Új Szó, 1991. augusztus (44. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-17 / 218. szám, kedd

7 PUBLICISZTIKA I ÚJ SZÓ* 1991. SZEPTEMBER 7. ELÉVÜLÉSSEL MEGÚSZTA A BÖRTÖNT A NEMZETKÖZI SZÓJA-KALANDOR Erre szokták mondani a pesti emberek: ügyes! Ha lenne az egyetemeken „szélhámia—tanszék", Tóth Juan János a professzora lehetne... Az igaz­ságszolgáltatás résein egy vízisikló csusszanásával bújik át, miközben szemfényvesztő' ügyességgel hobbi szenvedéllyel folytatja „mesterségét". A ter­mészetrajz azt tanítja a siklóról, hogy élénk, mozgé­kony állat: a vízben mindig közel marad a felszín­hez, hogy fejét kiemelhesse, s közben állandóan öl­tögeti nyelvét... Ha veszélyt sejt, hirtelen mélyebbre bukik egy jó darabig, míg biztonságban nem érzi magát... Nos, Juan húsz évig cikázott a világban — nyelvét öltögetve a hatóságokra —, míg ügye vég­leg elévült! Forradalmi találmány? Luxuslakást rendezett be, egyet Münchenben, egyet pedig Monte­Carlóban, hogy a szójatalálmány ér­tékesítésére kiszemelt áldozatok szemében tekintélye legyen. Egy ügynökség révén argentin állampol­gárságot vásárolt, nevét a jobban hangzó Jüannal megtoldotta. Sike­rült is neki jó néhány németországi vállalattól a „világ élelmezését forra­dalmasító" találmány megvalósítá­sához előlegként csak félmillió, majd később újabb-másfél millió márkát kicsalni. A könnyelműén elő­Nem könnyű feladat egy fordula­tos krimiregényt viszonylag rövid új­ságcikkben érzékletesen leírni... Az, hogy miképpen harácsolt össze bra­vúrosan sok-sok milliót Tóth Juan János, ez az „argentin—magyar" kettős állampolgárságú kalandor, terjedelmes történet, színes epizó­dokkal. Az egykor még szerény, egyszerű Tóth János a két világhá­ború között különösebb szakmai is­kolázottság nélkül — 4 általános és 4 középiskolai végzettséggel — fel­csapott a tűzoltóság anyagbeszer­zőjének. A létrák, spriccnik és az­besztruhák beszerzése nem nagyon elégítette ki ambícióit, a véletlen azonban segítségére sietett: hozzá­jutott valamiféle szójanemesítési re­cepthez, amely szerint hideg enzi­mes módszerrel a húshiányos idők­ben húspótló táplálékot lehet koty­vasztani. A háború után rövidesen Mün­chenben tűnt fel, s azon törte a fejét, hogyan lehetne gyorsan tőkét sze­rezni szójanemesítési eljárás beve­zetéséhez. Összebarátkozott egy Hegedűs János nevű pesti aranyif­júval, aki ott már régebben is külön­féle kétes üzletekkel fezőrködött. Kapóra jött neki az egy szál ruhában, fogkefével a zsebében Münchenbe érkezett pesti filmrendező, báró Pod­maniczky Félix, akinek közreműködé­sével a Hegedűs—Tóth duó komoly márkavagyonra tett szert. Emberölés féltékenységből Az egykor sikeres filmrendező a világháború alatt egyenruhát öltött, s egy viszonylag kötetlen katonai beosztásban minden szabadidejét a dunaparti szállodák bárjaiban viruló feketepiacon töltötte. így aztán alig maradt ideje, hogy szép feleségét, az egykori lokáltáncosnőt, Bilinszky Ibolyát szórakoztassa. A magányos­ságot nehezen tűrő asszonyka meg­ismerkedett egy „iparbáró" könnyel­műen költekező fiával, akit a pesti éj­szakában Lord Kovácsként tiszteltek a mulatók pincérei. A „lord" a férj tá­vollétében gyakori vendég lett a pa­saréti villában, míg egyszer a film­rendező elfáradva a bonyolult valu­taüzletekben, a szokásosnál hama­rabb nyitott be otthonába... Lord Kovács — amúgy meztelenül — ug­rott ki az ablakon, ám a filmrendező­hadnagy pisztolya egyetlen golyó­val leterítette a csábítót. A bíróság jogos felháborodásból elkövetett emberölés bűntettéért