Új Szó, 1991. augusztus (44. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-03 / 206. szám, kedd

7 RIPORT ÚJ SZÓI 1991. SZEPTEMBER 3. ODA VAN A VIRÁGOS NYÁR... Hát igen, ismét magunk mögött tudunk egy nyarat. Ahányan vagyunk, annyiféleképpen éltük meg a napsugarakban bővelkedő hónapokat, és ha álmainkat nem tudtuk is megvalósítani, mégis azt mondjuk: de szép is voft... S hamarosan, az őszi esők beálltával majd azt is: hol van az a nyár... Hát hol? Az emlékeinkben... 3EZZEGÉK ÉS A TÖBBIEK A hölgy eleganciája teljes tudatában büszkén száll fel a villamosra. Ülőhelyet nem talál, megpróbál legalább egy kis szigetre lelni a tömegben, elhúzódni mindenkitől. Lerí arcáról: az utastársaság nincs kifejezetten ínyére. — Juli, szevasz! De csinos vagy! — A vidám hangokra fölkapja fejét. Csak nem az ő köreit zavarják? Erzsi! Már csak ő hiányzott a boldogsághoz. Felsóhajt, udvarias mosolyt erőltet frissen kozmetikázott arcára, s mintha magnót kapcsolna be, beszélni kezd. — Csinos? Olyan fáradt vagyok, mint három más. Tegnap érkeztünk meg Párizsból. Nem mondom, szép volt, jó volt, de úgy szégyelltem magam! Tudod, ez a sok keleti... Rettenetes. Igaz, jó, hogy megnyitották a határokat, de rettenetes, hogy most már akárki utazhat, tekintet nélkül arra, van-e elég pénze vagy nincs. Amit ott láttam, az maga a nyomor. A tisztelt honfitársak hatalmas hátizsákokkal járják a várost, délben nem találsz egy üres padot, ahova leülhetnél, mert mindet ellepik, kipakolnak, és eszik a jó kis hazai konzerveket. Olyan megszégyenítő! — Erzsi néha szóra nyitja a száját, lenne némi mondanivalója, de Julit nem lehet félbeszakítani. Szerinte minden turista koldus, jobb volna, ha otthon maradnának. Micsoda dolog, hogy a pénzüket nem szállodára, vendéglőre, kellemes kávézgatásra költik a Champs Elisées-n, hanem ott sorakoznak a Louvre előtt, akár órákig, útikönyvvel a kezükben járják a várost, ami fölösleges, mert úgyis elfelejtik, melyik ház mikor épült, ki lakta. Bezzeg ők, Bezzegék egyenrangúnak érezhetik magukat a nyugatiakkal; éppen olyan elegánsak voltak, mint a benszülöttek, igaz, minden megtakarított pénzüket fölemésztette ez a két hét, de legalább embernek érezték magukat. Ő aztán megválogatná, kit enged ki. Akinek nincs pénze, sátorozzon otthon. Sajnos(?), Erzsi leszálláshoz készülődött, nem derült ki, ő hol, hogyan nyaralt, mí a véleménye Juli szempontjairól, illetve Juliról, aki miután egyedül maradt a D'ARTAGNAN ALMOS Három forgatókönyvvel a táskájában, reggel nyolc után, kialvatlanul lépked mellettem az utcán. — Hová üljünk be, hisz minden zárva... mi változott itt? Semmi. Még tart a turistaszezon, és nincs egy kávéház, amely nyitott ajtókkal várna. Hát hol élek én? — dühöng Jozef Vajda, a pozsonyi Szlovák Nemzeti Színház tagja. — Nern és nem tudunk kitenni magunkért, mintha nem is örülnénk a külföldieknek. Olaszországban ilyenkor már a presszótulajdonosok is az ajtóban állnak. — Ott járt, ott pihent a nyáron? — Igen. Velencében jártam, de pihenni ott sem pihentem. Mi az az egy hét? Minél rövidebb időt tölt az ember egy idegen városban, annál többet akar látni belőle, aztán a végén rá kell, hogy jöjjön, a negyedét se nézte meg annak, amit tervbe vett. Képtárakról, kápolnákról, lagunákról kellene beszélnem, terekről, hidakról, árkádsorokról, nekem a legnagyobb élmény mégis a tenger marad. Negyvenezer líráért, hajón utaztunk Velencébe, de azt a napot, amíg élek, megemlegetem. Akkora vihart fogtunk ki, olyan hullámokkal, hogy csak úgy dobálták a hajónkat; egész úton hánytunk, és még másnap is szédelegtünk. — Itthon aztán hogy teltek a hetei? — Gyorsan, szinte felpörgetve. Keveset aludtam, keveset napoztam, keveset sportoltam... ma úgy érzem: az egész nyár egyetlen hét volt