Új Szó, 1991. október (44. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-30 / 254. szám, szerda

1991. OKTÓBER 30. .Ú/szói HAZAI KÖRKÉP SZTÁLIN TERI HAGYOMÁNYOK? Bevallom, eddig fogalmi képtelenségnek tartottam, hogy a csendet kifütyüljék. A hétfői nagygyűlés rendbontói azonban meggyőztek arról, hogy gyakorlatilag még ez is lehetséges (nem beszélve a tojásdobálásról és egyéb handabandázásról). Csak éppen azt nem értem, miért? Kik voltak a rendbontók? Szlovákok? Szlovákok fütyülték volna ki a szlovák nemzet szabadságért (is) mártíromságot szenvedettek emlékéért szóló csendet? Ez már, ugye, olyan képtelenség, amelyet csak egy Jerguš Ferko képes magyarázni, mondjuk a régi vádaskodásainak felmelegítésével. A Ferko(k)-féle magyarázatokat, kommentárokat persze eddig sem fogadtam el, s alapos meggyőződésem, ha a belügyi szervek most egyszer végre már megejtik a gyűlés szervezői által követelt vizsgálatot, az éppen nem az ilyen önmosdató vádaskodásokat igazolja majd. Sőt, a jobbik esetben az igazolódik be, hogy a rendbontók honoráriumot kaptak handabandázásukért stb. A rosszabbik esetben úgy szól majd a magyarázat, hogy fel akarták hívni a világ közvéleményének figyelmét Szlovákia önállósulási törekvéseire. Mondom, az utóbbi lenne a rosszabbik eset, mert azt jelentené, hogy olyan csoportosulással van dolgunk, amely még nem esett túl első szárnypróbálgatásainak korszakán. Mert legközelebb ugyan milyen módon kívánnák majd a figyelmet önmagukra irányítani? A terrorista szervezetek jól bevált módszereivel? Túszszedéssel? Üzletközpontok, repülőgépek, vasúti pályaudvarok elleni bombamerényletekkel? Ezt azért tudnunk kellene, hiszen a terrorizmusnak is megvan a maga logikája. Rendbontással kezdődhet, kóvagy tojásdobálással folytatódhat, s ha mindez nem elég, más eszközökhöz nyúlnak. Apropó, ezen a téren, amelyet korábban Sztálin térnek is neveztek, Szlovákia legújabbkori történelmében sem ez volt az első hasonló eset. 1945 után felfegyverzett kommunisták kergették szét egyik vetélytársuk nagygyűlését, igaz, géppisztolyaikkal akkor még csak a levegőbe lőttek. 1968 augusztusában ugyanitt hasonló rendbontás történt, amelynek viszont már halálos áldozata volt. Reméljük, ezen a téren az utolsó... FEKETE MARIAN GÁZ VAN (Munkatársunktól) - Szlovákia több 2800 települése közül mintegy 400 élvezi a földgáz nyújtotta hatékony és egyúttal környezetbarát energiaforrás felhasználásából adódó előnyöket. Évente 830 ezer fogyasztó (az üzemeket is beleértve) 6,5 milliárd köbmétert használ fel, s ez a mennyiség az ezredfordulóra várhatóan 8-8,5 milliárd köbméterre emelkedik, tudhattuk meg tegnap a Szlovák Gázművek sajtótájékoztatóján. Noha gázból nincs hiány, a világon elterjedt hatékony energiaforrás nálunk a legutóbb végrehajtott áremelés ellenére is ráfizetéses a vállalat számára. Köbméterenként 1 koronát áldoznak arra, hogy a jelenlegi kisfogyasztóikat a kedvezőtlen árviszonyok ellenére is megtartsák, esetenként tovább bővítsék. A földgáz-hálózat fejlesztésére Szlovákiában az elkövetkezendő két évben évente 150 millió koronát szán a vállalat. Jelentős távlatok mutatkoznak a földgázüzemű erőművekben való felhasználásra is. A szlovák kormány energetikai koncepciója alternatívaként az atomerőművek helyett 