Új Szó, 1991. október (44. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-30 / 254. szám, szerda

1991. OKTÓBER 30. ÚJ SZÓ* HIT és ÉLET 8 VALLÁSOKTATÁS FRANCIAORSZÁGBAN Franciaországban a vallásoktatás ott is fakultatív, ahol akár kötelező is lehetne. Az iskolák ugyanis vagy államiak, vagy magániskolák — utóbbi esetben jórészt egyháziak. Az állami oktatás alapelve az, hogy a körébe tartozó iskolák világiak, és bennük mindenféle egyházi, világnézeti, politikai propaganda tilalom alá esik. Lassan két éve például a créil-i muzulmán diáklányok emlékezetes fátyolviselési ügye nemcsak azért kavarta fői a kedélyeket, mert az iszlám franciaországi helyzetére irányította a közfigyelmet, hanem azért is, mert miniszteri szinten kellett állást foglalni újból a világi oktatás világi volta mellett. Ami azt jelenti, hogy a diák bármilyen hitet követhet, bármiféle nézetet vallhat, ezeket azonban nem képviselheti kihívó módon az iskolájában. Lévén a közoktatás egyúttal a tolerancia iskolája is, ahol valamely diáklány fején a csador is, az apácakötő is ugyanúgy kihívó lehet, mint a nagyhangú ateizmus. Az órarendet hagyományosan úgy alakították ki az állami közoktatásban, hogy jusson idő hittanra. Szerdán tehát nincs tanítás, ezen a napon hittanórára mehet, aki akar. S ha a tankerületek egy részében most úgy döntenek, hogy a hagyományos szerda helyett — a szülők munkabeosztásához igazodva — szombat legyen a szünnap, akkor a francia egyház kérése szerint úgy kell a heti időbeosztásban helyet találni a vallásoktatásnak, hogy az ne kerüljön perifériára (pl. szombat délelőttre vagy nulladik, a tanítás rendes napi kezdetét megelőző korai órába). Minden állami iskolával az általános iskola felsőbb tagozatától egyházi személy (az „aumonier") tartja a kapcsolatot. Az ő feladata a vallásoktatás megszervezése. Maga az állami iskola csupán akkor érdeklődik diákjainak vallásgyakorlata felől, ha például többnapos kirándulást szervez. Az ilyenkor szokásos kérdőíven a szülő nemcsak arról nyilatkozik, milyen oltásokat kapott gyermeke, hanem arról is, jár-e templomba. Ha igen, akkor az állami, tehát világi iskola gondoskodik róla, hogy ezt osztálykirándulás idején is tehesse. Az egyházi iskolákban viszont az órarendben szerepel a hittan. Altalános iskolás szinttől az érettségiig biztosítanak így hitoktatást. Osztályzatot ellenben nem adnak. Sőt, az egyházi iskolákban sem kötelezhető a diák a tanrendben szereplő hittanórák látogatására. Előfordulhat ugyanis, hogy csak azért adták ily iskolába szülei, mert a közvélemény úgy tartja: az egyházi kiskolákban rendszerint magasabb a színvonal. Példát idézve: az egyik átlagos párizsi kerület, a XIV. kerület jónevű katolikus magániskolájába jár néhány olyan gyerek, kinek szülei ateisták vagy más felekezetűek, buddhisták, mohamedánok. Az ateista szülő kérte, hogy kamaszodó gyermeke döntsön maga — ha akar hittanra járni, ő ateistaként is tiszteletben fogja tartani döntését. A buddhista kislány szülei azért szogalmazták gyermekük hittanóráját, hogy az a katolicizmussal is megismerkedjék. Az iskola szervezte misékre azonban nyilván ugyanúgy nem jár el, ahogyan nem teszi ezt mohamedán osztálytársa sem. Egy másik katolikus iskolában szép számmal voltak zsidó vallásúak is. Felvetődött ezért, hogy számukra a talmud-tórát iktatják tanrendbe. Hittanóra egyébként hetente egyszer van, de mint az eddigiekből kitetszett, sok múlik az érintett iskolán, tanárokon, szülőkön, gyerekeken. így akad olyan ortodox szemléletű zsidó magániskola is, ahol naponta három hittanórát tartanak. A hitoktatásban egyébként a szülők önkéntes részvétele igen gyakori. Az említett párizsi katolikus iskolában néhány pap és kedvesnővér mellett megfelelő képzettségű szülők is tartanak hittanórát. ZIRKULI PÉTER A KRISZTUSI SZERETET JEGYEBEN RÉGI JELSZÓ - ŰJ TARTALOM A csaknem 3 ezer lelket számláló sókszelőcei polgármester, Szabó Sándor „civil" foglalkozása pap. Hétközben a község ügyes-bajos dolgaival törődik, vasárnap és ünnepnapokon a szószékről hirdeti Isten igéjét. A múltban elképzelhetetlen párosítás még napjainkban is szokatlan, sőt talán egyedülálló. Vagy netán — tettük fel a kérdést a református lelkész polgármesternek — ismer valakit paptársai közül, aki hasonlót vállalt? — Isten szolgái közül vannak páran, akik az önkormányzati testület tagjai, de polgármester tudtommal nincs köztük. • Akadt funkciójának másfél éve alatt olyan pillanat, amikor megbánta döntését? — Jóformán minden nap. Én úgy szoktam mondani: amíg a papoknak mostoha soruk volt, lelkipásztorkodtam, most, mikor tág lehetőségek nyíltak előttük, beültem a polgármesteri székbe. Természetesen emellett, gyakorlatilag ingyen, a papi teendőket is elvégzem. A polgármesteri fizetésem csak pár koronával több, mint a papi bérem lenne. Gondból viszont jóval több van. • A keresztény hitvallás azt hirdeti: aki megdob kővel, azt dobd vissza kenyérrel. A polgármesteri poszt viszont nagyon sok keménységet, asztalra csapást s olykor, enyhén szólva, cifra kifejezést is kikényszerít az emberből. Nem okoz ez néha gondot? — Nem. Az egyházi ember nem engedheti meg magának a hangoskodás! Az őt megbántó vagy gyalázó személyekkel szemben is szeretettel, türelmesen kell visselkednie. Igaz, sokszor elkerülhetetlen a keménység, de az embernek mindig a törvényesség keretén belül kell eljárnia. A legnehezebb a vélt és valós sérelmek felismerése, megítélése és olyan fokú elbírálása, hogy az ügyfél lehetőleg elégedetten távozzon, a hangoskodó lecsillapodjon. • Mi okozza önnek a legtöbb fejfájást? — Lehet, hogy furcsán hangzik, de úgy vélem, a régi direktívák szerint könnyebb volt irányítani a község életét. Gazdaságilag, politikailag egyaránt. Embereink egy része még nincs olyan szinten, hogy megértse a politikai változások lényegét. Sokan úgy vélik: hurrá, demokrácia van, mostmár mindent szabad, de semmi sem kérhető számon! így aztán naponta rengeteg problémával küzdünk, olyanokkal is, mint a munkanélküliség. És nem azért, mert nincs munka, hanem azért, mert sokan nem akarnak dolgozni. Polgáraink egy része képtelen megérteni azt is, hogy a hnb „elmúlásával" az önkormányzat, illetve a polgármester csak azzal az összeggel gazdálkodhat, amit a falu befizet. És ez bizony nem sok. Ennek ellenére igyekszünk tovább működtetni azokat a szolgáltatásokat — közvilágítás, szemétszállítás, a közkutak fenntartása stb. —, amelyeket azelőtt az állami költségvetésből fedeztek. Jelenleg másfél millió korona van a folyószámlánkon, s örömmel mondhatom, elkezdődött a kilenc kilométeres gázvezeték építése. • Úgy tűnhet, a gáz bevezetése jó alkalom arra, hogy bevonják az építésbe a munkanélkülieket... — Ez a téma megérne egy külön misét. Sókszelőce volt az első község széles e környéken, mely a munkahivatallal karöltve megpróbálta bevonni a munkanélkülieket a közmunkákba. Nagy várakozással, reményekkel készítettük a terveket, és már előre örültünk, hogy rendbe tesszük a falut, és segítünk a rászorulókon... A munkahivatal képviselője behívott vagy húsz embert, hogy megkösse velük a szerződést. A húsz beidézett polgárból másnap csak ketten jöttek dolgozni. Községünk 400 munkanélkülije közül — 95 százalékuk roma — alig találunk tíz személyt, aki hajlandó munkát vállalni. • A rendszerváltás egyik negatív velejárója a rohamosan növekvő bűnözés. Az önök községére is jellemző ez? — Sajnos igen. A bűnözésnek már olyan formái is fellelhetők, amelyek korábban ismeretlenek voltak. Például a leütéses rablás, zsarolás, betörés, s mindez nemegyszer szervezett formában történik. Nálunk jóformán minden üres lakást kifosztanak. Ha meghal valaki, még a temetés napján betörnek a megboldogult lakásába és keresik pénzét, ékszereit. • Mit lehet ez ellen tenni? — Nagyon sokat, de erre csak a törvények módosításával van lehetőség. Mi ugyan létrehoztuk a községi rendőrséget, ám a közigazgatási törvények nagyon szűkre szabták hatáskörét és bizonyos esetekben nem avatkozhat be. A faluba különféle módon sok személygépkocsi kerül be. Tulajdonosaik jogosítvány nélkül vezetnek, az autókkal lopni járnak, s rendőreinknek — hárman vannak — nincs joguk ellenőrizni a gyanús személyeket. • Nem fél, hogy a kemény szavakért a cigányok esetleg bosszút állhatnak? — Ezt vállalni kell. A tárgyilagosság kedvéért viszont azt sem szabad elhallgatni, hogy sok köztük a rendes munkásember, sőt hívők is akadnak soraikban. Ezeket, sajnos, a többiek kiközösítik. • Került már személyes konfliktusba néhányukkal? — Igen, megpróbáltak zsarolni. Azzal fenyegetőztek, ha nem veszem fel falusi rendőrnek egyik jelöltjüket, kihívják a sajtó képviselőit, a tévét, a rádiót, és világgá kürtölik, mennyire cigányellenes vagyok. Én kikértem rendőreink véleményét, és miután nemleges választ kaptam, visszautasítottam a kérvényt. Elvégre az ember csak azzal tud együtt dolgozni, akiben megbízik. • Váltsunk témát. Sókszelőce vegyes lakosságú község. Az utóbbi hónapokban megjelent, nemegyszer uszító, provokáló cikkek nem fordítottak egymás ellen néhány, azelőtt egymással jól kijövő szomszédot? — Hál' istennek nemzetiségi problémáink nincsenek. E téren ismeretlenek a konfliktusok, ami sajnos nem mondható el a politika vonalán. • Úgy hallottam, a községháza előtti, még a totalitárius időkből fennmaradt jelszóért — „Mindent az emberért, mindent a népért" — többen is bírálták. Mégsem távolíttatta el a múlt rendszer annyira kompromittáló szövegét... — Való igaz. S hogy miért ragaszkodom e felirathoz? A hasonió jelszavak évtizedekig üres szólamok voltak. Most eljött az ideje, hogy megtöltsük őket tartalommal. • Az öregek és a rászorultak felkarolására gondolt? — Arra is. A templomunk melletti épület valamikor egyházi iskola volt. Ha az állam és az egyház viszonya vagyonilag is rendeződik, szeretetotthonná akarjuk átalakítani, ahol idős, magára maradt polgárainknak — vallási és világnézeti hovatartozásuktól függetlenül —teljes szociális ellátást kívánunk biztosítani. Már találtunk egy fiatal, érettségizett kislányt, aki beiratkozott az egyházunk által szervezett diakonisszaképző tanfolyamra, úgyhogy