Új Szó, 1991. október (44. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-17 / 244. szám, csütörtök

I KULTÚRA LÚJSZÓI 1991. OKTÓBER 17. „EZ JÓL SIKERÜLT" A VARSÁNYI EGYÜTTES ELSŐ LEMEZÉRŐL Mondhatnánk azt is: íme, egy zenekar, amely tiszta forrásból merít. Mélyről feltörő, gyöngyöző forrásból, amelyet paraszti közösségek óvnak, féltenek zavaros erektől, idegen csermelyektől. Mondhatnánk, mert így igaz, de Varsányi László nem használja ezeket a szavakat. Öttagú zenekara, a Varsányi Együttes megalakulása óta „eredeti hangzásban adja tovább azokat a dalokat, amelyeket nemzeti kincsként őriz a magyar etnikum". Eredeti hangzásban - tehát pontosan úgy, ahogy azt őseitől hallotta a csallóközi, a mátyusföldi, a gömöri és a bodrogközi paraszt, úgy, ahogy azt régen énekelték tőlünk délre és keletre, alföldiek, erdélyiek és moldvaiak. Hetvennyolc óta tizenhárom év telt el, a Varsányi Együttes életében azonban csak most kezd felgyorsulni az idő. Megalakulásuk után, a néptáncmozgalom hatására táncházakban muzsikáltak, később, a Szőttes kísérőzenekaraként már külföldre is eljutottak. 1986-ban, az olaszországi Goriziában megrendezett néptáncfesztiválon a legjobb zenekar díját nyerték el, Budapesten, a nemzetközi táncháztalálkozókon vissza-visszatérő vendégek, Ausztriában, Svájcban és Németországban önálló műsoraikkal aratnak jelentős sikereket. Hazai lemezkiadó-vállalataink úgy tűnik, még nem figyeltek fel a Varsányi Együttesre. A budapesti Hungaroton szépen lekörözte őket. Régen volt, soká lesz... címmel a közeli hetekben adja ki a zenekar első nagylemezét, amelyen mátyusföldi, mezőségi, gömöri, kalotaszegi és moldvai dalok hangzanak fel Kallós Zoltán, Martin György, Éri Péter, Halmos Béla, Sebő Ferenc, Ág Tibor, Sebők Géza, Quittner János és a zenekar gyűjtéséből. Mellesleg erre sem volt még példa: a magyarországi hanglemezkiadás történetében ez lesz az első népzenei album, amely határontúli magyar parasztzenekar lemeze. - Hegedű; Varsányi Ildikó, kontra: Varsányi László, bőgő: Farkas Róbert, cimbalom; dob: Varsányi György, ének: Nagy Mirtill. A lemezborító családi összefogásról is beszélhetne. - Igen, Ildikó a feleségem, bár hetvennyolcban, mikor muzsikálni kezdtünk, nem voltunk házastársak. Gyuri öcsém az én hatásomra fordult a népzene felé. A családi „vállalkozásnak" egyébként van egy óriási előnye: mi a munkát és a napi tennivalót könnyebben és gyorsabban összehangoljuk, mint mások, a nagymamák pedig, mindig, mindent megtesznek, hogy a gyerekek miatt a két-háromhetes külföldi meghívásokról se kelljen lemondanunk. Aztán szerencsések vagyunk abban is, hogy kedvünkre gyakorolhatunk, és ha egy dal lejegyzése vagy megszólaltatása gondot okoz valamelyikünknek, akkor ott a másik, aki azonnal besegít. A dalokat ugyanis nem kész, kiadott kottából, hanem eredeti gyűjtésekből, általunk lejegyzett anyagokból tanuljuk. Gyűjtőutakra természetesen mi is járunk, az anyagok nagy részét azonban Pestről, az Akadémiáról kapjuk. Talán nincs is olyan neves magyarországi népzenegyűjtő- és kutató, akivel ne lennénk szorosabb kapcsolatban. - Itthon ki volt az első ember, aki fantáziát látott a zenekarban? - Quittner János. Én mind a mai napig úgy érzem, merész lépés volt tőle, hogy hetvenkilencben, amikor vizsgaelőadásra készült a pozsonyi Zeneművészeti Főiskola néptánckoreográfusi szakán, bennünket, kezdőket hívott meg, hogy muzsikáljunk a táncosainak. A szlovák szakma és a kar vezetősége kezdetben egyáltalán nem örült János döntésének, de a végén aztán minden jóra fordult. - Tehát ha nincs Quittner... - ... akkor talán később állunk elő színpadképes produkcióval. Ami pedig ezután jött, arra