Új Szó, 1991. október (44. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-04 / 233. szám, péntek

KULTÚRA 1991. OKTÓBER 4. AZ ÉLET - BELÜLRŐL TÓTHPÁL GYULA ÖTVENÉVES Nézze el olvasóm, hogy Tóthpál Gyula fotóművészről legelébb riportútjaink jutnak eszembe A hetvenes évek derekán, mindketten az Új Szó munkatársaiként, jártuk az országot, Nagytárkánytól Prágáig. Leggyakrabban azonban közös szülőföldünkre, a Bodrogközbe utaztunk, hol vonaton, hol szolgálati kocsival, kötelességünknek tudván: hírt, minél több hírt kell adnunk az ,,elhanyagolt" keleti végekről. Persze, vitt szívünk is, miért tagadnánk, ott éreztük magunkat a legjobban. Otthon. Még akkor is, ha barangolásaink során nem csupán vidám szavú falusi öregekkel> sudár lányokkal vagy a kisgéresi pincék tetején borozgató társaságokkal találkoztunk, hanem sok kínnal, fájdalommal, panasszal is, nyomorult lakáskörülményekkel a fejszési tanyán. Én kérdeztem, Tóthpál Gyula fényképezett. Ahogy az lenni szokott újságíró és fotoriporter együttműködésében. Nem tudta azonban megállni, hogy olykor ó is ne szóljon közbe, ne kérdezzen. Rá jellemző iróniával próbálta kiprovokálni riportalanyunkból az őszinte és pontos választ. Kezdetben azt hittem, nekem akar, úgymond, besegíteni, később rájöttem, a képekhez kellettek neki a kérdéseire adott válaszok, melyekkel nemcsak eltakarhatja magát az ember, hanem ki is takarhatja, tehát jobban láthatóvá válhat. A fényképezőgép lencséje előtt is. Fotoriporterként így készített Tóthpál Gyula számos olyan portrét, melyen az élet belülről látszik, és nem csupán pillanatnyi helyzetében-állapotában, hanem múltját, sorsát, történelmét is mutatva. A hírlap követelményeit meghaladó igénnyel dolgozott, minden - képre irányuló - mozdulatában a művész ambíciói is munkáltak. Akkor már több önálló és csoportos kiállítás volt mögötte, pozsonyi és prágai is, fotói szerepeltek külföldi szemléken, ezüstéremmel tüntették ki őket a berlini fotóművészeti világkiállításon. Bármi alá tehát már pusztán ezért sem írta volna oda a nevét. Ha jól számolok, idestova másfél évtizede szabadfoglalkozású képzőművész, aki ez alatt az idő alatt további kiállításokon mutatta be régebbi és újabb munkáit, köztük a szülőföldön, a szülőfaluhoz, Perbenyik-hez közeli Királyhelmecen, valamint Magyarországon. Szívesen lapozom fel időnként a Žitný ostrov (Csallóköz) című, száznál több színes felvételt tartalmazó albumát, mely nyolcvannégyben jelent meg a túrócszentmártoni Osveta kiadó gondozásában. Mindenekelőtt a tájat ábrázoló képek miatt. A magamfajta, a fotózáshoz, a fényképkészítés technikájához nem értő ember számára hihetetlen az az érzékenység és mesterségbeli tudás, mellyel Tóthpál Gyula meg tudja ragadni és érzékeltetni tudja az egyes év- és napszakokban, a hol felhős, hol tiszta, kék égbolt alatt - színeiben, árnyalataiban és árnyaiban, hangulataiban szinte percenként - változó csallóközi tájat. Gondolok például a Zöld távlat a kürti határban, a Romantikus naplemente, A dunaszerdahelyi vasútállomás, a Tél Csallóközben, az Esti fátyol, a Vihar előtt Hodoson, a Felsöaranyosi jegenyék, A kispakai táj átváltozásai című képeire. Más jellegűek, helyenként liraiságukban is keményebbek, számomra izgalmasabbak fekete-fehér képei, tárgyakról, emberekről, az emberi közegről. Mig amazokat egyszerűen jó nézni, ezek kontrasztokra épülő versként hatnak. Napfényes utcán két matróz, testükkel és árnyékukkal mintegy dupla diadalívet alkotva, hajol egy kisfiú fölé, akinek vállpántos rövidnadrágjából kilóg a fütyije. Már önmagában ennyi megállna képként, és mondhatnánk, jaj, de bájos. Igen ám, csakhogy kiállt a háttér: lepusztult falak, egy elmozduló alak babakocsival, és még egy, aki elbiciklizik, háttal nekünk. Vagy: az Irány a képzeletbeli táj című képen egy csónak látható két összefutó sínpár között. Vagy: a Gravitáció című képen az a vállkendós néni a nagy fehér mezőben, aki az enyhe lejtón, lábaival nehezen fogva a hóboritotta talajt, közeledik a bekerített