Új Szó, 1991. október (44. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-01 / 230. szám, kedd

1991. OKTÓBER 1. IBBBHBBBHB m szói HIT és ELET Ő HUMANISTAK Humanisták is bejönnek néhanapján a templomainkba. Nem lelki szomjúság hozza őket, inkább csak az érdeklődós: vajon mit hirdetnek azok, akik hisznek Istenben. Ezek a humanisták sokszor minket megszégyenítő módon szolgálják az emberek ügyét. Öregeket gondoznak, betegeket látogatnak, szegényeket segítenek, harcolnak a békéért... De közben azt vallják, hogy mindezt lehet Isten nélkül is cselekedni. A hívő keresztyének szép szavai és szegényes cselekedetei csak megerősítik őket abban, hogy „ne beszéljünk Istenről, inkább segítsük az embereket". Kritikájukkal együtt is örömmel kell fogadnunk ezeket az emberbarátokat, mert végül is ők a mi legközelebbi szövetségeseink. Különbözőségeink közepette is közös a „témánk": nekik is, nekünk is az ember az ügyünk. A Biblia ismeri és említi ezt a szép kifejezést: „nemeslelkű emberek" (ApCsel 17,11). E szavakkal jellemezzük mi is a humanistákat. De akkor felvetődik a kérdés: van-e egyáltalán tenni-, vagy mondanivalónk feléjük? Van! Két „nagy" Ige szólal meg bennünk, amikor reájuk gondolunk. Mindkettő Jézus szava. „Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek az országot, amely nektek készíttetett a világ kezdete óta. Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, mezítelen voltam és felruháztatok .." (Mt25). Egy jóra törekvő, szeretetre méltó embernek pedig eztmondta Jézus: „Nem meszsze vagy az Isten országától" (Mk 12). E két Igén túl is van azonban bizonyságtételünk a humanisták felé. Minden gyarlóságunk közepette is négy olyan drága ajándékot kapunk Istentől, amit ők minden kiválóságuk mellett is nélkülöznek. Első: Jézus Krisztus számunkra élő Úr, Megváltó, Üdvözítő, akivel személyes kapcsolatban élhetünk. Ezek a felebarátaink is tisztelik Jézust, de csak úgy, mint a történelem egyik kiemelkedő alakját. Második: a Jézus Krisztussal való kapcsolatunk által olyan testi-lelki-szellemi erőket kapunk, amelyek messze túlhaladják a csak emberi lehetőségeket. „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít!" (Fii 4). Harmadik: mi imádkozó gyermekei vagyunk Istennek. Az imádkozás az a királyi út, amelyen újra meg újra közel kerülhetünk Krisztushoz, a mennyi világ fényeihez, erőihez. Negyedik: mi az örök élet boldog bizonyosságában élünk. Humanista felebarátaink csak erről tudnak: porból lettünk, porrá leszünk és aztán nincs tovább. Nem titkoljuk azt a szeretetből születő reménységünket, hogy akik „közel" kerültek az Isten országához, előbb-utóbb belépnek annak ajtaján. (Jézus az „ajtó", lásd: Jn 10,7). Amikor ebben reménykedünk, elsősorban nem arra gondolunk, hogy üdvözülnek, vagy elkárhoznak, hanem arra, hogy hit által már e földi élet zarándokútját is sokkal gazdagabban, barátságosabban és gyümölcsözőbben lehet végigjárni. Nem akarunk senkit erőszakosan „megtéríteni", de örülünk, ha minden embertársunk teljes életre jutna. (Farkas József: Több az élet; Budapest, 1988) A ragyogó júliusi napsütésben sétáljuk körül svájci barátaimmal az esztegormi bazilika kupoláját, és mérlegeljük a jelképek erejét. A Duna északi partján Párkány, a „modern" város és egy fájdalmas seb, a lerombolt híd egyik pillére, melyet soha el nem múló erőfeszítéssel próbál elérni a Déli part hídcsonkja, szinte megjelenítve az óhajt: Össze kell kötni azt, amit gonosz szándékkal szétromboltak! Sikerül? Netalán ilyen fájdalmas torzóba merevedik Kelet-Európa népeinek nagy próbálkozása, és a kinyújtott karok között marad a „senki földje" a káosz uralma?! E hidat a megosztás, s a pusztítás szelleme rombolta le, ós az ún. internacionalizmusnak is csak egy kompra tellett, Mire lesz képes az új molhatctt