Új Szó, 1991. november (44. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-26 / 277. szám, kedd

RIPORT - INTERJÚ -t 1991. NOVEMBER 26. ,ÚJ SZÓ CARPE DIEM! „Tego, tegis, tegere", negyedik deklinációba tartozó ige, ami annyit jelent, hogy — betakar. Hallgatom a dunaszerdahelyi nővérképző elsőseit a latin órán, hallgatom a kórusban ismételt igeragozást. Kócos fejecskék hajolnak a füzet s a könyv főié, ismétlik a ma már holt nyelv szavait, melyekre azonban minden kórházban, függetlenül országtól, nyelvtől, nemzetiségtől, egyformán szükségük lesz. Mert „recipio, recipis, recipere" — a betegnek, akárhol is fekszik majd, és akármelyik nővérke is nyújtja oda az előírt pirulát, szirupot, csöppeket be kell vennie az orvosságot. A lányok nyílt tekintetű fiatalok, picit zavarba jönnek, amikor megkérdezem, hol szeretnének dolgozni. Aztán rövid gondolkodás után ugyanazt válaszolják, s velük az egyetlen fiú, Zsolt is: kórházban. Zsolton kívül még egy fiú jár az egészségügyi szakközépiskolába. Ha csakugyan kórházba kerülnek a „nővérfiúk", a betegek izgatottan s megilletődve fogadják majd tőlük a gyógyszert, a mozdulataiknak, amikor betakargatják a kór kínozta testet, nagyobb súlya lesz. Szinte szemlesütve, szégyenkező mosollyal mondják ki ezek az elsősök a kórház szót, s még nem is tudják, nem tudhatják igazán, mi a szenvedés, a kínlódás. Még egyszer sem fordult föl a gyomruk csúnya sebek, gennyes fölfekvések láttán, még tán halottat sem érintettek. A fülük még érzékeny a jajszóra, még nem szokták meg a nyögések halk, de kitartó kórusát. Még kevészszer láthattak fájdalomtól összegörnyedt embert, fintorba torzult arcot, verítéktől lucskos tarkót, még csak azt tanulják: „die, dies, diei" — latinul: nap. „Carpe diem" — idézi a latintanárnő a híres mondást. Ezek a fiatalok aligha tudják, mit is értünk ezen mi, felnőttek, hétpróbások. „Ragadd meg a napot", ez a szó szerinti fordítás, ez a jelentése a mondásnak, de mi, felnőttek arra értjük, hogy élvezd az óráidat, ne hagyjál ki semmit, éld az életet, amíg módod van rá. Nézem a nyitott fejecskéket, szinte észlelem, miként folyik beléjük a latin meg a sok mindenféle nélkülözhetetlen tudomány. A tanterem közepén két kórházi ágy van, egyikben bábu (a beteg) meg módszertani segédeszközök. A bábu arca nyugodt, mondhatni fiatal, a mutest feszes. Hol vannak a görcstől kínzott érzékeny tagok, a műtéttől alig mozdulni akaró zsigerek? Most még a diákoknak az élet kicsit játék, amelyhez nap nap után szokniuk kell. Még gondos oktató figyelem, vigyázó fegyelem vezeti őket, még türelmesek, játékosak, befogadásra készek. Megmarad lelkesedésük akkor is, amikor már türelmüket kikezdi a fásultság, megrágja a közöny? Marad bennük irgalom, kegyelem, jóérzés vagy akár csak hivatástudat? Talán nemcsak most vágynak arra, hogy a segítségnyújtás legyen az életük értelme. „Recipi" — vegyétek be génjeitekbe a türelmet, az önfeláldozást, szívjátok magatokba az emberséget, és a „carpe diem" azt is jelentse nektek, hogy ragadd meg a napot, a mindenkori alkalmat, hogy segíthess embertársaidon. Még csak a negyedik deklinációnál tartotok, de már szégyenlős büszkeséggel készültök rá, hogy kórházi betegápolókká váltok. És a kor nehéz szolgálatot ígér, mert