Új Szó, 1991. augusztus (44. évfolyam, 205-229. szám)
1991-09-21 / 222. szám, szombat
5 PUBLICISZTIKA ÚJ szól 1991. SZEPTEMBER 25. A LEGERDEKESEBB MAGYAR Ki ne tudná széles e nyelvi és szellemi magyar honban, hogy Széchenyi István a „legnagyobb magyar"! De azt már kevesebben tudják, hogy e „legnagyobb magyart" 1845. szeptember 9-én „Pesten a felizgatott tömeg macskazenével fogadta..., s kocsiját, melyben neje is helyet foglalt, sárral dobálta meg..." (Steinbach Ferenc, titkosrendőr jelentéséből). Vajon ki izgatta föl a tömeget, és miért? Kinek nem volt Széchenyi a „legnagyobb magyar"? Feltehetően azoknak, akik a Hitel eszméi ellen (a mű megjelenése idején) egészen „modern" módon tiltakoztak: elégették a könyvet. Vagy azoknak, akik Széchenyi 1842-es akadémiai beszéde után azt beszélték (sőt írták) a „legnagyobb magyarról", hogy - pánszláv bérenc. Tény, hogy a jobbágyfelszabadítás eszméje s a nemzetiségekkel való kiegyezés gondolata a múlt század harmincas és negyvenes éveiben Magyarország irányadó politikai köreiben nem volt népszerű. De még az olyan, látszólag mindenki számára egyértelműen „utilis" (akkor így mondták a hasznost, a közérdekűt) Széchenyi-alkotásnak is voltak heves ellenzői, mint a Pestet és Budát egy várossá összekapcsoló első állóhídnak, a Lánchídnak. Ki ne ismerné a derék hétszemélynök, Tarnaváry véleményét a nagy műről (a Kárpáthy Zoltánból): „... nekem törjék el a lábam, ha valaha reá lépek, hogy ott engemet mint ős nemesembert mindenféle vámszedő kaputomnál fogva megragadjon, s én ott a zsebemből krajcárt keressek elő..." Bizony, ha zsebbe kellett nyúlni, Magyarországon még a krajcárt sem szívesen vették elő, nem még az aranyat, pedig Széchenyi országépítő tervei, javaslatai általában anyagi megterhelést jelentettek nemesnek, nem nemesnek egyaránt. Ilyen vonatkozásban érdekes passzust tartalmaz Fekete Sándor regényes Széchenyiéletrajza. A könyv hőse cenki kastélyának ablakában állva Kossuthról elmélkedik: „Ha Kossuth La josnak ősi grófi kastélya, harmincezer birkája, tucatnyi falva és birtoka, három háza és sok ezer hold földje lenne, vajon ugyanilyen lelkesen izgatna a fennálló rend ellen? Sőt, az ő helyében Kossuth Lajos megírta volna-e a Hitelt és a Stádiumot, felajánlotta volna-e évi jövedelmét egy tudós társaság céljaira?" Széchenyinek azt a jellembeli vonását, fényes erényét húzza itt alá Fekete Sándor, amely hősünket szinte az egész korabeli magyar közélet fölé emeli: a szinte vallásos magafeladását, önzetlenségét a köz érdekében. (Széchenyi mellett a világközéletből is egyedül Tolsztojt tudnám paralelumként felhozni. Csak a parasztgyerekeknek iskolát nyitó s ott saját maga tanító nagy orosz gróf erkölcsi és anyagi áldozatai foghatók a nagy magyar gróf áldozataihoz. - A két gróf egyéb párhuzamairól itt most természetesen nem beszélek, pedig van még néhány, s azok is megérdemelnék a figyelmet!) Ügy küzdeni a köznemesség s a polgárság, sőt a nemzet felemelkedéséért, hogy az a küzdő személyes érdekeinek is megfeleljen, erre tömegek voltak a reformkorban és később képesek, de úgy küzdeni ugyanazért, hogy az az én kiváltságaim egy részének feladását jelentse, arra csak kevesen voltak hajlandók. S a kevesek legnagyobbikának, a „legnagyobb magyarnak" még a példája is irritáló volt: fényénél jobban látszottak a különféle személyes önzések. S feltehetően ez az irritáció is ott volt a pesti tömeget Széchenyi ellen izgatók indítékai között. A „legnagyobb magyar" túlságosan nagy mert lenni! De aprojJó: Kossuth! Széchenyi és Kossuth egykori ellentéte ma már szinte közmondásos, mégis Kossuth volt az, aki