Új Szó, 1991. augusztus (44. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-20 / 221. szám, péntek

5 PUBLICISZTIKA ÚJ szól 1991. SZEPTEMBER 25. KONCSOL LÁSZLÓ SZÉCHENYI ISTVÁN POZSONYBAN rr. Á mde, mit hoz a sors: 1848 márciusától ezt a cselekede­tét sem bírta megbocsátani magának abban a föloldhatatlan hamis tudat­ban, hogy mozgalmával ő sodorta volna országát a forradalmi kataszt­rófába, a Szent Szövetség félelmes katonai erejével való konfrontá­cióba. így értünk el Pozsony és Széche­nyi érdemi kapcsolatának vázlatos rajzáig. Előbb azonban tisztáznunk kell, hogy ez a Pozsony csak részben és töredékesen azonos Széchenyi korá­nak Pozsonyával. Akkori lakosainak számát, a belvárosét, a külön köz­igazgatási egységet alkotó Várhegyét s a Várhegy alatti, Duna-balparti Zuckermandlét (Zuckermantelét) együtt harminc-negyvenezerre te­hetjük. Fényes Elek szerint (1851) 1880 házában 42 238 lélek lakott, s utcáinak számát 100-ban jelölték meg. A város akkori nemzetiségi (anyanyelvi?) megoszlása: 22 518 német, 3145 magyar és 7584 „szláv", főleg - nyilván - szlovák, mellettük morva, horvát és cseh la­kos stb. Felekezeti összetétele: 29929 római és 11 görög katolikus, 19 nem egyesült óhitű, azaz görögkeleti, 6744 evangélikus, 94 református és 5441 izraelita. (A számos r. kat. templom mellett az evangélikusok két, a zsidók egy templommal bírtak a reformdiéták idején.) Vára 1811­ben tűz martaléka lett, s csupasz falaival mindvégig, századunk hat­vanas éveiig szerep nélkül magaso­dott a Duna fölé. Kiterjedése (a vá­rosé) természetesen kicsi, délen a Duna enyhén karéjos és rögzítetlen partvonala, délkeleten és keleten a mai Štúr (régi Landerer) utcai híd­feljáró mellől kiszakadt Kis- vagy Érsekújvári-Dunaág balpartja, a mai (feltöltés utáni) Dosztojevszkij-fasor és Karadzsics utca határolta. A mai Nagyszombati út a hajdani országút nyomvonalán, a régi Kis-Duna men­tén fut, de akkor csak néhány víz­parti tanya („szállás") élénkítette az útszéli árkokon túli Kisalföld perem­vidékét. Főrév s alatta a Malomliget, két vízimalmával, valahol a mai Kis­Duna és a Főrévet a kőolajfinomító­val összekötő gépkocsiét találkozá­sánál meg attól nyugatra, messze feküdt a várostól, híd a Kis-Dunán a pozsonyi Duna utca és folytatása, a Lazaret utca végétől, a malomligeti Dunai-kapu alatt vezetett Főrév és Püspöki felé, s magát a Kis-Dunát a múlt század hatvanas éveiig hajók járták, parti útjai vontatólovak fujta­tásától, nyerítésétől s hajtóik rikkan­tásaitól és ostorpattogtatásától vol­tak hangosak. Nyugaton a Várhegy külső kerülete s a mai Védcölöp utca (szlovákul egy francia eredetű szó­val Palisády), majd a nyugati soron lazán beépített Stefánia (ma Štefá­nik) utca, északon pedig a Mélyút és a Stefánia meg a Lamacsi (Prágai) út találkozásánál * épült vámháztól keletre kimért, városfal menti Sánc út (a mai Malinovsz­kij utca) határolta. Ennek és a nagyszombati útnak találkozásánál várta az utasokat a Récsei-város­kapu és vám, mely az északnyugati kárpátalji falvak és szabad királyi városok (Récse, Szent­györgy, Bazin, Modor) részére tette Pozsonyt elérhetővé. Az országút­tal párhuzamosan, a mai sínek nyomvonalán futot­tak a nagyszombati lóva­sút vágányai; végállomá­sa a Savoy és a Carlton (a Fehér Hattyú és a Zöldfa) hátsó udvarában, vonala