagy esemény előtt. Már- már az is kétséges volt, megtartha- tó-e az ünnepség. A messziről érkezettek meghatódva tapasztalták azt a csodálatos egységet és erőt, amiben a mi jövőnk rejlik. Csak mi tudtuk, hogy elnapolták a válást. S ünnep után kezdődik minden elölről. Arany Fülemiléjének magyar átka. Otthon, tíz év távlatából kérdeztem meg tanárnő lányomat:- Tudsz-e valamit arról a szép és szomorkásán kedves szlovákiai barátnődről? Nem tudott semmit. Nem csodálom. E tíz év alatt ő is végigjárt minden kálváriát. De jólesett, amikor láttam a Szlovákiába címzett borítékot. Megkérdezte, hogy miért érdeklődöm róla.- Csak. Eszembe jutott. írnék valamit róla. Egy köteg levelet is adott.- Ezeket nézd át, ha akarod- mondta. Beléjük lapoztam. „Én már végeztem — olvasom ! a legutolsót 1983-ból. Június 6-án. Megvan az érettségi vizsgám. Elég jól sikerült. Jobban, mint gondoltam. Négyesekre is számítottam, és kihúztam három kettesre és egy egyesre. Igaz, nem lettem kitüntetett, mint eddig a négy év alatt, az osztályfőnök mérgére, de nekem így is nagyon jó. Jelenleg otthon munkálkodom, - ismét nyár van, munkaidény, és tudod, hogy van ez falun. El vagyunk veszve a sok munkában, így apu ismét nem „szépítheti“, javíthatja a házunkat. Biztos csalódtál, csalódtatok, mikor nálunk voltatok, hogy milyen egyszerű körülmények között.élünk. Ennek csak egy oka van, hogy apu nem engedi eladni a sok szőlőt és egyéb földeket. Pedig ha eladná, egy-két év alatt olyan házat építhetnénk, hogy... Képzelheted, hogy milyen kellemetlen minden este és reggel mosdóból mosakodni, mikor már úgy hozzászoktam az internátusbán a reggeli zuhanyhoz. A másik ok, hogy nem hívunk semmilyen vendéget, az, hogy apu mindenbe beleavatkozik, senkivel sem hagy egyedül, még a barátnőmmel sem. Ha pedig nem jön be közénk, akkor kinn kiabál vagy nagyapával, vagy anyukával. Olyan apró-cseprő dolgokon képes egész délután kiabálni, amit más észre sem vesz. No, de hagyjuk a családi problémákat.“ Hát, azt hiszem „apuék“ elváltak. Ezen meditálok, miközben csapódnak hozzám a hírek, hogy nálunk a nagyobb családokban, falvakban, de egész régiókban is folyik a csete-paté, olyan apró- cseprő dolgok miatt, amit más észre sem vesz. A hazai magyarság körében is. Ezért épül lassan házunk, hazánk, s ezért nem tudunk rendesen tisztálkodni. Ezért is jó, ha néha, vagy pedig egyre sűrűbben meglátogatjuk egymást. Hátha hátrébb halaszthatják a vendéglátók miattunk a válást. És most annyi idő után indulok ismét Szlovákiába. Sylvester Lajos, Románia 1991.11.8. A Párkányt és Esztergomot valaha összekötő csonkahíd a második világháború emlékeztetője. Mikor lesz végre országainkat összekötő kapocs? Méry Gábor felvétele
