Új Szó, 1991. október (44. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-11 / 239. szám, péntek

KULTUR A mÚJSZÓm COPPELIUS MESTER BEFEJEZTE VOJTEK MIKLÓS PÁLYAFUTÁSÁRÓL Rossz idők járnak manapság a táncosokra. Pozsonyban, a Szlo­vák Nemzeti Színházban legalábbis nem bánnak kesztyűs kézzel velük. Érdemek ide, elismerések oda, a magántáncosból vagy a primaba­lerinából egyik napról a másikra „le­épített", jobb esetben nyugdíjazott művész lesz. A gazdasági helyzetre való tekintettel - 1991-ben így szól az „elbocsátó szép üzenet". Tilta­kozni, sírni, megsértődni szabad, a döntésen ez sem változtat. Az igaz­gató szava szentírás. Vojtek Miklós negyvennégy évéből huszonnégyet töltött, de mondhatjuk úgy is: huszonnégyet adott a Nem­zetinek. 1968. októberében, a kon­zervatórium elvégzése után Szlová­kia első ösztöndíjasaként két évre Leningrádba utazott, ahol Borisz Ja­kovlevics Bregvadze, a külföldön is ismert és elismert balettpedagógus tanítványa volt. Hazatérése után, te­hetségének megfelelően sorra-rend­re kapta a klasszikus szólószerepe­ket, s ahogy múltak az évek, úgy érett finom mimikával dolgozó élvo­nalbeli táncossá. Legjelentősebb alakításait a Chopinianá ban, A Not­re-Dame-i toronyőiben, a Botocská­ban nyújtotta, a Diótörőben, a Gisel­le-ben, a Hattyúk tavában a herce­get táncolta nagyszerűen, a Kadét­bálban ő volt a Dobos, a Csipkeró­zsikában a Kék madár, a Lux et requierrhen* a Halál. Akármelyik szerepét ragadjuk is ki a sok közül, „adósunk" egyikkel sem maradt. Egyiptomban, Olaszországban, Ju­goszláviában, Finnországban ugyanolyan sikere volt, mint itthon vagy a Kanári-szigeteken, Görögor­szágban, Ausztriában, Németor­szágban és Cipruson. Vojtek Miklós a 91/92-es évadban már nem tagja a Nemzeti Színháznak. Tudását, sok­éves szakmai tapasztalatát szeren­csére van hol továbbadnia. Reper­toárszerepeket és klasszikus balet­tet tanít a pozsonyi konzervató­riumban. - Milyen köszönetet kap mostan­ság a táncos, ha több mint két évti­zeden át szolgálta színházát, társu­latát? - Köszönetet? Nálunk? Itt, ahol évadnyitó társulati ülés sincs? A pesti tévéhíradóban láttam nem­rég, hogy az Operaházban ünnepé­lyes keretek közt, himnusszal kezd­ték el az új évadot. Ilyesmire nálunk most nem nagyon kerülhetne sor... félő, hogy a himnusz cseh részét kifütyülnék. Nálunk, sajnos, semmi­nek sincs fazonja, itt csak futnak, pörögnek az évadok, megy minden szürkén, egyhangúan... ezért sem akartam búcsúelőadást. Azt mond­tam: inkább elmegyek szépen, hal­kan, angolosan, úgy, ahogy jöttem. - Leningrádból? - Nem, a konzervatóriumból. Le­ningrádból majdhogynem lerobban­tán jöttem meg, én ott két évig mást sem csináltam, csak gyötörtem ma­gam. Az Achilles-inamat is ott tettem tönkre... egyszerűen nem tudtam vigyázni magamra. Rosszul bántam a testemmel, túlfeszítettem magam. Először is azért, mert úgy éreztem, nekem, aki tizenhat évesen kerültem be a konzervatóriumba, sokkal, de sokkal többet kell gyakorolnom, mint azoknak, akik pár évvel korábban léptek erre a pályára, másodszor pedig azért, mert tudtam: ha hazajö­vök, mindenki engem fog nézni, hogy akkor lássuk csak, mit tanultál? De akármennyit nyúztam is maga­mat, azt keli hogy mondjam, életem legboldogabb időszakát töltöttem Le­ningrádban. Egy gyönyörű város nagyhírű iskolájában tanulhattam, sok barátom volt és remek tanárokat