azzal, hogy a reformáció korától épített és ápolt kapcsolatot az utóbbi évtizedek ateizmusa Keleten, és a fogyasztói társadalom önzése Nyugaton megrongálhatta ugyan, de meg nem semmisíthette. Az indulás előtt a község aprajanagyja vegyes érzelmekkel veszi körül a két autóbuszt, melynek sofőréi maguk is először indulnak Svájc felé. Rövid eligazítás után kezdetét veszi a 26 órás utazás Pozsony, Bécs, Salzburg és Németország érintésével a gyönyörű Tiroli és Vorarlbergi hegyek között, hogy a következő nap délutánján Feldkirch határátkelőhelyen, Lichtenstein Nagyhercegség területén keresztül elérjük Svájcot, és este tíz órára Kirschlindachba érkezzünk. A többszintes gyülekezeti ház előtt a helyi református lelkész, Alfréd Schär és a KAPCSOLAT HITTEL A VILAGBAN rend? Tud-e építeni, gyógyítani? Van-e receptje a felhalmozódott bajok orvoslására? Kérdések, melyekre nagyon nehéz felelni földrészünk bármely térségében. Mi mégsem kerülhetjük meg, mert bizonyos formában napról napra válaszolnunk kell rájuk saját környezetünkben — munkánkkal, magatartásunkkal. Közelednünk kell — ha kell, kilométerek százait megtéve — Nyugathoz és Kelethez, Északhoz és Délhez. Bizonyára most sokan a lehetőségek latolgatása után hitetlenkedve kérdik: A mai helyzetben? Lassan megfizethetetlenné válik az egyszerű ember számára a legigénytelenebb utazás is!? Egyébként is hiányzik a nyelvismeret, s így meg sem tudjuk értetni magunkat másokkal! Barátaimmal mégsem osztjuk a csüggedő hangulatú véleményeket. Ha az alattunk levő csonka híd semmibe meredő pillérei szomorú tényt is közölnek a nézelődővel, a hit reménységével mi e tények mögött látjuk a lehetőséget, érezzük a bíztatást is. Igaz, pusztított és elszakított az emberi gonoszság, de teljesen eltörölni nem tudott. A két pillér itt maradt, alapnak, hogy könnyebb legyen kezdeni az újjáépítés munkáját; legyen kiindulópont, melyről bátran és szabadon léphetünk tovább! Más népekhez való közeledésünk kiindulópontja mi lehet? Mi az, ami képessé tesz távolságok, államés nyelvhatárok leküzdésére? Mi az a „csonka pillér", amelyik lehetőséget és alapot ad az újjáépítésre? A krisztusi hitben formálódó egyházi élet. Ezzel a hittel munkálkodtunk már a tél folyamán a Berntől nyolc kilométerre fekvő svájci község, Kirschlindach református gyülekezetében és tavasszal a Deregnyői Református Keresztyén Gyülekezetben. Szervezve és a félelmeket, bizalmatlanságot naponta leküzdve. De ez a krisztusi hit és az egyházi szolgálata iránt érzett bizalom vezette azokat is, akik egyedül vagy családjukkal elindultak 1991. augusztus 14-én Svájc felé két autóbusszal, nyolcvanan. A hit, amely joggal szágyülekezet gondnoka fogad bennünket, valamint az Egli család, akik a szervezési és előkészítési munkák oroszlánrészét végezték. Az érkezőket terített asztal is várja, ahol a német és magyar nyelvű üdvözlés megtörténik. Magyarul a vendéglátók részéről is, hisz Tolcsvai Nagy Csaba gondnok az 1956-os magyarországi forradalom után gyermekként menekült el, szüleivel és testvéreivel együtt. A késői vacsora után indult meg a tulajdonképpeni ismerkedés. Átérzem a találkozás nagyszerűségét, és feszültségeit is. A vendéglátók kissé bizonytalanul méregetik a messziről érkezetteket: Milyenek ezek az emberek valójában? Nem deformálta őket teljesen a több évtizedes bezártság? Valóban olyan elmaradottak, amilyeneknek a sajtóból áradó „ismertetések" alapján elképzelhetjük őket? Egyáltalán mi lesz ebből? Nem akarnak majd menekültként ittmaradni? Gazdasági helyzetük erre is enged következtetni! Minden bizonytalanság és fenntartás ellenére megindul egy bizonyos fajta közeledés tört németséggel, szavakkal is jelekkel. Jönnek azok a családok, akik vállalták házaspárok elszállásolását, és sorra mutatjuk be vendéglátóinknak