Új Szó, 1991. augusztus (44. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-03 / 206. szám, kedd

7 RIPORT ÚJ SZÓI 1991. SZEPTEMBER 3. ODA VAN A VIRÁGOS NYÁR... Hát igen, ismét magunk mögött tudunk egy nyarat. Ahányan va­gyunk, annyiféleképpen éltük meg a napsugarakban bővelkedő hó­napokat, és ha álmainkat nem tudtuk is megvalósítani, mégis azt mondjuk: de szép is voft... S hamarosan, az őszi esők beálltával majd azt is: hol van az a nyár... Hát hol? Az emlékeinkben... 3EZZEGÉK ÉS A TÖBBIEK A hölgy eleganciája teljes tudatában büszkén száll fel a villamosra. Ülőhelyet nem talál, megpróbál legalább egy kis szigetre lelni a tömegben, elhúzódni mindenkitől. Lerí arcáról: az utastársa­ság nincs kifejezetten ínyére. — Juli, szevasz! De csinos vagy! — A vidám hangokra fölkapja fejét. Csak nem az ő köreit zavarják? Erzsi! Már csak ő hiányzott a boldogsághoz. Felsóhajt, udvarias mosolyt erőltet fris­sen kozmetikázott arcára, s mintha mag­nót kapcsolna be, beszélni kezd. — Csinos? Olyan fáradt vagyok, mint három más. Tegnap érkeztünk meg Pá­rizsból. Nem mondom, szép volt, jó volt, de úgy szégyelltem magam! Tudod, ez a sok keleti... Rettenetes. Igaz, jó, hogy megnyitották a határokat, de rettenetes, hogy most már akárki utazhat, tekintet nélkül arra, van-e elég pénze vagy nincs. Amit ott láttam, az maga a nyomor. A tisztelt honfitársak hatalmas hátizsá­kokkal járják a várost, délben nem találsz egy üres padot, ahova leülhetnél, mert mindet ellepik, kipakolnak, és eszik a jó kis hazai konzerveket. Olyan megszé­gyenítő! — Erzsi néha szóra nyitja a szá­ját, lenne némi mondanivalója, de Julit nem lehet félbeszakítani. Szerinte min­den turista koldus, jobb volna, ha otthon maradnának. Micsoda dolog, hogy a pénzüket nem szállodára, vendéglőre, kellemes kávézgatásra költik a Champs Elisées-n, hanem ott sorakoznak a Louvre előtt, akár órákig, útikönyvvel a kezük­ben járják a várost, ami fölösleges, mert úgyis elfelejtik, melyik ház mikor épült, ki lakta. Bezzeg ők, Bezzegék egyenrangú­nak érezhetik magukat a nyugatiakkal; éppen olyan elegánsak voltak, mint a benszülöttek, igaz, minden megtakarított pénzüket fölemésztette ez a két hét, de legalább embernek érezték magukat. Ő aztán megválogatná, kit enged ki. Aki­nek nincs pénze, sátorozzon otthon. Sajnos(?), Erzsi leszálláshoz készülő­dött, nem derült ki, ő hol, hogyan nyaralt, mí a véleménye Juli szempontjairól, illet­ve Juliról, aki miután egyedül maradt a D'ARTAGNAN ALMOS Három forgatókönyvvel a táskájában, reggel nyolc után, kialvatlanul lépked mellettem az utcán. — Hová üljünk be, hisz minden zár­va... mi változott itt? Semmi. Még tart a turistaszezon, és nincs egy kávéház, amely nyitott ajtókkal várna. Hát hol élek én? — dühöng Jozef Vajda, a pozsonyi Szlovák Nemzeti Színház tagja. — Nern és nem tudunk kitenni magunkért, mint­ha nem is örülnénk a külföldieknek. Olaszországban ilyenkor már a presszó­tulajdonosok is az ajtóban állnak. — Ott járt, ott pihent a nyáron? — Igen. Velencében jártam, de pi­henni ott sem pihentem. Mi az az egy hét? Minél rövidebb időt tölt az ember egy idegen városban, annál többet akar látni belőle, aztán a végén rá kell, hogy jöjjön, a negyedét se nézte meg annak, amit tervbe vett. Képtárakról, kápolnák­ról, lagunákról kellene beszélnem, terek­ről, hidakról, árkádsorokról, nekem a legnagyobb élmény mégis a tenger ma­rad. Negyvenezer líráért, hajón utaztunk Velencébe, de azt a napot, amíg élek, megemlegetem. Akkora vihart fogtunk ki, olyan hullámokkal, hogy csak úgy dobálták a hajónkat; egész úton hány­tunk, és még másnap is szédelegtünk. — Itthon aztán hogy teltek a hetei? — Gyorsan, szinte felpörgetve. Keve­set aludtam, keveset napoztam, keveset sportoltam... ma úgy érzem: az egész nyár egyetlen hét volt csupán. Július ötödikén fejeztük be az évadot, s mire észbe kaptam, hogy pihennem kellene, már vége is volt a hónapnak. Nem for­gattam, nem rádióztam, mégsem tudtam megállni egyetlen napra sem. Cégtulaj­donos lettem, egy pozsonyi sportszak­üzletem van, amely a Dunlop, a Schle­singer és a Wilson csehszlovákiai minta­boltja lesz. Természetesen nemcsak tor­nacipőket és trikókat, melegítőket fo­gunk árusítani, hanem kerékpárokat, sí­leceket, teniszűtőket, labdákat, szörfö­ket, mindent, amire egy itteni sportoló­nak szüksége lehet. — Hogy lesz egy színészből vállalko­zó? Fél, hogy kevesebbet játszhat, mint régen, és mert kell a pénz, más munka után néz? — Nem, nem. Külföldön is ismert te­niszjátékos az öcsém, ő beszélt rá, hogy vágjak bele, nekem eszembe se jutott volna ilyesmi. Én jól érzem magam szí­Méry Gábor felvétele nészként is. Igaz, egy éve, a megromlott gazdasági helyzet miatt kevesebb film készül, és a tévéstúdiók is elcsendesed­tek; de a színházban az elmúlt évadban sem unatkoztam. A Veszedelmes viszo­nyok főszerepét játszottam, azt a figurát, amelyet Frears filmjében John Malko­vich, Formánnál pedig Colin Firth for­mált meg. Júliusban és augusztusban azonban egyetlen rendezőnek sem kel­lett nemet mondanom, mert nem hívtak, így egész nyáron üzleti vonalon mozog­tam. Prágától Kassáig sok áruházban és sportegyesületnél megfordultam, hogy a szeptember végi nyitás napjától fogva legyen megrendelőnk elég. — Akkor most álmosan, fáradtan várja az új színházi évadot? — Jó lenne végre egy nagyot aludni, az biztos, de egyvalami azért felráz a fá­radtságból: a sikerélmény. Az, hogy nemcsak mint színésznek, hanem mint üzletembernek is jól állnak a dolgaim. Három tévéfilmben kaptam most fősze­repet, az Új Színpadon mint vendég D'Artagnan leszek ősszel A három tes­tőrben, a bolt pedig nyitásra kész. Ha nem jön közbe semmi, szeptember kö­zepén lesz még egy szabad hetem... na, az lesz majd az igazi „nyár". Egyedül, fent a pöstyéni hegyekben. SZABÓ G. LÁSZLÓ (Lőrincz János felvétele) ÉLVEZTÜK A NOMÁD ÉLETET... — Éppen bontjuk sátrunkat — próbálta elhárítani a beszélgetést a barnára sült családfő', de felesége unszolására mégis félbeszakította a csomagolást. — Nagyon szép két hetet töltöttünk a Pozsony melletti Aranyhomokon. Szerencsénkre az időjárás is kedve­zett,- panaszra tehát semmi okunk — mondta az asszonyka, mialatt a gáz­palackra helyezte a kávéfőzőt. — Ha vaiaKi Tavasszal azt mond­ja nekünk, hogy nyáron itt kötünk ki, kinevetjük őt. Ez idáig többnyire külföldön — Magyarországon, Bul­gáriában, Romániában, az utóbbi években pedig Jugoszláviában — töltöttük nyarunk egy részét, főleg allergiás fiaink miatt, akiknek a sós tenger hosszabb időre védelmet nyújtott. Már-már úgy tűnt, az idén otthon, a kassai lakótelepi laká­sunkban „nyaralunk". Az ok prózai: anyagi helyzetünk nem a legjobb. Mindketten villamosmérnökök va­gyunk, húsz éve dolgozunk a szak­mában, de a kényelmes lakásun­kon és a 8 éves Škodánkon kívül más javaink nincsenek. Igaz, itt van­nak gyermekeink, a 18 éves Péter és a 15 éves Pál. Tulajdonképpen ők vettek rá bennünket erre a nyara­lásra — mondván, hacsak nem va­gyunk annyira szegények, legalább Pozsonyba menjünk el. Elkészítet­tük a költségvetést, magunkhoz vet­tünk hétezer koronát azzal, hogy ha sikerül, a fiúknak lábbelit, illetve nadrágot is veszünk belőle. — Még otthon úgy terveztük — elvégre nekem is jár egy kis kikap­csolódás, vetette közbe a feleség —, hogy az ebédeket gyorsbüfében tudjuk le, és a reggelit-vacsorát ma­gunk készítjük. Ám az első ebédnél rádöbbentünk, hogy anyagilag nem bírnánk a napi több mint 150 koro­nás költséget, s ráadásul a csalá­dom férfi tagjai éhesek maradtak. A rokonszenves házaspártól megtudtam, hogy az élelem beszer­zését a „fiúk" vállalták, ami nem kis gondot jelentett, hiszen a tó környé­kén nincs egyetlen valamirevaló be­vásárlóközpont sem. Az egyetlen élelmiszerüzlet (bódé) áruválaszté­ka silány. Ezért reggelente hol autó­val, hol villamossal bementek a vá­rosba, s beszerezték a legszüksé­gesebbeket. — Csak így tudtunk takarékos­kodni, hiszen míg itt egy kiló para­dicsomért 20 koronát kértek, a pia­con 6-ért megvehettük. A maszekok kizsigerelik a turistákat. Tegnap vé­geztünk utólagos számvetést, s pénz­ügyminiszterünk, a feleségem elé­gedett. A két hét alatt háromezer ko­ronát költöttünk ételre, gyümölcsre, édességre, italra, fagyira. Négyszer voltunk moziban (kb. 300 korona), megnéztünk három kiállítást is. S mert a srácok nem találtak megfe­lelő cipőt, és egy olcsóbb nadrág mellett döntöttek, elhatároztuk, hogy meglátogatjuk bécsi barátain­kat. Kiváltottunk némi valutát, és mi­vel kint élő évfolyamtársaink évek óta hívnak magukhoz, bejelentettük érkezésünket. Bécsi kirándulásunk csodálato­san sikerült. Barátaink nagy szere­tettel fogadtak bennünket, és meg­mutatták mindazt, amit egy nap alatt lehetett. Este a lakásukban még beszélgettünk egy keveset, ar­ról is persze, hogyan élünk s mennyiből. De ha nem esett volna is erről szó, életszínvonalbeli kü­lönbségünk szembeötlő volt. Az életmódjuk, a kikapcsolódásuk me­rőben eltér attól, amit a mi lehetősé­geink megengednek. Nem irigy­kedtünk, csak fájt a szívünk. Ma­gunk miatt, de fiaink miatt is. Ki tud­ja, mi vár ránk... Mindezek ellenére örültünk, hogy egyáltalán nyaralhattunk, s volt nélkülözhető hétezer