200 MW-os földgázturbinák üzembehelyezésével számol. Érdekességként azt is elárulták a vállalat vezetői, hogy a gépjármüvek gázüzemű meghajtására szolgáló cseppfolyósítottgáz-töltóállomások kiépítése a kormány által kivetett forgalmi adó miatt jelenleg gazdasági megfontolások miatt mellékvágányon vesztegel. -tszlKEZDŐDIK A NAGY KUPONOS JÁTÉK AVAGY TELIK-E MAJD CILINDERRE ÉS SZIVARRA Két évet sem kell visszamennünk az ország történelmében addig, amikor még (hivatalosan) minden mindenkié volt, s tulajdonképpen nem nagyon volt senkinek semmije. Az év elején elkezdett gazdasági reform most ért el ama szakaszához, amikor majd minden lesz valakié, s csak az marad az államnak, ami senkinek sem kell, vagy nem lehet senkié. Egészen biztos tehát, hogy ezután valakinek lesz majd valamije, de vajon mindenkinek lesz valamije? Nos, bár szójátéknak tűnhet a fenti eszmefuttatás, a dolog halálosan komoly, hiszen ez a játék pénzre megy. Az már csak saját hazai specialitásunk, az új vezetésnek a privatizációs folyamat maximális meggyorsítása érdekében kiötlött extravaganciája, hogy még pénz is alig kell hozzá. Hogyan is tehetünk szert tulajdonra? Gyakorlatilag háromféle módon: megveszszük (megdolgozunk érte), ellopjuk (veszélyes módszer), vagy ajándékba kapjuk (ez a legkényelmesebb). Nos, mivel pénzünk nincs, hiszen a lakosság megtakarított vagyona összevissza csak valami 300 milliárd korona, bűnbe pedig nem akar bennünket keverni az állam (enélkül is sokakat bűnbe kevert már ellenőrző funkciójának gyenge volta miatt), így egyszerűen oddaajándékozza nekünk saját vagyonunkat, vagyis a közösnek egy részét. Ez a lényege a vagyonjegyes, vagy más néven kuponos privatizációnak, amely a figyelmes újságolvasónak akár a könyökén is kijöhetett már az elmúlt hónapokban. De éppen ez a jó, mert akkor tudjuk, mi is a tulajdonképpeni célja a vagyonjegyes privatizációnak, így itt az ideje, hogy részletezzük a privatizáció hogyanját. A közös vagyont persze úgy is szétoszthatnánk, hogy kinyomtatnánk az összes állami vállalatból lett részvénytársaság részvényeit, elvinnénk a tőzsdére, és ott névleges értékük töredékéért eladnánk az ezreket érő részvények darabját. Ekkor, persze, azonnal kialakulna a piac, s a „menő" vállalatok részvényeinek ára felszökne, míg a haldokló, eladósodott gyár részvényeiért még 10 fillért sem adnának az emberek. Csakhogy így nagy teret kapna a spekuláció, a gazdagabbak többet szerezhetnének, s a külföldi tőke itteni képviselőin keresztül fillérekért vásárolná fel az országot, pedig nekik drágán szeretnénk eladni. Az állam azonban úgy kívánja megszüntetni az egyenlősdit, hogy még egyszer - utoljára - egyenlő esélyt kínál. Minden felnőtt állampolgár kap ezer pontot érő vagyonjegyet, kupont, de nem ingyen. Az ezer pontnyi vagyonjegyhez 1035 koronáért juthatunk hozzá, ennyit kell rászánnunk, hogy esetleges vagyonhoz jussunk. Hogy sok-e vagy kevés ez az ezervalahány korona, arról már sokféle véleményt hallottam. A kormányé szerint a nagyprivatizáció nevű ,,játék" költségeit fizesse az, aki játszik, tehát ebből fedezik a nem éppen olcsó szervezést, de nevelő hatása is van. Meg kell tanulnunk, hogy ezentúl semmit sem adnak majd ingyen. (Eddig sok minden ingyen volt, mégis nagy árat fizettünk érte.) Tehát, ha beszállunk, belépőt kell vennünk valamelyik postán; egy 1000 koronás okmánybélyeg, meg egy 35 koronás vagyonjegykönyv formájában. Hogyan, hogy ön ezt már meg is vette