há­rom és félévi fegyházra ítélte a film­rendezőt, aki — becsületére legyen mondva — mint fegyenc — élenjáró bányadolgozóként „lecsákányozta" a büntetését, majd szabadulása után Münchenbe disszidált. Jövede­lem nélkül lézengett az utcákon, amikor „jó sorsa" összehozta a két mákvirággal. Fizessenek az újgazdagok! Hegedűs János ismert egy kitűnő restaurátort, aki Cézanne, Remb­randt, akár Monet modorában re­mekműveket varázsolt a vászonra. Hegedűs és új keletű barátja „világ­ra szóló" ötletet agyalt ki: impresszi­onista festők hamisítványaival meg­lékelni a német újgazdagok kasszá­it... Béreltek egy lakást báró Podma­niczkynek. A falakat csupa „családi örökségből" származó festmények­kel aggatták tele; és ide vitték fel a kiszemelt vevőket. Drámai forgató­könyvük szerint— ha a pénzes vevő vásárolni akart a „műkincsekből" — Tóth Juan János ténykedéseinek tükre a sajtóban a filmrendezőnek könnyekre kellett fakadni és sírva panaszkodni a ve­vőnek, hogy milyen nehéz megvál­nia a családi ereklyeként őrzött fest­ménytől. így aztán sikerült meghat­nia az újgazdag vevőket, és csilla­gászati árakat elkérni a hamisítvá­nyokért. A kút és a korsó közmondás alap­ján a lebukás sem maradt el. Pod­maniczky újfent börtönbe került. A két vevőkerítő ügynök azonban megúszta arra való hivatkozással, hogy ők nem sejthették, hogy egy történelmi magyar név viselője, egy arisztokrata hamisítványokkal üzér­kedik. A márkamilliók ekkor már a zsebükben lapultak, és Tóth Juan János hozzáláthatott ujabb trükkje megvalósításához. legező vállalatok, amikor látták, hogy Juan húzza-halogatja a talál­mány valóra váltását, gyanút fogtak és kutatóintézeti tudósokkal vizsgál­tatták meg az állítólagos szójaneme­sítő eljárást. Kiderült, hogy humbug az egész, és Tóth Juan blöffjének estek áldozatul. Másnap már le is tartóztatták a magyar „feltalálót". Vizsgálati fogságából csak az ingat­lanokra felvett zálogkölcsönökből felesége által letétbe helyezett óva­dékkal került ideiglenesen szabad­lábra. Mondani sem kell, a szélhá­mos nem várta meg a bírósági eljá­rást és mindent hátrahagyva kereket oldott... Budapesti sajtóhadjárat — - Az ^argentin—magyar" állampol­gár a magyar fővárosba tette át székhelyét. Kibérelte az Újságíró Szövetség éttermét, és egy nagy­szabású sajtófogadást rendezett ho­már-, lazac és kaviár-szendvicsek­kel, pezsgővel. Elmondta meghur­coltatása megható történetét. — Üldözött vagyok — úgymond' —, találmányomat német tőkések akarták megkaparintani és fondorla­tos vádakkal börtönbe juttattak. Az enzimes szójanemesítési eljárást ajándékként hoztam a magyar nem­zetnek... Megindult a sajtóhadjárat, sorra jöttek a riportok pro és kontra. A hí­rekrefelfigyelt a NOVEX és nagy ösz­szegű előleget adott Tóthnak a szükséges gépek beszerzésére. Óvatosságból a végleges szerződés előtt információkat szerzett be a vál­lalat. Kiderült, hogy a Süddeutsche Zeitung több alkalommal is hasábos cikkekben számolt be a magyar szélhámos bűnügyéről. Közben az Élelmiszerkutató Intézet is lesújtó véleményt adott, így a szerződés befuccsolt. Ezután a Chemokomplex, a Ge­nerálkomplex vállalatokkal és több mezőgazdasági szövetkezettel kez­dett tárgyalásokat a kitartó Tóth Ju­an... Végül is a Budapesti Gép- és Vegyipari Szövetkezetet sikerült be­ugrasztania az Amyvitt-kisszövetke­zet megalapítására, amelynek ter­mészetesen ő lett az elnöke. Gyor­san inkasszált mintegy tízmillió fo­rintot, majd elegáns villát vásárolta­tott magának lakás és műhely célja­ira a Farkasréten. Két esztendőn át sikerült partne­reit az orruknál fogva vezetni, ami­kor kiderült, hogy a szerződés egyetlen pontját sem tudja teljesíte­ni. Kitört a vihar: a „feltaláló" jónak látta egy szép napon elillanni Buda­pestről. A nemzetközi körözés éberségét kijátszva bujkált a világban. Hol itt, hol ott tűnt fel, egyszer Wienerneus­tadtban, majd Badenben, de volt, aki a szakállt növesztett, fekete szemüveges szélhámost Columbia állam fővárosában látta feltűnni. Mi­lyen üzleteket hajszolt, sikerült-e ne­ki újabb „palikra" találni, vagy volt mit a kávéjába aprítani? Ki tudja? Annyi bizonyos: ügye az évek fo­lyamán elévült. Most már nyugod­tan tölti napjait Baden-Badenben. RÁTONYI JÁNOS A kis presszóban alig egy-két ember lézeng. A pincérek unatkozó arccal támasztják a bár­pultot. Velem szemben, az asztal másik oldalán egy magas, szőke nő ül. Festetlen arca nyúzott, szeme ka­rikás. Lassú, valójában lomha moz­dulattal emeli szájához a csészét. Aprókat hörpint a forró feketéből, miközben fürkésző tekintete ide-oda cikázik a teremben. A zöld macska­szemek végül rajtam állapodnak meg. — A forradásomat nézed? Prágá­ban történt, vagy két éve. Összejöt­tem egy kisebb társasággal. Sokáig mulatoztunk, jártuk a kocsmákat, az­tán felmentünk az egyik pasi lakásá­ra. Ők hárman voltak, én egyedül. Kefélni akartak, de nekem nem volt hozzá kedvem. Erőszakoskodtak, aztán nem tudom, mi ütött belém, ki­léptem a balkonról. Három emelet­nyit zuhantam. Szerencsém volt: megúsztam némi zúzódással és egy kis agyrázkódással. De azért nem felejtem el — teszi hozzá, s mutató­ujjával lágyan végigszánkázik a bal arcán húzódó forradásort. — De gondolom, nem erről akarsz hallani? — teszi fel a kérdést inkább csak magának, amíg a csé­szét újból a szájához emeli. Mialatt a kávét issza, nekem folyton arra mu­szály gondolnom, hogy még egyet­len nőnél sem láttam ekkora keze­ket. Szinte elveszik ujjai között a fe­hér mokkáscsésze. — Hogy miért csinálom? így ala­kult az életem. A szakmáról azonban ne kérdezz. Bár egyet azért mondok neked: aki azt állítják, hogy belülről a dolog teljesen hidegen hagyja őket — hazudnak. A fehér csésze apró koppanással landol az aszta­lon. A hangja, mikor újból megszó­lal, mintha nem is az övé lenne. Mintha valahonnan nagyon messzi­ről szólna — egy másik világból. „ÍGY ALAKULT AZ ÉLETEM" — Alighogy megszülettem, apám lelécelt, anyám meg összeállt egy másik palival. Egész gyermekkorom azzal telt, hogy a féltestvéreimet daj­káltam, s közben számolatlanul kap­tam a pofonokat. Csoda-e, hogy ha csak tehettem, leléceltem? Néha na­pokra is elcsavarogtam. Amikor ha­zajöttem, anyám jól felpofozott, de másnap kezdődött minden elölről. A nyaraimat rendszeresen úton töltöt­tem. Volt egypár srác, akikkel egütt jártuk a világot. Hogy honnan volt rá pénzünk? Hát kinek honnan. Én egyszerűen elemeltem az anyám pénztárcájából, máskor nagyit vág­tam meg egy-két százas erejéig. Ő meg mindig sopánkodott: „Jaj, fiam, nem lesz ennek jó vége", de azért adott. Már négy éve, hogy meghalt. Kár érte. Hirtelen elhallgat. Kis idő eltelté­vel a táskájáért nyúl, cigarettát vesz elő és rágyújt. — Kérsz? — nyújtja felém a mariborosdobozt.— Ne gondold ám, hogy mindig ilyen jól megy. Most éppen jó passzban va­gyok, de lehet, hogy holnapután már én kérek tőled. Mert ez az élet ilyen. Rohadt. A csend újból körénk telepszik. M. szótlanul szívja a cigarettát, én szótlanul nézem. Most nézem meg először alaposabban. Nem az a ki­mondott szépség, ám kétségtelenül feltűnő jelenség. Darabos, de von­zó— mondaná rá egy férfi, bár a fér­fiak ízlése éppen olyan kiszámítha­tatlan, mint a nőké. Tény, hogy lehe­tetlen nem észrevenni. Márcsak azért sem, mert minden egy kicsit túlméretezett rajta: a keze, a lába, a melle, a szája... — Hol is hagytuk abba?— hallom újra M. mély és érdes hangját. — Ja igen, az életem. Szóval igazi iskola­Bley Olga felvétele Az emberi történetek sorozatból kerülő voltam. Anyám mégis elintéz­te, hogy felvegyenek az egészség­ügyibe, de nem fejeztem be. Egy­szerűen nem érdekelt. Ma úgy mon­danám: kétoldali iskolaundorom volt. Ráadásul volt egy balesetem is. A suli röplabdacsapatában játszot­tam, s egy mérkőzésen eltörtem a gerincemet. Hónapokig feküdtem a gipszteknőben mozdulatlanul. Azt hittem, beleőrülök. Ezzel a röplab­dának lőttek, pedig az volt az egyet­len jó dolog az életemben. Azután döntöttem úgy, hogy otthagyom az egész kuplerájt és elmentem hulla­tologatónak. Mert ehhez elég volt ahárom év egészségügyi. De ne bír­tam sokáig, s egy fél év múlva már a pékségben dolgoztam. Ott meg a hajnali kelés, a talpalás készített ki. Esténként úgy pezsgett a talpam, mintha egész nap forró parázson jár­tam volna. Totál kipurcantam. Elhallgat. Egy újabb cigarettát vesz elő és szórakozottan gyűröget­ni kezdi ujjai között. Aztán egy gyors mozdulattal félretolja az üres csé­szét és int a pultnál lustuló pincér­nek. — Két konyakot legyen szíves! Tiltakozásomat egy apró fintor kísé­retében leinti. — Ha neked nem kell, majd megiszom én — s az első ko­nyakot azonnal fel is hajtja.— Tu­dod, így könnyebb. Emlékezni is, él­ni is... Aztán megismerkedtem egy hapsival. Mit mondjak, állatira bele voltam zúgva. És ahogy az már ilyenkor lenni szokott, terhes lettem tőle. Én meg akartam szülni azt a gyereket, de ő hallani sem akart ró­la. Elintézte, hogy kikaparjanak. Nem is kell mondanom, a kapcsola­tunk azt követően teljesen megvál­tozott. Találkozgattunk még, de az már nem volt ugyanaz. Egyszer az­tán azzal jött, hogy tehetnék neki egy szívességet. Valami német üz­letfelekkel volt tárgyalása, s nekem kellett volna meglágyítanom a fríc­cek szívét — azzal, hogy lefekszem velük. Szó nélkül összecsomagol­tam, és elmentem. Keserű mosoly jelenik meg a szé­les száj szegletében, s a cigaretta új­ból felparázslik férfias ujjai között. Már a második konyak után va­gyunk. A fáradtság egyre mélyebb ráncokat von a durva metszésű arc­ra. — Ugye hihetetlen? De hát azóta sok minden megváltozott. Én is. Most már nem lehet hisztizni, a pa­sim ezt nem tűrné. Első az üzlet. Hogy mi ebben az üzlet? Azt inkább tőle kérdezd meg. Én azt teszem, amit ő mond. Nála lakom, ő ruház, etet, ő gondoskodik arról, hogy bé­kén hagyjanak. Tud minden lépé­semről. Még fodrászhoz sem mehe­tek tudta és engedélye nélkül. E­lőbb-utóbb itt is meg fog jelenni — emeli tekintetét a bejárati ajtóra.— Még szerencse, hogy a nőkről nem kell elszámolnom. Lassan szedelőzködünk. Dél felé jár már az idő, de a presszó még mindig üres. M. „takarít". Lesöpri a hamut a térítőről, összegyűri a ki­ürült cigarettásdobozt, elteszi az ön­gyújtóját. Tizenkét óra múlt két perc­cel. Felállunk. Az utolsó kérdésre már az utcán válaszol. — Hogy meddig akarom csinál­ni? Jó lenne egy kis pénzt össze­gyűjteni, hogy majd kedvemre utaz­gathassak, élvezzem a világot. Le­het, hogy egyszer még férjhez is megyek. De nem biztos. Egy gyere­ket viszont mindenképpen szeret­nék. Majd... egyszer... — azzal bú­csú nélkül sarkon fordul és eltűnik az utcán siető emberek között. S. FORGON SZILVIA

Next

/
Oldalképek
Tartalom