megint csak azt tudom mondani, hogy szerencse. Három nagyon ügyes lány muzsikált az Apró Szőttesben és engem kértek meg, hogy készítsem fel őket Zselizre. Ildikó volt a prímásuk, akkor találkoztunk először, de nem sokkal később már velünk játszott. Minket pedig kezdettől fogva az autentikus, azon belül is a tánckísérő zene érdekelt. Az a fajta zene, amely a paraszti közösségek életében évszázadok óta fontos szerepet tölt be, amelyből ma sokan csak „Erre az évadra húsz előadást vállaltunk a Szőttessel" (Méry Gábor felvétele) a külsőségeket képesek visszaadni, nem pedig a dallamok és szavak mögött meghúzódó lényeget, a színtiszta zenei gondolatokat és a lélek mélyén gyökerező érzelmeket. Én az elmúlt másfél év alatt már nem is nagyon foglalkoztam mással, csak a zenével; diplomám szerint belsőépítész vagyok, de a kedvtelésem, akárhogy veszem is, elnyomta a hivatásomat. - A lemez kiadását ki szorgalmazza? ( - Tóth Ibolya, a Hungaroton zenei rendezője, aki a budapesti táncháztalálkozókról ismert bennünket. Ebben az egészben az a szép, hogy nem mi kopogtattunk, hanem hívtak, felkértek bennünket. És nem most, hanem évekkel ezelőtt jött az első ajánlat. A Hungaroton 1984-től ugyanis évente kiadott egy táncházlemezt, és mi csaknem mindegyiken szerepeltünk egy-két dallal. 1988ban a Kossuth Rádióban is elhangzott egy húszperces műsorunk, de még akkor is valószerűtlennek tűnt, hogy nekünk egyszer önálló nagylemezünk lesz. Tudtuk jól, mi a helyzet a Hungaroton háza táján... sorban állnak a zenekarok, hogy a kellő pillanatban benyújthassák a lemeztervüket. Mi sem harcolni, sem könyökölni nem tudunk, egyszerűen nem ilyen a mentalitásunk. Többszöri biztatás, sőt unszolás után jutottunk el végül is arra a pontra, hogy kazettára vegyünk egy anyagot, amelyet a Hungaroton aztán el is fogadott. - Nyugat-európai meghívásaikra hogy került sor? - Első svájci utunkat Sebők Gézának és feleségének, Máriának, a külföldön is elismert néptánckutató-házaspárnak köszönhettük, a többi fellépés pedig már magától jött. Láttak és hallottak bennünket és mert sikerünk volt, visszahívtak. - Most, hogy megjelenik a lemez, s az bizonyára újabb lehetőségeket hoz majd az együttes számára, a Szőttessel vajon hogy alakul a zenekar kapcsolata? - Bennünket eddig is szerződés kötött egymáshoz, s ezen a jövőben sem változtatunk. 1979-től körülbelül négyszáz alkalommal léptünk fel együtt; erre az évadra húsz előadást vállaltunk. Azért csak húszat, hogy azoknak a meghívásoknak is eleget tudjunk majd tenni, amelyek a mi címünkre érkeznek. A lemez megjelenése tehát nem jelenti azt, hogy vége, nem leszünk többé a Szőttes kísérőzenekara. Elszakadni nem akarunk tőle; eddig is csak azokból a produkciókból maradtunk ki, amelyekről úgy éreztük: nem igazán a mi stílusunk. - Mikor jelenik meg a lemez? - November végén. - Olyan lesz, amilyennek az első lemeznek lennie kell? - Nehéz erre egyértelmű választ adnom. Átgondolt koncepció alapján készült; sokat dolgoztunk rajta, de hát furcsa szerzet az ember. Még meg sem jelent, és már most azon gondolkodunk, legközelebb mit csinálunk majd máshogy. Pedig a hozzáértők azt mondják: nagyszerű, ez jól sikerült. SZABÓ G. LÁSZLÓ HOLNAP ESTE BEMUTATÓ A JÓKAI SZÍNHÁZBAN EGY ARC A SZOMSZÉD(OK)BÓL A Népszínházban (ma Budapesti Kamaraszínház) Bródy Tanítónőjének Káplán szerepében látta tavaly Beke Sándor igazgató-rendező Farkas Tamás játékát. Alakítása megtetszett a Jókai Színház direktorának, és meghívta őt az általa rendezett kassai Tanítónőbe. - Az egy nagy találkozás volt - emlékezik vissza Farkas Tamás. - Boldogan vállaltam a vendégszereplést, számomra megtiszteltetés és jóleső érzés