Új Szó, 1991. augusztus (44. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-10 / 212. szám, kedd

1991. SZEPTEMBER 10. . ÚJ SZÓ, KULTURA Kis NYELVŐR Papok, lapok felelőssége Nem is tudom pontosan, mikortalálkoztam először a felé névutó helytelen előfordulásával a magyarországi tömegtájékoztató eszkőzök nyelvhasználatában, de az biztos, hogy több évtizeddel ezelőtt. A politikai mozgalmi zsargon hatására váltak divatossá és terjedtek el — főként a hivatalos nyelvben — az efféle kifejezések: javasolták a központ felé; kéréssel fordultak a minisztérium felé; az intézetet én képviselem más intézmények felé; a döntést közöltük az érdekeltek felé; stb.. Éberen figyeltük, mikor kezdenek nálunk is terjedni az említettekhez hasonló kifejezések, hiszen azttapasztaltuk, hogy újságíróink nagyon fogékonyak minden új iránt s bizony nem mindig tudnak különbséget tenni a helyes és a helytelen között. De csodák csodája: afelé névutónak ez a használata nem fordult elő lapjainkban, rádiónkban. Azzal magyaráztuk ezt, e jelenséget annyira durva hibának érzik nálunk az emberek, hogy nyelvérzékük tiltakozik ellene. S így a nyelvművelők sem foglalkoztak vele, hiszen egyrészt szükségtelennek vélték, másrészt attól tartottak, ezzel csak felhívnák rá afigyelmet, s elősegítik ateijedését Az utóbbi időben azonban megjelent a felé nemkívánatos funkciójában nálunk is. Úgy látszik, valaki — s ez általában másokra is hatni képes személy szokott lenni—felfedezte ezt a jelenséget, s nyilván úgy gondolta, a nyelvhasználat mai, modern jegyéről van szó: új kifejezési formáról. Hallottam már szószékről, lelkészek szájából, sőt lapjainkban is találkoztam vele. S mind a templomi szószék, mind pedig egy-egy lap elég hatékony hely, illetve eszköz ahhoz, hogy — akár jó, akár rossz — kifejezés, szerkesztésmód terjedését elősegítse. A nyelv egyszerűbb, kevésbé képzett használói példaértékűnek tekintik nemcsak azt, amit atemplomban hallanak, vagy lapban olvasnak, hanem azt is, ahogyan azt hallják vagy olvassák. Vagyis irányadónak veszik papjuk és lapjuk nyelvhasználatát. Bizony magam sem repestem az örömtől, amikor egy lelkész a prédikációjában így szerkesztett meg egy mondatot: „Megfogalmazzuk identitásunkat önmagunk és mások felé: kik vagyunk, honnan jöttünk..." S akkor sem, amikor az Új Szóban ezt a mondatot olvastam: „A losonci üzem tiltakozásukat (az átalánydíjat fizető gázfogyasztók tiltakozását) továbbította a felsőbb szervek felé." Sajnos, Magyarországon sincs kiveszőben még ez a nemrég főképp kevésbé művelt politikusok által kedvelt szerkesztésmód; erre abból is következtethetünk, hogy az egykori hercegprímás elleni bírósági eljárással kapcsolatban kanonok szájából hallottuk ezt a mondatot a budapesti televízióban: «... voltak (ott) levelek a Szentszék felé..." Nehogy a fürdővízzel együtt a gyermeket ÍS kiöntsük: nehogy most már eleve kerüljük a felé névutót, vizsgáljuk meg, mikor helyes, mikor nem a használata! Ez a nóvutó a hozzátartozó főnévvel együtt elsősorban irányt határoz meg. „Fut Bécs feléJellacsics, a gyáva..."—írta Petőfi A vén zászlótartó cimű versében. Meghatározhat hozzávetőleges helyet is; valaminek a környékén, közelében történik vagy van valami: jóskáék felé az a hír járja, hogy érdemes lesz zöldséget termeszteni." Hozzávetőleges időt is kifejezhet; a szóban forgó időpont előtti tartamot: alkonyat felé, az év vége felé stb. Ezekben a szerepeiben nem emelhetünk kifogást a felé névutó ellen. Csak akkor tartjuk helytelennek a használatát, ha más, jobb elemeket (ragokat vagy névutókat) szorít ki, amelyek a cselekvésnek nem csupán a hozzávetőleges irányulásét fejezik ki, hanem pontos célba juttatását, s ezzel határozotabbá, „névreszólóbbá" teszik közlésünket. Javasolni nem a központ felé, hanem a központnak, kéréssel fordulni nem a minisztérium felé, hanem a minisztériumhoz kell. Az