gyűlik a civilizáció szennyese, gyarapodik a betegség, terpeszkedik a nyomor. Carpe diem, szakazd le a napot, mondotta volt Horatius, használjátok ki az időt, ti leányok, s te (két) fiú, használjátok jól az időt, melynek végességet ígér! (bit) — Nem, ott a gyártást és a forgalmazást törvények szabályozzák. Az erkölcsi és vallási normákat, előírásokat csak az emberek egy része respektálja. Ezért a fiatalok és a gyermekek védelméről törvény gondoskodik. A felnőtteknél az adminisztratív jogi normák érvényesek. — Tizenhét ország büntető törvénykönyvét tanulmányoztam (többek között Kanadáét, az Egyesült Államokét, Svédországét, Németországét, Indiáét, Indonéziáét, Franciaországét, Ausztriáét, Japánét stb.) és egyetlen esetben sem találkoztam azzal, hogy valamilyen formában ne védték volna az ifjúságot, illetve a gyerekeket a pornográfia hatásától. Pikánsnak mondható az Egyesült Államokban uralkodó helyzet, ahol az alkotmány első toldaléka engedélyezi a fasiszta megnyilvánulás verbális formáit, viszont tiltja az obszcén jelenetek ábrázolását. Az egész világon az a nézet uralkodik, hogy a gyerekek esetében nem hagyatkozhatunk önálló ítélőképességükre és nevelőik felelősségérzetére, ezért szükséges, hogy védelmükről az állam gondoskodjék. • Nálunk viszont a helyzet egy kicsit eltérő... — Mint kriminológiai szakembert, mint nőt és anyát nyugtalanít a pornográfia gyors és ellenőrizetlen terjedése, bár azt kell mondjam, hogy nem ellenzem a „műfaj" puha változatát, és az erotikus alkotásokat már végképp nem. Sajnos, nálunk a pornóhullám teljesen ellenőrizhetetlen. Ha külföldiek hozzánk látogatnak, csodálkoznak, mennyire virul a prostitúció, s látják, hogy minden utcasarkon lehet vásárolni pornólapokat. Mi mindezt úgy állítjuk be, mint a vállalkozó szellem szabad megnyilvánulását. — Azt hiszem, legfőbb ideje novellizálni, átdolgozni a Büntető Törvénykönyv 205-ös §-át (az erkölcsösség veszélyeztetése), oly módon, hogy tiltsa az agresszív pornográfiát és következetesen védje a gyermekeket és az ifjúságot, egyúttal büntesse a törvénysértést, A gyermekek így védve lesznek, viszont a felnőttek, akiket vonz és igénylik a puha pornót és erotikus segédeszközöket, speciális üzletekben bármikor hozzájuthatnak. KATERÍNA ŠMÁLKOVÁ (fordította O.V.) A PORNOGRÁFIA ÉS A GYERMEK AIDS-EM VAN... élni. Tudom, hogy a kór megöl. Míg fizikai erőnlétem engedi, megpróbálok hasznos lenni. Azt szeretném, ha a felelős szervek (egészség- és szociális ügyi tárca) képviselői segítenének abban, hogy a fertőzötteknek (nem csupán a homoszexuálisokra gondolok) lenne lelki segélyszolgálatuk, egy bizalom (telefon) vonaluk. Cegfőképpen pedig egy klubhelyiség kellene. Ha volna pénzem, vennék vagy bérelnék egy termet, hogy a most alakuló Helpoklub működni kezdhessen. Mert szükségünk van egymásra, egymás támogatására. Szükségünk lesz arra is, hogy ha majd a betegség eluralkodik rajtunk, legyen, aki ápoljon bennünket. — Tudom, ma még furcsa, hogy valaki, aki AIDS-vírus hordozója, a mások javát akarja. Érzem, hogy gyakran azok, akik tudnak betegségemről, kikerülnek, nem adnak kezet... Ez nem izgat. Csupán — az óvintézkedések ellenére is — a barátomat féltem... — Nem, a szüleim mit sem tudnak