a Duna és a Kis-Duna mentén, külső indóháza a Récsei-vám előtti vá­rosszélen. Valahol a mai kisegítő vasútállomás (a „Filiálka") táján, a város­falakon túl magasodott a környék fölé a Lőportorony, tőle északkeletre a Téglamező, még északkeletebbre a Gyuri-major, s köztük és körülöttük mindenfelé mezők, mezők, északra mindjárt a város fölött, a falakon túl s a szélső házikók közt, a teljesen falusias kül­ső utcák kertes házai körül gyümöl­csösök, szőlők, északabbra és nyu­gatra pedig, a hegyek magasabb lan­káin s a hegyhátakon erdőrengete­gek, mint napjainkban. Házak a Védcölöpön még nem sorakoztak, csak délkeleti peremén állt néhány nagy épület, a Vár alatt, a mai (Svo­rad, magyarul Zoerárd, azaz Szent András utcai) Nešpor Kollégium tel­kén és környékén 1646-ban emelt Pálffy-kúria és tágas Pálffy-kert, ke­letebbre Slubek pezsgőgyáros háza és hársligete, valamint a Kecskeka­pu, a Kecske (az ötvenes évektől átmenetileg Šmeral) utca felső torko­latánál. Nyugatra, a hegy oldalába csak az evangélikus temetőre nyílt a városfalon át, a szőlők birodalmá­ba kijárás. A Vártól napszállta felé, mindjárt a Bécsi-kaputól s a Császár­úttól (a mai Vár utca és a Mudroň utca találkozásától) nyugatra az uta­zó csak szőlőskerteket talált; a Mud­roň utca egy évezredes szekérút nyomvonalán kanyarog a Duna fö­1877-ben épült Lanfranconi-palota (később hadkiegészítő, majd Hadse­regszövetség) helyén állt Királyi Só­hivatal, s mögötte a Dunahajózási Vállalat ma is meglevő épülete (Vá­roskerületi Polgármesteri Hivatal) fogadta. Ettől keletre, a Szlovák Nemzeti Múzeum s a két egyetemi kar telkén kötöttek ki és rakodtak a lóvontatású hajók, sorakoztak a mag- és raktárak s a vontatólovak istállói. 1825-ben az országgyűlésre már a frissen készült hajóhídon ko­csizott át Széchenyi; a híd a komp révjébe épült, katonák - hidászok - szerelték össze, s a királyi hitves pozsonyi koronázásának emlékére lötti hegygerincen; Széchenyi korá­ban kapások, csőszök és szüretelők jártak-keltek rajta. S zéchenyi 1825 előtt Bécs vagy Cenk felől Köpcsényen (Kitt­see) vagy Hainburgon és Wolfstha­lon át érkezett meg a Duna jobb partjára, Pozsonyhoz, s kompon („repülőhídon") kelt át a balpartra, a koronázási domb közelébe, a mai Štúr-emlékmú alá. (1918-ig Fadrusz János Mária Terézia-emlékműve állt itt.) Balra néhány nagy raktárépület mögött, amelyek helyére Esterházy Antal a két ma is álló palotát tervez­tette, az akkor még mindenfelől ép, zárt, négyzetes alaprajzú Vízikaszár­nya, elöl a Koronázási domb, szem­ben jobbról, Vigadónk helyén a Má­ria Terézia által emeltetett klasszicis­ta gabonamagtár, jobb kéz felől az az uralkodó a városnak ajándékozta. Balra állt a mai Savoy elődje, a Fe­hér Hattyú szálló és kávéház, tőle balra a mai Carlton, a Zöld Fához címzett fogadó, s állt jobbra 1776-tól mai operánk elődje, a német városi teátrum, mögötte a vele összeépült, tágas Vigadó, megvolt a Notre Da­me-apácák kolostora a kis templom­mal, előtte és mögötte, a tornaterem és az iskola helyén zárdakert, léte­zett természetesen a Sétatér (a mai Hviezdoslav-tér), és így tovább. A Belváros a Szlovák Nemzeti Fel­kelés hídja kedvéért lebontott óvá­rosi részek (a Haltér, a Duna-parti palotasor s a Devín Szálló miatt lebontott másik magtár, a Kis- és a Nagyvödric