hamarosan szakképzett vezetőnk is lesz. Az egyházak karitatív szolgálatának visszaállítása nagy és mindeddig kihasználatlan terület. Csak akkor lesz teljes, ha a tanításon kívül olyan szolgálatokat is magába foglal, mint a katekézis, a gyerekekkel való foglalkozás, a diakónia, az egyedülálló öregek és szegények istápolása. Mindezt karitatív módon, nem bérért vagy más ellenszolgáltatásért, hanem valóban a krisztusi szeretet jegyében kell végezni. Ez a gondolat adta az isnpirációt, hogy ily módon hasznosítsuk az üres épületet. ORDÓDY VILMOS Sókszelőcei csend-élet... (Méry Gábor felvétele) A PIARISTÁK TEMPLOMA NYITRÁN Hosszú volna felsorolni a nyitrai piaristák életét, működését, mivel a rend élete nem ment oly simán és gördülékenyen, mint a kívülálló képzelné hatalmas temploma, gimnáziuma és klastroma láttán. Tény, hogy 1749. augusztus 1-jén saját templomukban ülhették meg a piarista rend alapítója boldoggá avatásának ünnepét. A templomépítés ügyében különösen Nemcsényi Adolf, a rend egykori főnöke tanúsított fáradhatatlanságot, de az oktatás szervezésében, kiszélesítésében is feledhetetlen érdemeket szerzett. A templom bal oldalán épült a gimnázium, amelyben ma is gimnazisták tanulnak, a jobb oldalon lévő klastrom pedig napjainkban kollégiumként szolgál. Maga a kéttornyú barokk templom igen szép. Barokk festményeit piarista művészek készítették. A freskókat Massányi Ödön 1940-ben restaurálta. Az oltárkép az 1760-as években készült. Középső részén Szent László látható, a mellékoltárképek egyikén Nepomuki Szent Jánost örökítette meg a festő, a másik oltárkép Szent Józsefet és Szent Annát ábrázolja. Értékes a vörös márványból készült keresztelőkút. A barokk festmény, a Sasvári Szűz Máriát ábrázoló kép, a rokokó stílusban épült, orgonával egyidőben került a templomba a 18. század végén. Nyitra történetéhez szorosan hozzátartozik az egykoron oly virágzó piarista rend és gimnázium, amely sok jeles elmét adott. Templomuk mára a hit bástyája maradt. MOTESIKY ÁRPÁD Nyitra távoli látképéből a vártemplom mellett szembetűnően kiemelkedik a piaristák katedrálisa: kéttornyú, monumentális alkotás. Nem tartozik az ősrégi nyitrai templomok közé, csak a 18. század derekán fejeződött be építése. Mondhatnánk, egyidős a kegyesrend nyitrai megalapításával. Előbb azonban szóljunk néhány szót a piaristákról, a kegyesrendiekről, pontosabban a kegyes tanítórendről (latinul: patres scholarum piarum), amelyet az ifjúság nevelésére, oktatására alapítottak. A spanyol származású Kalazanti (Calasansa) Szent József alapította a 16. század végén Rómában, eredetileg a szegény, elhagyott gyerekek felkarolására. Hamarosan valóságos szerzetesrenddé emelték. Iskolahálózata, rendszere gyorsan terjedt, aránylag gyorsan eljutott Felső-Magyarországra is. Az idők folyamán a rend erősödött, gyarapodott, de a valóságban soha nem állt a hatalom kegyeiben. Különösen II. József intézkedései sújtották... 1698 őszén Hanóczy Ferenc és Horváth Imre piarista atyák a privigyei rendházból ellátogattak Nyitrára adományok gyűjtése céljából. Nem titkolták, hogy a régi vágy, a kegyesrend meghonosítása is sarkallta őket. A nyitraiak kegyesen fogadták és pártfogolták a két pátert, akik eredményes munkát végeztek, hiszen 1700-ban megnyitották az iskolát, 1701. január 19-én pedig tényleges megállapodás jött létre a rendház ügyében.