kaptam. Ha annyi eszem lett volna, mint ma, esküszöm, magnóval jár­tam volna minden órára, hogy min­den szót, minden instrukciót felve­hessek, mert ott komoly észrevéte­lek, jelentős megjegyzések hangzot­tak el. - A balettrúd mellett kik álltak a közelében? - Gondolom, elég, ha csak egyet­lenegy nevet említek: Mihail Baris­nyikovét. Leningrádban azokban az években, „még csak" kivételes te­hetség volt, azóta világhírű táncos lett. Közvetlen, egyszerű embernek ismertem őt meg, egyszer filmre is vettem őt. Volt egy kézikamerám, egy hétszer nyolc milliméteres kicsi kis gépem, ha bekapcsoltam, úgy berregett, mint a tank, be kellett bugyolálnom egy törülközőbe, hogy ne lehessen hallani, de mindig ná­lam volt. Barisnyikov a Giselle kis pas de deuxjét táncolta, amikor fel­játszottam őt, s emlékszem, meg is akarta venni tőlem a filmet. Most nevetek, mert ma már, amikor min­den alakítását videokazetta őrzi, biz­tos nem kellene neki az a régesrégi szalag, bár ki tudja... - Itthon, a Nemzetiben voltak évei, amikor kisebb lelkesedéssel táncolt, mint annak idején Lenin­grádban? - Nem, nem voltak. Nekem még az sem tudta kedvemet szegni, ha elkerült egy szerep. Ilyenkor mindig a már megvalósult álmaimra gondol­tam, azokra a feladataimra, amelyek nagyszerű koreográfusokkal hoztak össze. Engem az sem zavart, hogy A hattyúk tava hercege után másnap csak egy tánckettősben léptem szín­padra... én abban is a maximumot adtam, mert a baletton kívül semmi más nem létezett számomra. - Épp azért, mert erre tette fel az életét, nem szenvedett attól, hogy ilyen hirtelen s nem éppen a leg­szebben fejezhette be pályafutását? - Szenvedni nem szenvedek, mert elég jó idegekkel vagyok meg­áldva, de azt azért nem mondhatom, hogy jólesett, amit velem tettek. Két évadot adtam még magamnak, a mostanit és a következőt, úgy terveztem, a huszonötödik év után teszem majd ki a pontot, de hát... - ... jött a rendelet. - Jött és senki sem kérdezte, mit akarok, hogy érzem magam, pedig nem vagyok még fáradt egy csöppet sem. És akárhány év van is mögöt­tem a pályán, még mindig kimehet­nék trikóban a színpadra, sőt! Jozef Bubák, a neves pozsonyi festőmű­vész, aki alaposan megválogatja a modelljeit, ma is azt mondta: örül, ha velem dolgozhat, mert nincs raj­tam egyetlen felesleges deka sem. Az igazgató döntése persze megfel­lebbezhetetlen, én pedig könyörögni nem tudtam és nem is akartam so­ha. Felvettem hát az öthavi fizetése­met és elköszöntem. Egyébként meg kell hogy mondjam, sosem volt ennyi pénzem. Huszonkétezer koro­nát számoltak le előttem, ez volt a „végkielégítés". És hogy még eb­ben is szerencsés vagyok, bizonyítja a tény, hogy Gabriela Zahradníko­vát, aki több mint két évtizeden át a színház vezető táncosnője volt, személyes okok miatt teljesen si­mán, egyetlen fillér nélkül küldte el a balett-társulat művészeti vezetője. S hogy nagyvonalúságát bizonyítsa, felajánlott neki egy takarítónői állást, vagy ha ezt rangon alulinak érzi, a színház alagsorában kisnyomású kazánok fűtését ellenőrizheti. Kom­mentáljam? Ugye, felesleges. - Ehhez képest ön valóban job­ban járt, ráadásul a tudására is igényt tartanak. - Igen, a konzervatóriumban, ahol már korábban is tanítottam. Most huszonhat órám van hetente; a déle­lőttöm általában szabad, aztán kora délutántól este hatig a növendé­keimmel vagyok. Különben a nya­ram sem telt tánc nélkül. Az ausztriai zenés színházak egyesülete Wols­eggben szervezett egyhónapos ba­lettszemináriumot, s azon vettem részt, hogy lássak, tanuljak és le­gyen mit továbbadnom. - Igaz, hogy ott, a szemináriumon pesti kollégái el voltak ragadtatva Coppelius mesterétől? - Harangozó Gyulához hasonlí­tottak, s ez nagyon jólesett. Pedig csak részleteket táncoltam a sze­repből. - Itthon az egészet is eltáncolhat­ná, és még ebben az évadban, hi­szen a Nemzeti Színház a Coppelia bemutatására készül. - Szerintem már rég eldöntötték, kié lesz a szerep, s ha sikerül kiállí­tanom a karikatúráimat, akkor még az is kérdésessé válik, hogy lehe­tek-e majd A lélek extázisa című darab próbavezetője. Balogh Ró­bert, a mű koreográfusa ugyanis engem kért fel erre a munkára, de ahogy ismerem a művészeti veze­tőt... ha felfedezi magát a rajzai­mon, kicsi a valószínűsége, hogy szerződést köt velem. Bár ez is olyan nevetséges számomra... köz­társasági elnökünkről hány karikatú­ra jelenik meg, mégsem nyírja ki a fél országot! - Tehát nemcsak tanít, rajzol is. - Ezt sem tegnap kezdtem el, de csak most lesz rá igazán időm, most, hogy új mederbe terelem az életem. Aztán itt van ez a rengeteg könyv, dokumentum... tánchelytör­téneti kutatásokat végzek, ez a leg­újabb kedvtelésem. Nyugodt va­gyok, akárhogy veszem is, szép évek vannak mögöttem. SZABÓ G. LÁSZLÓ 1991. OKTÓBER 11. Egy tüntetés margójára TRAKTORRA FEL! Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. Következésképpen, aki a virágot nem szereti, rossz ember lehet. Ugyanez a képlet akkor is, ha a virág helyett a természetet ültetem a mondatba. Tehát, aki a természe­tet nem szereti, rossz ember lehet. Viszonya az élethez, főként mások életéhez, enyhén szólva is, gyanús. Bízni, persze, szabad az ilyen em­berben, de veszélyes. Én, mindene­setre, nem bízom. Már annak a sza­vait és döntéseit is kételkedve foga­dom, aki elfelejtette a természetet, vagy amolyan vasárnapi utasként találkozik vele évenként egyszer­kétszer, vagy csupán a levesében billegő sárgarépadarabkák formájá­ban. Különösen veszélyes az Hyen ember, ha mérnök, miniszter, parla­menti képviselő. Politikus. Figyeljük csak meg ót. Őket. Ami­kor kiszállnak fekete autóikból és felkaptatnak a töltésre - épülő vízi erőművet látni. Például, Zakóban, vállra vetett zakóval, zakó nélkül, csak úgy, lezseren, de azért nap­szemüvegben, magyaráznak egy­másnak, mutogatnak valahova a tá­volba, ahonnan már a legerősebb szovjet távcső sem lenne képes tisz­ta képet behozni. Bezzeg ók látnak! Némely újságíróval együtt. Hogy nem tovább az orruknál? Viselkedé­sük, mozdulataik - mintha értené­nek az egészhez. Egyenesen bámu­latosak. Ők bezzeg nem érzik, hogy is érezhetnék, amit már a gyerek is: „Jaj, de hideg ez a beton. Add ide a nagykabetom". £s még ha csak hideg lenne... Másról van itt szó, hajjaj. Amiért még tüntetésre is ér­demes lázítani, rendőröket bevetni, csak hogy felépüljön a nagy mű és megkezdje, illetve gyorsabb tempó­ban folytassa a pusztítást. Kincset, ebben az esetben ener­giát - minden áron. Mi más ez, ha nem rablógyilkosság?! A pártállam idején beillett a hatalom morális ké­pébe. Egy gyilkosság a sok közül. De ma? Élet árán szerzett - bizony­talan értékű-kincs. Merthogy lehet-e beavatkozni úgy a természetbe, hogy valami ne haljon meg? Semmi szlo­vák-magyarkérdés, a természet tar­tományaiban szeretnék maradni. Ha rajtam állna, az emlegetett urakat teherautóra vagy traktor von­ta pótkocsira ültetném, nincs zárt fülke, csillogó autó, sem papamobil, és mondanám, kövessenek. Most én fogok mutogatni. És elvinném őket egyik-másik holtágára a Duná­nak, a folyóhoz közeli tavakhoz, me­lyekben évről évre kevesebb a víz, van ahol egy méterrel, van, ahol kettővel már, és fájdalom látni a szí­nüket, fogytán az oxigén, halak ful­doklását a hínárdzsungelben, ahon­nan ha kimozdulnának, szikkadó szigeteknek, partfalaknak, padma­lyoknak ütköznének, akárcsak a holtágiak, bár ők annyival szeren­csésebbek, hogy, idejében felismer­vén a veszélyt, egy kisebb áradás­kor ,,szülőföldjükről" átúszhatnak­menekülhetnek a nagy folyóba. Az­tán mondanám, nézzék, uraim, azo­kat az egymásra szakadt, kiszáradt hatalmas fákat, dehogy is voltak öregek, és szóljanak, ha látnak egy madarat, ja, igen, hát az ott valóban gyönyörű, az a buja növényzet, meg a földek, ma még... De ha elszivá­rog az utolsó csepptvíz is a holtá­gakból, tavakból, kubikgödrökból, a föld mélyrétegeiből, melyekbe az önök tekintete képtelen eljutni! Per­sze, önök, akik betonfalak között élnek, és a vízlépcsőnél még soha nem mentek tovább, így is mondhat­ják, csoda ez itt, paradicsom. Én, tanúja évek óta az egyre nagyobb méretű pusztításnak és pusztulás­nak - ezt már nem mondhatom. És ha a folytatásra gondolok, elakad szavam. Vagy éppen kiáltani fogok, ahogy a múlt vasárnap Nagymegye­ren kiáltottak az eróműellenes tünte­tésen. Reménykedve az ész győzel­mében. (bodnár) A Halál szerepében a Lux et requiemben SOKSZÍNŰ MAGYAR CSILLAG EGY LAPRÓL ÉS IDŐSZERŰSÉGÉRŐL Szellemi, irodalmi értékvédelem hívta életre fél évszázaddal ezelőtt az Illyés Gyula által szer­kesztett Magyar Csillag című folyóiratot. De a lap nem hagyott kétséget afelől, hogy a fasizmusban megtestesülő „új ordas eszmék" elvetemültsé­gével szemben a kultúra megóvása egyben tá­madásra szólít. „Minden jó irodalom összeeskü­vés a kor ellen" - hirdette a szellemi ellenállás kibontakoztatását szolgáló elvként a szerkesztő­ség. S ennek jegyében az emberiesség, a sze­mélyi szabadság és a nemzeti függetlenség esz­méjéért síkra szálló irodalmi törekvések fórumá­vá vált, nem egészen három éven át. Megjelené­sének a német megszállás vetett véget. A náci térhódítással szemben igyekezett - a Babits fémjelezte Nyugat örökségét vállalva - felsora­koztatni a háborúba sodort Magyarország de­mokratikus elkötelezettségű íróit. A Magyar Csil­lag „szekértáborában" ott voltak a népiek és a polgári humanisták, de munkásírók, sőt szocia­lista alkotások szerzői is. Megszólalt a hasábjain többek között Németh László, Radnóti Miklós, Veres Péter, Fodor József, Vas István, Zelk Zoltán, Nagy István. Igaz, megnyilatkozásaikban a szellem szerepvállalásáról vallott eltérő felfogá­sok mutatkoztak. így a sok félreérthetőséggel és ellentmondásossággal terhelt fajmítosz is hangot kapott a folyóirat hasábjain. Azonban határozot­tam érződött az irodalmi minőségigény egységet teremtő ereje. De ez végül is kevésnek bizonyult. A szellemi ellenállás vállalásának roppant koc­kázatait érzékelteti Illyés Gyulának a Magyar Csillag 1943. március 15-diki számában megje­lent naplójegyzete: „... Nem lévén más a kezem ügyében, másolópapíron írok, leheletszerűen vé­konyan. .. Hogy