Új Szó, 1991. október (44. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-26 / 252. szám, szombat

1991. OKTÓBER 26. ÚJ szól PUBLICISZTIKA 4 5

ok megrendítő, szívet szorító mozzanata volt a szlovákiai magyarság sorsa iránt már korábban, az internacionalista pártállami időkben is mély felelősséget érző s a népközösségünk gondjait-bajait a ,,fordulat'" óta is vállaló Panoráma különkiadásnak, melyet október 18-án bizonyára százezrek láttak szerte Dél-Szlovákiában. A megrendítő pillanatok mellett sok-sok olyan, példaértékűnek okkal és jogtelepítések, a deportálások áldozatainak emléke előtt. (Hasonló történelmi számvetésre került sor szülőfalumban, Ipolypásztón is, ahol ez év pünkösdjén helyezett el a faluközösség márványtáblát a templom falán, emlékeztetve az itt maradtakat a községből kitelepített százhetvennyolc magyar testvérünkre). Sorolhatnám a példaértékű, követésre méltó helyi kezdeményezéseket nagyon sokáig még. Ám ehelyett kitelepítettek fájdalmát? Ezt a strófát Nemeskürtyben nem olvashatni. A szerencsés véletlen (vagy inkább az előretekintő figyelem) azonban itt is meghozta a megoldást. A Panoráma különkiadása, benne a keresett dalszöveggel egyik barátom jóvoltából videokazettára került. A kazettáról másolom e ,,szlovákiai magyar keservest" ide a papírra: Kitárom reszkető karom, ölelni földemet. „ÍGY HÁT MÍG SÍROM ELTAKAR, SÍROMBAN IS LESZEK MAGYAR..." gal nevezhető pillanata is volt e dokumentumfilmnek, amely arról tanúskodik, hogy a szlovákiai magyarság bölcsen és éretten viszonyul történelmének 1945-1948 közötti tragikus szakaszához, e máig be nem hegedt sebhez, melynek fájdalmán talán-talán csak a népünkkel szemben elkövetett igazságtalanságok nyílt bevallása, a hírhedt Kassai Kormányprogram elítélése, a hivatalos bocsánatkérés, az állam és a kormányszervek részéről kinyilvánítandó kollektív rehabilitálás segítene. Példaértékűnek találtam, hogy lám, vannak már közösségünkben olyan községek, olyan magyar ,,sorscsoportok", amelyek kisemberi-paraszti szinten, a „lent" világában képesek méltó történelmi emléket állítani elődeinknek - akár azzal, hogy rendbe teszik, kitisztítják ,,beszélő anyakönyvünket", a hozzánk magyarul visszaszóló temetőt, akár pedig azzal, hogy - mint az ipolyfödémesiek - tisztelgésképpen keresztet állítanak a templomkertben a ,,véres s ostoba feneségek": a két világháború, a kihadd szóljak inkább arról: e megrendító-fölemeló pillanatokban nem szűkölködő műsornak az egyik mozzanata: a bölcs beszédű, a magyar népi kultúra emberi méltóságát szinte sugárzó garamszentgyörgyi parasztembernek, Kácsor Bélának és Hasznos Gyulának a viselkedése, beszéde, már-már a keservesek fájdalmát árasztó énekszava az átlagosnál is jobban - mit tagadjam, szinte az elérzékenyülésig - megragadott. Hallgatva a dalszöveget, fölvillant bennem: mintha ismerős volna valahonnan a szöveg? Valahol találkoztam már vele! Ami ezután következett, fölér egy filológusi nyomozómunkával: addig-addig kutakodtam könyveim között, mígnem Nemeskürty István Diák, írj magyar éneket című irodalomtörténetében (Budapest, 1983, I. kötet 436. lap) rá nem bukkantam az első strófára. De hogyan s honnan keríthető elő a dal második szakasza, refrénjével, a „magyar, magyar, magyar"-ral, amely oly szívtépón fejezi ki a szülőföldjükről Csehországba hurcoltak, Magyarországra Reá záporként hullatom fiúi könyemet. Szülöttidben csalatkozám, de hú s igaz valál hozzám, hazám, hazám, hazám, édes magyar hazám. Hogy álmom nyugtatóbb legyen, hazám határiból maroknyi földet elviszek síromba vánkosul. így hát míg sírom eltakar, síromban is leszek magyar. Magyar, magyar, magyar, míg sírom eltakar. Filológiai nyomozásom eredményeképpen, a Nemeskürty-féle nyomon elindulva, sikerült kiderítenem azt is, ki is valójában a dalszöveg szerzője. Nem más, mint a reformkor magyar irodalmának szerkesztője, újságírója, költője, a fiatalon elhunyt Kunoss Endre (1811-1844). Kunoss néhány verse a maga korában olyanynyira népszerű volt, hogy megzenésített változatban terjedt szerte az országban. Nemeskürty István megjegyzi, éppen az idézett vers kapcsán, hogy azt ,,még az ezerkilencszázharmincas években is szívesen énekelték, sót, cser készdal lett belőle". Dalunknak tehát, melyet a garamszentgyörgyi Hasznos Gyula oly megrendüléssel adott elő, százötven éves története van. Öröklődött, mint a népdal, apáról fiúra; a cseh földbe temetett magyar paraszt nagyanyáról az utódokra. Reánk, a szlovákiai magyarság egészére; reánk, akiknek mostoha sorsfordulóinkban sajnos túlságosan is sűrűn kell(ett) elfohászkodnunk az ,,édes hazám, fogadj magadba, hadd legyek hűséges fiad" fohászát; reánk, akik hitem szerint olyannyira mélyen tudunk azonosulni e dallal, hogy azt afféle,,szlovákiai magyar keserveseként, bujdosódalként éljük át. Bujdosódalként, amelyben - cseppben a tenger - tükröződik egy darab magyar sors, egy darab magyar történelem. Merthogy kezet nyújt egymásnak ebben a dalban a magyar XIX. század és a szlovákiai magyar sors közelmúltja, de még a jelene, mi több - attól tartok - egy ideig még a jövője is. Megfogja ebben a dalszövegben egymás kezét Petőfi és Vörösmarty kortársa, Kunoss Endre, a szülőföldjén kívül elhunyt garamszentgyörgyi nagymama, megfogja egymás kezét, a nagycsaládi együvétartozás szép példájaként, a Csallóköztől a Bodrogközig, s az oly sokszor megsebzett, de önérzetét, nemzeti azonosságtudatát híven őrző és védő szlovákiai magyarság. k lézzünk szembe mi/\/ nél több kisközös' * ségben, minél igazabban a múltunkkal. Mementóként pedig hagyjunk fa ke reszteket, emléktáblákat, kopjafákat magunk után. Hogy visszanyúlva a múló időbe - amit most még napjainknak nevezünk - unokáink is megfoghassák a mi nemzedékeink kezét. Ötven év, száz év múlva is. Akkor is, és mindörökké. ZALABAI ZSIGMOND EGY SZEMÉLYISÉG KISUGÁRZÁSAI A CSEHSZLOVÁKIAI MAGVARSÁG MASARVK-KÉPE LAPSZÉLEN ÉRDEMES VOLT? Mostanában, amikor a földek viszszaigénylésével vesződünk, mind az egész család, mert hiszen kijut a dologból mindnyájunknak, ki egyik, ki másik hivatalban ácsorog ilyen-olyan kivonatokért, ki meg ügyvéddel tárgyal, hogy a törvény és a gyakorlat adta útvesztőkben valahogy előbbre jussunk, szóval mostanában sokat gondolok nagyapámra, aki mind e mai nyűgeink okozója. Nem ismerhettem, hiszen pici voltam még, mikor befejezte nem is könnyű földi pályafutását. Bizony nem volt könnyű, mert mint annyi sorstársa, megélt egy „prevratot", egy visszacsatolást, majd a háborút, sőt minden vagyonkájának semmivé foszlását is, egy jobb jövő nevében, s egy nem létező kollektív bűn indokával. Családi legendákból tudom, mennyire pontos, akkurátus ember volt az én sokat próbált nagyapám, egykori vadásznaplóját ma is szeretettel lapozom, s benne nem állom meg mosolygás nélkül olvasni az utolsó bejegyzést, nem sokkal halála előtt; „a szomszédék kakasa, délelőtt tíz harminc, napsütés". Nem rá vall a szomszédék kakasának lepuffantása, gondolom kártérítést adott érte, amennyiben félrevitt a puskája. Vagy a szomszédasszony akart volna ilyen egyszerűen hozzáférni a levesbevalóhoz? Akkurátus nagyapám szigorú ember volt, s a szigorúak szinte mindig igen takarékosak is. Nem tűrte a parádét, a fölösleges holmikat, nála mindennek hasznossága szerint volt értéke. Legnagyobb érték pedig a föld volt. Csak gyűjtött, csak rakosgatta félre a járandóságot, s ha tehette, vett hozzá, a többihez, mindig egy-egy darabka földet. Úgy gyűjtötte a parcellákat, mint más az aranytallért. A pénzt nem tartotta értéknek. Csak a föld, az megmarad, az mindig a tied lesz, mondogatta. Még a tudás volt az, aminek értékében bízott, könyvtára a vidéki méreteket meghaladta, fiát Prágában taníttatta, leányát bécsi intézetben neveltette. Mikor elosztotta a hozományt, s lám még örökölnivaló is maradt, nagyjából akkor jött a szörnyű kisemmiztetés. Egy élet szorgos munkája, eredménye, önmegtartóztatása, egy takarékos ember rögeszméje vált egyik napról a másikra hiábavalóvá. Körülményes lenne előhozakodni azokkal a gondokkal, amelyek ennek a súlyos csapásnak folyományaként a családot sújtották, és nem engedték soha magához térni. Csak szomorúan gondolok arra az előrelátó öregemberre, akinek meg kellett élnie a vagyon elpusztulását. A kis vagyonkáét, amely nekünk unokáknak még eléggé megfoghatatlan, amelyet most méltányosan visszaigényelünk, amellyel hirtelen nem is tudjuk majd, mit kezdjünk, amelyhez csak valami titkos vonzalommal ragaszkodunk, mert nagypapa élete összegződik benne. És még mindig nem tudtam eldönteni magamban, mit is mondanék neki, ha tehetném. Vajon azt-e, hogy Nagypapa, érdemes volt!? (brogyányi) SZÁMÍTÓGÉP-VAKOKNAK A vakok és a gyengénlátók olvasásának megkönnyítése újabb és újabb ötletekre sarkall. Ha egy vak ember manapság olvasni akar, kénytelen beérni a Braille-írásos könyvek viszonylag szűk körével. Igaz, vannak már „hangoskönyvtárak" is s ezek jelentősen gazdagítják a választékot. Ám, ha az illető valamilyen szakanyagban kíván tájékozódni, felolvasó segítségre szorul. Egy német irodagépgyártó cég most bravúros technikai megoldással és egész könyvtárnyi olvasmánnyal lepte meg a rászorulókat. Diskette, számítógép és Braille-nyomtató tartozik a berendezéskez. Az „olvasó" - gombnyomással - soronként hívhatja le a mágneses lemezen tárolt szöveget a számítógép képernyőjére, és onnan a nyomtató műanyag lemezre, amelyen a szokásos pontrendszerű Braille-betűket végigtapogathatja. Újabb gombnyomással a következő sort nyomtathatja ki. Szinte tökéletes eljárás lenne, ha az ábrákat és a képeket is érzékelhetővé tenné, erre azonban még nincs lehetőség. Az illusztrációkat szóban kell a számítógép és az olvasó „tudomására hozni". Nagyobb baj ennél, hogy egy ilyen apparátus jelenleg még 15 ezer márkába kerül. Egyfajta történelmi elégtételnek is tekinthető a Tomáš Garrigue Masarykkal, a Csehszlovák Köztársaság megalapítójával foglalkozó írások és kiadványok megszaporodása. Az elmúlt évtizedek mulasztásainak pótlása szinte lavinát indított el. Tavaly a filozófus és az államférfi születésének 140. évfordulója alkalmából „elszabadult" a megemlékezések és a méltatások áradata, amely már kissé felkeltette a gyanút: vajon nem fenyeget-e a két háború közötti Masaryk-kultusz újjáéledése? E tekintetben bizonyságot csak akor lehet nyerni, ha kiderül, Masaryk életműve és egyénisége úgy épül-e be a közgondolkodásba, hogy az azt képes a korszerű európai kihívások rezgéshullámaira hangolni. Talán ilyen szempontból kellene megítélni - ha egyáltalán van ilyen - a csehszlovákiai magyarság Masaryk-képét. Ennek kialakulásában alighanem meghatározó szerepet játszanak a masaryki életműnek a magyar nemzetet és a csehszlovákiai magyar kisebbséget érintő vonatkozásai. Látni kell, hogy ezek magyarországi szerzőktől származó, a hetvenes és a nyolcvanas években megjelent írásokban találtak visszhangra. Dobossy László, E. Fehér Pál és Vígh Károly szerzőségéhez fűződnek ilyen természetű vizsgálódások, illetve eszmefuttatások. Sajnos, a hazai magyar szellemi közegben és közéletben nem hagytak közvetlen lenyomatot. A szóban forgó írások ugyanis Masaryknak a magyarsághoz fűződő viszonyában olyan összefüggésekre bukkantak, amelyeknek már csak a puszta rögzítése sem volt kívánatos az elmúlt évtizedekben. De úgy látszik, a rendszerváltást követően is kényes, fontolgatást követelő témának számit. Masaryk ugyanis az első világháborút lezáró békeszerződéseket, a közép-európai határok megvonását követően is tekintetbe vette a revízió lehetőségét és a probléma békés, tárgyalásos kezelésének a hive volt. Magatartása elütött a hivatásos cseh és szlovák politikusok ellentmondást nem tűrő merevségétől, mely már az etnikai viszonyok puszta feszegetése elől is elzárkózott, az új állam ellen irányuló támadást látva benne. Masaryk nem tekintette politikai tabunak a köztársaság magyar lakta területeinek csehszlovákiai „keletkezéstörténetét", alighanem érzékelni tudta - az általa is szorgalmazott - határmegállapítás feszültséggerjesztő hatását és kész volt a közép-európai együttélést elősegítő tárgyalásos megoldások keresésére. Talán nem érdektelen, hogy 1923-ban egy pesti konzervatív lapnak nyilatkozva kijelentette:,,Nekünk meg kell találnunk az utat erőszak nélkül, háború nélkül megoldani mindama kérdéseket, amelyek Európát és speciálisan minket nyugtalanítanak". A Masaryk részéről kinyilvánított tárgyalási készséget a magyar külügyminisztérium nem méltányolta. Nyilván nem az egymás iránti megértés volt számára a mérvadó, hanem a nagy Magyarország vágyképe. Sok szempontból is tanulságos lehet Masaryk korabeli magatartása. Napjainkban a közép-európai népek közötti ellentétek robbanással fenyegetnek. Szinte elrendeltetésszerűen jelentkezik a nyílt, a problémákat őszintén felvető, ugyanakkor az egymás iránti bizalmat erősítő véleménycserék kiútkeresése. Körültekintés, józanság, kölcsönös megértés, nemzetközi realitásérzék, mind olyan követelmény manapság, mely Masaryknak a magyar kisebbség jogbiztonságát szorgalmazó és a csehszlovák-magyar viszony kiegyensúlyozottságát óhajtó magatartásában ugyancsak tetten érhető. A politika útjai kiszámíthatatlanok. Amikor a szlovákiai magyarság politikai mozgalmai a tágabb nemzetközi érdekközösség szempontjából foglalnak állást Csehszlovákia jövőjét illetően, alighanem a „masaryki örökség" feltámasztása is kapaszkodót jelenthet. A tudós, a politikus, a diplomata egymással sokban ellentétes, de egymást kiegészítő szemlélete és magatartása alighanem ma is kiváltképp időszerű tanulságok forrása. Kissé megkésve, már az évforduló után, de a tudományosság időhöz nem köthető hatóerejével szolgáltat a fentieken túlmenő „muníciót" Masaryk A világforradalom 1914-1918 című emlékiratának a Madách kiadó gondozásában történt megjelentetése. A háború előtt Masaryknak ez a műve már napvilágot látott magyarul, de ma inkább -csak szakkönyvtárakban hozzáférhető - különböző fordítási fogyatékosságokkal terhelt - forrásanyagnak tekinthető. Az újbóli, gondos, jegyzetapparátussal is ellátott kiadás messzemenően figyelembe veszi az olvasói értelmezés öntörvényűségét. A kiadás nélkülözhetetlen, szinte nem is kiegészítő része, hanem alkotóeleme Szarka László eligazító tanulmánya, mely az olvasónak a masaryki életmű egészében mozgó szemléletet kínál. Ugyanakkor céltudatosan arra irányítja a figyelmet, hogy Masaryk kisállamiságra épülő közép-európai fejlődésképe nem tekintehtő önmagába zárkózó ismeretanyagnak. Szarka a benne rejlő tanulságok kibontására ösztönözve fűz ahhoz észrevételeket. Nem hivatkozik ugyan Bruno Kreisky volt osztrák kancellárra, aki (Ein grosser Östereicher) nagy osztrákként aposztrofálta Masarykot. Persze, ez a kijelentés Masaryk tevékenységének arra a háború előtti időszakára vonatkozott, amikor a Monarchia mint államszövetség fennmaradását szolgáló reformokért szállt síkra. Masaryk életművének ez a szakasza najpainkban egyre inkább a tudományos tanácskozások homlokterébe kerül. Szarka László tanulmánya viszont a Masaryk szellemi és politikai szerepvállalásával kibontakozott közép-európai kisállamiság dilemmáinak feloldását állítja előtérbe. Vagyis a kis nemzetek és államok külön érdekei és egymásra utaltsága közötti feszültsége minél teljesebb érzékelését tartja fontosnak - a masaryki életmű, valamint a történeti valóság és a jelen szembesítésével, persze, az érdekegyeztetés szándékával. Napjaink európai felzárkózásának esélyei elkerülhetetlenné teszik a kérdést (s annak megválaszolását): mit adott, s mitől fosztotta meg (európai összefüggésekben szemlélve) a közép-európai kisnépeket e régió kisállami rendszere az elmúlt hetven év folyamán. Masaryk életműve e nagyívű összehasonlítás nélkülözhetetlen eleme. KISS JÓZSEF