7 Hál' istennek, akkor nem kell tovább magyarázni a hogyant, s rátérhetünk a mikorra. Hogy mikor? Holnaputántól. November elsején, pénteken nyílik meg az országban 650, ebből Szlovákiában majdnem 200 úgynevezett regisztrációs helyiség. (A dél-szlovákiai járásokban lévők címét lapunk október 17-i számában közölte). Mire szolgálnak ezek a helyiségek? Itt kell érvényesíteni a vagyonjegykönyveket, mert csak az előírásszerűen regisztráltakkal vehetünk részt a vagyonszerző játékban. A regisztráláshoz nem kell semmi más, mint az ezer koronás okmány bélyeg, meg a helyesen kitöltött vagyonjegykönyv és természetesen személyazonossági igazolványunk, vagy valamilyen ezt helyettesítő hivatalos okirat. Milyen is a helyesen kitöltőt] vagyonjegykönyv? Aki már megvette, tudja, hogy praktikus, átlátszó műanyag tokban árusítják a postákon, és még egy golyóstollat is mellékelnek hozzá. Más irónnal is kitölthető ugyan, olyannal, ami kék színnel ír, de nem véletlenül adják éppen azt mellé, amit adnak. Nem ajánlatos ugyanis például pirossal vagy akármilyen tarkabarkával írni a vagyonjegykönyvbe, mert a számítógép okos ugyan, de annyire mégsem, hogy mindenféle színű írást el tudjon olvasni. Ezért, amíg nem telik le az első privatizációs hullám, ezt a tollat ne adjuk a gyereknek törökbasát rajzolni, meg a keresztrejtvényeinket is inkább ceruzával fejtsük. Maradjon szépen a tokban, s csak akkor vegyük elő, ha a vagyonjegykönyvbe írunk vele. A regisztráláshoz ennek a könyvecskének csak az első oldalát, az ún. I. regisztrációs kártyát kell kitöltenünk. Az ott lévő apró fehér négyzetekből álló sorokba kell beírni a személyi számunkat, vezeték- és keresztnevünket, utcánk nevét, házunk számát, községünk vagy városunk nevét és postai irányító számunkat. Mindegyik adatot a megfelelő sorba, de úgy, hogy egy kockába csak egy betűt írjunk. Tehát a SZ CS vagy TY betűket két kockába írjuk, és nyugodtan írhatunk ö, ő, ü, ű betűt is, de vigyázzunk, hogy az ékezetek, a pontok és a vesszők a kis négyzet belsejében legyenek. Egyébként mindez csak szószaporítás részemről, mert az első oldalon egy kis táblázatban az összes felhasználható betű és szám ott van beírva, tehát az is látja, aki nem akarja, milyen betűkkel lehet csak kitölteni a sorokat. A második oldalra, a II. regisztrációs kártyára automatikusan átíródik az, amit az elsőre kitöltöttünk, még indigót sem kell használni. Ezután elballagunk a nekünk leginkább megfelelő, vagy szimpatikus helyen lévő regisztrációs helyiségbe (nem muszáj lakóhelyünkön, elmehetünk akár Dečínbe vagy Kassára is, de minek), ahol ellenőrzik az adatok helyességét és a kitöltés módját, s ha ezt helyesnek találják, akkor beragasztjuk az ezer koronás bélyeget. Utána kapunk néhány bélyegzőt, hitelesítő aláírást, majd a regisztrálást végző hivatalnok kitépi az első oldalt (I. regisztrációs kártyát), hogy elküldje a központi nyilvántartásba. Mi pedig vagyonjegykönyvünk maradékát viszszaerőltetjük a tokba a golyóstoll mellé, s akár haza is indulhatunk. De előtte még megkérdezhetjük, megvan-e már a kuponos privatizációra szánt vállalatok jegyzéke, mert azt azért ott helyben áttanulmányozhatjuk, ha már ott vagyunk. Erre azonban még később is lesz mód, hiszen most már januárig csak azon kell törni a fejünket, melyik vállalat részvényeiből mennyit rendelünk. A beregisztrált vagyonjegy könyvünket tehát (az asszonyéval együtt) a belső zsebünkbe tesszük, s hazafelé indulunk egy kis kitérőt téve a kalapüzlet felé, ahol megnézhetjük, kapható-e már cilinder. Közben pedig arról álmodozhatunk, hogy egy év múlva részvényeinken ülve pöfékeljük majd a jóféle Havannát, várva az évvégi részvényosztalékot. Mert az álmodozás a kapitalizmusban is ingyen van. (folytatjuk) SZÉNÁSI GYÖRGY REFLEX KET POFON Az egyik két hete csattant el. Amikor a belügyminisztériumi szakbizottság felülvizsgálta az eredeti városnév visszaadását célzó gútai népszavazás eredményét. Tévedés ne essék, a tekintélyes testület nem a szavazás lebonyolítása, netán a szavazatok összeszámlálása körüli szabálytalanságokat kutatta, hanem maga is szavazott abban a kérdésben: helyes-e, hogy Kolárovo nevét visszaváltoztassák az ősi Gúta névre. Nem volt kétséges, hogy milyen döntés születik. Figyelmen kívül hagyták, hogy a dél-szlovákiai kisvárosban a többség, többezer személy a „Gúta" mellett voksolt. A 10-12 hivatalnok szava azonban nagyobb súllyal esett a latba. így marad a Kolárovo, ami ebben az írásmódban, egy ,,l"-lel kb. annyit jelent, hogy Bognárfalva. Tény, hogy Daňo Okáli, a nemzeti kommunista történész és nyelvtudós 1946-ban, Gúta átkeresztelésekor Ján Kollárra, a múlt századi nemzetébresztőre gondolt, de emlékét csak annyira tisztelte, hogy még a nevét sem tudta tisztességesen leírni. Ha most gonoszkodni akarnék, azt írnám, hogy: Kis pénz - kis tudomány. Ugyanis akkordban dolgozott az 1946-os faluátkeresztelő bizottság, minden új községnévért 25 koronát kapott, ami már abban az időben sem volt nagy pénz. Mindenki beláthatja, hogy 25 háború utáni korona olyan csekély összeg volt, hogy nem érte meg ennyiért felütni a lexikont. A városkát így a történészek ezután így emlegetik: Gúta, alias Kolárovo, alias Kollárovo. Szegény néhai Ján Kollár pedig foroghat a sírjában. Mi pedig, szlovákiai magyarok morfondírozhatunk a demokrácián, amely - állítják politikusaink - szemünk láttára éppen most szökken szárba, eltűnődhetünk az önigazgatás mibenlétén és a referendum intézményén. A másik pofon tegnapelőtt este csattant el. A prágai várban. Azon az ünnepélyen, amelyen kiosztották az újonnan létesített Masaryk Érdemrendeket. Mi, magyarok csak lélekben voltunk jelen az ünnepségen. Én személy szerint levett kalappal néztem végig az ünnepélyes aktust, mert a 104 kitüntetett közül művei, helytállásának híre, erkölcsi minősége révén legalább 50-et ismerek. Közel áll a szívemhez Jan Palach, aki a meg nem alkuvásban példát mutatott. Milan Šimečka, akivel néhány nappal halála előtt volt szerencsém személyesen is elbeszélgetni, amikor ugyanazon a napon rehabilitált bennünket az Újságíró Szövetség. Amikor Dominik Tatarka nevét olvasták a Waldstejn-teremben, az az 1968. augusztus 21-ei perc jutott az eszembe, amikor az akkor már beteg író a volt Sztálinemlékmű talapzatán állva lázított bennünket, fiatalabbakat a megszállók ellen. Egy percre sem békélt meg az okkupációval. Még hosszan sorolhatnám a kitüntetettek nevét. Csupa olyan személyiség, aki méltó az ország első elnöke nevét viselő érdemrend viselésére. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem figyeltem szorongva: vajon méltónak találnak-e legalább egy magyart is a kitüntetésre? A Masaryk Érdemrend idei odaítélésén alapelv volt, hogy élők közül csak hetven évesnél idősebb személyeket dekoráltak. Vártam, hogy majd Fábry Zoltán hozzátartozóját, vagy a híres antifasiszta legközelebbi „hozzátartozóját", a Csemadokot szólítják. A magyar kitüntetendők általam előkészített „listáján" is ott volt Esterházy János is, és ott volt például Forbáth Imre, az 1939 utáni londoni csehszlovák emigráció egyetlen magyar tagja, akinek a kommunista érában csak mellőzésben volt része. Egyetlen magyar név sem hangzott el. Akié a hatalom, azé a történelem. Szlovákiában most, a kommunizmus összeomlása után olyan hangulat van egyre inkább kialakulóban, hogy úgy tűnik, a hatalomgyakorlásban mind erősebben érvényesül az ésszerűnél vadabb nemzeti irányzat. Még azokat is hatalmába keríti, akik egyébként - ízlésüknek, műveltségüknek, igazságérzetüknek köszönhetően - visszautasítanák a nacionalizmust. Csak tetézi a bajt, hogy a primitív nemzeti irányzat lepaktált a mindenre kapható és hatalmukat vesztett kommunistákkal. így most ezek csinálják át a történelmet, ebben a felállásban. Most ezek próbálják bizonyítani, hogy a Csallóköz, a Mátyusföld és általában Dél-Szlovákia mindig is szlovákok lakta terület volt. Ennek a törekvésnek a keretében igyekeznek meggátolni, hogy a többszáz éves Gútát ősi nevén nevezzék, és ennek keretében igyekeznek bizonyítani, hogy a 600 ezer szlovákiai magyar között nincs és nem is volt olyan humanista, az erkölcsben példát mutató, aki méltó lenne az államalapító elnök nevét viselő kitüntetésre. Mindenáron azt akarják bizonyítani, hogy mi nem ide tartozunk? TÓTH MIHÁLY A SZOVJETUNIÓBA ELHURCOLT POLGÁROK NÉVSORA (Mivel az eredeti lista nem tartalmazza a nemzetiséget, csak feltételezés alapján tüntethetjük fel a neveket magyarul.) 6816/91 Juhász László, 1924. 3. 23., Nagymegyer (Szovjetunió) 6865/91 Jankovics Ján, 1921, 11. 19., Martin (Dombasz) 6866/91 Járóka Erzsébet, 1927. 10. 5., Komárom (Szovjetunió) 6969/91 Juhos József, 1912. 11 18., meghalt Nádszeg (Szevasztopol) 6970/91 Juhos Imre, 1924. 8. 31., meghalt Nádszeg (Satulatorf) 6971/91 Juhos István, 1924. 11. 13., meghalt Farnad (Krematovszka) 7215/91 Jakab Pál, 1922. 4. 7., meghalt, Perbete (Arhangelszk) 7216/91 Janitor Ján, 1922. 9. 4., Kisida (Dombasz) 7217/91 Janovics Béla, 1927. 10. 12., Bény (Harkov) 7218/91 Jónáš Ondrej 7561/91 Jáger János, 1923. 3. 24. Nagyborsa (Karpinszk) 7562/91 Jakab József, 1925. 1. 3., meghalt, Somodi (Kaukázus) 7563/91 Jakab János, 1922. 10. 20., meghalt, Gice (Szovjetunió) 7564/91 Jakab László, 1917. 4. 6., meghalt, Csallóközaranyos (Szovjetunió) 7565/91 Jánoška Andrej, 1913. 6. 26., Vágsellye (Szovjetunió) 7566/91 Janota Peter 7568/91 Ježo Vincent, 1909. 1. 22., meghalt, Köbölkút (Szovjetunió) 7569/91 Juhász János, 1923. 11.2., Ipolyság (Szovjetunió) Közöljük olvasóinkkal, hogy az Erőszakkal Elhurcoltak Szlovákiai Asszociációjától (SANO) az elhurcoltak jegyzékének „G" és „I" részét még nem kaptuk meg.