némi keménysége legyen, vala­mi újságot húzok alája. A vékony hártyán átütnek az újság első oldalának nagy címbetűi. »Eredmé­nyes mozgóharcok a tömegtámadásokkal szem­ben, Újabb térnyerés a déli szakaszon, Súlyos elhárító küzdelem az llmennél«. Szinte ezekre írom a hiábavalóságaimat, a történelem eleven testére. Érzem az istenkísértést, a toll iszonyú szakadék felett száll, szédülten tekint maga alá a mélységbe, míg meg nem bicsaklik, le nem hull". Történelmi munkákban gyakran megfogalma­zódott: a magyar szellemi élet antifasiszta egységtörekvései önmagában is a politikai és a fegyveres ellenállás erőtlenségéről vallanak. A kutatás azonban egyre árnyaltabb képet ad a figyelmen kívül nem hagyható, gátló tényezők szerepéről. S felvetődik a kérdés, vajon a törté­nelmi fejlemények alakulása véglegesen elteme­tett-e valamennyi korabeli, szellemi fogantatású, politikai súlyt végül is nem kapott elképzelést és törekvést? Alighanem épp a Magyar Csillag hasábjain ta­lálhatnak ma időszerűvé váló, politizhálódó gondo­latok múltbeli visszfényre. A lap ugyanis a Duna menti kisnépek sorsközösségének, közös gond­jainak felszínen tartásával túllépett az irodalom keretein. József Attila és Győry Dezső verseinek visszhangja egybeolvad a közéleti publicisztika eszmefuttatásaival. A közép-európai államszö­vetség létrehozására irányuló - egy ideig az angolok által is pártfogolt - gondolatok meglehe­tős hangsúlyt kaptak a Magyar Csillag 1943-as számaiban. Itt látott például napvilágot Milan Hodžának, a két háború közötti csehszlovák Köztársaság vezető politikusának az amerikai emigrációban 1942-ben született könyvét méltató recenzió. A mindmáig csak angol eredetiben ^hozzáférhető munka a közép-európai nemzetek föderációjáért száll síkra. Ki is váltotta annak idején a beneši ellenállás haragját. A könyv* támadások kereszttüzébe került a londoni csehszlovák emigráns sajtó hasábjain. Még az ottani szudétanémet szociáldemokrata emigráció is bekapcsolódott az elmarasztalásba. Milan Hodža koncepciójáról a két háború közötti Csehszlovákiában felnőtt Borsody István nyilvá­nított elismerő véleményt. Hangsúlyozta, hogy Hodža föderációs terve a közép-európai nemze­tek egyenjogúságából indul ki. Rendkívül fontos, demokratikus alapállást tükröző megnyilatkozás­nak számított annak idején e megállapítás. A ko­rabeli Magyarországon ugyanis több olyan elkép­zelés született, amely magán viselte a szelídített magyar felsőbbrendűség nyomait. Egyébként a szóban forgó recenzió Borsody István váloga­tott írásainak, az 1935-45 közötti időszakot felö­lelő, Európai évek című I. kötetébe is bekerült. A könyv nemrégiben jelent meg a Századvég kiadó gondozásában. S nem érdektelen, hogy az idén tavasszal a pozsonyi Kultúrny život terjedel­mes - Münchenben élő szlovák történész tollából származó - ismertetést közöl Milan Hodža könyvéről, melyre felelevenítést érdemlő közha­szonként hívta fel a figyelmet. Úgy tűnik, a kö­zép-európai államszövetség továbbra is vágykép marad. De egyre inkább érződik, hogy az egyen­jogúságon alapuló szövetkezés segíthet elháríta­ni az európai perifériára sodródás közös veszé­lyét. Illyés Gyula lapja nyilván nem véletlenül kapta a Magyar Csillag elnevezést. Alighanem a mai nemzedékek számára is bocsájt ki fénysuga­rakat. < KISS JÓZSEF

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom