Új Szó, 1991. október (44. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-23 / 249. szám, szerda

KUUW^^ Edes hazám, Isten veled! - Ata Kandó, a magyar származású holland fotóművész megrázó erejű felvételeinek egyike az 1956. november 4-e utáni menekültáradatról. Egyedülálló képsorozata most, a 35. évforduló alkalmából a Budavári Palotában kiállításon is látható. 1526 és 1956 HÁY GYULA MOHÁCS CÍMŰ DRÁMÁJA A KOMÁROMI JÓKAI SZÍNHÁZBAN A színészvezetés szembetűnő hiányossága, hogy a játék egészében nem teremtődött stílusegység. Ehhez az állításhoz néhány bizonytalanná tett figura szolgáltat bizonyítékot. Holocsy István Zápolya Jánosát már az első pillanatban egy a díszlettervező által nem kellően átgondolt tollaskalap teszi komikussá. Ez a tárgy annyira központi látványeleme a figurának, hogy a színész is foglyává válik. Másodsorban a dráma alakjainak tekintélyes számáról a rendezőnek nem volt véleménye. Különösen a királyi tanács jeleneteiben, de a csata előtti órák jelenetében is csupán amolyan élő díszletként voltak a színpadon. Báthori István (Dráfi Mátyás), Bornemissza János (Németh István), Szálkái László esztergomi érsek (Bajcsi Lajos), Tömöri Pál kalocsai érsek (Ropog József), Brodarics István kancellár (Tóth László), Anna, Ferdinánd felesége (Mák Ildikó), Bakics vajda (Bugár Béla) történelmi figurái nem telítődtek azzal az élettel, amely a királyi párnál annyira érzelemgazdag és izgalmas volt. Háy Gyula történelmi drámájának egy, erényként is értékelhető kettősség a gyengesége. Ebben a kettősségben a történelemtől mindenkor elvonatkoztatható örök ember és a romantikus történelmi freskók modorában megírt figurák gyengítik egymást. Beke Sándor a királyi pár és néhány figura esetében elérte, hogy az utóbbi modorosság ne jellemezze játékukat. Lórincz Margit Kanizsai Dorottya szerepében sokáig emlékezetes asszonytípust teremtett. Úgy adott ennek a figurának történelmi távlatot, hogy megmutatta esendő egyéniségét is. Boráros Imre a pápai követ szerepébe a jólismert színészi hajlékonyságával, olykor szellemes rezonőrséggel erősítette fel a világi hatalommal bíró egyházi főpap emberségének kettősségét: a bölcs ígérgetést és a sajnálkozást. A visszafogott díszleteket Kemény Árpád m. v., a vitatható formavilágú jelmezeket Papp Judit m. v. tervezte. Nem lehet megkerülni a Háy-dráma bemutatójának időzítéséből fakadó gondolatokat sem. 1956. október 23 a magyarság, Magyarország modernkori Mohácsa volt. Az újjászületés, a fellélegzés ideje ma egybeesik az európai idővel. Nem lemaradást, hanem éppen ellenkezőleg, felzárkózást hoz, ami ebben a közép-európai régióban fontos és biztos folyamatként jelentkezik. Nemzetközi jelentősége van, mint ahogy negatív előjellel az volt Mohácsnak és 1956-nak is. A magárahagyatottság mindkét esetben Európa önzésének a bűne. Felismeri-e most Európa - a nyugati világ -, hogy menynyire saját sorskérdése e térség nyugalma? DUSZA ISTVÁN Nem lehet elválasztani egymástól a magyar nemzeti történelem e két évszámban sűrűsödő tragédiáit. Nem lehet, mert maga Háy Gyula közvetlen és közvetett utalásai is ezt közlik velünk. Nem lehet, mert II. Lajos királyban, a Mohács központi alakjában

v egyszerre látható meg Nagy Imre és társai világnyi magáramaradottsága, valamint Háy Gyula sorsa és a nemzet kiszolgáltatottsága saját árulóvá lett vezetőinek. Az 1526-os történelmi szituációban is legkevésbé a nép támogatása volt fontos a magyar fő- és közrendeknek. Ahogy az 1956-ban az országot lerohanó szovjet haderővel is csak a nép és egyes vezetők fordultak szembe, úgy a török túlerővel szemben is csak kisszámú magyar főúri seregek álltak fel a mohácsi síkon. Hiába volt a segélykérés, hiába volt az üzenet Európa akkori urai és egyházi főméltóságai felé, a mohácsi mezőn elveszett az ország függetlensége, egysége. Mint ahogy elveszett az ország szuverenitása 1956-ban is, mert akadtak emberek, a történelmi világhelyzet (ami 1526ban európai politikát jelentett) konfliktusára figyelt. Kevesebb energiát fordított Lajos király és Mária királyné szerelmére, az udvar viszonyaira, a főrendek viszályára. Ez a szerelem - mint ahogy Lajos király egyénisége is - egyszerre gyermekien tiszta, apolitikusan számító és naiv erkölcsiségü. Ha egy rendező Boldoghy Olivérhez hasonló tehetségű fiatal színészre (még főiskolai hallgatóra) talál, természetesnek tetszik, hogy legalább II. Lajos figurájához hasonló szerepet szánjon neki. Boldoghy Olivér és Mária szerepében Kovács Ildikó játékukkal bizonyíthatóan egy, a régi komáromi társulat játékstílusától igencsak különböző színészi iskolázottságot mutatnak a színpadon. Az ő eszközeik mentesek a széles gesztusoktól, a patetizmusba hajló drámaiságtól. Ezekkel szemben elsődlegesen a mai emberhez közelebb álló színpadi természetesség, a színészi metakommunikáció sokoldalúsága dominál. Ez utóbbi erény messzeKovács Ildikó (Mária királyné), Boldoghy Olivér (II. Lajos király) és Koncz István m. v. (V. Károly császár) a dráma egyik jelenetében (Nagy Teodor felvétele) akik lepaktáltak a megszálló hatalommal. Történelmi analógiákon, magára maradt nemzeten és vezetőkön kívül az analógiát - tehát az örök érvényű drámai konfliktust - Háy Gyula drámájában is az egyén sorsának és a történelem egy adott pillanatában koncentrálódó feszültségének összeütközései adják. Ezért állítható, hogy Háy Gyula Mohácsa shakespeare-i arányokat hordoz. Az írói sors iróniája, hogy az 1956-ban magyar írók segélykiáltását az éter hullámain hallató Háy Gyula a börtönben írta ezt a darabját. A kádári rendszer farizeusságának bizonyítéka, hogy a szabadulása után három évvel, 1963-ban megjelent Királydrámák című kötete elé írt előszóban Háy említést sem tehetett a drámák - köztük a Mohács - születésének körülményeiről. Érthető, hogy ilyen teher súlya alatt 1965-ben emigrált. Beke Sándor amolyan színházi trilógiának szánta az általa rendezett Háy-drámát. 1969-ben az akkor már megtépetten, de még itt tanyászó Prágai Tavasz légkörében megrendezhette az Isten, császár, parasztól de utána fagyos évtizedek teltek el, míg Komáromban színre vihette A ló című komédiát. A rendezői trilógia harmadik darabjaként a Mohács színrevitelére vállalkozott. A nagy ívű drámai kifejletei késlelteti, az első felvonás nagyra méretezett írói expozíciója, a tragédia egészére jellemző esszészerű monológok és párbeszédek előfordulása arra késztette a rendezőt, hogy néhány helyen igazítson az igencsak terjedelmes - amint azt már említettem - shakespeare-i arányokat hordozó drámán. Mindezen adottságok ellenére is a Mohács Háy Gyula kötetben megjelentetett valamennyi drámájához hasonlóan színpadra termett mű. Komoly rendezői feladatokat kínál, s művésze válogatja, melyik vonulatát hangsúlyozza a tragédiának. Beke Sándor II. Lajos magyar király egyéniségére, sorsára és menőkig ellensúlyozta Boldoghy és Kovács helyenként még nem eléggé csiszolt beszédtechnikáját. Az előbbi II. Lajos királya hol kamaszosan szertelen, ami vétlen ön-tekintélyrombolással jár, hol meg kissé komikus hatalomgyakorló. Ez az így elénk állított hatalomnélküli „hatalmasság" nem képes a maguk gazdagodásával, politikai érdekeivel elfoglalt főrendek egységének a megteremtésére. Végül a csata közvetlen előzményeként már csak saját maga erkölcsére, kiállására és a tények ismeretében a biztos halálra vállalkozik. Kovács Ildikó szerelmes Mária királynéjában megsejthetjük az utódok világrahozatalára predesztinált ösztönlényt és a családi indíttatás (Habsburg-ház) hatására a királylányban bújkáló politikai kofaaszszonyt. Ez a nő, amióta csak megsejti Zápolya erdélyi vajda (Holocsy István) hatalmát és férfiasságát, ebben az előadásban alig észrevehető módon kezd eltávolodni a királytól. Míg a király életútja a tragikus, ám a középszerű politikusi képesség ellenére is tisztességgel vállalt kiállás és a halál felé vezet, addig a királyné jövendőjét megsejthetjük a vadászat jelenetében, amikor a királyi pár V. Károly császárral (Koncz István) és Ferdinánd, osztrák herceggel (Farkas Tamás) találkozik. Elgondolkodtató, hogy a rendező két vendégszínésze hogyan játszhat ennyire ellentétes stílusban. Ráadásul Farkas Tamástól egy, az utóbbi időben színészi közhellyé ,,emelt" feminin felfogásban megformált alakítást láthatunk. Koncz István játéka pontosan illeszkedik a két fiatal főszereplő már elemzett színészi teljesítményéhez. Komáromban kísért a közelmúlt, amikor is klasszikus történelmi drámákban percekig álldogáló és szónokló színészek seregét láttuk. Tamási Lajos Piros a vér a pesti utcán Megyünk, valami láthatatlan áramlás szívünket befutja, akadozva száll még az de már mienk a pesti utca. Nincs más teendő: ez maradt, csak ez maradt már menedékül, valami szálló ragyogás kél, valami szent lobogás készül. Zászlóink föl, ujjongva csapnak, kiborulnak a széles útra, selyem-színei kidagadnak: ismét mienk a pesti utca! Ismét mienk a bátor ének, parancsolatlan tiszta szívvel, s a fegyverek szemünkbe néznek: kire lövetsz, belügyminiszter? Piros a vér a pesti utcán, munkások, ifjak vére ez, piros a vér a pesti utcán, belügyminiszter, kit lövetsz? Kire lövettek összebújva ti, megbukott miniszterek? Sem az ÁVH, sem a tankok titeket meg nem mentenek, S a nép nevében, aki fegyvert vertél szívünkre, merre futsz, véres volt a kezed már régen Gerő Ernő, csak ölni tudsz? ... Piros a vér a pesti utcán. Eső esik és elveri, mossa a vért, de megmaradnak a pesti utca kövein. Piros a vér a pesti utcán, munkások ~ ifjak vére folyt, - a háromszín -lobogók mellé tegyetek ki gyászlobogót A háromszín -lobogók mellé tegyetek bárom esküvést: sírásból egynek tiszta könnyet, s a zsarnokság gyűlöletét, s fogadalmat: te kicsi ország, el ne felejtse, aki él, hogy úgy született a szabadság, hogy pesti utcán hullt a vér.