volt. Beke Sándor rendezőként teljesen elbűvölt, kassai együttműködésünk felhőtlen volt. Az ottani társulat kicsi, így mindenki sokkal közelebb áll egymáshoz: nem fúj át a szél két ember között, ha beszélgetnek. Amikor a Thália Színház a Tanítónővel Komáromban vendégszerepelt, megismertem a komáromi kollégákat is, és villámgyorsan „egymásba szerettünk". Megnéztem az itteni előadásokat: a Csókos asszonyt, amely óriási volt, majd a Caligulót és a Fehér házasságot, mely lenyűgözött. A Vígszínháznak is becsületére válna ilyen előadás. S engedtessék meg, hogy ez itt a reklám helye legyen, mert üzenni szeretném mindenkinek, hogy nézze meg a Fehér házasságot. A pozitív komáromi tapasztalatok után felhívott engem Beke Sándor, s meghívott Háy Gyula Mohács cimű darabjába. Természetesen boldogan vállaltam a szerepet, gyalog is eljöttem volna. Ferdinánd Habsburg herceget játszom a Mohácsban. - Figyeltem önt a próbákon, nagyon érzékenyen, rutinosan reagál a rendezői utasításokra, félszavakból is értik egymást. Nem most kezdte tehát a színészmesterséget. - Körülbelül tízéves koromban kerültem a színpadra mint gyermekszínjátszó. Egy nagyszerű színésznő-pedagógus foglalkozott velem. Elmondhatom, már kisfiú koromban profi szintű képzésben volt részem. - A pályaválasztáskor tehát egyértelmű volt, hogy színészetet tanul. - Igen, színésznek készültem, a főiskolára viszont nem vettek fel. Bekerültem ellenben a Nemzeti Színház stúdiójába, majd három év után elszerződtem a volt Déryné Színházhoz. Rengeteget utaztam, játszottam, majd öt év után a debreceni Csokonai Színház tagja lettem, azután pedig szabadúszó. Gyermekdarabokban „szőttem a cselt s az ármányt". Jártuk az országot. Ahol megfordultunk, oda visszahívtak bennünket, a mi „haknink" tehát nem eszetlen ripacskodás volt, sehol nem vallottunk szégyent. A biztos megélhetés reményében mégis színházhoz szerződtem, így lettem a békéscsabai Jókai Színház tagja. Nagyon jó szerepeket játszottam, szerettek a városban, számon tartottak. Több elismerést kaptam, nívódíjakat, nyolcvanhétben pedig a hatvani zenés színházak fesztiválján a legjobb alakítás díját nyertem el. Ebből az időszakból a legnagyobb A Mohács próbája közben: (balról) Boldoghy Olivér f. h. (II. Lajos), Mák Ildikó (Anna), Kovács Ildikó (Mária királyné), Koncz István m. v. (V. Károly császár) és Farkas Tamás m. v. (Ferdinánd). (Nagy Tivadar felvétele) élményem a hochenemsi Schubertiade, amelynek záróakkordjaként a Három a kislányban léptem fel. S ezen a híres osztrák zenei ünnepségen, melyen akkor szerepelt először a könnyű műfaj, a „kemény" világsztárokhoz szokott, elkényeztetett közönség nyíltszíni tapssal jutalmazott engem prózai jelenetemért, amelyet németül adtam elő. Miután Békéscsabát otthagytam, visszavisszalátogattam a színházba. Az egyik előadás szünetében odajött hozzám egy úr és autogramot kért. Elöntött a rózsaszín boldogság: lám, még megismernek! Az aláírás után kiderült, hogy a Szomszédokból ismert fel az úr. - Milyen a kapcsolata a Szomszédokkal? - A szerepet nagyon jó játszani. Borzasztóan utálom a megszállott, mániákus bürokratákat, olyat mint amilyen Rozsomák, a tévéfilmben. Boldogan karikírozom őket, hiszen én is sokáig vívtam keserű harcomat az ilyen típusú emberekkel. És az sem utolsó, hogy népszerűséget hoz. Meg kellett szoknom, hogy lépten-nyomon felismernek. Egyébként - mert nem vagyok senki rokona, se ismerőse - nem szokott foglalkoztatni a film, de a tévé, a rádió és a szinkron sem. Elvétve ugyan „előfordultam" filmekben, például az amerikai-magyar koprodukcióban készült Golan-filmben, a Hanna háborújában és egy német-magyar közös filmben is. A Szomszédokba