Széchenyire a „legnagyobb magyar" jelzőt ráragasztotta. A pesti megyegyűlésen, ahol ez az epitheton először elhangzott, Széchenyi szinte megsértődve vonta kérdőre Kossuthot: „Miért emel olyan magasra, ahol nem tarthatom fenn magam?", s mi ma, 150 év elteltével csak megismételhetjük a kérdést: valóban, miért? Mi célja volt a bősz Danton-Carnot-nak e paradox tettével, mikor nem sokkal később már „olygarhikus dölyfről", „betyáros gorombaságról", sőt „zugprókátorí denunciálásról" beszél a gróffal kapcsolatban? Az ő lelkében valóban létezett volna külön egy „legnagyobb magyar" és külön egy „dölyfös oligarcha" Széchenyi? Vagy a nagy lelket megbántó ember lelkiismeretfurdalásának a jele a szóbeli hódolat? Nehéz elhinni, hogy a céltudatos forradalmár ilyenfajta erkölcsi gátlásokkal is bajlódott volna. A helyes választ valószínűleg Szerb Antal tudja: Kossuth „... azzal igyekszik Széchenyit megbénítani, hogy egyre nagyobb és nagyobb embernek, tehát a napi életen kívül álló, elhanyagolható mennyiségnek nevezi ki". S ez annyit jelent, hogy Kossuth rájött: könynyebb Széchenyit szentté avatni, mint eszméi, erkölcse szerint élni. Vagyis mikor 150 évvel később, azaz ma már minden Széchenyi-mű címéből folyóiratcímet, látszólag programot csinált a Széchenyi-reneszánsz (s így aztán van már Hitel, Világ, sőt Stádium című folyóiratunk is), de a művekben foglalt „fejlődéseszméből" egyesek (de mit egyesek, hisz éppen ez a baj, hogy nem egyesek, hanem népes politikai pártok is, intézményesen) elhagyják az erkölcsi tökéletesedés végső stádiumát, s megállnak az anyagi-polgári fejlődés pragmatizmusánál, vagy ami még rosszabb: „A magyar népnek... ázsiai bölcsejében rejtező... sajátságainál", akkor semmi új a nap alatt; és semmi új a nap alatt akkor sem, mikor a mai Magyarországon lépten-nyomon idézik a Hunnia, vagy az 1842-es akadémiai beszéd nemzetiségi toleranciát hirdető passzusait, de a közvéleménykutatók az ottani szlovákság identitástudatát vizsgálva, nem kérdezik meg az értelmiség véleményét is, s így aztán magabiztosan kijelenthetik, hogy a magyarországi szlovákok két identitásúak: magyaroknak is, szlovákoknak is tartják magukat. Semmi új a nap alatt: mi is szentté avatjuk Széchényi Istvánt, a mitizált „legnagyobb magyart" látjuk benne, de ha kocsija ma megjelenne Budapesten vagy Pozsonyban, biztosan sokan lennének, akik megint sárral dobálnák meg. A már idézett Szerb Antal viszont - betekintve hősünk „küzdelmes és megdöbbentő belső életébe" - nem a „legnagyobb", hanem a „legérdekesebb" magyart látja benne. Mindenesetre 200 éve született... 200 éve küzd a sárdobálókkal, pártokkal, rendszerekkel. Velünk... Bennünk... TŐZSÉR ÁRPÁD KONCSOL LÁSZLÓ SZÉCHENYI ISTVÁN POZSONYBAN III. E lső lakása (Aixinger László füzete szerint) a Halászkapu utcában, a Sétatér közelében lehetett; innen később gr. Károlyi Györggyel a Sétatér 13. sz. házának II. emeletére költözött. Itt több helyiséget béreltek, s Kaszinójukat is ide telepítették. Még később, de még az országgyűlés kezdetén az ellenzéki Jeszenák János báró főtéri (Április 4. tér, ma ismét Főtér) palotájának II. emeletére hurcolkodott. A feltűnően keskeny, minden emeletén háromablakos ház a tér déli oldalának közepén szoroskodik, majdnem szemben a tér északnyugati sarkán álló palotával, amelyben gr. Zichy Károly, a magyar udvari kamara frissen kinevezett elnöke lakott hitvesével, gr. Seilern Crescence-szal és gyermekeikkel, ha a család Pozsonyban tartózkodott. A téren három könyvesbolt is működött, a déli oldal sarkán pedig, a mai cukrászda helyén gyógyszertár. Az Országház 50, a Sétatér a színházzal s a