Új Szó, 1991. december (44. évfolyam, 282-302. szám)

1991-12-03 / 283. szám, kedd

7 KULTÚRA 1991. DECEMBER 3. KRISTÁLYDÍJ ÉS EPEÖMLÉS NOVEMBERI BESZÉLGETÉS GRENDEL LAJOSSAL Már javában érkeztek a hírek a jugoszláviai polgárháború könyörtelen harcairól, amikor Szlovéniában újra — idén immár hatodszor — megrendezték a vilenicai írótalálkozót, melyen Grendel Lajos csehszlovákiai magyar író díjat kapott. Erről, s a díjon kívül más, közérdeklődésre számot tartó írói ügyekről kérdeztem Grendel Lajost. — Mit is takar tehát a vilenicai Kristály-díj? — A szlovéniai Lipica, igen, a lovairól híres Lipica község mellett található a vilenicai barlang, ahol már évek óta megrendezik az írók, méghozzá a közép-európai térség íróinak találkozóját. De a közép-európai írókon kívül rendszeresen részt vesznek rajta az immár önálló balti országok író-képviselői is. Ebben a barlangban adják át évente a találkozó fődíját. Idén Zbigniew Herbert lengyel költő kapta, tavaly a cseh Jan Skácel; korábban Esterházy Pétert, a német Peter Handkét, és a litván Tomizzát tüntették ki vele. Ezt kiegészíti egy úgynevezett kis vilenicai díj is. Tudni kell hozzá, hogy a meghívottak minden találkozó előtt verseiket vagy rövid prózai alkotásaikat küldik meg a rendezőknek, valamilyen világnyelven, persze. A műveket azután lefordítják szlovén nyelvre és antológiát állítanak össze belőlük, amely a találkozóra meg is jelenik. Mikor együtt vagyunk, a szerzők három estén keresztül részleteket olvasnak föl a szemelvényekből — saját anyanyelvükön. Nemzetközi zsűri értékeli az antológia darabjait, majd a legjobb írást a Vilenicai Kristály-díjjal jutalmazzák. Ezt kaptam meg most én, egy régebben írt novellámért. A díj szimbolikus, egy szép kimetszett cseppkőkristály a vilenicai barlangból. Ez az erkölcsi elismerés nagy meglepetés volt számomra: az indoklás szerint a magyar irodalmi nyelv megújításáért kaptam. — Nyilván volt magyar bíráló a zsűriben? — Igen, Gállos Orsolya, magyarországi műfordító, a szlovén nyelv kiváló ismerője. Egyébként maga a rendezvény csodálatosan spontán, természetes, mindenféle nagyképűsködéstől mentes találkozó, ahol összejönnek az írók, felolvasnak műveikből, és főleg: beszélgetnek, Személyes barátságok szövődnek így, tudományoskodó előadásokról pedig szó sincsen. — Milyen benyomások érték Szlovéniában? — Szlovéniát egy rendkíbül békés, nyugodt és rokonszenves országnak találtuk. Az embernek ott az volt az érzése, hogy nyugati országban jár, kulturált államban, s ez nem abból következett, hogy a kirakatokban bőséges az áruválaszték vagy Nem nyeri meg a tetszésüket..." (Tóthpál Gyula felvétele) mert magas az életszínvonal. A szellemi fölszabadultságot éreztem nyugatinak. A legkellemesebb meglepetés az volt számomra, hogy Szlovéniában — ellentétben Szlovákiával — a nemzeti önrendelkezés és a demokratikus jogállam megteremtésének az elve nem áll szemben egymással, hanem egyik a másikat erősíti. Kellemesen meglepett az olasz—szlovén határ nyitottsága is. Az egyik előadói est ugyanis egy olaszországi szlovén faluban zajlott, mi pedig észre sem vettük, hogy átmentünk a határon. Gondoljuk csak meg: Olaszország megengedi, hogy a területén folyjék egy szlovéniai rendezvény. Természetesen, a polgármester oldalán megjelent az olasz kerületi kormányzó is. Olyan benyomással jöttünk el onnan, hogy szlovén—olasz nemzetiségi probléma, valószínűleg, nincs is. Ettől kis irigység fogott el. — Közben telt-múlt az idő és ősz lett, Bécsben pedig megrendezték az PEN-nek, az írók nemzetközi szervezetének világkongresszusát. Ott járt ön is, s úgy tudom, fel is szólalt. — Csak szándékoztam, mégpedig a Kasarda-ügyről akartam beszélni, amellyel kapcsolatban már állást foglaltam a Kultúrny životban és a szlovák rádióban is. Ez a probléma azonban kissé eltörpült a sokkal súlyosabb ügyek mellett, amelyek az írókat a világ más tájain érintik. Vegyük csak, például, a