megbetegedésemről. Minek idegeskedjenek ők is? Segíteni úgy sem tudnak. — Én segíteni akarok, azzal is, hogy nyíltan beszélek arról, hogy AIDS-es vagyok. PETERFI SZONYA A csehszlovák kormányhivatalban nemrég egy speciális bizottság a terhesség megszakításával kapcsolatos kérdésekkel foglalkozott. A találkozón csaknem 30 szakember — orvosok, szexológusok, pszichológusok, képviselők vettek részt. A két fő előadás egyikét — „A pornográfia hatása a gyerekekre és az ifjúságra" — dr. Viktória Valová, a Kriminológiai és Szociális Megelőző Intézet tudományos munkatársa adta elő. Vele készült az alábbi beszélgetés. • Doktornő, mi tulajdonképpen a pornográfia? — Egyetlen jellemzés sem lehet teljes és kimerítő. Számomra a jogi és kriminológiai meghatározása a lényeges. Különbséget teszek az erotikus mű és a pornográfia között. Míg az előbbinek csupán a szexuális izgalomba hozás a célja, az utóbbi olyan műfaj, mely figyelmen kívül hagyja az emberi érzéseket, és a szexualitást durva és tolakodó módon helyezi előtérbe. Feladata kizárólag a nemi ösztön felkeltése. Az egyik legnagyobb német szaktekintély, Schneider professzor a pornográfia alatt olyan szexuális cselekvést, ábrázolást ért — szóban, írásban vagy hangban —, melynek az izgalom fokozása, a pótszexuális kielégülés és az anyagi bevétel a célja. — Külön kategóriába tartozik az ún. kemény, vagy az agresszív pornó, mely nem ismer „tiszteletet", s melyre a magasfokú erőszak, brutalitás, (szadizmus, mazochizmus) és a különböző szexuális abnormalitások (szeretkezés gyerekekkel, állatokkal, hullákkal stb.) jellemzőek. Az ilyen „alkotások" még a felnőtteket is képesek szexuálisan dezorientálni, ezért sok fejlett nyugati országban tiltják és büntetik forgalmazásukat. A tudományos kísérletek bebizonyították, hogy az ilyen képek, jelenetek esetenként használati utasításként is szolgálnak, közvetve ösztönzően hatnak egyesekre. S ez akár a megerőszakoláshoz vezethet • Miért veszélyezteti a pornográfia a gyermekeket és az ifjúságot? — Az ifjúság (18 éves korig) esetében patológiai jelenségről kell beszélnünk, mert megzavarja természtes etikai, morális és szexuális fejlődésüket. A pornográfia elítélendő példákat propagál a viselkedésben, és elnyomja az érzelmi fejlődést (ennek következménye a nemi élet idő előtti gyakorlása, a szexuális szükséglet kielégítése a partner rovására). Azt hirdeti, hogy a legfőbb és egyedüli életszükséglet a szexuális ösztön kielégítése, természetesen a lehető legtöbb partnerrel. A fiatalok értékrendjének ilyen nemű megzavarása odáig vezethet, hogy elveszítik életcéljukat, kábítószer után nyúlnak, prostituáltakká válhatnak (már akár tizenéves korukban is), aminek következménye a nemi betegségek terjesztése. Más szociális következményként a fiatal lányok idő előtti terhességét és a szaporodó válópereket kell megemlíteni. • Ez a gyermekekre és a fiatalokra vonatkozik, de hogy hat a pornográfia a felnőttekre? — A kemény pornót éppen negatív következményei miatt a legtöbb fejlett demokratikus országban betiltották. Emellett az erotikus „művek", „alkotások" és az ún. puha pornográfia kedvező hatással van, például a szexuális fantázia fejlesztésére, a szexuális nevelésre, illetve a hátrányos helyzetű egyének önkielégítésére. A felsoroltak igényeit könnyű kielégíteni puha pornó-irodalommal és különböző segédeszközökkel. Annak, hogy a legtöbb országban már regulálják a pornográfia árusítását, több oka is van. Elsősorban az, hogy gátat akarnak szabni a gyermekeket és fiatalokat érő negatív hatásoknak. • Külföldön tehát a pornószakmában nem a kereslet a fő szempont? A FERTŐZÖTT VALLOMÁSA Kimondottan csinos fiatalember. Viselkedésében, mozdulataiban nincs semmi visszataszító. Sőt. Nem látszik rajta, hogy homoszexuális (bár a jobb fülében ott a „jel", az arany karika-fülbevaló), sem az, hogy beteg. Pedig nagyon is az. A halált hordozza magában. AIDS-e van. — Ma még nem rettegek attól, mi lesz majd, ha a betegség eluralkodik rajtam. Azért léptem ki a névtelenségből, mert riasztani szeretném a társadalmat. Az a tapasztalatom ugyanis, hogy a felelős szervek — még ma is — csak nagyon óvatosan, szinte ködösítve beszélnek az AIDS problémáiról. Mintha nem akarnák tudatosítani, hogy a veszély itt van, hogy ettől a betegségtől nem védenek meg az országhatárok sem. A véradók vérének ellenőrzéséről beszélnek, ami fontos és hasznos, de mi történik ezen kívül? Tudják a diákok, mi az a biztonságos szex? Tudnak a boltban óvszert kérni? Sajnos, nálunk minden kampányszerűen történik. December 1-je az AIDS elleni harc világnapja. Gyorsan szóljunk a betegségről, a rizikócsoportokról, szidjuk a homokosokat, óvjuk a prostiktól, és emlegessük a narkósokat... Ez túl kevés! Szlovákiában már vannak fertőzöttek, sőt betegek is. Azokról pedig gondoskodni kell(ene). — Az Egészségügyi Világszervezet már régen nyilvánosságra hozta, hogy az újonnan fertőzöttek között egyre kevesebb a homoszexuális. Mi voltunk az elsők, akik tudatosítottuk a veszélyt s változtattunk szokásainkon, életvitelünkön. A biztonságos szexről, az óvszerhasználatról mi nem csupán beszélünk... — Talán furcsa, hogy mindezt pont én mondom. Én, aki sokat tudtam a betegségről, a megelőzésről... Szerencsétlen véletlen... — Az év elején történt. Véget ért egy nekem sokat számító kapcsolatom. Nagyon nehezen viseltem a szakítást, lelkileg belebetegedtem. Kétségbeesésemben a magány elől az alkoholba menekültem. Akkor történt... Később — talán valami belső sugallatra (?) vérvizsgálatnak vetettem alá magam. Nem mintha rosszul lettem volna. Csak biztos akartam lenni a dolgomban, mert új társra leltem. Szinte újjá születtem ebben a szerelemben. Aztán az orvos azt ajánlotta, vessem alá magam egy komplett kivizsgálásnak. Befektettek a fertőző kórház rideg kórtermébe, és nem mondtak sem át, sem bét. Másnap meglátogatott a szexológus orvosismerősöm, aki segíti a Ganimédesz-klubba tömörült homoszexuálisokat, és a kérdésemre AIDS-em van-e, kertelés nélkül igennel válaszolt. Máig sincs szükségem gyógyszeres kezelésre, állítólag a szervezetem bírja a „harcot"... Több hétig feküdtem a kórházban, nem telt el egy nap sem, hogy ne lett volna látogatóm — ismerőseim, barátaim. Nem hagytak magamra... S pozitivitásom ellenére szerelmem sem hagyott el... Természetesen eleinte gondoltam arra, hogy szakítanunk kellene, ám az érzéseink erősebbek voltak — és ma is azok. Szeretjük egymást, akármennyire furcsán is hangzik. És ez ad erőt ahhoz, hogy legyen kedvem