intézményt más intézmények előtt, nem pedig felé képviselheti valaki. A döntést az érdekeltekkel, nem az érdekeltek felé közöljük. Identitásunkat magunknak és másoknak, esetleg a magunk és mások számára fogalmazzuk mecj. A gázfogyasztók tiltakozását a felsőbb szervekhez vagy szerveknek továbbítják. S a levelek nem a Szentszék felé, hanem a Szentszék számára voltak ott, esetleg a Szentszékhez. Látjuk, hogy általában a részeshatározó -nak, -nek ragját vagy számára névutóját szorítja ki legtöbbször, de gyakran betolakszik a -hoz, -hez, -höz\ ritkábban a-val, -vei és más ragok helyére is. Vessünk gátat e nemkívánatos használatának! JAKAB ISTVÁN KÚTFŐ Ilyen címmel jelentette meg a népszerű Hegedűs Géza a középkori gondolkodás történetéről szóló kötetét a Kozmosz Könyvek Az én világom sorozatában. Ami azt jelenti, hogy mindenekelőtt fiatal olvasóknak szánt műről van szó, minthogy éppen a fiatalok azok, akik jóformán semmit nem hallottak erről, mármint a középkor filozófiájárólirodalmáról. Pedig hát A középkor filozófiájának ismerete nagyon fontos mindenkinek, aki valamelyest is át akarja tekinteni a gondolkodás fejlődésének útját, mert ez az évezred az átmenet a klasszikus és modern gondolkodás között, és a modern gondolkodásnak olyan előzménye és öröksége, amelynek ismerete nélkül nem érthetjük, hol tartunk ma. A középkor mint előzmény és örökség — Az ókorvég szellemi zűrzavara — Egyházatyák és eretnekek — Aurelius Augustinus — Dénes bíró, aki sohasem élt, és a skót Eriugena, aki ír volt — Az arab és zsidó tudomány — Az újrakísértő kétistenhit — A skolasztika alapkérdése: realizmus vagy nominalizmus? — A párizsi egyetem: Aquinói Szent Tamás — A második út: az oxfordi egyetem — Az-újraéledt nominalizmus: William Ockham — Rövid kitérés a misztikáról — Firenze kilép a középkorból — Az újkor hajnalfényei. íme, a kis kötet gazdag tartalmának jegyzéke. Tömörebben, mint e fejezetcímek, aligha tudnánk ismertetni, miről is van szó e tanulmányban. S az is világos belőle, kiket tart a szerző az évezredes történet legfontosabb szereplőinek: Ágostont, persze, a patrisztika atyA SZENT DOKTOR TUDOMÁNYA ját, s a másik szentet, a skolasztika mesterét: Aquinói Tamást. S minthogy Hegedűs Géza könyvét csak ürügynek használjuk, hogy szóljunk a középkori filozófiáról, Ágoston és Tamás ürügyén szóljunk az ő mostanában megjelent munkáikról is, hisz éppen ezek bizonyítják, mennyire elhanyagolt témáról van s?ó, s hogy milyen az igény e filozófiai munkák iránt. Szent Ágostonnak, tudjuk, leghíresebb munkája a Vallomások. Ez már mintegy évtizede megjelent az Etikai Gondolkodók sorozatban, s most mintegy másfél esztendeje két pompás rövidebb tanulmánya is napvilágot látott az Európa könyvkiadó gondozásában A boldog életről — A szabad akaratról címmel. S olvasható immár, a Szent István Társulat kiadásában, A szentháromságról írott munka is. Ám az Isten államáról írott tanulmány, Ágoston legfontosabb filozófiai munkája az inkább szépirodalmi jellegű Vallomások mellett, még mindig várat magára. Ugyanúgy, mint Aquinói Tamás hatalmas szintézise, a Summa Theologica. Addig is, amíg megjelenik, elégedjünk meg egy pompás kis válogatással, amely e napokban látott napvilágot a Helikon kiadó Harmónia Mundi Könyvek sorozatában, A létezőről és a lényegről címmel. S ha már a Harmónia Mundi Könyveket említettük, okvetlenül szólni kell a sorozatban kiadandó művekről, hisz éppen az említett hiányokat igyekeznek pótolni. Már megjelent Assisi Szent Ferenc Perugiai legendája, valamint a híres-neves Arany Legenda, Jacobus de Voraigna Legenda Aureája, s a közeljövőben várhatók Szent Jeromos, Cusanus, Scotus Eriugena, Eckhardt Mester munkái, valamint a Gesta Francorum, a Kabalisztika és a Vallás és Tudomány az arab filozófiában című gyűjtemény. S minthogy csak címszerűen sorolhatjuk mindezt, ízelítőül, mutatóba közölhetünk pár sort Aquinói Tamás filozófiai írásaiból, nevezetesen A természet princípiumairól írott tanulmányból. Jegyezzük meg, hogy némely dolog létezhet, noha nem létezik, és némely dolog létezik... Lenni kétféle módon lehet: mégpedig esszenciálisán, azaz szubsztanciálisan, mint például embernek lenni, és ez nem más, mint lenni (illetve létezni) abszolút értelemben; vagy pedig akcidentálisan, mint például az embernek fehérnek lenni, és ez nem más, mint valaminek lenni. S ha már a középkori filozófia magyarul elérhető forrásairól (kútfőiről) szólhatunk, semmiképpen nem hagyhatjuk ki azt az 1988-ban megjelent bő válogatást, a Gondolat kiadó remekét, amely Az égi és a földi szerelem címmel látott napvilágot Redl Károly gondozásában. Források a későantik és a középkori esztétika történetéhez — ahogy az alcím jelzi. Szinte azt mondhatnánk, hogy szemelvénygyűjtemény Hegedűs Géza könyvéhez, ha nem ez lett volna az előbbi. így viszont fordítva, azt mondhatjuk, hogy Hegedűs e gyűjtemény olvasásának megkönnyítésére írta népszerűsítő munkáját. Mert itt is megtaláljuk valamennyi középkori szerzőt, annyi megkötéssel, hogy csupán az esztétikai jellegű művekből szemelget a közreadó. De így is megleljük benne a, legfontosabb részeket nemcsak Ágostonból s Aquinói Tamásból, hanem például Scotus Eriugenából, Albertus Magnusból vagy például Boethiusból, sőt Tertullianusból, Damaszkuszi Jánosból, Szent Bonaventurából. Szokásunkhoz híven, megint csak arra vállalkozhatunk, hogy egy jellemző idézettel kedvet csináljunk e, valljuk be, nem könnyű olvasmányhoz, hiszen végül is Hegedűs Géza kis könyvecskéje is erre vállalkozik. Olvassunk bele ezúttal Bonaventura A szépről című munkájába: ... Minthogy ugyanis (Isten) a legnagyobb mértékben jó, ezért csak jó dolgokat alkothat, tehát csak olyan dolgot alkothat, amely őhozzá képest van elrendezve. Ennélfogva, mivel a rend feltételezi a számot, a szám pedig feltételezi a mértéket, mert semmi sincs máshoz képest elrendezve, csak az, ami meg van számlálva, és semmi sincs megszámlálva, csak az, ami határolt, ezért szükséges volt, hogy Isten mindent szám, súly és mérték szerint alkosson meg. A szent doktorok tudománya, hogy visszatérjünk Hegedűs Géza címéhez, tehát aktuális tudomány. Az antik gondolatot, az arabokon kívül a skolasztika mentette át az újkorba, Arisztotelészt Aquinói Tamás fedezte föl Európának, Platónt pedig Szent Ágoston tette a keresztény ideológia ősévé. ^/yí^t—.——* LEGENDÁK HELYETT Szlovák folyóirat 1935-ben Márai Sándorról Az ember lépten-nyomon rákényszerül a felismerésre: minden kutatás és jószándék ellenére is mennyi fehér foltja van még a magyar— szlovák irodalmi kapcsolatoknak. A fehér foltoknak pedig természetes velejárójuk a legendateremtés. Könyveim között régóta őrzöm a Slovenské smery egyik bekötött évfolyamát. Most, hogy találomra felütöttem, szemembe ötlött egy tanulmány, amelyben „Alexander Márai" egyik akkor éppen friss regényéről szerezhetett tudomást a szlovák olvasó. A keresztnév manapság már furcsán ható írásmódja nem döbbentett meg, hiszen a cikkben Babits „Michalként" szerepel, a folyőirat tartalomjegyzékében pedig „Andrej" Ady egyik versére bukkanok. Bizonyára a kor szokása kívánta ezt az írásmódot. Márai Sándort is most igyekszünk fölfedezni, életműve végre folyamatosan megjelenik Budapesten. Nemrég két monográfia is napvilágot látott munkásságáról: előbb Rónay Lászlóé, majd ezt követte az avatottabb Szegedy-Maszák Mihály Márai-interpretációja. Ilyenkor még könnyen kapnak szárnyra legendák, gondoljunk csak az író tisztázatlan szlovák és cseh fogadtatására. Hadd emlékeztessek rá a magyar irodalom Rákos Péter-szerkesztette lexikonéból, hogy Márainak három regénye jelent meg életében cseh fordításban, 1936-ban az Idegen emberek (Cizí lidé), 1942-ben a Csutora (Šténé címmel), valamint a Vendégjáték Bolzanóban (Host v Bolzanu). A művelt szlovák olvasóközönség pedig ugyancsak megismerhette nevét a fentebb említett Slovenské smery oldalairól. Erről az irodalmi és kritikai folyóiratról csak annyit röviden, hogy a szlovák írók szövetségének orgánumaként indult 1933-ban, s megszűnéséig, 1938-ig Emil Boleslav Lukáč szerkesztette. A Smery a két világháború közötti haladó szellemi és esztétikai mozgalmak megismertetését vállalta, a szlovák értelmiséghez szólt, képet adva az irodalmi műhelyekről, a világirodalom áramlatairól. Mindig ügyelt arra, hogy távol tartsa akár a kül-, akár a belföldi reakciós vagy nacionalista hatásokat. A szlovák szerzők között olvashatjuk Lukáč mellett Valentin Beniakot, Janko Jesenskýt, Maša Haľamovát, Ján Poničant. írnak bele szlovákiai magyarok is, a sarlós Krammer Jenő mutatja be, például, a legújabb francia irodalmi törekvéseket. A folyóiratban találhatni versfordításokat Adytól, Paul Claudeltől, Borisz Paszternaktól, Anna Ahmatovától, Oszip Mandelstamtól. Alighanem jól sejtjük, ha a folyóirat magyar közléseinek eredetét ahhoz a programhoz kapcsoljuk, amelyet 1935 elején fogalmaztak meg „a szlovenszkói magyar szellemi élet" újjáteremtésén fáradozva a hazai értelmiségiek. A pozsonyi Magyar Szellemi Társaság alakuló ülésén Győry Dezső figyelmeztetett a magyar—szlovák kölcsönösség hiányára, s egyúttal bejelentette, hogy megalakították a szlovák— magyar szellemi élet „összekötő tisztikarát". Tagjai között találjuk E. B. Lukáčot, valamint Peéry Rezsőt. Ennyit elég ismernünk ahhoz, hogy megértsük, milyen háttér valószínűKönözsi István felvétele síthető, amikor még ugyanabban az évben megjelenik a Smeryben Peéry elemző esszéje a szlovákiai magyar regény problémáiról (Problematika maďarského románu na Slovensku). Peéry dolgozatában foglalkozik Márainak 1934-ben megjelent Egy polgár vallomásai című regényével is, amelyről a következőket írja: „Kaschau aus Vogelschau (Kassa madártávlatból), ezt a címet adja Márai egy korábbi riportjának, amelyben szülővárosáról beszél. Az Egy polgár vallomása — ez a madártávlat. Nem ez adja a regény központi témáját, mégis a könyv minden oldalán felismerhető a háttér: az apró »felvidéki« városka a maga alkotó és virágzó életével, a történelmi Magyarország ama éveiben, amelynek programja az enrichesses-vous volt. Néhány finom megfigyelés nagyszerűen fölfedi a helyet és az időt: a nagybácsi idejében gyarapszik a bank, a parasztot nem nagyon sarcolják meg, »csak éppen rendszeresen«, a polgári családok szaporodnak, s egyazon házban lakik az elszegényedett zsidó család azzal a zsidó kapitalistával, aki már a maga előkelő és titokzatos életét éli. Házakat látunk, polgári enterriőröket, az első kisvasútat, amely a villamost helyettesítette, a vidéki redakciót, ahol a pillanatnyi anyaghiány okán a tizennégy esztendős polgárfiú írja a lap vezércikkét. Egy »felvidéki« városka vonul fel itt, a század elején, nagy igyekvőn s a félúton kifulladva, a polgárosodás felé. Az itteni, polgárság története tűnik elénk e vallomásban. A könyv záróakkordjaként hangzik el: kitört a háború. Márai regénye a magyar polgárság életét, életvitelét írja le 1900 és 1914 között. Azóta ez már mind a régmúlté..." Ez Peéry Rezső véleménye Márai akkortájt megjelent regényéről, s a jellemzés találó. Kivált, ha számításba vesszük azt is, hogy a szintén a sarlósok között tevékenykedő Peéry a fentebbi sorok megfogalmazásakor mindössze huszonöt esztendős. A Slovenské smery egykori publikációja azonban nem csupán arra figyelmeztet, hogy adósok vagyunk Márai Sándor hazai recepciójának feldolgozásával, hanem illő lenne már észrevennünk Peéry Rezső igencsak jelentős munkásságát is. Eddig ugyanis — valószínűleg 1956-os Magyarországról történt emigrálása okán — többnyire a Sarló történetét feldolgozó irodalomban jelent meg a neve: lábjegyzetként. BROGYÁNYI JUDIT