Salman Rushdie-ügyet, vagy a mexikóiak dolgát, ahol az írók közvetlen életveszélyben forognak, vagy más eseteket, amikor hosszú börtönbüntetésüket töltik. Végül elálltam a felszólalástól, mert témám csekélységnek tűnt azok mellett a problémák mellett, amelyeket az írók a világ más tájairól szóvá tettek. — A csehszlovák íródelegáció tagjaként járt Bécsben? — Hadd pontosítsák: a cseh és a szlovák PEN-szervezet nevében és szervezetileg is különbözik, az egyik, a cseh PEN Club, a másik a szlovákiai PEN Centrum, amely tehát nemcsak szlovák, hanem a Szlovákia területén élő írók szervezete. Én ez utóbbi centrum egyik képviselője voltam. Nagyot derültem viszont Bécsben azon, mennyi magyar résztvevője volt a kongresszusnak. Magyarok képviselték a svéd küldöttséget vagy a svájci—olasz küldöttséget, de az emigráns írók amerikai szárnyát ugyancsak. Aztán azt se felejtsük el: Konrád György, a nemzetközi PEN elnöke, szintén magyar. Úgy látszik, mi ilyen agilis nemzet vagyunk, mindenütt jelen kell lennünk. — Miként jellemezné a tanácskozást? — A kongresszus két részből állt, a közgyűlésén hivatalos ügyeinket beszéltük meg, az írók érdekvédelmével foglalkoztunk, új szervezeteket vettünk fel stb. A kongresszus másik részében előadások hangzottak el, kitűnő írók olvasták fel írásaikat, kis esszéket, amelyeket aztán viták követtek. Ragyogóan beszélt az emigráns orosz író, Vaszilij Akszjonov, s kiemelném a brazil Jorge Amado előadását is. Mindent egybevetve, a fő hangsúly az írók és az irodalom érdekvédelmére helyeződött. Ez, persze, disputákra adott alkalmat. A sydneyi központú ausztrál PEN-csoport túlzottnak találta a politikai kérdések jelenlétét a kongresszuson, óvást is emelt ellene. Ezt hosszú vita követte, végül az a konklúzió született, hogy bár az irodalmat a politikától el kell választani, lehetetlen olyan határokat meghúzni az írói, irodalmi szféra és a politika között, amelyek sterilen elkülönítenék a kettőt. így a közgyűlés az ausztrál óvást elutasította. Leszögeztük végül, hogy amíg írókat üldöznek, bebörtönöznek, megölnek, addig az írótársadalom szükségképpen kisebb-nagyobb mértékben belecsúszik a politika árhullámába is. Bármennyire híve vagyok magam is annak, hogy az irodalmat és a politikát — amennyire csak lehet — különítsük el egymástól, el kell ismernem, hogy ez teljességgel nem lehetséges. A közgyűlés fontos határozatokat is elfogadott, például a jugoszláviai polgárháborúról, és tiltakozott a tibeti kultúra elnyomása, illetve elpusztítása ellen. — Eközben hazai és magyarországi folyóiratokban részleteket olvashattunk legújabb regényéből. Ebből arra következtethetünk, hogy már elkészült, s a legfrisebb hazai események elé tart tükröt, bátran mondhatjuk: görbe tükröt. —Valóban, befejeztem az Einstein harangjai című új regényemet. Ez szatíra a rendszerváltásról. Igyekeztem belefoglalni a rendszerváltás előtti, alatti és utáni, viszonylag rövid, páréves időszak összes, engem személyesen bosszantó, dühítő, elkeserítő ellentmondásait és visszásságait, úgy, hogy ha majd megjelenik, okkal foghatja fel az olvasó a rendszerváltás karikatúrájának. Gondolom, sokaknak nem lesz ínyére a véleményem. Nem nyeri meg a tetszésüket, mert azt fogják olvasni benne, hogy ez a váltás egy viszonylag nagy blöff volt, s ebből a szempontból egyetlen politikai mozgalomnak sem fogja malmára hajtani a vizet. Ennek ellenére, a regény nagyon kikívánkozott belőlem, mert az 1989-et megelőző évek, a fordulat és a mai történések szinte tálcán kínálják az abszurditások egész készletét. Az író számára pedig nincs nagyobb öröm, mint amikor a rosszmájúságát, az összes epéjét kiöntheti. Egy intézetben játszódik a történet, ahol mindenféle ember előfordul: régi kommunista, új demokrata, szerencsétlen ürge, akit úgy és annyian manipulálnak, ahányan csak tudnak. Ilyen regényt még nem írtam, s ez kockázatos, mert teljesen más, mint amilyet az olvasó eddig megismerhetett tőlem. Ha minden jól megy, jövőre jelenik meg a Kalligram Kiadó gondozásában. S akkor utána jöhetnek a haragosok. BROGYÁNI JUDIT Párizsból utazik hozzánk (Inkey Alice felvétele) VARGA KATA - FÜGGETLEN, SZABAD SZÍNÉSZ A fenti összefoglaló címmel hirdeti a Párizsban élő magyar színésznő gazdag kínálatú önálló műsorait. „Szívembe volna házad" — mondja első összeállításának címe, amelyet azoknak ajánl, akik néhány percre képesek megállítani életüket, hogy versei csendjében, hegedűje hangjaiban a lélek mélyét faggassák vele. Az ismertető szerint Kányádi Sándor Kétszemélyes tragédiája hol hideg, hol meleg, hol nevettető, hol pedig fájdalmat okozó előadás, amelyet két színésztársával és egy bőröndnyi kellék segítségével játszik. Mese és dal, egykori színházi és történelmi pillanatok, személyes élmények színes kavalkádjában rajzolódik ki Déryné alakja Varga Kata következő műsorában. Rendhagyó irodalomórákat tart József Attila verseiből, verses-dalos összeállításában pedig a magyar költészet gyöngyszemeit szólaltatja meg magyarul és franciául. Jó lenne, ha ez a rendkívülien sokoldalú, sikeres színésznő nálunk 's bemutatná valamelyik összeállítását. December elején ugyanis a Jókai Színházba látogat, ahol vendégként Paulinát játssza Rózewicz Fehérházasságában. Régi ismeretség fűzi őt a színház igazgatójához, aki kecskeméti főrendezőként hívta meg a kecskeméti Katona József Színház társulatába. Varga Kata ott játszotta először Paulinát, amelyet egyik legkedvesebb szerepeként emleget. Alakításaira hamar felfigyelt a szakma, és ennek köszönhetően szerződtette őt a budapesti Népszínház, majd a békéscsabai Jókai Színház. Varga Kata jelenleg Párizsban él és a Fehér házasság kedvéért utazik hozzánk. A Jókaľ"Színház pozsonyi vendégjátékán láthatja őt először a közönség (dec. 6-án és 7-én), majd Komáromban (dec. 8-án) és végül Nyitrán (dec. 9-én). SZ.E. KULCSÁR FERENC A NEMZET: KULTURA Nem tudjuk ugyan megmondani, miért, de azt tudjuk, hogy az emberi logika tökéletesen ellentétes azzal, amit Létként vagy Istenként tapasztal és él meg a tudatunk. Az írás szerint a titkok az Úréi, a kinyilatkoztatott dolgok pedig az ember fiáéi, s voltaképpen ez elegendő kellene hogy legyen a számunkra. A bökkenő csupán az, hogy az ember a kinyilatkoztatott dolgokhoz éppúgy hűtlen lett, mint a lélek megéléseihez. S ezt a sújtottságot az ember a logikával, a racionalizmussal igyekszik elfedni, akárcsak a meztelenségét a ruhával. Pedig közhely, hogy a ruha alatt mindenki meztelen. Ebből ered, hogy a meztelen valóságot felöltözöttségünkkel, azaz logikánkkal nem tudjuk megragadni, ezért a meztelen valóságra ráaggatjuk a gönceinket, hogy ne tessék előa lényege, ami pedig a mi lényegünk is. Amikor logikánk, azaz nyelvünk leválik az Isten-élményről, csak racionális, logikai összefüggéseket ragad meg, s ilyenkor van, hogy nem érzékeljük a lét egészét, és királyi ruhába bújt koldusuk vagyunk, nem érezvén át, hogy Isten nem a mi geometriánk, számtudományunk és niértékelésünk szerint számol. Az ember győzni akar. Ez rendjén való. A kérdés csupán az, hogy mi felett és milyen módon? Pontosabban, mi is lenne az ember győzelme? Nem azt mondjuk-e, hogy az ember a makrokozmosz mása, tehát mikrokozmosz? Vagyis: az ember a világ. Ezért az ember világ felett aratandó győzelme nem lehet más, mint az önmaga felett aratott győzelem. Miért? Mert ha magunkat legyőzzük, az azt jelenti, hogy megismerjük magunkat mint minőséget. S akkor látni fogjuk, hogy lényegünk: az emberségünk. S ezt az emberséget, egyedül ezt tökéletesíthetjük a kultúrán belül. Mi a kultúra? Az emberiség közös ihlete. Pontosabban, az emberiség ihletettségének terméke, az az összkincs, melyet a lét, a világszellem ihletett és ihlet. Ebbe vagyunk belepólyálva, ez óv, melegít és éltet bennünket, mint csecsemőt a pólya. Ha ezt az áldást letépjük magunkról, akkor didergő idegenekké leszünk a földön, felismerhetetlen farkasokká még egymás számára is. S törni-zúzni, pusztítani kezdünk, jobb esetben pedig meddő módon fecsegni és magunk-szégyenítőn pazarolni. Meg kell értenünk, hogy a logika, a rideg racionalizmus éppolyan csapdája a civilizációnak, mint annak ellentéte, a fanatizmus, a vakbuzgóság, a szolgalelkűség és a totalitás. Sőt, olykor e két ellentét tökéletesen fedi egymást, ezért nem tud egyik sem az élet legfőbb értékeire választ adni. Mire gondolok? Meg tudjuk-e válaszolni a logika vagy a fanatizmus segítségével, hogy mi az etika, a jóság, a szeretet vagy a valóság? Nem. Nem tudjuk, mert mind a kettő véglet; olyan szélsőségek, melyek az etikának, a jóságnak, a szeretetnek vagy a valóságnak csak egyetlen, ezért nem kimerítő rétegét érintik: egyik csupán a rációra, a másik csupán az elvakultságra támaszkodik. Az egyik az atombombáig jutott el, a másik a nacionalizmusig és a diktatúráig. A logika, a tudományba vetett feltétlen, sőt gátlástalan hit a pusztulás határára vitte a földön az életet, mert a kapzsisággal párosult; a fanatizmus — a diktatúrák és a nacionalizmus — szintén egyfajta kapzsiság, amely a lelket öli meg, ezért lélektelen háborúhoz vezet. Miért? Mert a logika is, a fanatizmus is levált, leválik a Valóságról; hűtlenségekké, méltatlanságokká, a lét árulóivá lesznek, mert kizárólagosak, ezért intoleránsak. Ilyen értelemben a civilizáció az intolerancia története. Amikor valami kizárólagossá lesz a történelemben, az nyomban pusztítóvá válik, konfliktus forrásává. De mit tehet ez ellen az ember? Voltaképpen már megválaszoltuk: magunk fölött kell győznünk. Olyan válaszokat kell adnunk a civilizációnak, amelyeket az emberiség Kultúrája, az öntisztító és sértetlen egész mond: nem engedhetjük meg az intoleranciát, mert méltatlan az élethez, a kultúrához és a léthez egyaránt. Nem kis paradoxon például, hogy azok a lángoló nacionalisták szerte a világon, akik nemzetük nevében más nemzeteket gyaláznak, éppen a nemzetüket kisebbítik és feketítik be, mivel a nemzet elsősorban és mindenekfelett kultúra — tehát más nemzetet sértegetni annyi, mint a nemzet és a civilizáció lényegét, a kultúrát támadni: ez pedig kultúratagadó éíetellenesség. Azzal kezdtem, hogy az emberi logika ellentétes azzal, amit Létként vagy Istenként tapasztal meg az ember. Ezt, ezeket a megtapasztalásokat kell lefordítanunk emberi nyelvre. Mert lefordíthatók, úgyannyira, hogy szavaink immár a megtapasztalt és megélt Isten szavaiként megérinthetek lesznek, mintha csak magát a Lét okát, élet és halál urát, Istent érintenénk meg. S ezek a tolerancia szavai, mert létismeretet hordoznak. A szeretet szavai, mert a kultúra és az élet misztériumában tisztultak meg. Az önismeret szavai — ezért embertársaink ismeretének szavai. Az élet szavai, mert a halál tudását is hordozzák. Tehát: az emberi tények és a szellemi valóság szavai. S ha a tények az emberéi, a Valóság pedig Istené, akkor a világszellemből, a létből kibomló örökség: a kultúra védheti csak meg az embert. MEGSZŰNIK AZ ÚJ ÍRÁS A Magyar Hírlap minapi számában olvastuk egyebek között a következőket: „Decemberben utolsó alkalommal jelenik meg az Új írás című irodalmi folyóirat, és ez akkor is szomorúsággal töltene el bennünket, ha nem lettünk volna részesei a folyóirat három évtizedes történetének. Az Új írás nemzeti irodalmunk műhelye volt... Megőrizhette és megújíthatta volna szerepét, hivatását az új történelmi korszakban is. Ezt akadályozta meg a József Attiláról elnevezett irodalmi alapítvány, kuratóriumának döntése, amely az Új írást kizárta a támogatandó folyóiratok közül. Ez egyszersmind a nagy múltú folyóirat halálos ítélete lesz. Fájdalommal és elégedetlenül fogadjuk ezt a döntést és ezt a végzetet". Az idézet egy nyilatkozat részlete tulajdonképpen, mely nyilatkozatot többek között Ágh István, Bella István, Lázár Ervin, Orbán Ottó, Somlyó György, Szakonyi Károly írt alá. (b)