Vigadóval 100 méternyire a szállásától. Széchenyi a Kaszinót is ide telepítette, lapokat járatott, kézikönyvtárát közkinccsé tette, kávét szolgáltatott föl a pipázva eszmét cserélgető ellenzéki követ uraknak. Szállásadója és politikai szövetségese, az akkor csupán 25-éves Jeszenák báró aztán az előpatonyi Petőcz György alispánnal és Rázga Pál pozsonyi evangélikus lelkésszel együtt Haynau pozsonyi vésztörvényszékének esett áldozatul. (Halálos ítéletüket a táborszernagy a Prímáspalotában írta alá.) A 1832/36. évi országgyűlés /\Z alatt, 1832. december 18-tól a Halpiac sarkán, a Haltér 12. s a Nagyvödric u. 1. szám alatti saroképületben, a Kölbel-féle házban nyert követszállást; mint tudjuk, ez a városrész sem áll többé, elvitte a hídfeljáró az alatta kiképzett városi buszmegállókkal; utoljára, a második világháború után a múltból itt felejtett öreg pozsonyiak, utcalányok és késdobáló lebujok pusztuló negyede volt a Zsidó utca maradványaival egyetemben. Végül azt is tudjuk, hogy Széchenyi az 1847/48as országgyűlés idején az Apácapályán (Panenská) kapott átmeneti hajlékot. Korábban Petőfi is ebben az utcában töltött el némi időt, emléktáblájának helye ma is látható a ház falán. Megérkezése másnapján ismerőseit látogatta meg, este a régi, Hosszú utcai megyeházán lévő kerületi ülés vitáját hallgatta szervezési kérdésekről, s papírra vetette a legfontosabb országgyűlési teendők jegyzékét: minden három évben országgyűlést, Fiumét magyar kikötővé, az úrbér szabályozása, a közvélemény tájékoztatása a tanácskozásokról, a só árának leszállítása, a pénz értékállóvá tétele, az abszolutisztikus (alkotmányellenes) királyi rendeletek visszavonása s gyakorlatuk megtiltása az udvarnak, és így tovább. 14én felváltva látogatta az alsó- és a felsőtábla üléseit, megfigyelte, hogy „a (elsőtáblán többnyire olyan emberek ülnek, akik magyarul sem, latinul sem tudnak, ezért ott a papság túlsúlyra fog szert tenni", majd élvezte barátja, Felsőbüki Nagy népszerűségét és szórakoztató beszédstílusát" - ő, az ilyesmire nagyon is fogékony, írói terveket dédelgető férfiú, aki egy új Eötvös József, Fáy András, Kemény Zsigmond vagy Jósika Miklós lehetett volna, ha valóban erre a pályára lép, s magyarul idézte „Pali" ott elhangzott mondatát: „Már régen beszélliink arrul, hogy hogy kellene jegyezni, máltaién arrul is kellene valamit mondani, hogy mit jegyezzünk". Másnap, 15-én, az „öreg Zichy" kidobta őt a házból, a következő napokban az akkor még magyarországi Köpcsénybe ment, talán Esterházy hercegékhez, talán máshoz, mert a nevet utóbb törölte a Napló ban, a következő napon tanúja volt a császár érkezésének, 18-án pedig részt vett a közös, dómbeli szentmisén. Ekkor már az országgyűlési munka is elkezdődött: a Prímáspalotában, nyilván a Tükörteremben gr. Koháry Antal főkancellár, akinek jövő évi halálával fiágon magva szakadt, magyarul beszélt, üdvözlő szavaira „a császár latinul olvasott", írja Széchenyi. Aztán a felső-, majd az alsóház ülése következett. A király három dolgot kívánt az országgyűléstől: járuljon hozzá a királyné megkoronázásához, rendezze a hitelviszonyokat, s tárgyalja meg az 1790-es, ún. rendszeres bizottsági munkálatokat. 