Krisztuskereszthez. Vagy éppen elmenőben van tőle? Égy újabb képen: romos fai vakablakkal, tövéből kopár ágak nyúlnak fel. A fal jobb oldalán nyolc árnyékcsík. A kép címe: Nyolcsoros gyász. Sajnos, kevesen ismerik ezeket a képeket, egyáltalán, Tóthpál Gyula művészetét. Sokat emlegetett szellemi-művészeti életünk, kiállításszervezői, kiadói és szerkesztőségi gyakorlatunk mulasztásaira, hiányosságainkra utal ez ugyancsak. Megkockáztatom: szlovák lapok többet írtak róla, mint hazai magyar sajtótermékeink, és az is jelez valamit, hogy említett albumát Túrócszentmártonban adták ki. Pedig testestül-lelkestül hozzánk kötődik, ötven éve. BODNÁ R G YULA Tóthpál Gyula: Nehéz megérkezés MÁRAI SÁNDOR VÉDELMÉBEN Az alábbi írás szlovák fordítását Turczet Lajos július 15-én küldte el a Slobodný piatok szerkesztőségébe, reagálásként arra a Márait gyalázó cikkre, mely az említett lap július 9-diki számában jelent meg. Turczel Lajos (továbbá Balia Kálmán és Balassa Zoltán) írását a lap nem közölte, viszont szeptember 6-dikán pársoros részleteket közreadott belőlük annak a vitaösszefoglalónak a kapcsán, mely Spor o Sándora Máraiho címmel látott napvilágot, Ladislav Deák szlovák történész tollából. Minthogy Ladislav Deák a Turczel Lajos által hangsúlyozott tényre, Márai antifasizmusára és antikommunizmusára nem tért ki, a cikk eredeti szövegét (melyből időközben a Kultúrny život 39. száma közölt egy jelentős részt) most mi adjuk közre. (Balla Kálmán és Balassa Zoltán írásai már korábban megjelentek magyarul.) Cikkemet azzal kezdem, hogy a Slobodný pjatoknak kezdettől állandó olvasója vagyok, Jozef Sitko, Oto Fülöp, František Mucha és Vladimír Maňák írásai tiszteletet, megbecsülést váltottak ki bennem. Ez a lap nemcsak formálisan, de tartalmilag is független volt és távol tartotta magát attól a gátlástalan xenofobiától: a magyar-, cseh- és a zsidóellenességtől, mely a szlovák sajtó egy részében nem sokkal az 1989-es novemberi forradalmi változás után teljesen elharapódzott és kisebb mértékben a mérsékeltebb orgánumokban is helyet kapott. Sajnos, egy idő óta a Slobodný piatok független és objektív magatartása megingott, szerkesztősége most már a soviniszta uszításnak is teret enged. Erre eklatáns példaként szolgálhat az a cikk, melyet a lap július 9-diki számában Rehabilitácia iredentistu címmel ing. Arch. Ladislav Molnár írt. A szerzőt nem ismerem, de számomra e cikkével bebizonyította, hogy felelőtlen és felületes ember, akit a tényismeret és ráció helyett a soviniszta indulat irányít. Ezt az indulatát most az váltotta ki, hogy Kassán az ottani születésű nagy magyar író, Márai Sándor emléktáblát kapott. Eddig semmit sem tudott Márai ról, de most futólag összeszedett hamis adatok alapján fasisztának, Henleinnel és Karmasinnal paktálónak nevezi őt. Egy nagy szlovák író nevét mondom most ki: Janko Jesenský. Megkérdezem, hogyan reagálna a szlovák sajtó, ha egy magyar lapban fasisztának neveznék őt. Nos, Márai politikai-világnézeti tekintetben Jesenskýhez hasonlóan következetesen liberális, demokrata és antifasiszta volt. Huszonegy éves korában Kassán megjelent első jelentős könyvének a címe az antifasiszta tiltakozást szimbolikusan kifejező Emberi hang volt. Az emberi hanghoz, vox humanához élete utolsó pillanatáig hű maradt és a totalitarizmus mindkét fajtájának: a fasizmusnak és a bolsevizmusnak esküdt ellensége volt. A tudatlanul vagy tudatosan hamisító Ladislav Molnár Berlint is említi. Az 1900-ban született Márai ifjú éveiben, 1919 és 1923 között a berlini és a frankfurti egyetem hallgatója, emellett szlovákiai magyar újságok tudósítója volt. Berlinben írta az Emberi hang kötet verseit és kezdő íróként a Weimari Németország vezető művészeti stílusának, az expresszionizmusnak hatása alatt állt. Sajtótudósításait ifjonti hevületű forradalmi demokratizmus jellemezte. A hitlerista politikai győzelem évében, 1933-ban már hírneves budapesti író, de tudósítóként Berlinbe akkor is elment. Persze, nem azért, hogy a nácikkal