koro­nánk. Persze, túl a negyvenen már kényelmesebb szállásra vágynék, ám­bár családom élvezi a nomád életet. — Nagyon jól éreztem magam, és szívesen jönnék jövőre is — kö­zölte zárszó gyanánt a feleség — csak legyen miből... Nem zavart az sem, hogy főznöm, mosogatnom kellett. Mellesleg a tenger mellett is ez volt a dolgom. A lényeg az, hogy sütött a nap, a tó vize kellemes volt, sokat úsztunk, beszélgettünk, kár­tyáztunk, jókat nevettünk. Együtt volt a család. (péterfi) CSENDESEN, ÖREGESEN Mindketten hamarosan nyug­díjba mennek. Mindketten egye­temi tanárok. Világéletükben a könyveknek és a sportnak hódol­tak. És ebben a szellemben ne­velték két lányukat is, a ma 25 éves Zsuzsát és az öt évvel idő­sebb Andreát. Persze, a lányok ma már férjes asszonyok; gyer­mekeik, Daniella és Márton csak­nem egyidősek, háromévesek, mert — ahogy a család gyakran felemlegeti: — „Andrea nemcsak matematikusnak, hanem vénki­sasszonynak is készült..." A nagyszülők hivatásuknak kö­szönhetően bővelkedtek a sza­badságban, ós kis megszakítá­sokkal csaknem az egész nyarat természetjárással, sátorozással, úszással, pecázással töltötték. Seitzék edzett emberek: meg­szokták a hűvös éjszakákat, a tik­kasztó hőséget, a sátorban ku­porgást, a szúnyogcsípéseket, a fád tábori konyhát, a gyakori zá­porokat, a patakban öblített trikó­kat s hogy még mi mindent, azt igazán csak ők tudják. Viszont odáig már eljutottak, hogy bevall­ják: ez egyre nehezebben megy: — Reggelenként nehezebben szedjük össze csontjainkat. — Akkor miért adták rá ismét a fejüket? — kérdeztük. — Lányaink azt mondták, fe­ledhetetlenek gyermekkoruk nya­rai, sok élményt őriznek, sokat ta­nultak a természetbeli életből, és azt szeretnék, ha unokáinkat is megtanítanánk arra, amire mi an­nak idején őket. A kicsik nagyon aranyosak, gondoltuk, jót tesz nekik a friss levegő, meg jobban össze is szoknak. Liptovský Ján felé vettük az utunkat, oda, ahova évekig jártunk. Ám a megszokott helyünkön már nem lehetett sát­rat verni — magántulajdon lett a rét. Végül is egy kempingben kö­töttünk ki, de a múlt szép heteit ide már nem tudtuk visszavará­zsolni: egymás hegyén-hátán voltunk, sokan ricsajoztak, haj­nalokig dáridóztak. Kéthetesre terveztük a sátorozást, de négy nappal hamarább hazajöttünk. Még szerencse, hogy van egy kis kertünk és abban egy kis vityilló. Éppen akkora, hogy belefért egy heverő, mert a hátralevő napokat ott töltöttük, és délutánonként a gyerekeket letehettük aludni. Igaz, idegesített, hogy a kicsik össze-vissza rohangásztak a ve­teményesben, de élvezték a na­pot meg azt a kis vizet, amit oda­készítettünk nekik a volt fürdő­kádjukba. Nem tagadom, belefá­radtam ebbe a nyaralásba. Haj­nalonként főztem, aztán játszot­tam az unokáimmal, délben tálal­tam, mosogattam, este fürdet­tem... Nem is hinné, mennyire képes két ilyen apróság kifacsar­ni egy öregedő asszonyt! — pa­naszolta^) a nagymama. — Szép nyár volt ez — próbál­ta elejét venni a sopánkodásnak a nagypapa, nehogy rossz nagy­szülőknek tűnjenek. — Azelőtt sem jártunk nyaranként külföldre, most sem mentünk, azelőtt is a gyerekekkel töltöttük a nyarat, most is gyerekekkel voltunk. Igaz, ezek már az unokáink, és mi is vénültünk egy kicsit... Nyarunk csendesen, öregesen telt. Több­re nem is futotta volna... OZORAI KATALIN Ezekből az írásokból úgy tűnhet, ez a nyár sem volt másabb a többinél. Meleg és na­pos volt, mégis, valahol, felhős. Jól tudjuk, hogy a múlthoz képest kevesebben utaztak a tengerpartra, gyermekeiket nem küldhet­ték annyian nyári táborokba — mivel a gyer­mektáborok többsége megszűnt —, a nagy­szülőket sem Illett túlterhelni, hiszen jó, ha megélnek a nyugdíjból, a szakszervezeti üdülés pedig szintén dugába dőlt. Többségünk a lehető legszerényebben nyaralt. Napsugár és víz van Itthon is, no meg az ebédet táskában is ki lehet vinni s strandra. így is nem kevésbe került a ben­zin, a viteldíj, a belépő, a fagyi, az üdítő, a sporteszköz bérelése — és sorolhatnánk. De azért Inkább legyen nyár: valahogy jobb a hangulatunk, és ősszel meg télen — a fűtési idény beálltával — csak meg­szaporodnak a gondjaink. S a langyos ra­diátorok és kályhák mellett időnként só­hajtunk majd egy nagyot: hol van az a nyár! Bárcsak újra nyár lenne már... tömegben, újra bezárult, mint hajnalban az estike. Nyaralunk, nyaralgatunk, ki-ki pénz­tárcájához mérten. Utazni jó, s tulajdon­képpen az volna az ideális, ha a szabad­ságot úgy tölthetnénk, hogy két hétig művelődnénk, egy vagy két hétig aktí­van pihennénk — kirándulnánk, füröd­nénk, bicikliznénk. De kinek van erre „energiája"? Z-ék családja négytagú. A két gyerek kiskorú, az anya pedagógus, az apa né­hány hónapja magánvállalkozó. Tisztá­ban vannak anyagi helyzetükkel, no meg azzal is, hogy a Trevi-kút még nem iga­zán vonzza a hároméves Tamást és a hatéves Katit. Nekik az erdő, az esti tá­bortűz, az indiánosdi a nagy kaland. Ők a selmeci hegyekben szabadok, ahol kútról hozzák a vizet, este petróleumlám­pánál beszélgetnek, játszanak társasjá­tékot, kártyáznak. Tudják, hogy most „komilfó" külföldön tölteni a szabadsá­got; de azt is, hogy meddig ér a takaró­juk, s hogy az első a gyerek, az a legfon­tosabb, hogy a két csemete érezze ma­gát jól. Meg hogy együtt legyen végre a család. L-ék az idén szorosabbra húzták a nadrágszíjat, hogy lányaik, a tizenhat éves Zsófi és a tizennyolc éves Andrea világot lássanak. Párizsban is jártak, s ha netán Juli látta őket, meglehetett a véle­ménye róluk. Turistaöltözék, hátizsák, konzervek. Még az Eiffel-tornyot is gya­log mászták meg, és Rómában a legol­csóbb diákszállóban laktak, pontosab­ban aludtak néhány órácskát, mert nem azért mentek külföldre, hogy úriasan él­jenek, hanem hogy élményeket gyűjtse­nek, lássák, milyen a világ. Nem szégyel­lik, hogy sem egy divatos ruhadarabot, sem videót nem hoztak magukkal, s az is előfordult, hogy a szabad ég alatt, háló­zsákban töltötték az éjszakát. A szünidő másik felében dolgoznak mindketten, Zsófi lángost süt a strandon, Andrea ker­tészkedik, hogy legalább valamennyit törlesszenek szüleiknek. SEBŐK ÁGOTA

Next

/
Oldalképek
Tartalom