vendégeiket, majd a több mint ötventagú ifjúsági közösség is elszállásolást nyer a gyülekezeti otthonban. Másnap reggel áhítaton veszünk részt a több mint ezeréves, szépen restaurált templomban. A helybeli lelkész szolgálata után a Deregnyői Ifjúsági Közösség énekel magyar és német nyelven, s végül a gyülekezet közösen énekli az évszázadok óta közös református énekeinket, nemzetisége szerint mindenki a maga anyanyelvén. Szombaton az alapításának 800. évfordulóját ünneplő Bern szép középkori építményeit, nagytemplomát és a szövetségi parlamentet nézzük meg kívülről is belülről is — ós a történelmi időket idéző vásári forgatagot a város főutcáján. Mély benyomást tesz mindnyájunkra Murten városka, mely mint élő középkor tárul elénk. Este nyolc órától ismét együtt van a templomban a két gyülekezet és a Szlovákiai Református Keresztyén Egyházból elsőként létesíthetünk testvérkapcsolatot egy nyugat-európai gyülekezettel. Bemutatkozásunk ezért felöleli egész egyházunk történelmét, a jelen nehézségeit, de reménységünket is a Krisztusban. A vendéglátók őszinte érdeklődéssel nézik az otthonokról, gyülekezetünkről, országunkról bemutatott diaképeket, a legnagyobb hatást azonban fiataljaink kétnyelvű éneklése gyakorolja a jelenlevőkre. A meghatódottság könnyei csillannak meg a szemekben, amikor megtudják, hogy ez az ifjúsági gyülekezet a lelkészük távollétében is rendszeresen megtartotta összejöveteleit, és nagy részt vállalt a gyülekezeti munkából is. Még sokáig tart a beszélgetés a kellemes nyári éjszakában míg mindenki pihenni tér. Vasárnap — a közös istentisztelet napja. Kicsit izgulunk lelkésztestvéremmel együtt, de végül is a közős szolgálat emlékezetes marad mindannyiunk számára, s ottlétünk jeleként ajándék kerül az Úr asztalára. Ha 1500 kilométer távolság is van a két gyülekezet között, Jézusban nyert közös hitünk és szeretetünk jeleként az ajándék emlékeztesse az otthoniakat, hogy valahol Európa keleti részében testvéreik élnek, és várják a kővetkező év nyarán a viszontlátogatást. Most kicsit mi szorongunk, vajon milyen benyomást tettünk a nyugati emberekre?! Mi történt a vendéglátó családok és a vendégeik között?! Egyelőre csak annyi látható, hogy vendéglátók és vendégeik beszélgetnek egymással, s ami megható, hogy megértik egymást! Milyen nyelven? A szeretet nyelvén! Címeket cserélnek, terveket készítenek a jövő évi találkozásra. Az élményeket mesélve hazafelé az autóbuszban derül ki, mi mindent néztek meg és ismertek meg híveink. Megfordultak egy farmergazdaságban; érdeklődtek a közösségi és gyülekezeti élet dolgai felől, hétköznapokról és ünnepnapokról, mindenről, ami az emberi élethez tartozik. Értettek és megértették magukat, mert a hit és emberség évszázadok óta összekapcsolta ezeknek az embereknek az életmódját, hasonlóvá tette gondolkodását, mivel az „ott" és ez „itt" EURÓPA. Rövid megálló vár még reánk Zürichben a reformáció egyik fellegvárában, amely város jelenleg inkább bankjairól híres. Mi azonban tudjuk, hogy e város önfeláldozó reformátora inkább meghalt hitéért, mintsem az általa felismert igazságot elárulta volna. A többórás utazás után Pozsonyba érve a mosolygó arcok arról árulkodnak, hogy nem csupán földrajzi határokat sikerült leküzdenünk, hanem azt a láthatatlan „belső határt" is, amely mindig azt jelezte: mi „keletiek" kevesebbek, mindig hátullevők vagyunk. E rövid három nap együttléte ráébresztett svájcit és szlovákiait, hogy mi valójában társak, sőt Jézusban testvérek vagyunk, összetartozunk és minden nyelvi különbözőség ellenére együtt vagyunk európaiak, de évszázadok óta együtt vagyunk krisztusiak — keresztyének is! CSOMA LÁSZLÓ református lelkész FEDDHETETLENSEGI VIZSGÁLATOK AZ EGYHÁZBAN IS? Nagyon fontos esemény lesz ősszel a parlamentben a feddhetetlenségi