Új Szó, 1991. augusztus (44. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-19 / 220. szám, csütörtök

5 KULTÚRA 1991. SZEPTEMBER 19. KONCSOL LASZLO SZÉCHÉNYI ISTVÁN POZSONYBAN i. H

a grófunkat a modern Magyarország kovácsának tekintjük, akkor az utolsó rendi országgyűlések Pozsony városa volt a műhely, amelynek politikai üllőjén ez a mágnás az új ország szellemiségét és első építőelemeit kikovácsolta. Pozsony szolgált a nagy munka emberfogatagos műhelyéül, a város középületei, elsősorban az 1753-ban emelt Országház s a korábbi, Hosszú utcai (Úri és Lőrinckapu utcai), majd a későbbi, az 1847-re megépült Kapucinus téri Megyeháza, ahol tavaly a szlovák nyelvtörvényt tárgyalták, székesegyháza, főúri palotái, követszállásai, utcái és kávéházai, színháza, Vigadója, a Sétatér és a Liget, szállodái, éttemei, 1825-ben összeszerelt hajóhídja s az ugyanakkor fölavatott vaskúti kávéház, amelyet a ligetivel (1827) egyszerre a közelmúltban romboltak le és hordtak szét, a koronázási domb közelében kialakított és 1830 óta egyre forgalmasabb gőzhajó-kikötő meg a szeredi és a nagyszombati lóvasút indóháza, mert pontosan az 1825-27-es országgyűlésre tisztultak le vívódó szellemű, magát szüntelenül tépőmarcangoló grófunk elképzelései és életstratégiái, de ezeket a célokat nyugat-európai, főleg angliai tapasztalataiból és töprengéseiből s a fiatal Amerikáról hallottak és olvasottak alapján szűrte ki, s álmainak magyar fővárosa sem a még akkor is középkorias, céhes, zárt és kirekesztő gazdasági-társadalmi szerkezetű, konzervatív és periférikus fekvésű szabad királyi város, Pozsony, hanem az amerikaiasan dinamikus fejlődésnek pezsdült Pest-Buda volt. Céltudatosan amoda, az ország földrajzi gócába szervezte mindazokat az intézményeket és létesítményeket, amelyek az ország polgárosult szellemiségét voltak hivatva szétsugározni, Bécsből 1827 augusztusában nem Pozsonyba, hanem Pestre költözött, frigyre Crescence-szal a budai Krisztinaváros templomában lépett (1836. febr. 4.), s Pesten bérelt maguknak házat, a Duna partján. Pozsonytól főleg Pest-Buda felé tekintgetett, a múlt szép, de álmos és idegen szellemű, a közeli Bécshez és az abszolút monarchiához húzó városából az izgalmas jövőt igérő, remek földrajzi helyzetű és fogékony megyeszékhelyére, amelynek fővároshoz méltó fejlődését a török 1541. augusztus 29-i bevonulása és 145 éves jelenléte akasztotta el. Pozsony, tudjuk, akkor vált a történelmi ország ideiglenes fővárosává és adott helyet néhány kormányzati szervnek, az országgyűléseknek s a király-, királynő- és királynékoronázásoknak, 307 esztendőn keresztül. Pozsony és Széchenyi István politikai érdekfrigye a gróf hoszszabb-rövidebb távolléteivel huszonhárom évig, 1825 szeptember közepétől 1848 április közepéig, az első majdnem-reformdiétától az utolsó rendi országgyűlés végéig tartott. Ettől fogva Pest-Buda, majd a Bécs melletti Döbling zárta falai közé a felelős magyar kormány miniszterévé előlépett, ám pár hónap múlva összeroppant s ápoltnak és rabnak egy osztrák elmegyógyintézetbe zárt magyar főurat, akit okkal tisztelhetünk Európa héroszainak sorában. N

ehéz pár mondatban áttekintenünk Széchenyi 1825 előtti életútját, de mint fölkészülési és kristályosodási szakaszt megkerülnünk lehetetlen. Atyja, Széchényi (!) Ferenc gróf, azzal tette nevét fénylővé, hogy 1802 őszén hatalmas könyv-, kézirat, metszet- és régiséggyűjteményét a magyar nemzetnek ajándékozta, így rakván le mindjárt két intézmény, nemzeti múzeumunk, illetve nemzeti könyvés levéltárunk alapjait. Fia, István, ebbe a szellemi légkörbe született a család ötödik gyermekéül, atyja és anyja, gr. Festetich Julianna bécsi palotájában, ahol magánúton gimnáziumi tanulmányait is végezte. Tizenhat évesen jelentkezett a Napóleon ellen toborzott magyar nemesi fölkelőseregbe, minjárt huszárfőhadnagyi rangot nyert, a győri vereség után is szolgálatban maradt, két évig Csehországban állomásozott, majd százados lett, s a „népek csatájaként" ismert lipcsei ütközetben, amelynek monumentális emlékművét, a kőtornyot bárki megmászhatja, fényesen kitüntette magát. Az osztrák csapatokkal Párizsig jutott el, majd útja Torino és a Szent Szövetséget nemző európai békekongresszus helye, Bécs városa (1814) volt, ahol s amikor a huszonhárom éves huszárkapitány Naplóját is írni kezdte. Egyik titkos álma, hogy író lehessen, ezért rögzíti az eseményeket és hol elemző, hol moralizáló reflexióit németül, franciául és angolul s csak egy-egy párszavas magyar mondat beiktatásával a füzetekbe. Innen Nápolyba, majd katonaként Milánóba, a nápolyi fölkelés elfojtását követőleg ismét Nápolyba, végül Bécsbe került. Onnan Párizs, London, ismét Párizs és Bécs lett az úticélja. 1816-ban visszarándult Londonba, majd Milánóban állomásozó ezredéhez tért meg, s mivel ismét szabadságot kapott, Bécsben kötött ki. Eddig a modern lótenyésztés titkai érdekelték, ezért fordult beadvánnyal I. Ferenc császárhoz és királyhoz, s erről a kérdésről írta első (német nyelvű) cikkét, majd Itálián és néhány görög szigeten át Törökországba s az ókori Hellász kis-ázsiai partvidékére és szigetvilágába hajózott. Onnan Athén és Málta, majd Szicília, Palermo, Nápoly, Róma és Firenze volt az útvonala, ahonnan Bécsbe érkezett. Visszatért ezredéhez Debrecenbe, a híres Somonyi ezredes (óbester) keze alá, majd Erdélyt utazta be, miközben a korábban Sopronban megismert Felsőbüki Nagy Pál („Pali") mellé olyan újabb barátot szerzett, akivel később együtt, egyazon célokért küzdött az országos politikában. (Báró Wesselényi Miklósról van szó.) Őrnagyi előléptetése kínosan elhúzódott, az udvari haditanács érezhetőleg nem kívánta a nyugtalan szellemű főrend katonai karrierjét, zászlóaljat, pláne ezredet nem mertek volna a republikánus és alkotmányos eszmék mellett nyíltan szint valló, Voltaire-t, Rousseaut olvasó, romantikus érzületű s a maguk szempontjából teljesen kiszámíthatatlan Széchenyire bízni. Igaz, maga sem szívesen tartózkodott ezredénél, ha csak lehetett, szabadságot kért, s lázasan kutatott igazi életcélja után a világban s az országban. Lehetne katonatiszt, de a gazdálkodást is választhatná, szentelhetné az életét utazásainak, kivándorolhatna Amerikába, lehetne az udvari politika magas rangú szolgálója s a társasági élet embere, de - mint jeleztük - az írói pálya sem volna tőle idegen. Mint magyar arisztokrata, aki a bécsi udvar fénykörében cseperedett föl s a Napóleon elleni európai koalíció katonája, csataterek hőse volt, minden nyugat-európai udvarban otthonosan forgolódott, a történelmi, rokoni és érdek szőtte szálak jóvoltából is fényesen működvén földrészünk mágnásainak nemeztek fölötti, kozmopolita kapcsolatrendszere, nyelvtudás, kulturális és gazdasági háttér adott lévén hozzá, s grófunk jól kent kerékagyú delizsánszokon, saját csupa-üveg olvasásra kiválóan alkalmas utazókocsiján vagy lovai nyergében könnyedén siklott e szálak mentén udvarból udvarba, palotából palotába Brassótól Münchenig, Reimsig és Londonig. U

tazásait a természetes kíváncsiságon túl egy érzelmi és egy intellektuális ok is motiválta. Menekült kínzó emlékű és viszonzatlan szerelmei közeléből, s egyre inkább érdekelni kezdték NyugatEurópa néhány országának, főleg Angliának fejlett, nyitottabb politikai, társadalmi, tudományos, kulturális és civilizációs intézményrendszerei, illetve állapotai. Érdeklődése eleinte alig több a magánemberénél, tárgyakat, modern használati cikkeket hoz haza, él velük, mint utazásain a mai Közép-Európa turistája, még leckéket is vesz egy londoni műhelyben, angol munkásoktól, hogy egy világítógáz-fejlesztő berendezést, amelyet megvásárolt, idehaza is működtetni és javítani tudjon, de közben a civilizációs szintkülönbség okaira is rájön, mert töpreng fölöttük, s alkotmányjogi és közgazdaságtani tanulmányokhoz lát. Egyre inkább utálja és gyűlöli a Szent Szövetség rendszerét, amelyet mint katonatisztnek védelmeznie kell, őrjöng a cenzúrától s a besúgók mindent és mindenkit befonó hálójától, az egész abszolituzmustól, mely a régió s az ország mucsai elmaradottságát volna hivatott örök időkre konzerválni. Nem utolsósorban őrjöng amiatt, hogy a magyar társadalom mozdulatlan, s a nagybirtokos rend nem látja, hogy a társadalomszerkezet, amelyben él, katasztrófába fogja roggyantam az országot. Ez a meggyőződés, amelyhez Széchenyi állandó kedélyhullámzások, kételyek, vívódások, érzelmi dagályok és apályok drámáin keresztül, az öngyilkosság kísértései közt vergődött el, éppen a hosszú és keserves szünet, egy abszolutisztikus, rendeleti kormányzási szakasz után összehívott országgyűlés kezdetére tisztult benne cselekvő energiává. A

mikor megérkezett Pozsonyba, s ez Naplójából egyértelműen kitűnik, tudta, hogy cselekednie kell. A mikéntet némiképp a véletlen tálalta elébe, a diéta alsótáblai ülése, amelyen tanácskozni nem jogosult, csupán érdeklődő főrendként szinte véletlenül vett részt. Ámde soha tettrekészebb véletlent: a falat Széchenyi mellett barátja, Wesselényi báró támasztotta, s a gróf másik barátja, az alsótábla kerületi ülésén Sopron vármegye küldötteként szóló Felsőbüki Nagy Pál gondolatmenete és végkövetkeztetése nyomán rögtönözte híres, az atya gesztusához méltó s az egész reformmozgalmat indító bejelentését. A mellőzött, sokaktól megvetett ifjú katonatiszt, a világcsavargó egyszeriben az ország legnépszerűbb s az udvar számára - szolgálatok, Metternich és a főhercegek barátsága ide vagy oda - leggyanúsabb közszereplője lett. (Folytatjuk) Ha megadatott volna neki, az elmúlt napokban lett volna 90

yéves. Első, vele való találkozásomtól, ,,a mai rhegemlékezésemig" kerek hatvan esztendő telt el. Dr. Jánko Blaho a pozsonyi " operaház egykori neves énekese-tenoristája, a folklorista zeneművészeti főiskolai tanár 1931ben feleségével, Helena Bartošovával, a komáromi Jókai Egyesület Ady-estjén vendégszerepelt. Ugyanazon az ünnepi esten dr. Borka Géza gimnáziumi tanárom jóvoltából, közvetlenül érettségim előtt vagy tucatnyi Ady-verset adtam elő. Ha emlékezetem nem csal, Blahoékat a város lelkes muzsikusa, dr. Kortl, törvényszéki tanácselnök kísérte zongorán. Az operaházi tag akkortájt már jó nevű művésznek számított, gyakori vendége volt a prágai Rendi Színháznak és a Cseh Állami Operának, a bécsi Volksopernek, Stadttheaternek s a Reymundszínháznak, márpedig az ilyen külföldi vendégszerepléseket nem Bécs közelsége, hanem a művész kvalitása szabta meg. Olyan partnerekkel vendégeskedhetett, mint Németh Mária, Jarmila Novotná, Márta Krásová. Blaho aktív énekes korában nem kevesebb mint 150 operában énekelt címszerepet. így például Puccini Madame Butterflyában, Gounod Faust és Margarétájában, Smetana Két özvegyében, Dvorák Rusalkájában, Offenbach Hoffmann meséiben, Musszorgszkij Borisz Godunovjában, Puccini Turandotjában, Verdi Simoné Boccanegrájában, Mozart Figaro házasságában és még sorolhatnám az operákat és dalesteket, hisz az évkönyvek tanúsága szerint több mint 150 operában lépett fel. Ám e felsorolásból kihagytam egy világsztár nevét. Kora legnagyobb csillagjának nevét: Fjodor Saljapinét. Janko Blaho jóvoltából ezen a felejthetetlen esten én is ott lehettem. Igaz, ő az akkori oktatási miniszter előzékenységére hárította a kitüntető szívélyességet, én ennek ellenére a köszönetet máig is Blahóra testálom. Mindeneseire ez az est életem egyik legnagyobb eseményévé vált. ^ Az előadáson minden simán ment, de a főpróbán idegfeszítő nézeteltérés robbant: Saljapin a próbán túl szigorúan vette Valentinnek a vívás terén elárult abszolút tudatlanságát és közbeugrott, hogy megmutassa a két balkezes Valentinnek, hogyan kell riposztozni, közoen a Faustot megszemélyesítő Blaho és Valentin összecsaptak és Blaho akaratlanul felhasította a Mephistót alakító Saljapin ingét, sőt a mellét is felkarcolta. Nagy zavarában makogva, mekegve kért hosszú perceken át bocsánatot Saljapintól, az meg egyre csak mondogatta: „Eto nyicsevo! Ty mologyec, no Valenti durak!" Este előadás után, bűnömet sikerült tökéletesen kivasalnia a Richard utcai Heurigernél, ahonnan a korareggeli órákban már minden lelkiismeretfurdalástól megszabadulva sikerült Saljapinnal kart-karba fonva távozni, xxx Janko Blaho tanár urat jó egynéhányan a magyar és szlovák népdalok nagylexikonénak, sőt eredetük megtéveszthetetlen tudósának tartottuk. Hogy ítéletét mások kedvéért megmásítsa, az egyenlő volt az abszurd lehetetlennel. Ezt még édesapja kedvéért sem tette volna meg. Pedig hát őt, a magyar országgyűlés harcos ellenzéki, szlovák nemzetiségi képviselőjét felettébb tisztelte és szerette. Tőle örökölte az igazság szeretetét, nemzete iránti érzékenységét, mindenfajta sovinizmus elleni kiállását. Egy, 1916-ból keltezett apai levelet mutatott meg nekem. Az apát a kroméŕíži infekciós kórházból Stolničný Belehradra (tehát Székesfehérvárra) helyezték át. ,,ltt igen jó barátokra tettem szert - írja fiának nyílt levelezőlapon. Többek közt Proházka püspökre. Roppant szerény, nagy tudású, jóakaratú, szociális beállítottságú ember a fehérvári főp^p. Készségesen fogadta be egyházmegyéjébe az összes állásából felmentett szlovák katolikus papot." Az elébb említettem: dr. Blaho a magyar és szlovák népdalok eredetének tévedhetetlen tudora volt. Egy alkalommal dr. Mihola Gyuszival - a 30-as 40-es évek neves dalköltőjével - A Stefánia kávéházban kötöttünk ki, itt összefutottunk Janko Smrekkel és Janko Blahoval. Perceken belül a két nótafa közt megindult a vita. Smrek javaslatára Farkas Jenőt, választottuk, állapítsa meg, hogy a „Gyere Bodri kutyám" című dal magyar, avagy szlovák eredetű-e. Smrekék szlováknak, mi Miholával kifejezetten szűzi magyar nótának vallottuk. Felcsendült a búsan szomorkás dal, aztán kis idő múlva Farkas Jenő lekapta a húrokról vonóját, majd lassú méltósággal, megfellebbezhetetlen nyugalommal megszólalt: „Mindketten tévednek uraim, ez se nem magyar, se nem szlovák népdal, ez egy mesteri műdal* A komáromi kis Seres szerzeménye. így buktatott meg bennünket, „nóta tudósokat" közös összefogással Farkas Jenő, a pozsonyi rádió népizenekarának vezetője. Janko Blaho barátom pedig ezért emlegette minden alkalommal Komáromot. Igen!, a „kis Seres" miatt! Gyere Bodri kutyám megleszünk egymással! Mert e dalnál még ő is, a szaktudós is tévedett. SPECTATOR NEVELÉS „NEM, NEM, NEM!" - tiltakozott hevesen vagy kétségbeesve a kislányom néhány hónapon keresztül, bármit kértünk tőle. Nem akart felöltözni és nem akart levetkőzni, nem akart bemenni a fürdőkádba, aztán nem akart kijönni a víz, bői; nem akart sétálni és nem akart hazajönni a sétából... Ugyanakkor igen érzékennyé is vált - sértődőssé, könnyen síróvá, és félni kezdett a sötétben. S ahogy ez - a gyermek és a szülő számára egyaránt fárasztó, sok kölcsönös megértést igénylő, esetünkben 4-5 hónapig tartó - időszak minden felismerhető ok nélkül kezdődött, úgy, szinte egyik napról a másikra, el is múlt. Kislányom újra a régi derűs, kiegyensúlyozott gyermek. Gondolom, minden édesanya ráismert a fenti magatartásjegyekre - igen, ezt hívják „dackorszaknak". Én mégis inkább „érzékeny korszaknak" neveztem az „én" kialakulásának, az önálló emberré fomálódás folyamatának e jellemző átmeneti periódusát. Ezt az életszakaszt ugyanis a kívánt tárgy megszerzésére, valamely cselekvés végrehajtására törekvő konok akarat: a gyermek saját akaraterejének, akarata határának, lehetőségeinek a próbája jellemzi. Ugyanolyan súllyal jellemzi ezt a kort - bár kevesebb súrlódásra ad alkalmat a gyermek és a felnőtt között, és ezért nem olyan feltűnő, ám személyiségformáló ereje nem marad el a dacos viselkedésformák mögött - a kicsit érzékeny, sokszor szeszélyes: hol ragaszkodó, hol „vad", sok esetben (sötéttől, állagoktól) szorongó, változékony lelkiállapot. Ezt csak úgy tudjuk megérteni, ha arra gondolunk, hogy az önállósulás,"az anyától való leválás első szárnypróbálgatásai óhatatlanul együttjárnak a kötések fellazulásával, egy nem tudatosult, különféle formát öltő átmeneti bizonytalanságérzettel, amíg a gyermek kialakítja önállóságának formáit, kitapasztalja önállóságának gyökereit és határait. E fejlődési szakaszban - melynek kifejeződési formái, hevessége és időtartama messzemenően függenek a gyermek alkatától, s addigi nevelési módszereinktől - két fontos feladatunk van. Egyrészt igen nagy türelemmel kell tudomásul vennünk a gyermek dacos viselkedését, és meg kell próbálkoznunk a gyermek kívánságának teljesítésével, vagy arra támaszkodva, hogy a gyermek figyelme könnyen elterelhető, más irányba fordítani az érdeklődését. Mindenképpen el kell kerülnünk, hogy merev szülői akaratunkat érvényre juttató hajlíthatatlan magatartással kiélezzük az összeütközést. Ezzel ugyanis a gyermek esetleg magát földhöz vágó, csapkodó dühreakcióját, hisztérikus sírását válthatja ki. Meg kell találnunk azokat a lehetőségeket, feltételeket, amelyek között érvényesülhetnek a gyermek esetenként szokatlan, esetleg „szabályba" ütköző vagy ésszerűtlen kívánsága. Lehetőleg járja végig az annyira „akart" utat! Ne törjük le mindenáron szülői tekintélyünkkel, erőszakkal az akaratát. A másik feladatunk ebben az időszakban az, hogy a gyermek a közöttünk felmerülő minden súrlódás ellenére érezze töretlennek szeretetünket, segíteni akarásunkat, hogy biztos támaszt érezzen bennünk ebben a változékony és bizonytalan érzelmi periódusban. Kettős haszon származik abból, ha igyekszünk betartani a fenti elveket: az egyik az, hogy gyermekünk számos jó tulajdonsággal gazdagodva kerül ki az átmeneti időszakból (céltudatosság, akareterő, önállóság). Másrészt viszont a szülő és a gyermek közötti megértő, jó kapcsolat fennmaradásának eredményeként nem nyúlik túl hosszúra ez az idő - nem fejlődik ki a valódi „dackorszak", és nem szilárdul meg a gyermek magatartásában a dacos viselkedésmód. N. CSERFALVI ILONA KÖZBESZÓLÁS PILLANTÁS A MÚLTBA