utca, a Zsidó utca és környéke, a nagy zsinagóga, a szinte teljesen fölszámolt Zuckermandl és más középkori urbanisztikai egysé­gek) kivételével nagyjából azonos volt azzal, amit ma látunk, de a Grassalkovich-palota (később Fri­gyes főherceg palotája) és a herceg­prímási Nyári-palota (a mai szlovák miniszterelnökség) a pompás, mesz­sze földön híres, könyvekben is leírt díszkertjével félig-meddig a városon kívül terült el, a bő és szüntelen öntözéshez való vizet Pázmány Pé­ter vezettette ide a Zergehegy forrá­saiból. A mai Szabadság- (korábbi Gottwald-) tér nagy szabad mezőség volt akkor, északi (nagypostai) pere­mén katonai raktárak sorával, mert a Nyári-palotát laktanyának hasz­nálták, aztán néhány nyugat-keleti irányú porta, rajtuk egy-egy ház s a mindent lezáró, egyenes Sánc-út a város kőfalával. Az országgyűlés tiszteletére bontották le a városa­tyák a Dunai-kaput. Magát a Duna utcát az északi sori Lazaret és né­hány déli sori nagyobb épület, példá­ul Kempelen Farkas emeletes palotá­ja kivételével kertes csaiádi házak szegélyezték, gyümölcsösei egy me­zei útra, a mai Vörös Hadsereg utcá­ra (a korábbi Grössling utca keleti szakaszára) támaszkodtak. A Pravda székházául emelt modern épület he­lyén két híres, egyemeletes szálló­hely állt: a Vörös Ökör és az Arany Rózsához címzett fogadó. Két fontos helye volt még Széchenyi és az or­szággyűlések szempontjából Po­zsonynak: a Sétatér és az Új utca (Strakova) keleti sarkán állt Hollin­ger-kávéház mint a jurátusok (or­szággyűlési ifjak) gyülekezőhelye s a Csárdának is becézgetett Arany Nap (vagy csupán Nap), amelyet az ellenzék bérelt. Ez a vendéglő és kávéház a Hosszú (a közelmúltban Nálepka, ma Úri) utca és a zsidó utca sarkán, felerészben a későbbi új zsi­nagóga helyén állt. Az Arany Napot a zsinagóga kedvéért, az utóbbit a hatvanas évek közepén a híd miatt bontották le. Ebben a kávéházban mondott búcsút barátainak a vissza­hívott Kölcsey, Széchenyi pedig szá­mos helyen írta be Naplójába, hogy a Napban (Csárdában) ebédelt. Ilyen volt egészen nagy vonalakban a re­formkori országgyűlések városa, Po­zsony, Pressburg, Prešpork, Poso­nium. Széchenyi tehát 1825. szeptem­ber 12-én este érkezett Pozsonyba. Itáliából jött Trieszten, Apátin, Sop­ronon, Horpácson és Bécsen keresz­tül. A birodalmi fővárosban Cres­cence-szal ebédelt, „egészen termé­szetes voltam", írta erről este, majd valószínűleg vele is vacsorázott, mindezt két nappal pozsonyi utazása előtt, 10-én. (Folytatjuk) A kétszáz esztendeje született Széchenyi István emberi, politikusi életpályáját sokféleképpen értel­mezték és magyarázták a történé­szek. Jobbára az egekig magasztal­ták, nézeteit, elképzeléseit olykor a forgandó kései politika vitorlájába fogták. Személye kapcsán talán ép­pen önfegyelméről esett a legkeve­sebb szó, ami pedig meghatározója volt egész útjának. Minden egyéb emberi, hazafiúi, politikusi attitűd és vonás részben tisztáztatott, minden ellentmondás feloldatott. Körbejár­ták döblingi éveit,* szellemi össze­omlását és újjáépülését, Kossuthoz fűződő viszonyát, külpolitikáját és annak utóhatásait, kötődését a di­nasztiához, szembefordulását az udvarral, reformerségét, tragikus té­vedéseit. Pedig legihletettebb gyóntatója, a Napló a tanú, mekkora önfegye­lem lakott ebben az arisztokratában, aki