19-én aztán Uzovich János követ, Nyitra megyei alispán fölszólította Széchenyit, hogy távozzék egy tanácskozásról, majd este Pozsony hadosztályparancsnoka, gr. Ignatz Hardegg altábornagy, aki később a haditanács elnöke lesz, .,minden ok nélkül úgy lehordott", írja Széchenyi, „mint valami nebulót"; grófunk, a hós huszárkapitány a két inzultus közt, nyilván izzó indulatát hűtendő beugrik a Dunába, s a ligeti partra úszik. Ekkor írja Naplójába ezeket a fontos szavakat: „Megéreztem, hogy némely ember hosszas bántalmazások és megalázások után, melyek ellen védekezni nem tud, végül önérzetét, s minden hajlamát a becsületességre és erényességre elveszti, és a legaljasabb vétkekbe és bűnökbe süllyed". Másnap, 20-án nem megy el az Országházba, 21-én viszont jelen van, de mint főrend az alsótábla kerületi ülésén nem szólalhat föl. Beszél mégis a Naplójának: „Manapság" - írja „két lehetőség van arra, hogy az ember a magáét védelmezze és biztosítsa: ágyúk és közvélemény", s ez nemcsak azt a szívós küzdelmét motiválja, ami a forradalomig előtte álló huszonhárom évben (ennyi idő telt el a mi életünkben 1968 óta!) a tájékoztatás szabadságáért, a cenzúra ellen a legjobbakkal együtt folytatott, hanem az ekkor általa már hőn óhajtott liberalizmust is sürgetné vele. Metsző gúnnyal fogalmazott két bekezdésnyi szöveget Sándor cárról s a magyar alkotmányt is fojtogató Szent Szövetségről, majd legyintett, úgy vélekedvén, hogy különben nem nagy kár ezért az antiliberális alkotmányért, hiszen „400 000 lelket látunk, kik előjogaikat és kiváltságaikat olyan 10 000 000 emberrel szemben akarják megerősíteni, akikről az országgyűlésen szó sem esik". Ez bizony elég forradalmian hangzik, nem csoda hát, ha mindjárt hozzáfűzi, hogy „ha erre a tárgyra fordul a szó: olyan véleményeket és korlátoltságokat hall az ember, melyek a tunguzok vagy a baskírok birodalmába illenek". Idézett is egy ilyen feudális balvélekedést, miszerint a magyar jobbágy boldogabb volna, mint az osztrák. „A lovat kevésbé bántalmazzák, mint a szamarat, és zabot kap - »következésképp a ló boldog«" - gúnyolódott Széchenyi az efféle érvelésen. Azt is látta, hogy a földesúr végső soron nem emberbarátságból, hanem a saját jól felfogott érdekében igyekszik pótolni jobbágyainak dologi veszteségeit. Egy újabb ülésen azt vetette papírra, amit Vitéz János abaúji képviselő az alkotmány fölfüggesztését követő abszolutisztikus korszakról s az azt kísérő állami terrorról mondott: „Némelyek, akik az országhoz és a törvényekhez hívek maradnak, megbüntettetnek - viszont mások, akik elárulják azt, megjutalmaztatnak". Másnap (szeptember 25-én) megkoronázták Karolina Auguszta királynét, I. Ferenc negyedik hitvesét, aki Miksa bajor (müncheni) király leánya. (Széchenyi a királyi atyával 1822. március 4-én találkozott a müncheni színházban, a király bécsi becenevén „kedves Stef térijének" szólította grófunkat s a kezét szorongatta, „miközben - jegyezte meg Széchenyi - a veje nem akar engem őrnaggyá tenni", a vő alatt a velejéig reakciós, a magyar jokobinusokat vérpadra küldő I. Ferencet értve). A banketten Széchenyi is fölszolgált, gr. Illésházy Istvánnal mint királyi étekfogóval az élen, aki a csallóközi Nagyszarván székelt, s akinek holtával (1838) családja is elenyészett. Másnap, szeptember 26-án kemény szavak pattogtak a nápolyi szabadságmozgalom leverésére magyar katonákat vezénylő bécsi önkény címére; Széchenyi, aki a harcokban meg is sebesült, jegyezte a megnyilatkozásokat, majd a Grassalkovich-palotába ment, ahol estélyre volt hivatalos; Amadé Tádé gróf, aki Pozsonyban született, de neve előtt a „várkonyi gróf" predikátumot viselte, s kitűnő műkedvelő zongoristaként és rögtönzőként volt ismert, hogy pár évvel a grófunk által ellesett pillanat után császári és királyi udvari zenegróffá, a zenei élet szervezőjévé, kiváló muzsikusok, például Liszt Ferenc mecénásává nevezzék ki, „zongorán játszott", s a képbe Metternich is belecsúszik, mert „Metternich ót (ti. Amadét) csodálni látszott, Amadé felülmúlta önmagát", írta