komázzon, hanem, hogy a veszélyes helyzetről hiteles képet adjon. Tudósításaira a csehszlovákiai magyar savóban is felfigyeltek, többek közt így írtak róla: ,,Márai Sándor, a kiváló magyar író, Grosschmid Géza volt keresztényszocialista szenátor fia irta valahol a napokban, hogy ezek a megdöbbentő események nemcsak a zsidóságnak, hanem az emberi civilizációnak, az emberi kultúrának szereztek nehezen gyógyítható sebeket". (Érsekújvár és Vidéke, 1933. IV. 9.) Márait a fasizmus előretörése félelemmel töltötte el; 1935-ben az olasz-abesszin háború kitörése után lelki erőgyűjtés céljából nagy nyugat-európai utat tett, melynek állomásai Svájc, Franciaország és Anglia voltak. Élményeit egy nagyszerű útikönyvben dolgozta fel (Napnyugati őrjárat, 1936), és örömét fejezte ki, hogy a nyugati fejlett ipar tömegtermelése már a gyengébb szociális rétegek életnívóját is hatékonyan emelni tudja. „Örjárati" könyvét ezekkel az önmegszólító sorokkal fejezte be: „Utazz haza és mondd el, hogy még egyszer ízlelted ezt a levegőt. Szívd tele a tüdődet és eszméletedet nyers párájával, s adj hírt, hogy élnek még Napnyugaton emberek, akik nem tudnak másként lélekzeni, csak a szabadság levegőjében". Ehhez a hitvalláshoz híven Márai az 1948-as totalitárius politikai fordulatkor elhagyta Magyarországot, ós 1989-ben bekövetkezett haláláig Svájcban, Olaszországban, majd a legtovább az USA-ban emigránsként élt. A negyvenes évektől öt már a 20. századi magyar prózairodalom egyik legjobbjaként értékelték és több könyve az összes nagy nyugati nyelven is megjelent. Publicisztikai írásaiban, naplóiban és a Szabad Európa Rádióban tartott előadásaiban állandóan támadta a Rákosirendszert és többször is kinyilatkoztatta, hogy e rezsim bukásáig régi könyvei magyarországi kiadásait sem engedélyezi. A rosszindulatú cikkíró irredenta vádjaira, utalásaira nem térek ki, hiszen a nacionalista szlovák sajtó magyar tárgyú írásaiban ma is ez az egyik leggyakoribb jelző. Aki a jelenlegi kisebbségi joghelyzettel nem elégedik meg, az azonnal irredentának minősül. Márai családja szász eredetű szepességi kereskedő ősöktől származott, az apja, dr. Grosschmid Géza 1918 előtt a kassai jogakadémia előadója volt, az államfordulat után pedig az ellenzéki magyar Országos Keresztényszocialista Párt szenátora; ez a párt a hitlerista eszméktől keresztény érveléssel többször elhatárolta magát. Grosschmid 1932-ben Magyarországra költözött és ott, közjegyzőként működve, a politikai életben nem vett részt. A liberális Márai a nacionalizmus ellensége volt, s igy nemigen lehetett irredenta sem. Az persze lehetséges, hogy ezt a jelzőt az akkori szlovák sajtóban rá is alkalmazták. Szülővárosát, Kassát nagyon szerette és a róla írt szép könyve (Kassai őrjárat, 1943) politikai apropóból született: 1940-ben Párizs eleste megrendítette őt és fájdalmas lelki állapotában Kassára utazott. Huszonnégy órát töltött ott, bejárva és végigmeditálva gyermekkora kedves helyeit. Látogatása végső konklúziója a megírt könyvben így fejeződik ki: ,.Az álomnak és az ifjúságnak vége: Férfi vagy, magányos, szereped van. Készülj szerepedre, mint a teljes életre és halálra." A Slobodný piatok független státuszához méltatlan erkölcsi vétséget követett el A szerkesztőségnek bőven lett volna módja arra, hogy Márairól hiteles adatokat szerezzen. Információt kérhettek volna például a szlovák irodalmi sajtóban es könyvkiadásban is népszerű Grendel Lajostól, aki mellesleg a szlovákiai Márai Sándor Alapítvány elnöke. Nem tették ezt meg, és ráadásul a cikket a Národná obroda is átvette tőlük. Meg vagyok győződve arról, hogy egy hasonló német ügyben buzgó utánjárást, vizsgálódást csinált vol-" na mindkét lap, de úgy látszik, hogy magyar vonatkozásban az igazságkeresést feleslegesnek tartják. Nagyon szomorú és Európától ellenkező irányba mutató magatartás ez. Ha Nyugat-Európában vagy az USA-ban jelenik meg ilyen gyalázkodó cikk, akkor a sértett író örökösei súlyos pert akaszthatnak a cikkíró és a lap nyakába. Sajnos, nálunk ilyen szankciók nincsenek, s így az anarchiától csúfított sajtószabadságban a hazugságok, mocskolódások vad gazként burjánoznak és lépten-nyomon elfojtják az igazságot. TURCZEL LAJOS A MAGYAR NYELVRŐL KOLOZSVÁRON Az erdélyi magyarság Trianon utáni történetében egyedülálló esemény színhelye volt 1991. szeptember 20-án és 21-én a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem Bölcsészettudományi Karának magyar tanszéke: 1918 óta először nyílt alkalom magyar nyelvészeti konferencia megszervezésére nemzetközi részvétellel. A „nemzetközi" szó ez esetben némileg félrevezető, hiszen a résztvevők szinte kivétel nélkül magyarok voltak, öt ország - Románia, Magyarország, Csehszlovákia, Jugoszlávia, a Szovjetunió - állampolgárai. A konferencia a budapesti Nyelvtudományi Intézet kezdeményezésére évente rendezett tanácskozássorozatba illeszkedik bele, melynek témája a mai magyar nyelv területi és társadalmi rétegződése. A találkozók azoknak a nyelvészeknek adnak fórumot, akik az élő nyelvhasználatot kutatják az egész magyar nyelvterületen. Az idén a résztvevők nagy száma miatt az előadások két, sőt a második napon három szekcióban folytak. Csehszlovákiát négy szakember képviselte: Teleki Tibornéés Sándor Anna a Nyitrai Pedagógiai Kar, Szabómihály Gizella és Lanstyák István pedig a pozsonyi Komenský Egyetem magyar tanszékéről. Nagy érdeklődést váltott ki mind Teleki Tiborné, mind Sándor Anna előadása: az előbbi a névtani kerekasztal tanácskozásán a földrajzi nevek használatában érvényesülő kétnyelvűségről, az utóbbi a koloni lyukas hímzés szókincséről beszélt. Szabómihály Gizella és Lanstyák István azoknak a kutatásoknak az eredményeiből mutatott be néhányat, amelyeket a Csemadok és a Csehszlovákiai Magyar Kultúráért Alapítvány anyagi támogatásával folytatnak, s melyeknek céljuk a szlovákiai magyarság nyelvhasználatának korszerű modszerékkel végzett alapos feltárása. E négy előadás révén a konferencia résztvevői betekintést nyerhettek a Csehszlovákiai Magyarok Anyanyelvi Társaságának sokrétű tevékenységébe. A jövő évi előnyelvi konferencia megrendezését a nyitrai magyar tanszék vállalta, a pozsonyi testvértanszék és - nem utolsósorban! - az anyanyelvi társaság közreműködésével. -szalaMIMGS - MOZGÁSSZÍNHÁZI FESZTIVÁL „Mozgásszínház, pantomim, táncszínház, számomra ugyanazt a fogalmat jelentik: a legizgalmasabb, legújszerűbb színházi műfaj megjelölését, mely műfaj az utóbbi időben hatalmas fejlődésen ment keresztül" - mondta Peter Bu, az 1968-ban Párizsba emigrált szlovák színházi kritikus azon a sajtóértekezleten, amelyet a MIMOS elnevezésű, első nemzetközi mozgásszínházi fesztivál csehszlovákiai megrendezéséről tartottak a minap. Csehország és Szlovákia különböző városaiban zajlik majd november 9-15 között a francia, lengyel, amerikai és csehszlovák együttesek bemutatója. A színházi fesztivál rendezője, a francia kormány, minisztériumok és művészeti szervezetek, valamint a prágai és pozsonyi francia intézet támogatásával maga Peter Bu úr, akinek rendezvényei Németországban, Angliában, Franciaországban a szakma elismerését és a közönség ragaszkodását váltották ki. Most örömmel szervez „otthon", mint mondta, hiszen éppen Csehszlovákia az az ország, ahol ennek a műfajnak világnagyságai működnek - Polívka, Sládek, Fialka pantomimművészek. A vendégek között találjuk majd a varsói Mozgásakadémia együttesét, amely kísérletező színházi tevékenységével számos külföldi turnét tud már maga mögött. A Franciaországban élő, s a maga nevében páratlan kvalitású amerikai származású Daniel Stein például Bazinban és Pozsonyban lép majd közönség elé, hogy nem történést, hanem puszta gondolatot testmozgással kifejező kompozíciójával bizonyítsa, absztrakt gondolatok, kimondhatatlan érzések közvetíthetők az emberi test mozgásszimbólumaival. Az előadásokat a pozsonyi Stúdió S színház is támogatja, s mint Peter Bu elmondta, a rendezvények keresztpapái Lasica és Satinský urak, a kiváló humoristák. (bit)