úgy emelkedett ki osztálya többi főura közül, mint álmos síkság fölé a bérc. Izgatottan, olykor feldúltan papírra vetett feljegyzéseiből áll össze a kép, hogyan építette, pallé­rozta magát és jellemét, hogyan te­relte biztos mederbe álmait. Jelle­mét ismerve, így utólag, csodálatos­nak tűnik ez a rousseau-i szorga­lom. 1823-ban, harminckét évesen írja: „Mindig szenvtelenül, semlege­sen fogok viselkedni; mert ritkaság, ha az ember igazságérzettói és nem hiúságból és becsvágyból cselek­szik; aztán meg Magyarországon túlságosan sok az áruló és hitvány ember, és végül is elnyomóimnak nem szívesen kínálnám a diadalt, hogy lássák: balszerencsém miatt emésztettem és pusztítottam ma­gam. " Hogy mennyi vívódásba, ön­emésztő lemondásba került mindez, „TISZTA REFORMER VOLTAM" SZÉCHENYI, A HAZÁÉRT ÁLMODÓ ARISZTOKRATA arra ismét csak a Napló a leghitele­sebb tanú. Ez az önfegyelem szinte hármas tagolású: legbelső köre, kiinduló­pontja maga az ember, akinek elébb önmagát kell megreguláznia, máso­dik a saját dolgainak rendben tartá­sa, birtokainak, gazdaságának min­taszerűsége, hogy például szolgál­jon, a harmadik, s egyben a legtá­gabb kör a Haza, amelyért minden áldozat kevés. Minden álmot, ambí­ciót, önmegvalósulást ennek szolgá­latába állítani, még önmaga érdekei ellenében is. Egy olyan országban is, ahol „oly csekély a közösségi szellem". Még az elejtett megjegy­zések, vádak árán is („Gróf Széche­nyi ezelőtt a zászlót vitte, most hátul szeretné hordani."), macskazene és sárral dobáltatás ellenére is. „.. .úgy vesznek körűi, mint ,a kancellárt'" - írja 1848. március 7-én, majd így válaszol Bethlen grófnak: „Nem akarok és nem is leszek az... Az én szférám nem ez: palotában, kénye­lemben. .. hanem befogva a szeme­teskocsi elé!!! Ez az én dicsőségem! Ha ki tudom rántani, azért szíves­örömest odaadom az életem!!! Ez méltó hozzám". Pár nap eltéréssel ezt olvashatjuk, Deák debreceni kö­vetté választásakor: „Engem miért nem... engem sehol ezen a szaros Tiszatájon, ahol Deák soha, én vi­szont annyiszor gyilkoltattam ma­gam lassan ölón". Melyik egészséges emberben ne lakozna hiúság, természetes becs­vágy? Ki ne akarná kihasználni, ki­próbálni, felfuttatni képességeit? A fi­atal arisztokrata még labilis érzelmű, tétova, határozatlan ember benyo­mását kelti. Nemigen tudja, mihez kezdjen: katonai karriert csináljon, diplomata legyen, nősüljön, gazdál­kodjon? Szinte megmosolyognivaló, ahogyan programszerűen jegyzi a teendőket, akár egy bevásárlásra készülő háziasszony. Utazgat, eb­be-abba belekóstol, írással kacérko­dik, udvarol. Cenken egerekkel pö­röl, szíve szerint utálja Magyaror­szágot a tespedtségéért, a feudális viszonyokért. Ám szíve mélyén sze­reti, hisz egy árva cimbalom hangjá­ra is elérzékenyül, s az ősökről kifa­kadva mondja: „a legfontosabbról feledkeztek meg, a nemzeti függet­lenségről. .. Kutyákat kellene őseink mellé temetni." Ahogyan a világlátott, s a hazai viszonyokat egyre jobban ismerő, a cselekvés módját is birtokló em­berben kezdenek összeállni az összefüggések, s tágul a szemhatár, az álom kezd testet" ölteni: a Hazát fel kell emelni a porból, amelybe térdeltetett, s az európai nemzetek közé helyezni. Igen ám, de miként? Nemzeti függetlenség a korabeli konstellációban? Amikor a nagyha­talmi érdekek a tápászkodó cári bi­rodalommal szemben adu ászként tartogatják a Monarchiát? A két ma­lomkő: a rendi csököttség és a bécsi udvar ostobasága közé szorítva? Ekkora vakság közepette? Mikor a tudós társaság megalapítására ajánlja egy évi jövedelmét, „minden honfitársát ellenségévé teszi", ami­kor a nemzetiségek nyelvét védi, árulót kiáltanak. A Lánchíd érdeké­ben a nádorral kénytelen szövetkez­ni saját magyarjai ellenében. Mennyi kompromisszum, lavírozás, hogy a mederbe terelt álmok elérjék a megvalósulást! Mennyi kétség, reménytelenség, s negyvennyolc márciusában össze­omlani látszik minden. Lámpavasak víziója lebeg előtte s nemzethalál, a magyarokat kardélre hányó kozá­kok, felfaló szerbek látomása. A li­berális haladás, a reformok szétzül­lése. Kossuth ,,ránkdönti Magyaror­szágot", s mégis támogatja, mert a pillanat, a „mindent egy lapra" így követeli. S amikor az összeroppa­nás nyolc súlyos éve után, a felépü­lés gyógyírjaként hagymázasan tör fel a Nagy Szatíra hömpölygése, azt hihetnők, tudatos terápia az írás. Pe­dig tudjuk, politikai tett. A szívós reformerből nyílt ellenzékivé vált, té­vedéseivel leszámolt hazafi utolsó próbálkozása. S még ekkor is reál­politikusan! Mindenek ellenére is a kerethez ragaszkodva, a régi program szerint: „Minékünk érde­künket az Osztrák-Magyar Monar­chia általános jólétén belül kell ke­resnünk. (...) Ne követeljünk lehe­tetlenséget". Tovább álmodni az eltaposott ál­mok földjén is, ha másképp nem megy, a tett helyett a szó erejével bontani az ostobaság falát, amint jó három évtizeddel előtte, amikor a fe­udalizmus épületéből kicsákányozta az első köveket. Lejáratni az abszo­lutizmust, kiröhögtetni a császárt, a Bach-rendszert, hogy szisszenjen a külföld. Szegény, álmodó reálpoli­tikus! Még utolsó csele is az általa helyesnek tartott realitásé: a Deák­nak küldött, kiegyezésre buzdító ter­vet, tudta jól, a fogdmegek a kancel­lária asztalára teszik. „Reformer voltam. Soha nem uszítottam. Jézus Krisztus szerete­tet tanított! (...) Miért is követték volna inkább az én tanításaimat - aki ővele összehasonlítva rühes kutya vagyok?" „Ez a forradalom véres fog lenni, mint a franczia 1789-iki, ha úgy rohan ránk az idő, mint ott, ahol a legnagyobb résznek semmi politikai existentiája nem volt." A véres forradalom ellen mun­kált, s a legnagyobb résznek éppúgy használni akart, mint az egésznek együtt. Reformokkal, lassú, biztos felemelkedéssel. Nem jósolt, nem próféciáit, mint azt divat volt emle­getni: a történelmi tapasztalat és az európai érdekek, a hazai viszonyok ismeretének összefüggésében fél­tette Magyarországot. S úgy kellett cselekednie, hogy önmaga ellené­ben is használhasson. Hogy a legnagyobb magyar volt-e? Úgy maradt rajta ez a Kossuth által ráakasztott jelző, mint egy sú­lyos medál. Inkább önfegyelmében, az álmok szolgálatában volt a legna­gyobb. A századvég végkifejletét is­merjük, s azt is tudjuk, hogy a Duna­tájon az új század kilencven éve sem hozott megnyugtató megoldást a kis népek összeférhetőségére. S életútjának egyik keserű, örökö­sen visszaköszönő tanulsága, hogy a liberális haladás ezen a tájon min­dig a geopolitika sajnálatos függvé­nye volt. Igy volt ez a múlt század­ban, s így van ez ma is. KÖVESDI KÁROLY

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom