Új Szó, 1991. november (44. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-19 / 271. szám, kedd

PUBLICISZTIKA lÚJSZÓi 1991. NOVEMBER 19. AZ ELŐÍTÉLETEK BÚVÓPATAKJA EGY KONFERENCIA MARGOJARA Az előítélet, a mások különbözőségének számon tartása, a saját fajtánkon kívül állók megkülönböztetése nem mai kortünet, nem a huszadik század betegsége. A „nemzettestről" való leválasztás kísérlete, az előítélet törvényesítése és erőszakos érvényesítése, a tömeges népirtás azonban soha nem öltött akkora méreteket, mint a második világháború során a Holocausttal. Ugyan ki tudná megmondani, hogy az öreg kontinensen, a legkulturáítabbnak tartott Európában hány tudós, kereskedő, művész, egyszerű, dolgos polgár ítéltetett halálra, hány gyermek veszítette életét Dachauban, Auschwitzben és a többi halálgyárban, pusztán azért, mert zsidónak született? Vajon találunk-e Európában nemzetet, melynek lelkiismeretét nem terheli a vallási hovatartozás, a faji megkülönböztetés okán rendezett „szelektálás" bűnfoltja? Vajon miért tudtak a kontinens nyugati felén többé-kevésbé kiegyezni a kérdéssel, míg a mi térfelünkön egyre késik a keresztényi türelem oly kívánatos szelleme? Egyáltalán, mi az az előítélet? Miben gyökerezik, hogyan határozható meg, mi táplálja, kinek (kiknek) az érdeke ellen való, hogy a legnehezebben gyógyítható népbetegség végre kipusztuljon a tudatunkból? Ezekre a kérdésekre kereste a választ az a konferencia, amelyet a Márai Sándor Alapítvány rendezésében, a Charta 77 Alapítvány támogatásával tartottak október végén Dunaszerdahelyen, Egy előítélet anatómiája címmel. A tanácskozás és az egy évvel ezt megelőző, ugyancsak Dunaszerdahelyen tartott, A dunaszerdahelyi zsidóság tragédiája című konferencia (rendezője a Független Magyar Kezdeményezés) közötti párhuzam nyilvánvaló, ám a mostani tanácskozás időszerűsége, ha lehet, még hangsúlyosabban domborodott ki, hiszen a két évvel ezelőtti rendszerváltások eufóriáját követő kijózanodásban egyre inkább előtérbe kerülnek áz előítéletek, a nyelvi és faji türelmetlenség, a nemzeti kizárólagosság. A kommunista gyámság alól kínnal-görccsel szabaduló közép-európai népek nemzeti álmainak újraéledésével ismét kezd felszínre törni az olyannyira ismert, és mégis kiszámíthatatlan, az előreláthatatlan következményeket rejtő bűnbakkeresés gyakorlata, melynek célpontja a kisebbség, az etnikai, faji, vallási alapon különböző népesség. A konferencia fókuszában, mint azt alcíme is jelezte (Antiszemitizmus Közép-Európában a Holocaust után), a zsidókérdés háború utáni rendezése-rendezetlensége, a búvópatakként fel-felbukkanó nyílt vagy burkolt antiszemitizmus állt. Az érdekesebbnél érdekesebb előadásokat hallva — melyek a zsidó identitástudattól kezdve a kommunista pártok zsidóellenességén keresztül a jelenkori, aktuálpolitikai veszélyek taglalásáig; az elemző kutatómunka eredményeinek ismertetésétől a közvéleménykutatások tüktözte kép felvillantásáig hangzottak el hazai, magyarországi és nyugat-európai előadóktól — azonban önkéntelenül megfogalmazódott a hallgatóban a bizonytalan érzés: rossz kérdésfelvetésre aligha lehet pontos és tiszta válaszokat adni. Mert bármennyire is elgondolkoztató a közvéleménykutatás eredménye, miszerint Szlovákia lakosságának 26 százaléka nem kívánna zsidó szomszédot, s körülbelül ugyanilyen százalék szerint a rendszerváltás a nemzetközi zsidóság műve, vagy bármennyire is paradox tény, hogy például a magyarországi moszkovita „négyesfogat" (Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Révai József, Farkas Mihály) zsidókból állt, s mégis zsidóellenes volt, azért hasznosabb lenne a miérteket keresni. Teszem azt: miért volt túlzott arányú a zsidók részvétele a háború útáni kommunista rendszer erőszakszervezetében, a politikai rendőrségnél, mint azt Darvas József állította. Vagy: miért tulajdonít a közvélemény egyértelmű jelentőséget a zsidók irányításának a rendszerváltások, forradalmak idején (őszirózsás forradalom, kommunista fordulat, mostani rendszerváltás), amikor azok a történelem kivívásai, az európai történelmi folyamat törvényszerű állomásai? Az embernek önkéntelenül az jut az eszébe: a „válaszok" adottak, ám a kérdések hiányoznak. A kérdések elmaradása is okozza, hogy a közvéleménynek torz képe van a zsidókról. Részben ez eredményezi az olyan anomáliákat, mint például egy magyarországi közvéleménykutatásból kiderült, miszerint Kádár Jánost és Pozsgay Imrét sokan zsidónak tartották-tartják, vagy hogy a csehszlovák közvélemény nem igazán tudja ( kommunista propagandának köszönhető|en, amely burzsoá-ellenes bélyeget ragasztott rá), hogy az ominózus Slánsky-per a maga tizenegy halottjával lényegében zsidóellenes per volt. Talán fölösleges hangsúlyozni, hogy az előítélet a tudatlanság édes gyermeke, az előítélet viszont túlérzékenységet szül a másik oldalon. így egyszerűsödik aztán a kép odáig, hogy általános antiszemitizmussal vádolható Magyarországon a legerősebb kormánypárt, egy-két Csurka-kiszólás alapján, vagy a Szent Korona Füzetek bárdolatlanságai ürügyén. így vetődhet fel a morális elégtétel elmaradása olyan összefüggésben, mely szerint „a hadifoglyok és a kitelepített magyarok iránti érzelem háttérbe szorította a Holocaustot, s a kártérítést is befolyásolta", vagy hogy Magyarországon elvitatják a zsidóktól a „különleges fájdalom" jogát. Az ilyen sarkítások logikája szerint a magyarság is jogot tarthatna a megkülönböztető jelzőre (lásd Don-kanyar, kitelepítések, munkatáborok), más népekkel szemben. Meglehetősen szokatlan megközelítése a dolognak, hogy egyik fájdalmat a másik ellenében, fölé- vagy alárendelt viszonyban kell értelmezni, s nem együtt, a nekik megfelelő dimenziókban. S olykor a kérdések is rosszak, illetőleg a válaszokból kialakított konzekvenciák. Mert ha egy budapesti diák arra a kérdésre, hogy szerinte hány zsidó él Magyarországon, az elképesztő négymilliót feleli, az csak azt jelzi, hogy az illető teljesen tájékozatlan, ergo: nem érdekli a téma. Ebből még nem lehet antiszemitizmusra következtetni. Talán a kettős megközelítés lenne a legjárhatóbb a kép tisztázásához: keresni az antiszemitizmus történelmi gyökereit, másrészt kimutatni, leleplezni mai mozgatórugóit. Mert a föntebb említett szlovákiai közvéleménykutatási eredményekben sem igazán az az elgondolkoztó, hogy mekkora mértékű a zsidóság iránti viszolygás, hanem, hogy mely rétegek, a lakosság melyik része sorolható ide? A Zora Bútorová által ismertetett adatokból egyértelműen kiderül, hogy az antiszemitizmus elsősorban a kommunisták és a DSZM (Mečiar pártja) tagságának soraiban sarjadzik, vagyis a kérdés hátterében a szociáldemagógia reflexeit lehet kitapintani. A rendszer-és szemléletváltás görcsei így vetülnek ki az előítéletek tartományaiba, s a politikaigazdasági-szociális torzképek így rángathatok elő kézenfekvő magyarázatként a demagógia számára. A negyvenéves kommunista paternalizmus után a szlovákság körében főleg az idősebbek, a szegényebbek és az iskolázatlanabb