Új Szó, 1991. augusztus (44. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-24 / 224. szám, kedd

1991. SZEPTEMBER 24. ÚJ SZÓ, KULTÚRA 6 FILMJEGYZET SIRIGTARTO SZERELEM Ha valaki a cím alapján esetleg arra számít, hogy egy romantikus, lángoló érzelem történetét könnyezheti végig a moziban, akkor azt ki kell ábrándítanom. Könnyekről ugyan lehet szó, de azok — erős a gyanúm — nem a meghatottságtól tolulnak majd a néző szemébe. A film alapjául szolgáló esetet, a férjét „halálosan" szerető feleség sztoriját maga az élet írta. Lawrence Kasdan rendező forgathatott volna belőle pszichológiai drámát, krimit, sőt horrort(!) is, ő azonban inkább a fekete komédia (black comedy) mellett döntött, bizonyára arra gondolván, hogy egy kis nevetés mindig jótékonyabban hat az idegrendszerünkre, mint a borzongás. A film főszreplői Joey Boca, a férj és Rosalie, a felesége egy kis pízzéria tulajdonosai. Joey imádja a munkáját, a feleségét, a gyerekeit, a baseballt — és a csinos nőket. Pizzaés spagettikészítés közben — vérbeli olaszhoz méltóan — mindig szakít egy kis időt az ifjú leánykák „felkarolására". Különben Rosalie is imádja Joey-t, s a szép lányok iránti vonzalmát is elnézi, mert abban a tévhitben él, hogy legkedvesebb férje csak a szemét legelteti a kis tündibündiken. Kasdan valószínűleg a jól bevált módszerek híve, s azt tartja, konfliktus nélkül nem igazán érdekes egy film, különösen, ha fekete komédia. Akkor pedig legyen! Szóval Rosalie — eléggé el nem ítélhető módon — néhanap könyvtárba is jár, de bár ne járna, mert ott leplezi le csapodár férjét, akinek hűtlensége végzetes tett elkövetésére készteti a szerencsétlen fiatalasszonyt. El akarja dobni magától az életét! Nadja, Rosalie mamája azonban nem ezt tartja a helyes megoldásnak, és lányát is meggyőzi igazáról: nem ő az, akinek meg kell halnia, hanem a hálátlan, csélcsap Joeynak. Nadja mama szolgálatkészen felajánlja: ő majd megoldja Rosalie gondját. Ismer egy „jóravaló" fiút, aki pár dollárért biztosan hajlandó eltenni láb alól a hűtlen kutyát. Nadja mama és Rosalie tehát kimondják a halálos ítéletet a mit sem sejtő Joey felett. Már csak a vérfagyasztó terv megvalósítása van hátra. S ekkor jönnek a nem várt nehézségek. Joey nem hajlandó jobblétre szenderülni, akárhogy is serénykedik szerető anyósa és imádott hitvese. Kilenc élete van, akár a macskának. Hiába csapkodja fejbe baseballütővel Nadja mama „jóravaló" ismerőse, meg sem kottyan neki. Az altatóval „fűszerezett" spagettiból háromszor is kér, és még Harlan és Marian, a két botcsinálta bérgyilkos sem fog ki rajta... Az az igazság, hogy Rosalie okvetetlenkedései is növelik Joey esélyeit, felesége ugyanis csak fájdalommentes „ítéletet" hajlandó jóváhagyni. Mégiscsak a gyermekei apjáról van szó... Valami haszna azért van a sok próbálkozásnak. A jókedélyű olasz pizzasütő, miután a kórházban magához tér, rádöbben: felesége anynyira szereti őt, hogy inkább megöli, semmint le kelljen mondania róla. Az amerikai kritika eléggé fanyalogva fogadta Lawrence Kasdan vígjátékát, ami bizonyos mértékig érthető, hiszen nem mindenki rajong az effajta humorért. Aki viszont igen, az garantáltan nem unatkozik majd, ha beül a moziba. A hősök ugyan esetlenek egy kicsit és nevetségesek (itt-ott túlontúl is), de lehet őket szeretni. A meghökkentő történetet remek színészi alakítások teszik emlékezetessé. Joey szerepében a sokoldalú Kevin Kline-\ láthatjuk, aki Oscar-díját is egy vígjátéknak köszönheti (A hal neve Wanda), partnere Tracey Ullman\ neki ez volt a bemutatkozó filmszerepe. Külön élvezet a kötélidegzetű Nadja mama szerepében Joan Plowright. Már csak az ő tüneményes játékáért is érdemes végignevetni a másfél órát. De az ötleteit azért lehetőleg ne alkalmazzuk. Ez itt (még) nem Amerika... MISLAY EDIT KUTFO KORTÁRSUNK, KAFKA „Szóval, ez itt az ágy, amint mondtam. Teljes egészében vattaréteg borítja;... erre a vattapárnázatra hasaltatjuk le az elítéltet, természetesen meztelenül, itt vannak a szíjak, hogy kezén, lábán, nyakán lekötözhessük. Emiatt, az ágy fejénél — az ágyon, amint mondtam, az illető először arcra borulva fekszik — itt van ez a kis szőrlabda, amely könnyen szabályozható úgy, hogy egyenesen az ember szájába nyomódik. Az a célja, hogy megakadályozza az üvöltést és a nyelv elharapását. Az illető persze kénytelen szájába venni a szőrlabdát, másként kitörné leszíjazott nyakát." íródott pedig mindez 1914 októberében. Az elbeszélés címe: A fegyencgyarmaton. Ha a leírás nem tűnne oly abszurdnak, azt is mondhatnánk, a későbbi haláltáborok gyilkosai Kafkától lopták a borzalmasnál borzalmasabb ötleteket szadista játékaikhoz. Az író reneszánsza csak a második világháború után következett be, logikus következményeként a koncentrációs táboroknak, melyek létéről Kafka életében még aligha tudhatott a világ. Második reneszánsza, a szocialista táborban, az ötvenhatot követő évekre esik, megintcsak logikus következményeként a sztálini pereknek, gulagoknak, Hruscsov beszédének stb. Aligha lehet beszédesebb tény annál, hogy a prágai születésű Kafkát a hatvanas évek Prágája fedezte fel Kelet-Közép-Európának, s hogy a normalizáció egyik legfőbb célpontja megintcsak ő volt, a normalizáció módszereinek megsejtője. Aligha lehet meglepő mindezek után, ha azt adjuk írásunk címének, hogy Kortársunk, Kafka. Annak ellenére, hogy nem sokat hallani mostanság róla, éppen itt, ahol pedig annyira időszerű lenne. Pedig Kafka most is aktuális. Jelen sorok írója nemcsak azért vette elő föllelhető köteteit, s nem azért írja jegyzetét, mert az Európa kiadó Mérleg sorozatában megjelent egy karcsú kötet Az én cellám címmel aforizmáiból, jegyzeteiből, töredékeiből, az ún. „oktáv-füzetek" anyagából (noha ez a könyvecske is megérne egy misét, akarom mondani, egy recenziót), hanem mindenekelőtt azért, mert beleolvasván az imént idézett Fegyencgyarmaton című írásba, döbbenten fedeztem föl újra a régi közhelyet: mennyire előre látta ez az ismeretlen prágai hivatalnok mindazt, ami bekövetkezik, egyszóval, a huszadik századot. „Az én cellám — az én váram" — írja az oktávfüzetekben, s bárhol belelapozunk ebbe a jegyzetgyűjteménybe, mindenhonnan borzalmas századunk vicsorog ránk. Figyeljünk csak: „Az élet: szüntelen elterelés, úgyhogy még arra sem eszmélhetünk rá, mi mellett terel el." Avagy: „Ennek a kútnak mélyéről sohasem húzod fel a vizet". „Miféle kútból? Miféle vizet?" „Dehát ki kérdez?" Csend. „Miféle csend". S egy harmadik: „Fejjel kell áttörnöd a falat. Ezt a falat könnyű áttörni, hiszen vékony papírból van. Annál nehezebb viszont, hogy ne hagyd magad becsapni attól, hogy a papíron már ott van a megtévesztésig hű képe annak, amint éppen áttöröd a falat. Nagy a csábítás, hogy azt mondd: Hát nem töröm át szüntelen?" Jelen sorok írója, annyi más kortárshoz hasonlatosan, ugyancsak ama legendás hatvanas években ismerkedett meg Kafkával. Előbb a Nagyvilágból, a Svétová literatúrából, aztán a megjelenő könyvekből. S most, majd harminc esztendő múltán újra bejárja az egykori utat, újraolvassa, mégpedig az akkori sorrendben, a nagy Kafka-opuszokat. Előbb egy-két rövidebb novellát, mint amilyen az Egy falusi orvos, aztán a legendás Átváltozást, Georg Samsa féreggé változásának hátborzongató történetét, a Levél Apámnak című hatalmas „vallomást" s a nagy regényeket, A pert, A kastélyt. S a harminc esztendő tapasztalatával gazdagodva újragondolja a Kafka-jelenséget. A legmaradandóbb, ma legalábbis úgy érzem, a két regény mellett, éppen A fegyencgyarmatonhoz és az Átváltozáshoz hasonló abszurd parabola, amelyhez hasonló nincs a világirodalomban, legfeljebb Dosztojevszkij vagy Kierkegaard írásaiban találhatjuk némi előzményüket. Az első magyar könyv Kafkáról, ha jól tudom, Sükösd Mihály 1965ben megjelent kismonográfiája volt. Ennek végén állítja, ellentétben a hiedelemmel, miszerint századunk három nagy írója, Proust, Joyce és Kafka közül Kafka a legnagyobb, mert „az Ulysses alig több irodalomtörténeti laboratóriumnál, Proust meg elkésett klasszikus, s nem az avantgárdé listavezetője", Kafka alkotását azonban „egyre edzi az idő... Alighanem azért, mert nem újítani akart, hanem a legfontosabb dolgokról beszélt". Nos, Sükösd maga cáfol rá állítására az Ulysses új magyar kiadásának terjedelmes utószavában, s Proustról sem igazolódott be állítása. Az azonban, amit Kafkáról mondott, igaz. Alkotását egyre edzi az idő. „MÉG LÁTJUK A NAPOT" ÉVADKEZDÉS AZ IFJÚ SZÍVEKBEN ÉS A SZŐTTESNÉL Szeptember első napjai, hetei nemcsak a színházakban, a tánc- és énekegyüttesek életében is az évadkezdést jelenti. Új tervekről, új elképzelésekről, új bemutatókról szólnak ilyenkor a társulati ülések, olyan kérdések kerülnek terítékre, amelyek előadókat és nézőket egyaránt érintenek. Milyen műsorokkal lép közönség elé az 1991/92-es évadban az Ifjú Szívek és mit tervez a Szőttes, mi újság a két együttes háza táján, milyen utakat tartogatott számukra a nyár és mit várnak az ősztől, a következő évtől? — kérdeztük Quittner Jánost és Rich tare ík Mihályt. — Szeptember elsejétől nálunk megszűnt az igazgatóhelyettesi poszt — kezdi Quittner János, az Ifjú Szívek vezetője. — Mostantól fogva két menedzsere van az együttesünknek, az egyik a gazdasági ügyeket, a másik csak a fellépéseket, a vendégszerepléseket intézi. Ez a divat járja Nyugaton is, minden társulatnál két menedzser dolgozik, amiben az a jó, hogy mindketten specializálódhatnak, egyedül a maguk területével foglalkoznak. Hogy mivel töltöttük a nyarat? Ének- és zenekarunk észak-szlovákiai turnén vett részt, latin nyelvű egyházi dalokat adtak elő Arva-vidéki templomokban. A tánckar Közép-Szlovákiában és Budapesten, a Folklórcentrumban lépett közönség elé, a Ghymes pedig Franciaországban vendégszerepelt, ebben az évben is szép sikert aratva. — Dramaturgiai tervük láttán arra következtetek: az Ifjú Szívek művészeti részlegei színessé, tartalmassá akarják tenni ezt a mostani évadot. — Örülök, ha így látja, mert valóban ez a célunk: nívós, maradandó értékű műsorokat adni. A táncegyüttes első bemutatóját decemberre tervezzük; rábeszéltem végre Varga Ervint, hogy készítse el a Nyugtalan ének folytatását. Ezt láthatják majd a nézők Fekete fehérben címmel, körülbelül negyven percben. A következő premierünkre júniusban kerül sor, ennek még csak munkacíme van: Szlovákiai barangolások a néptánc nyelvén. Terveink szerint a Szlovák Népi Együttessel közösen lépünk majd színpadra, s ez a merőben új, érdekes vállalkozás reményem szerint alaposan megemeli majd az Ifjú Szívek rangját. Az előadás fele szlovák táncokból, másik fele pedig hazai magyar táncokból fog állni, s ha minden igaz, 1993 februárjában öthetes turnéra utazunk ezzel a műsorral — Japánba. Az énekkar jövő év áprilisában ad új programot, amelynek már a címe is sokat ígér: John Lennon nyelvén. Az ötletet Melbourne-ből hoztam, a dalokat itthon válogattuk, s az eddig megszokott előadásmód helyett valami egészen újjal állunk majd elő: igazi énekszínházi produkciót szeretnénk nyújtani. Zenekarunk tavasszal lép friss műsorral közönség elé; Változatok címmel azt a koncernagy falat kell ledöntenem, amely negyven évig épült. — Ebben a házban tehát még nem az van, amit az igazgató akar? — Egyelőre sajnos, nem. Sok minden történt már, amióta itt vagyok, de sok mindennek kell még megváltoznia. A „görcsoldáshoz" azonban nemcsak gyógyszer, idő is kell. — Quittner János, a koreográfus kapott-e megbízást Quittner Jánostól, az igazgatótól? — Nem, nem kapott megbízást, mert nem akarta elvenni a lehetősétet hallhatja majd a közönség, amelyen Kodály Zoltán és más neves szerzők művei csendülnek fel. Ötödik bemutatónk a Ghymesé, ők az ország magyar nyelvterületének dalaival lépnek közönség elé — zenés színházi előadást adva. A Gaudium is erre az útra lépett: Mátyás király udvarában című műsorukban, amely ugyancsak tavasszal készül el, középkori zeneműveket szólaltatnak meg, több mint egyórás műsor keretében. Az új bemutatók mellett azonban, s ezt én nagyon fontosnak tartom, régebbi előadásainkat is láthatják majd a nézők. Megszámoltam: tizenhat egész estét betöltő műsorunkból válogathatnak a művelődési házak. — Ez az évad tehát már az ön évadja lesz. — Igen, az enyém, de ki kell hogy mondjam: még nem egészen. Ahhoz, hogy minden ötletemet, elképzelésemet meg tudjam valósítani, get Varga Ervintől és a főiskolát most befejező Mészáros Gábortól sem, akit ugyancsak tehetséges koreográfusnak tart. Engem a Szlovák Népi Együtteshez köt most egy munka, az Út a Golgotára, és erre az évadra ez elég is lesz számomra. Én a következő hónapokban csak igazgatóként, művészeti vezetőként „működöm", de ebben a szerepkörben is lesz tennivalóm bőven. Mellesleg: én bírom a terheket, csak mások is bírják mellettem. Richtarčík Mihály, a Szőttes művészeti vezetője azzal fogad: az idei nyár nem volt számunkra túlontúl mozgalmas, de majd az évad az lesz. — Júliusban egyetlenegy fellépésünk sem volt, pihentünk, augusztusban léptünk csak színpadra, előbb Magyarországon, aztán itthon. Az Őrségi Kulturális Napok vendégei voltunk, és az ott töltött öt nap alatt ötször mutattuk be műsorunkat. Osztrák, szlovén és magyarországi együttesekkel szerepeltünk egy színpadon, majd az utolsó napon kínai, olasz és török táncosokkal. Ilyen, vagy ehhez hasonló nemzetközi fesztiválon sajnos, ritkán vehet részt a Szőttes... legutóbb, nem is tudom hány éve, az olaszországi Goriziában jártunk, majd az NDKban, de ott már nem is fesztiválon, az egy többnapos turné volt. — Itthon hol adtak műsort? A keleti végeken? — Nem, Nagymegyeren, a Szent István napi búcsúban. Most, ősszel készülünk az ország keleti részébe... mentünk volna már korábban is, de nem mehettünk. Nem volt pénzük a művelődési házaknak, így aztán szép sorjában tíz-tizenöt előadást is lemondtak. Három és fél hónap maradt most arra, hogy behozzuk a lemaradást... októberben és novemberben minden hétvégén máshol fogunk fellépni, karácsony és Szilveszter között pedig egy hosszabb keleti turnéra megyünk. — Első bemutatójukat mikorra tervezik? — Az elsőt? Az egyetlent! November 15-én és 16-án lépünk új műsorral a közönség elé, az ötlet, a téma már megvan, de címet még nem találtunk hozzá. Az anyag jelentős része természetesen hazai, felvidéki, zoboraljai, gömöri, magyarbődi és mátyusföldi táncokból áll, magyarországi vendégkoreográfusaink pedig, akiket én már csak hazajáró lelkeknek nevezek, szatmári, mezőségi és gyimesi táncokat tanítanak be. Kamarajellegű műsor lesz ez a mostani, a zene egyetlen percre sem szűnik majd meg, a kompozíciók pedig úgy kötődnek egymáshoz, mint albumban a képek. A múlt, az emlékek kapcsolják össze őket. — Tavaszi bemutatóról szó sem lehet? — Nem győznénk, nincs miből. Mi már annak is örülünk, hogy erre az őszire futja... ha csak az új ruhákat vesszük, azok is rengeteg pénzbe kerülnek. Újabb bemutató tehát nem lesz, de mert úgy érezzük, a Szőttes barátai megérdemelnek tőlünk még egy műsort, az elmúlt öt év terméséből adunk majd egy, remélem, jól sikerült válogatást. — És addig? — Addig dolgozunk. Amíg teljesen be nem borul felettünk az ég, addig ropjuk a táncot. Az első felhők már megjelentek, de amíg Csemadok lesz, addig Szőttes is lesz. És ki tudja... lehet, hogy ez is csak egy átvonuló felhőzet. Még látjuk a Napot. SZABÓ G. LÁSZLÓ Quittner János: „A görcsoldáshoz Richtarčík Mihály: „Az első felhők idő is kell" már megjelentek" (Méry Gábor felvételei)