vizsgálatokról szóló törvény megvitatása. Ma már nem lehet kérdéses, hogy lesznek ezek a vizsgálatok. Ha törvény tiltaná be — hangzott el több képviselő ajkáról — a társadalomban úgyis folytatódnának. Ez pedig több kárt okozna, mintha rövid idő alatt, egyszer s mindenkorra kultúráltan megvalósítjuk azokat. Sok lelkipásztor társammal együtt igennel válaszolok arra a kérdésre, legyen-e az egyházban is lusztrálás. Ebben erősített meg az a beszélgetés is, melyet a minap a vonaton útitársaim folytattak. Nagyon kemény szavakkal ítélték el a besúgó, az ŠtB-nek dolgozó papokat. Bevallom, nagyon beletemetkeztem az újságolvasásba, hogy be ne kapcsoljanak a beszélgetésbe, és meg ne kérdezzék, mi a foglalkozásom. Az egyháztól, a lelkipásztoroktól nagyon sokat vár a társadalom. Azok a fiatalok, akik egyenes úton, egyenes gerinccel, becsületesen szeretnének élni. Hogy az egyház az elvárásoknak eleget tehessen, tiszta lappal kell indulnia. Egyházunk vezetősége minden szinten az egyház, a papság megcsorbított tekintélyének helyreállítása érdekében azon lesz, hogy az egyházban is legyen feddhetetlenségi vizsgálat! Hogy az egyházat, a lelkészek szolgálatát és életét ne árnyékolja be többé az árulás alaptalan — vagy megalapozott vádja. LEJKO ZOLTÁN, refo i átus lelkipásztor Fotó: Méry Gábor EGY KIS BAROKK TEMPLOM mi Fotó: Motesiky Árpád Nyitra völgye kis falucskáját, Pannt, vagy Nemespannt már 1239-ben említi egy okirat, mely szerint a község a királyi halászok birtoka volt. Sajnos nem tudjuk, hogy a nemespanni halászok hol halásztak, hiszen a falut átszelő' és a község határában eredő kis patakban aligha lehetett. Milyen elgondolkoztató az is, hogy a falu lakosságának száma mitől csökkent oly rohamosan? A századfordulón (1890-ben) még 825 volt lakosainak száma. Nemzetiségi összetételük: 549 magyar és 274 szlovák anyanyelvű polgár volt. A legutóbbi népszámlálás szerint 341 személy él a falucskában, 14,4 százalékuk magyar. A második vi lágháború után még volt magyar iskolájuk, de a hatvanas évek elején iskolás gyerekek hiányában megszűnt. A községben egykoron a Lakits és Kochanovszky családok mellett, akik tetszetős kúriákat építettek, ismert családok voltak, a Csuthy, Varsányi, Csiffáry, Szabó, 8abós és Titka dinasztiák. A formás, barokk stílusú templomocskát 1722-ben fejezték be a falu szélén, a templomdombon. Körülötte árnyas fák alatt pihennek haiottaik. A templomot 1932-ben újították fel, Massányi Ödön nyitrai festőművész volt a restaurátor, az oltárkép az ő munkája. Abban az időben cserélték ki a templom padjait is. Nagyon szépek a templom ablakai, a festett üvegablakok a szen teket ábrázolják (Szent Erzsébetet, Szent Alajost, Szent Józsefet és Szent Imre Herceget), de az üvegképek alatti feliratok is érdekesek. Az egyik így hangzik: „Szent Erzsébet könyörögj érettünk. Isten dicsőségére Pallya Rezsőné és családja. Isten dicsőségére emeltette Varsányi Imre és Nándor." Magyar szentmisét minden hó utolsó vasárnapján tartanak. A kis templomocskában átlag száz-százötven főnyi gyülekezet hallgatja az Isten igéjét, közülük negyvenen-ötvenen áldoznak is. A község lelkipásztora György Ferenc tisztelendő úr, aki Nagycétényből látja el híveit. A század elején orgonát is építettek a templomban, amely nagy mértékben Csiffáry Jenő híres kántortanító nevéhez fűződik, hiszen nem kis anyagi támogatással járult hozzá a templom javításához. A templomkertben pihennek hamvai. Külső javításokat utoljára 1965-ben végeztek a templomon, az utolsó belső javításokat már dr. Filo Vladimír esperes irányította (azóta püspökké léptették elő), ámde a magyar hívők megdöbbenésére a festés után eltűnt a homlokzatról a magyar felirat: .Jöjjetek, imádjuk az Istent". Helyette latin szöveg hirdeti: „VENITE, ADOREMUS DOMINUM!" MOTESIKY ÁRPÁD