Új Szó, 1991. december (44. évfolyam, 282-302. szám)

1991-12-17 / 295. szám, kedd

1991. DECEMBER 17. HIT és ÉLET 8 A bécsi Stephans Dom Fotó: Prikler László ... Amikor Istennek „sikerül"4öbb jót tenni velünk, mint azelőtt (mert végre jobban odafigyeltünk és örömmel vettük az ő ajándékait), akkor mi is akarunk és lassan-lassan tudunk is több jót tenni másokkal, mint azelőtt. De itt is érvényes az igazság: nem a saját elgondolásunk szerint kell több jót cselekednünk, hanem az Isten gondolata szerinti „jót" (röviden: a szolgáló szeretetet) kell a másik embernek ajándékozni jobban, többet, mint eddig. (Farkas József: Újesztendő küszöbén; részlet) VISSZHANG Az Új Szó 1991. december 3-i számában megjelent A „külső" templom Komjáton című íráshoz legyen szabad megjegyeznem a következőket: 1. A Magyar Református Egyház a — cikkben említett — Komjáti Zsinatát 1623-ban tartotta. (S. Szabó József: A Protestantizmus Magyarországon c. művének 33. oldalán. — V. kiadás, Budapest, 1928., a Bethlen Gábor Szövetség Kiadása.) 2. A korabeli fél Magyarországot (Magyaróvár, Kassa, Debrecen, Révkomárom, Komját, Pápa) bejárt vándornyomdász és református igehirdető (bujdosó prédikátor), akit az idő tájt „a pápistaság kemény pörölyeként" emlegettek, nem Huszár Pál, hanem Huszár Gál (7—1575) volt. 3. Én jómagam (hiszem, hogy sokakkal együtt) Komját — az egykori magyar, református „komjáti egyházmegye" székhelye — mai szlovák mivoltának tényét és két római katolikus templomát nem vonom kétségbe: mert míg az előbbi a felgyorsult asszimiláció és a betelepítések természetes (?) következménye, ez utóbbi pedig a magyar protestánsokat üldöző ós pusztító ellenreformációnak az eredménye (!). Azt viszont — a korabeli forrásokra hivatkozva — határozottan kétségbe vonom, hogy a Magyar Református Egyház 1623-ban a Zsinatát, egy más vallású és nem magyar nemzetiségű településen tartotta volna: hiszen az írás szerzője Motesiky Árpád js rámutat, hogy Komját a történelem folyamán, sok éven át a magyar egyházi kultúra és szellemiség mentsvára volt." VÖRÖS BÉLA, református lelkész (Huszár Gál nevének elírását mi is észrevettük. A hibát a nyomda követte el — a szerk. megj.) S

alzburg barokktól ékes városától autóval alig félórányira, a Duna felé zabolátlanul zubogó Salzach gátja védelmében húzódik meg a kis mezőváros, Oberndorf. A súlyos építésű kétemeletes házak ékes oromzatukkal és festett külsejűkkel a régi hajóstelepülés jelentőségéről tanúskodnak. Lakói e föld kincsét, a sót a halleini bányákból Bécsig s még tovább szállították a folyón lefelé; az idevalók gyakran hónapokig voltak úton és hazahoztak magukkal valamit a nagyvilág leheletéből. Karácsony előtt, amikor a tetőket és a hegycsúcsokat befedi a hó, a salzburgi táj és a szomszédos bajor vidék csillogó fehér áhítatban pompázik, ebből a csipkerózsika-álmába süllyedt Oberndorfból különös varázs sugárzik szét, amely az utóbbi másfél száz évben az egész világon elragadja az embereket. A Salzach-hajósok Szent Nikoláról elnevezett egyszerű oberdorfi templomában csendült fel első ízben a Stíllé Nacht dal. Az 1818-as esztendő szentestéje. A Bécsi Kongresszuson megkötötték a Szent Szövetséget, ígérve, hogy Európa népeit békével ajándékozzák meg. Az embermilliók fellélegeznek. Az oberndorfi hajósoknak és sószállítóknak is jó a hangulatuk, az újév utáni napokban kilátásuk van 50 000 mázsa halleini só szállítására a linzi árverésre. A holdvilágos téli éjszakán csikorgó hóban a Szent Nikola karácsonyi miséjére mennek a polgárok. Az öreg orgona, éppen az utolsó napokban, felmondta a szolgálatot. Ám az ifjú segédlelkész, Josef Mohr és jó barátja, a szomszédos Arnsdorf tanítója, Franz Xavér Gruber segíteni tudtak a bajon: gitárt hoztak magukkal, és világi hangszer akkordjaival kísérve, a két férfitól hangzik fel első ízben a dal: „Stille Nacht, heilige Nacht"... A gyülekezet meghatottan hallgatja Mohr lelkész népi ihletésű versét és a szívhez szóló dallamot, amit Gruber ezen a szent estén komponált hozzá. Arról a népeket összekötő világméretű jelentőségről, amit ez a dal majd elnyer, ebben az átszellemült pillanatban a résztvevők egyikének sem lehetett fogalma. Karácsonyi miséjük megszépítésének szándékával, szükségmegoldásként komponálták közösen ezt a dalt. Örültek, hogy tetszett a hallgatóknak. Ezért is meséltek a szép sikerről az orgonaépítő mester Maurachernek, aki a következő tavasszal Zillertalból érkezik Oberdorfba, hogy az elromlott orgonát rendbehozza. A zene iránt érdeklődő mesterember azonban magával viszi a dalt Tirolba, ahonnan az ottani Strasser-kesztyűkészítők, Európát keresztülszelő kereskedelmi útjaik során, Lipcsébe is eljuttatják. Tizenhárom évvel keletkezése után hallja a dalt először a lipcsei katolikus gyülekezet. A legtöbben azt hiszik, hogy tiroli népdal! Alkotójáról és létrejöttéről a legkülönbözőbb híreszteléseket és véleményeket hallani a világban, amelyet meghódított időközben a mély érzésű dal. így maradt ez az oberndorfi éjféli mise után még 36 évig, amikor is Berlinben a királyi Hofmusikkapelle egyik tagja kutatni kezdte a karácsonyi népének keletkezését. Mivel ez a karácsonyi dal egy ismert zillertali ember közvetítésével került Tirolba, de egy lipcsei dalgyűjteményben kis változással jelent meg, a szerző, Franz Xavér Gruber 1854. december 30-án keltezett levele a karácsonyi dal komponálásának hiteles és legfontosabb tanúsítványa a kutatások számára. A címzett a berlini Királyi Udvari Zenekar volt, ahol a dalt Michael Haydnnak tulajdonították, és minthogy Michael Haydn a salzburgi Szent Péter-alapítványban tevékenykedett, a kutató remélte, hogy az alapítvány archívumában megtalálják az eredeti kottát. Ambros Prennsteirner atya, az alapítvány kórusának instruktora a körkérdést továbbadta F. X. Grubernek, aki azt részletes magyarázattal válaszolta meg. Különös, de csak 36 évvel az ősbemutató után foglalkozott valaki a szerzőkkel, sőt a szöveg írója még a Királyi Udvari Zenekar figyelmét is elkerülte. A költőt és zeneszerzőt ebben az időben már elfelejtették! Egyedülálló, hogy a salzburgi vidéken milyen gondosan megőrizték a neveket; a wagraini plébános, Joseph Kaltner még 1876-ban is azt vezette be Dürlinger Pongaul Kézikönyvébe, hogy a karácsonyi dal szerzője Joseph Mohr, a zenét pedig Franz Xavér Gruber komponálta hozzá. Azért tette volna, hogy mindkét nevet kiszakítsa a feledés homályából? Hogyan talált magának a karácsonyi miséken örökös helyet a dal, az ősbemutatót követő 30 évben a salzburgi tartomány templomaiban? Legalább Oberndorfban megkezdődött-e egy hagyomány az ősbemutatót követően? Arra a 10 évre, amely alatt Gruber az orgonistaszolgálatot ott látta el, ez okkal-joggal feltételezhető. E kérdések biztonságos megválaszolásakor hiányoznak a bizonyítékok. Feledékeny idők voltak, a nép is feledékeny és nemtörődöm volt. A dal szájról szájra és szívtől szívig terjedt — azért is csinálták. A neveket az emberek a fejükkel jegyzik meg, az ilyen dalokat a lelkükkel. Azért is névtelenek a népdalok, a Stille Nacht pedig népdallá vált. Kari Heinrich Waggerl, Ausztria nemrég elhunyt nagy írója Wagrainban élve maga is nyomozott, s megírta, amire jutott: „1837 telén új egyházi személy költözött be a wagraini plébániaház déli szárnyának felső emeletére. Messziről jött, a síkságról, a Salzburg melletti Oberndorfból, mégsem volt hívőinek teljesen idegen. Joseph Mohr 1792. december 11én született Salzburgban. Apja katona volt, muskétás, püspöki szolgálatban, anyja kötőnő. A zsold és a napi bér nem segítette ki őket a szegénységből, fiuknak még egy becsületes keresztapát sem találtak. Be kellett érniük Wohlgeumthtal, a hóhérral, ő tartotta a keresztvíz alá azt a fiút, aki később egy egész világot megtanított a béke és a megbékélés angyali üzenetére. A kis Joseph gyermekkora nem lehetett nagyon boldog. De az történt, hogy egy tekintélyes férfiú, a dóm kórusának vikáriusa, Heirale úr könyörületből, saját fia nem lévén, magához vette a nyílt eszű fiút: hétévesen először latin iskolába járatta. Ő becsületére vált jótevőjének, mert már két év múlva a gimnázium diákjainak listáján a legjobbak között jegyzik nevét. Saját vonzódását követve a nevelőapa nagy gondot fordít védence zenei képességeinek fejlesztésére, képzésre, s mikor az idős vikárius meghal, a serdületlen Joseph már alkalmas arra, hogy hegedűsként és szopránénekesként maga keresse meg kenyerét. Először a salzburgi Szent Péter Kórusban énekel, később, hogy tanulmányait is befejezhesse, „musicus"ként a kremsmünsteri alapítványnál hegedül. A tanárok dicsérik szorgalmát és adottságait, csak a magatartás-jegyét kíséri néha megjegyzés: azt ifjú nem volt stréber, szigorú nevelőit „gyermekes féktelenségével" olykor kihozza sodrukból. Joseph Mohrt gyermekkorától a papi pályára szánták; 1815 nyarán pappá szentelték, de lelkipásztori pályafutása nem kezdődött gondtalanul. A salzburgi hegyek legzordabb szögletébe helyezték, a langaui Mária-plébániára. Állandóan meghűlésre és hangjának romlására panaszkodik, amíg a püspök belátóan Oberndorfba nem helyezi. Ezen a barátságos vidéken bontakozott ki először vidám és tevékeny lénye, bár nem mindig elöljárói örömére. Fennmaradt egy Nöstler nevű plébániagondnoktól származó, a konzisztóriumnak írt jelentés: „Joseph Mohr még nagyon komolytalanul viselkedik. Hosszú pipájával és dohányzacskójával jár az utcán. Játszik, iszik és gyakran énekel nem éppen zsolozsmás dalokat, egyáltalán úgy tűnik, hogy a zene iránti szeretetéért és zenei szórakozásáért mindent feláldoz. Rossz néven veszik azt is, hogy az utolsó árvízkor hajószolgákat követve hajókázott! Mohr bizalmas barátai közé tartozott atanító, Franz Xavér Gruber, aki a szomszédos Arnsdorfban tevékenykedett, de Oberndorfban is ellátta az orgonista szolgálatot. És éppen ennek a jó baráti kötődésnek köszönhetjük a világ máig legkedvesebb karácsonyi dalát. E történet Wagrainban mesélt változata egyes dolgokban eltér a kutatásoktól. 1947—1948-ban még éltek itt olyan megbízható és szavahihető „források", akik Mohr kortársaitól — például a Röck-fogadóban az öreg Rőck mamától — gyakran hallották mesélni, hogyan adta elő ő maga az eseményt. Szerintük a december 24-re virradó éjjel Mohr maga állította össze a szöveget és a dallamot, a változatot kora reggel ki is próbálta gitáron (kitűnően játszott e hangszeren), és a mise után ment át Gruberhez, hogy elénekelje neki a dallamot. Mohr kérte, hogy barátja igazítsa két énekszólamra, és kíséretre, aztán írja le. Ez az ábrázolás tudományosan támadható, mégsem valószínűtlen, hiszen Mohr később is komponált műveket a falusi templomi zene kedvéért, mint például egy nagy Tantum ergót hangszerekkel, egy ünnepi misét és mindenféle egyházi dalokat,, amikre a wagraini plébániakórus legidősebb tagjai még elég jól emlékeznek. Az elsők egyikeként a kórussal német miséket és dalokat merészelt énekeltetni, ami a protestáns zavargások óta szigorúan tilos volt! A „Díszzene", amely manapság is kíséretül szolgál az Úrnapi és a Mária megkísértésekori körmenetben, szintén az ő műve. A vikárius nagyon érthetett ahhoz, hogy megnyerje a kemény parasztfejeket: arra is rávette őket, hogy az ő kedvéért, hónapokig tartó munkával, egy az akkori fogalmak szerint nagyszerű iskolaépületet emeljenek. Viszont Mohr maga sem fukarkodott, egy alkalommal negyven Gulden készpénzt és egy hízott tehén árát adta az új tűzoltófecskendőre. Nem az egyetlen alkalom volt, hogy a zsebébe nyúlt; nem is hagyott hátra egyebet, mint egy foltozott talárt, és pár rissz-rossz inget, csoda hát, hogy a község költségén kellett eltemetni?... ^^Äupán tizenegy évig tevéV^w kenykedettez a jó ember Wagrainban. Szolgálati útjainak egyikén megfázott, és pár héttel később, 1848. december 4-én tüdőgyulladásban meghalt. A hívők mélységesen gyászolták, késő unokáik feldíszített fenyőfával ékesítik karácsonykor a wagraini sírkert négyszáz éves hársfája alatt álló, s a világtól elfeledett egyszerű sírhantját... "VÉRTESSY SÁNDOR A NYITRAI SZENT ISTVÁN-TEMPLOM Nagy királyunkról, a honalapító Szent Istvánról sok-sok szép templomot neveztek el. A legrégibbek közül való a nyitrai Pár utcai, 12. századbeli, román stílusban épült szerény, puritán templomocska. Az évszázadok folyamán sok-sok változáson ment át, a 18. században barokk stílusban teljesen átépítették. A Szent István tiszteletére szentelt templomkápolna a nyitrai templomok közt a legrégibb, habár az archeológusok azt állítják, hogy a zobori laktanyák területén rábukkantak egy régi templom maradványaira, alapjaira és az, úgy tűnik, régibb a Pár utcai templomnál. Tudományos feltárása azonban megakadt, egyelőre jól konzerváltan pihen a kaszárnya aszfaltburkolata alatt. Most azonban maradjunk Szent István templománál, melynek falai között évszázadokon át hangzott a magyar ima, ének és Isten dicsérete. Ott lelt Pár utca lakossága lelki megnyugvást és megbékélést. A templomot valamikor temető övezte, a Pár utcai nemesség temetkezési helyéül szolgált. Tudnunk kell, hogy a Pár utca mindig önálló volt, külön önrendelkezésijoggal. Utolsónak csatlakoztak a városhoz, de csak akkor, amikor már a nemesek lassan-lassan megfogyatkoztak, elköltöztek. Később aztán a temető is megszűnt, majd eltűnt A nemesség helyébe vásárló polgárok és zsidó kiskereskedők költöztek. A templom körül megindult a nyüzsgés, a kereskedői és piaci élet. A régi nyitraiak még nagyon jól emlékeznek rá, hogy a Pár utca és a templom körüli piactér voK a város legélénkebb, legforgalmasabb része. A templom tornyát a századfordulón építették újjá, és a mellette levő keresztre feszített Krisztus szobrot Nyakas József, Pár utcai lakos állította örök idők emlékére. A templom oltárképén még ma is Szent István látható, ám a Szlovák Állam idején az akkori plébános az oltárképen befedette, festékkel bevonatta a Szent Koronát, amelyet első királyunk Máriának felajánl. A hatvanas évek elején a templom körül ásatásokat végeztek, de lebontották a sekrestyét is, mondván, hogy nem oda illő (később ragasztották a templomhoz), rontja a templom harmóniáját, ami jogos és elfogadható érv volt. Az emberek azonban gyanakodni kezdtek, hogy az ásatások, meg a templom restaurálása csak ürügy, lényegében a templom lebontásáról, likvidálásáról van szó. A lakosság aggályaira és tiltakozására válaszolva a hivatalos szervek sértődötten visszautasították a gyanúsítást. Lényeg az, hogy a templom maradt, a munkálatok befejeződtek, ámde a belső berendezése jócskán megcsappant, pontosabban eltűnt a négy evangelista szobra, valamint a Hétfájdalmas Szűz Mária szobra is. Noha hivatalosan restaurátorok vitték el a szobrokat, azok sosem kerültek vissza eredeti helyükre. Majd harminc esztendő távlatából nehéz lenne nyomon követni a templom körüli eseményeket, az eltulajdonított szobrok kálváriáját. Az ásatásokkal egyidőben elvándorolt a templomocska nagyharangja is, a közeli Könyök (Kynek, Nyitrához tartozó község) templomába szállították. Ott kong most békésen. Á Szent István-templom viszont már esztendők óta csak lélekharanggal hívogatja hívőit vasárnapi ájtatosságra. Áz 1991-es esztendő elején a görög katolikus egyház gyülekezete kapta meg a Pár utcai templomot. Azóta ott tartják — az ősi Szent István-temlom falai között — rendszeres istentiszteleteiket. Ami rendjén is van, legalább vannak, akik rendben tartják a templomot és környékét. Ám félő, hogy a Szent Istvánt ábrázoló oltárkép ki fog szorulni az (A szerző felvétele) Árpád-házi királyok korában épült ősi templomból. Ugyanis elhangzottak olyan sanda megjegyzések — a templom újabb gazdáinak szájából —, hogy az oltárkép nem is olyan régi, meg talán nem is olyan értékes. Véleményem szerint nem a kép értéke van veszélyben, hanem a kép mondanivalója, küldetése forog kockán, amely az ősi templom felszentelt szimbóluma évszázadok óta. Azt a képet nem ajánlatos bolygatni, maradjon a régi helyén. Eltávolítása a történelem meggyalázása volna, és nemcsak vallási szempontból. MOTESIKY ÁRPÁD A MEGBÉKÉLÉS ANGYALI ÜZENETE A „STILLE NACHT, HEILIGE NACHT...", AZAZ: A CSENDES ÉJ HISTÓRIÁJÁRÓL