úgy kerültem, hogy a budapesti Tanítónőben látott egy végzős filmrendező-szakos hallgató, és felkért vizsgafilmje három szerepének eljátszására. Ezt az alkotást látta Horváth Ádám, a sorozat rendezője, és „kitalálta" nekem a szerepet. Hogy én a Szomszédokban játszom, az tehát tulajdonképpen a véletlen műve. SZÉN-Y NEMZETKÖZI ZONGORAVERSENY Négy esztendővel ezelőtt emlékeztünk Johann Nepomuk Hummel halálának másfélszázados évfordulójára. Hummel Pozsonyban, egy Kalapos utcai barokk házban - ma a nevét viselő múzeum - látta meg a napvilágot. Igaz, gyermekkorának csupán nyolc évét töltötte itt az osztrák zenész és a pozsonyi polgárlány fia, de szülővárosába, immár neves pianistaként ós zeneszrzóként gyakran visszatért. A klasszikusokon nevelkedett termékeny komponista stílusa amolyan összekötő kapocs Liszt ós Chopin stílusa felé. A minap Pozsonyban először rendezték meg a Hummel-zongoraversenyt, amely zenei életünk színességét próbálja meg gazdagítani, másrészt pedig Hummel szerzeményeit szeretné népszerűsíteni. Mert bizony bármilyen gazdag is Hummel szerzeményeinek lajstroma - hét versenymű, szonáták, rondók és zongoratriók hosszú sora mellett operát ós egyházi zenét is komponált - mai népszerűségük nincs arányban mennyiségükkel, s még szülővárosában is csupán elvétve kerülnek műsorra. A születés stádiumában levő, kétévenként megrendezendő nemzetközi verseny időpontját nem a legszerencsésebben választották meg a rendezők, hiszen ütközik a már hat évtizedes múlttal rendelkező Liszt Ferenc-zongoraversennyel, s ez a tény a jelentkezők számában és a minőségen is visszatükröződött. A pódiumralépés sorrendjét meghatározó ünnepi aktuson 29 fiatal húzott sorszámot, köztük hazai, szovjet, magyar, bolgár, osztrák, francia és távolkeleti versenyzők. Másnap azonban, nyilván a kellő bátorság és önbizalom hiányában, már csak tizennyolc jelölt ült zongorához, hogy összemérje tudását. A verseny elnöke neves pianistánk, Marián Lapšanský volt, a héttagú zsűri élén pedig az amerikai -jugoszláv Eugen Indjió állt. Maga a verseny háromfordulós volt. Az első forduló anyagát - félórás játszási időtartammal - egy Sac/7-prelúdium, egy Mozart—szonátatétel valamint Chopin, Liszt és Hummel egy-egy etűdje alkotta. A középdöntő egyórás játékidejének anyagát tizenkét versenyző abszolválta, s egy, mindenki számára kötelező Hummel-mű, a La Galante néven ismert Rondo Briliante mellett egy Beethoven-szonda, egy jelentős romantikus mű és egy huszadik századi alkotás képezte. A harmadik fordulóba jutott hat versenyzőnek Hummel négy zongoratriójából kellett választania - és egy versenyművet előadni. Figyelemmel kísérve minden egyes fordulót, megdöbbentett a közönség abszolút közönye, mert a Moyzes-terem hallgatósága, a zenekari est kivételével, kizárólag konzervatóriumi és főiskolai növendékekből és azok pedagógusaiból tevődött össze, pedig hát nem akármilyen műélvezet végigkövetni a versenyzők teljesítményét. Érdekes, talán korunkra jellemző jelenség, hogy ami a versenyzők felkészültségét illeti, szinte általános volt a színvonalas manuális teljesítmény, a stílusérzék viszont és a művek jellegére való ráhangolódás, valamint a szuverén tolmácsolási mód bizony már roppant széles skálán mozgott. A harmadik díjat a szovjet Natalia Kislenko és a hazai Jitka Cechová között osztotta meg a zsűri. Mivel az első díjat nem adták ki, a második díjat a mindhárom fordulóban kiegyenlített teljesítményt nyújtó, az Arad megyei Nagylakon született, de Pozsonyban élő és tanuló Nagy luhász lana Mária kapta meg, míg a legjobb Hummel-tolmácsolás különdíját a markáns egyéniségű prágai Michal Rezeknek ítélték oda. VARGA JÓZSEF