rétegek vezethetők félre a kérdésben, míg az antiszemitizmus aránya a NYEE-re és az Együttélésre szavazott polgárok között a legkisebb, s a dél-szlovákiai magyarság, ellentétben a szlováksággal, kevésbé antiszemita. Talán a kisebbség másságtudata, identitáskényszere eleve elnézőbb, megértőbb a mindenkori mássággal, különbözőséggel szemben? Vagy a szociális feltételek adnak pontosabb választ? Természetes, hogy egy konferencia nem nyújthat teljes képet egy témakörről, csupán a problémafölvetést szolgálhatja, tendenciák alakulását érzékeltetheti. Márpedig a tendenciák nyugtalanítóak, s nem csak a zsidóság szempontjából. Minden esetre nem minden tanulság nélkül való volt hallgatni Konrád György írót, a nemzetközi PEN Klub elnökét, aki „elmesélte", hogyan maradt életben egyedül szülővárosa összes zsidógyereke közül, s ezt követően már szót sem ejtett a zsidókról: az európai kisebbségvédelem lehetőségeit taglalta, okosan, előre tekintve. Mert a Holocaustot, a civilizáció barbárságának ezt a bizonyítékát senki sem teheti meg nem történtté, de hogy ne lehessenek újabb holocaustok, népirtások, bármilyen kisebbség ellen irányuló gaztettek, ahhoz tágabb összefüggésekbe kell helyezni a részkérdéseket is. KÖVESDI KÁROLY Prikler László felvétele A felnövekvő nemzedékek évtizedeken át hallhatták, hogy a kultúra központi (pártközponti, Csemadok-központi stb.) kérdése a társadalomnak. Ebből adódóan csakis ilyen, központi szinten lehetett meghatározni a kultúra ápolásának a helyét, idejét és módját. így nem csodálkozhatunk, hogy a hely is központvolt— kevés kivétellel: város—az idő is központilag szűkreszabott, s a mód központilag szigorúan ellenőrzött. A falvak népe boldog lehetett, ha egyes megfelelő álmunkásmozgalmi hagyományokkal rendelkező községekben számára majálisokat rendeztek, ahol esetleg vigadva búsulhatott. Sajnos, ezektől a kívülről ránk erőszakolt beidegződésektől nagyon nehezen szabadulunk meg. Kulturális életünk igazi ereje és sokszínűsége akkor mutatkozhat meg, ha a helyi hagyományokra épülő községi és városi művelődési egyesületek önálló kulturális munkája nyomán megszabadulunk a felülről irányítottság megkötöttségeitől és az előző évtizedek „sugallmazásai" nyomán bennünk kialakult kisebbrendűségi érzésektől. Két évvel ezelőtt ezzel az — akkor még ki nem mondott — szándékkal a Csemadok deregnyői szervezete elhatározta, hogy megrendezi az I. Deregnyői Kulturális Napokat. Ez törvényszerűen kiváltotta a járási szervek (jnb, SZLKP és ŠtB) nemtetszését. Ennek ellenére már az első rendezvény is sikeres volt, hisz két napon keresztül 50—70 főnyi közönség hallgatta Koncsol László, Varga Béla, D. Varga László és Bogoly János előadásait. A vasárnapi koszorúzás, mellyel a község lakosai október8-án a II. világháború áldozataira akartak emlékezni, elmaradt, s helyette az államvédelmi hatóság öt tagja állt rendhagyó díszőrséget. Ilyen előzmények után a községi hivatal, a mezőgazdasági szövetkezet és a református gyülekezet támogatásával idén októberben megtartott rendezvény nagy érdeklődést váltott ki Ung-vidék és Bodrogköz MÁSODSZOR DEREGNYON művelődni vágyó lakosai között. Már az első este kb. 140 főnyi hallgatóság kísérte figyelemmel Molnár Imre budapesti kormányfőtanácsos előadását a szlovákiai magyarság 1945 és 1948 közötti meghurcoltatásairól. Nem lehet addig igazi békességünk, amíg ki nem mondjuk az igazságot a maga teljes egészében, mert csak a kimondott igazság keltette megkönnyebbüléstesz képessé a megbocsátásra és a nemzetek közötti igazi megbékélésre, amit nekünk ilyen alkalmakból is szorgalmaznunk kell — mondotta az előadó. A Zürichben élő közgazdász, dr. Csihák Györgye Iképzeléseit, régiónk jövőjét illetően, élénk vita követte. Ennek során a jelenlevők az európai, és ezen belül a közép-kelet-európai integrációs törekvések gazdasági mozgatóiról kaphattak tájékoztatást. A szombati nap rendhagyó helytörténeti előadással kezdődött. Az előadók és a meghívott vendégek autóbuszkirándulás keretében tekintették meg Bogoly János szakértő kalauzolásával az Ung-vidék és Bodrogköz történelmi nevezetességeit. Ezt követően a délutáni előadások sorát Csémy Lajos, a Károly Egyetem teológiai professzora nyitotta meg a Vizsolyi Biblia elkészültének történelmi eseményeit és nyelvészeti vonatkozásait ismertetve. Nagy Ferenc marosvásárhelyi kutatómérnök az erdélyi magyar tudományos életről számolt be. Az est utolsó előadójaként Pozsgay Imre országgyűlési képviselő adott tájékoztatást az elmúlt évtizedről, részletesen kitérve az előző rendszer ama politikai hibájára, amelynek következtében a mai magyar társadalom csak felületes ismeretekkel rendelkezik a környező országok nemzetiségi sorban élő magyarságáról. Igényként fogalmazta meg a mai magyarországi politikai körök felé, hogy azok egyenrangú partnerként kezeljék a nemzetiségi sorban élő magyarságot, megismerve annak fejlődési sajátosságait, valós igényeit és szellemi-lelki értékeit, melyekkel gazdagítani tudják az egyetemes magyarságot. Ebbe beletartozik az is, hogy a magyarországi politikai körök ne kioktatni akarják a környező országok magyar nemzetiségeit, de politikai tőkét se kívánjanak kovácsolni a nemzetiséggel való foglalkozás látszatát keltve, hanem legyenek készek tanulni a kisebbségben élő magyarságtól. A „fehér asztal" mellett került sor a Lónyay Gábor Művelődési Egyesület alapító szándéknyilatkozatának megfogalmazására és aláírására. Az egyesület célja Deregnyő kulturális hagyományainak ápolása és a község fejlődésének támogatása. Ehhez a szándéknyilatkozathoz adta jóváhagyó aláírását a Lónyay család Ausztriából ez alkalommal hazalátogatott leszármazottjai is. Az utolsó nap a kegyeletteljes emlékezés jegyében telt el. Délelőtt református istentiszteleten vettek részt a vendégek, délután a II. világháború deregnyői áldozatainak emléktábláját avatták fel megható ünnepség keretében. Ez alkalom ünnepi szónoka Koncsol László neves irodalmárunk, községünk szülötte volt. A kulturális napokat Kövesdi Szabó Mária és Pólós Arpád irodalmi délutánja zárta, melyen csehszlovákiai magyar költők műveit szólaltatta meg nagy sikerrel a kassai Thália Színház két művésze. Talán csak két dolog okozott fejtörést a rendezőknek. Egyik a hazai magyar sajtó általános érdektelensége és a Csemadok járási választmányának távolmaradása, pedig Deregnyőn valódi közművelődést szolgáló esemény zajlott le. CSOMA LÁSZLÓ ref. lelkész LAPSZÉLEN ÉS A TÉNYEK, URAIM? Köztudott, fogyunk mi is, itteni magyarok. Fogyunk, de nem csupán azért, mert gyorsabban és többen halunk, mint születünk, hanem, hanem... Idézetek egy dolgozatból: „Az egyik legjellegzetesebb peremmagyar vidék a Zoboralja, ráadásul itt a legnagyobb az asszimiláció veszélye. A hajdanában magyar jelleggel is bíró... települések némelyikében a magyarság beolvadása szinte már megállíthatatlannak látszik. Vicsápapátiban a 2333 lakosból 165, Nyitraegerszegen a 959 lakosból 155, Nagyhinden 758 lakosból 118, Menyhén az 1476 lakosból 236 fö vallotta magát magyarnak... A járási székhelyre beköltöző magyarokat elnyelik a lakótelepek és a szlovák iskolák". Másolhatnék még ide hasonló tényeket, számokat, és akkor mindjárt világosabban látszana az is, ki kit asszimilál itt, illetve ki asszimilálódik. Sokatmondó volt magának az idei népszámlálásnak a végső eredménye, már amennyire a mi szempontunkból eredménynek tekinthető, hogy a tizenöt dél-szlovákiai járásban 561 216 magyar találtatott, mindössze 11 ezerrel több, mint 1980-ban. Némely szlovák parlamenti képviselőnek azonban még ez sem elég. Például, a múlt szerdán az eszentében nekiestek az egyik magyar képviselőnek, felszólalása után, mondván az egyik olyasmit is, hogy ne a magyarokról beszéljen, mert azok virulnak, hanem a Dél-Szlovákiában elnyomott, beolvadásra kényszerített szlovákokról. Szavak, szavak, szavak. Szenvedélyek, indulatok. Semmi konkrétum, tény, semmi szám, adat. Ezért állhatott fel aztán egy másik magyar képviselő, aki javasolta, alakítsanak bizottságot, mely megvizsgálná a valós helyzetet, és akkor egyszer s mindenkorra befejeződhetne a vita. Velem együtt még az eszenpé vehemens képviselője is egyetértett a javaslattal. A következő pillanatban azonban előbukkant bennem: vajon miért nem alakult eddig ilyen bizottság, mely, uram bocsá', tudományos igénnyel készített volna felmérést Pozsonytól Nagytárkányig a szlovák—magyar együttélésről, az elmagyarosításról és elszlovákosításról, az oktatásügy területéről stb. az elmúlt év tavaszától mennyi szelet lehetett volna kifogni a szlovák nacionalizmus gátlástalanul ágyúzó hajóinak vitorláiból?! De nem erről akartam írni. Hanem arról, hogy a szórvány- és peremmagyarokról szóló fentebb idézett dolgozat vita tárgya volt a Csemadok OV októberi vezetőségi ülésén, ahol végül olyan döntés született, hogy alakuljon kutatócsoport, mely az érintett vidékek és települések magyarjainak „életét, művelődési lehetőségeit, szociális helyzetét, identitástudatának állapotát" tanulmányozná-vizsgálná, majd az eredményt közzé tenné. Emlékszem, hasonlókról Gál Sándor író már a Csemadok bársonyos forradalom előtti utolsó közgyűlésén beszélt, nagyon keményen. Mégsem történt semmi, azóta sem. Most vajon fog-e? Kételkedem. Akartunk mi már itt annyi mindent, nagy lélekkel, elszántsággal, aztán a szavaknál tovább ritkán jutottunk. Kikből áll majd az a kutatócsoport, mikor kezdi a munkát és mikor végzik majd tagjai, és ki fizeti majd őket, többnapos kiszállásaikat, merthogy, ugye, az ilyesmi másként nem megy? Ha mégis megalakulna, el is indulna a csoport, ettől függetlenül meggyőződésem, hogy sem ezt, sem más hasonló és fontos munkát amatőr vagy ad hoc alakulatokkal megoldani nem lehet — alaposan. Kellene már ezért is nagyon az a régóta emlegetett csehszlovákiai magyar tudományos intézet, melynek például az adatbankjából bármikor lehívhatók lennének, tények, számok, adatok — akár a politika színterére: íme, uraim. A szív, az érzések helyett beszéljenek ők. Apropó, politika! Egy kis túlzással, talán, de a miénk is mindaddig amatőr marad, amíg nincs mögötte rugalmas tudományos és információs háttér (bázis). Itthallottamra, otthallottamra építve legkevésbé a nacionalizmussal szemben lehet csatát nyerni. Kerülve politikai hasonlatot, úgy járhatunk mi is, mint ama újság, mely azt írta, hogy X. focicsapat három egyre győzött Y-nék ellen, sőt még a gólok szerzőinek nevét is megírta, közben a meccset le sem játszották. De a hír olvastán néhány szurkoló egymásnak ugrott... BODNÁR GYULA