róluk Széchenyi. Grófunk kiválóan ismerte a bécsi udvar s a birodalom kulcsemberét, a Szent Szövetség kovácsát, Metternichet, állt is bizalmas külföldi szolgálatában, amolyan hírszerzői tevékenységfélét folytatott Napóleon volt tábornokának, Murát nápolyi királynak udvarában, megalapozottnak kell hát fogadnunk a reform atyjának lélektani megfigyelését: „így nyeri meg Metternich mindazok szívét, akik körülveszik". N em óhajtom olvasóim elméjét idegesítő közhelyekkel terhelni, nem feladatom Széchenyi pályájának sajátos szempontú áttekintése. Mint mondtuk, Pozsony a nagy politikai csaták, a reform-országgyűlésekbe átfejlődő diéták színhelye, kerete, kulisszája, s grófunk a magyar feudális törvényhozások java idejét végigküzdötte, saját démonaival is meg-megharcolván. Minden épkézláb, az országot demokratizálni kívánó ötletet fölkapott és támogatott, s pontról pontra, úgyszólván bejegyzésről bejegyzésre figyelhetjük megvilágosodását. így jutott el október 12-éig, egy szerdai napig, a felsőtábla országos gyűléséig, ahol magyarul szólalt föl „oly nagy izgalomban - írja - hogy szívesebben mennék a bitóra. Vajon fogok-e valaha is hidegvérrel beszélni tudni?"-Izgalma kettős: felszólalásában arra kéri a felsőtáblát, mágnás társait s a főpapságot, hogy támogassa a kerületi ülés (az alsótábla) királyi fölirattervezetét, mely a sérelmek teljes orvoslását s az alkotmány helyreállítását célozta meg, a másik a felszólalás nyelve. A lépés a maga nemében forradalmi volt, bár mondják, hogy Széchenyi gyönge latinsága is motiválhatta választását. Biztos, hogy maga is elégedetlen volt latin nyelvkészségével, hozzá is látott később, hogy tökéletesítse magát benne, de föl kell idéznünk szeptember 14-i észrevételét s fölháborodását azokon a magyar főurakon, akik valóban nem beszélik nemzetünk nyelvét, s akkor meg kell látnunk, hogy Széchenyi izgatott lépését inkább a példamutatás vágya ösztönözte. (Latin nyelvű fölszólalását, ha deákul akar beszélni, írásban is előkészíthette volna; annyira mindenképpen bírta a nyelvet.) Három hét telt el felsőtáblai, feltűnést keltő szereplésétől, amikor az alsótábla kerületi ülésén a küldöttek a magyar nyelv állapotát és országos helyzetét vitatták. November 3-a volt, a tanácskozást a Hosszú utcai, régi vármegyeházán folytatták le, s először Takács Gáspár pozsonyi követ, majd Ghyczy Ferenc Komárom megyei küldött beszélt szépen nyelvünk kiművelésének szükséges voltáról. Őt követte a szólásban Felsőbüki Nagy Pál, aki azt fejtegette a maga célratörő, magvas stílusában, mely Széchenyinek annyira tetszett, hogy ez mind szép, igaz és jó, de a nyelv kiműveléséhez és terjesztéséhez is az kell, ami Montecuccoli szerint a háborúhoz: pénz, pénz és megint csak pénz. A folytatás közismert: Széchenyi előlépett Vesselényi mellől, a faltól, ahol a megyei és városi követek tanácskozását hallgatta, s elmondta, hogy bár az ősi szokások szerent főrendként nem jogosult az alsótáblán szólásra, mégis elmondaná, hogy birtokainak egyévi jövedelmét ajánlja föl egy olyan magyar tudós társaság céljára, mely fő feladatául a nyelv kiművelését és terjesztését tekintené. így kapcsolódott egymásba múlt, jelen és jövő: Kazinczy nyelvművelő és prozódiai reformja Széchenyi épp induló mozgalmával nemzeti nyelvünk közös szolgálatában, s vált Széchenyi egyúttal az atyai és rokoni hagyományok folytatójává. Egy új honalapítás gesztusai voltak ezek, minden későbbi magyar reformmozgalom ragyogó mintáiként. C seppben a tenger: ez Széchenyi és Pozsony kapcsolatának kezdete és minősége. A folytatásról s a mennyiségről, mivel köztudott, nem kell beszélnünk.