csupán. Július ötödikén fejeztük be az évadot, s mire észbe kaptam, hogy pihennem kellene, már vége is volt a hónapnak. Nem forgattam, nem rádióztam, mégsem tudtam megállni egyetlen napra sem. Cégtulajdonos lettem, egy pozsonyi sportszaküzletem van, amely a Dunlop, a Schlesinger és a Wilson csehszlovákiai mintaboltja lesz. Természetesen nemcsak tornacipőket és trikókat, melegítőket fogunk árusítani, hanem kerékpárokat, síleceket, teniszűtőket, labdákat, szörföket, mindent, amire egy itteni sportolónak szüksége lehet. — Hogy lesz egy színészből vállalkozó? Fél, hogy kevesebbet játszhat, mint régen, és mert kell a pénz, más munka után néz? — Nem, nem. Külföldön is ismert teniszjátékos az öcsém, ő beszélt rá, hogy vágjak bele, nekem eszembe se jutott volna ilyesmi. Én jól érzem magam szíMéry Gábor felvétele nészként is. Igaz, egy éve, a megromlott gazdasági helyzet miatt kevesebb film készül, és a tévéstúdiók is elcsendesedtek; de a színházban az elmúlt évadban sem unatkoztam. A Veszedelmes viszonyok főszerepét játszottam, azt a figurát, amelyet Frears filmjében John Malkovich, Formánnál pedig Colin Firth formált meg. Júliusban és augusztusban azonban egyetlen rendezőnek sem kellett nemet mondanom, mert nem hívtak, így egész nyáron üzleti vonalon mozogtam. Prágától Kassáig sok áruházban és sportegyesületnél megfordultam, hogy a szeptember végi nyitás napjától fogva legyen megrendelőnk elég. — Akkor most álmosan, fáradtan várja az új színházi évadot? — Jó lenne végre egy nagyot aludni, az biztos, de egyvalami azért felráz a fáradtságból: a sikerélmény. Az, hogy nemcsak mint színésznek, hanem mint üzletembernek is jól állnak a dolgaim. Három tévéfilmben kaptam most főszerepet, az Új Színpadon mint vendég D'Artagnan leszek ősszel A három testőrben, a bolt pedig nyitásra kész. Ha nem jön közbe semmi, szeptember közepén lesz még egy szabad hetem... na, az lesz majd az igazi „nyár". Egyedül, fent a pöstyéni hegyekben. SZABÓ G. LÁSZLÓ (Lőrincz János felvétele) ÉLVEZTÜK A NOMÁD ÉLETET... — Éppen bontjuk sátrunkat — próbálta elhárítani a beszélgetést a barnára sült családfő', de felesége unszolására mégis félbeszakította a csomagolást. — Nagyon szép két hetet töltöttünk a Pozsony melletti Aranyhomokon. Szerencsénkre az időjárás is kedvezett,- panaszra tehát semmi okunk — mondta az asszonyka, mialatt a gázpalackra helyezte a kávéfőzőt. — Ha vaiaKi Tavasszal azt mondja nekünk, hogy nyáron itt kötünk ki, kinevetjük őt. Ez idáig többnyire külföldön — Magyarországon, Bulgáriában, Romániában, az utóbbi években pedig Jugoszláviában — töltöttük nyarunk egy részét, főleg allergiás fiaink miatt, akiknek a sós tenger hosszabb időre védelmet nyújtott. Már-már úgy tűnt, az idén otthon, a kassai lakótelepi lakásunkban „nyaralunk". Az ok prózai: anyagi helyzetünk nem a legjobb. Mindketten villamosmérnökök vagyunk, húsz éve dolgozunk a szakmában, de a kényelmes lakásunkon és a 8 éves Škodánkon kívül más javaink nincsenek. Igaz, itt vannak gyermekeink, a 18 éves Péter és a 15 éves Pál. Tulajdonképpen ők vettek rá bennünket erre a nyaralásra — mondván, hacsak nem vagyunk annyira szegények, legalább Pozsonyba menjünk el. Elkészítettük a költségvetést, magunkhoz vettünk hétezer koronát azzal, hogy ha sikerül, a fiúknak lábbelit, illetve nadrágot is veszünk belőle. — Még otthon úgy terveztük — elvégre nekem is jár egy kis kikapcsolódás, vetette közbe a feleség —, hogy az ebédeket gyorsbüfében tudjuk le, és a reggelit-vacsorát magunk készítjük. Ám az első ebédnél rádöbbentünk, hogy anyagilag nem bírnánk a napi több mint 150 koronás költséget, s ráadásul a családom férfi tagjai éhesek maradtak. A rokonszenves házaspártól megtudtam, hogy az élelem beszerzését a „fiúk" vállalták, ami nem kis gondot jelentett, hiszen a tó környékén nincs egyetlen valamirevaló bevásárlóközpont sem. Az egyetlen élelmiszerüzlet (bódé) áruválasztéka silány. Ezért reggelente hol autóval, hol villamossal bementek a városba, s beszerezték a legszükségesebbeket. — Csak így tudtunk takarékoskodni, hiszen míg itt egy kiló paradicsomért 20 koronát kértek, a piacon 6-ért megvehettük. A maszekok kizsigerelik a turistákat. Tegnap végeztünk utólagos számvetést, s pénzügyminiszterünk, a feleségem elégedett. A két hét alatt háromezer koronát költöttünk ételre, gyümölcsre, édességre, italra, fagyira. Négyszer voltunk moziban (kb. 300 korona), megnéztünk három kiállítást is. S mert a srácok nem találtak megfelelő cipőt, és egy olcsóbb nadrág mellett döntöttek, elhatároztuk, hogy meglátogatjuk bécsi barátainkat. Kiváltottunk némi valutát, és mivel kint élő évfolyamtársaink évek óta hívnak magukhoz, bejelentettük érkezésünket. Bécsi kirándulásunk csodálatosan sikerült. Barátaink nagy szeretettel fogadtak bennünket, és megmutatták mindazt, amit egy nap alatt lehetett. Este a lakásukban még beszélgettünk egy keveset, arról is persze, hogyan élünk s mennyiből. De ha nem esett volna is erről szó, életszínvonalbeli különbségünk szembeötlő volt. Az életmódjuk, a kikapcsolódásuk merőben eltér attól, amit a mi lehetőségeink megengednek. Nem irigykedtünk, csak fájt a szívünk. Magunk miatt, de fiaink miatt is. Ki tudja, mi vár ránk... Mindezek ellenére örültünk, hogy egyáltalán nyaralhattunk, s volt nélkülözhető hétezer koronánk. Persze, túl a negyvenen már kényelmesebb szállásra vágynék, ámbár családom élvezi a nomád életet. — Nagyon jól éreztem magam, és szívesen jönnék jövőre is — közölte zárszó gyanánt a feleség — csak legyen miből... Nem zavart az sem, hogy főznöm, mosogatnom kellett. Mellesleg a tenger mellett is ez volt a dolgom. A lényeg az, hogy sütött a nap, a tó vize kellemes volt, sokat úsztunk, beszélgettünk, kártyáztunk, jókat nevettünk. Együtt volt a család. (péterfi) CSENDESEN, ÖREGESEN Mindketten hamarosan nyugdíjba mennek. Mindketten egyetemi tanárok. Világéletükben a könyveknek és a sportnak hódoltak. És ebben a szellemben nevelték két lányukat is, a ma 25 éves Zsuzsát és az öt évvel idősebb Andreát. Persze, a lányok ma már férjes asszonyok; gyermekeik, Daniella és Márton csaknem egyidősek, háromévesek, mert — ahogy a család gyakran felemlegeti: — „Andrea nemcsak matematikusnak, hanem vénkisasszonynak is készült..." A nagyszülők hivatásuknak köszönhetően bővelkedtek a szabadságban, ós kis megszakításokkal csaknem az egész nyarat természetjárással, sátorozással, úszással, pecázással töltötték. Seitzék edzett emberek: megszokták a hűvös éjszakákat, a tikkasztó hőséget, a sátorban kuporgást, a szúnyogcsípéseket, a fád tábori konyhát, a gyakori záporokat, a patakban öblített trikókat s hogy még mi mindent, azt igazán csak ők tudják. Viszont odáig már eljutottak, hogy bevallják: ez egyre nehezebben megy: — Reggelenként nehezebben szedjük össze csontjainkat. — Akkor miért adták rá ismét a fejüket? — kérdeztük. — Lányaink azt mondták, feledhetetlenek gyermekkoruk nyarai, sok élményt őriznek, sokat tanultak a természetbeli életből, és azt szeretnék, ha unokáinkat is megtanítanánk arra, amire mi annak idején őket. A kicsik nagyon aranyosak, gondoltuk, jót tesz nekik a friss levegő, meg jobban össze is szoknak. Liptovský Ján felé vettük az utunkat, oda, ahova évekig jártunk. Ám a megszokott helyünkön már nem lehetett sátrat verni — magántulajdon lett a rét. Végül is egy kempingben kötöttünk ki, de a múlt szép heteit ide már nem tudtuk visszavarázsolni: egymás hegyén-hátán voltunk, sokan ricsajoztak, hajnalokig dáridóztak. Kéthetesre terveztük a sátorozást, de négy nappal hamarább hazajöttünk. Még szerencse, hogy van egy kis kertünk és abban egy kis vityilló. Éppen akkora, hogy belefért egy heverő, mert a hátralevő napokat ott töltöttük, és délutánonként a gyerekeket letehettük aludni. Igaz, idegesített, hogy a kicsik össze-vissza rohangásztak a veteményesben, de élvezték a napot meg azt a kis vizet, amit odakészítettünk nekik a volt fürdőkádjukba. Nem tagadom, belefáradtam ebbe a nyaralásba. Hajnalonként főztem, aztán játszottam az unokáimmal, délben tálaltam, mosogattam, este fürdettem... Nem is hinné, mennyire képes két ilyen apróság kifacsarni egy öregedő asszonyt! — panaszolta^) a nagymama. — Szép nyár volt ez — próbálta elejét venni a sopánkodásnak a nagypapa, nehogy rossz nagyszülőknek tűnjenek. — Azelőtt sem jártunk nyaranként külföldre, most sem mentünk, azelőtt is a gyerekekkel töltöttük a nyarat, most is gyerekekkel voltunk. Igaz, ezek már az unokáink, és mi is vénültünk egy kicsit... Nyarunk csendesen, öregesen telt. Többre nem is futotta volna... OZORAI KATALIN Ezekből az írásokból úgy tűnhet, ez a nyár sem volt másabb a többinél. Meleg és napos volt, mégis, valahol, felhős. Jól tudjuk, hogy a múlthoz képest kevesebben utaztak a tengerpartra, gyermekeiket nem küldhették annyian nyári táborokba — mivel a gyermektáborok többsége megszűnt —, a nagyszülőket sem Illett túlterhelni, hiszen jó, ha megélnek a nyugdíjból, a szakszervezeti üdülés pedig szintén dugába dőlt. Többségünk a lehető legszerényebben nyaralt. Napsugár és víz van Itthon is, no meg az ebédet táskában is ki lehet vinni s strandra. így is nem kevésbe került a benzin, a viteldíj, a belépő, a fagyi, az üdítő, a sporteszköz bérelése — és sorolhatnánk. De azért Inkább legyen nyár: valahogy jobb a hangulatunk, és ősszel meg télen — a fűtési idény beálltával — csak megszaporodnak a gondjaink. S a langyos radiátorok és kályhák mellett időnként sóhajtunk majd egy nagyot: hol van az a nyár! Bárcsak újra nyár lenne már... tömegben, újra bezárult, mint hajnalban az estike. Nyaralunk, nyaralgatunk, ki-ki pénztárcájához mérten. Utazni jó, s tulajdonképpen az volna az ideális, ha a szabadságot úgy tölthetnénk, hogy két hétig művelődnénk, egy vagy két hétig aktívan pihennénk — kirándulnánk, fürödnénk, bicikliznénk. De kinek van erre „energiája"? Z-ék családja négytagú. A két gyerek kiskorú, az anya pedagógus, az apa néhány hónapja magánvállalkozó. Tisztában vannak anyagi helyzetükkel, no meg azzal is, hogy a Trevi-kút még nem igazán vonzza a hároméves Tamást és a hatéves Katit. Nekik az erdő, az esti tábortűz, az indiánosdi a nagy kaland. Ők a selmeci hegyekben szabadok, ahol kútról hozzák a vizet, este petróleumlámpánál beszélgetnek, játszanak társasjátékot, kártyáznak. Tudják, hogy most „komilfó" külföldön tölteni a szabadságot; de azt is, hogy meddig ér a takarójuk, s hogy az első a gyerek, az a legfontosabb, hogy a két csemete érezze magát jól. Meg hogy együtt legyen végre a család. L-ék az idén szorosabbra húzták a nadrágszíjat, hogy lányaik, a tizenhat éves Zsófi és a tizennyolc éves Andrea világot lássanak. Párizsban is jártak, s ha netán Juli látta őket, meglehetett a véleménye róluk. Turistaöltözék, hátizsák, konzervek. Még az Eiffel-tornyot is gyalog mászták meg, és Rómában a legolcsóbb diákszállóban laktak, pontosabban aludtak néhány órácskát, mert nem azért mentek külföldre, hogy úriasan éljenek, hanem hogy élményeket gyűjtsenek, lássák, milyen a világ. Nem szégyellik, hogy sem egy divatos ruhadarabot, sem videót nem hoztak magukkal, s az is előfordult, hogy a szabad ég alatt, hálózsákban töltötték az éjszakát. A szünidő másik felében dolgoznak mindketten, Zsófi lángost süt a strandon, Andrea kertészkedik, hogy legalább valamennyit törlesszenek szüleiknek. SEBŐK ÁGOTA