Új Szó, 1991. augusztus (44. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-17 / 218. szám, kedd

RIPORT 1991 m^m SZEPTEMBER 17. MILYENEK A CSEHEK? A BÁLVÁNYROMBOLÓ FERDINAND PERQUTKA Milyen egy nemzet? Létezik-e egyáltalán érvényes nemzeti jelleg, amely a történelem viharaiban biztos iránytűként szolgálhat egy közösség számára? Fölöttébb kényes kérdések ezek, s a leginkább azért, mert a nemzetek többnyire éppen akkor szeretnék jellemüket meghatározni, amikor súlyos döntések kényszerében élnek. Szekfű Gyula, például, egy pillanattal a monarchia végleges bukása előtt, 1917-ben, amikor talán a magyarság históriájában a legnagyobb szükség lett volna a tárgyilagos önismeretre, A magyar állam életrajza című, eredetileg németül írott könyvének bevezetőjében a történettudomány eredményeinek méltatása után kénytelen megjegyezni: „A nagy közönség pedig továbbra is megmaradt a negyvenéveseknek immár végképp antikvált, szinte gyerekesnek tetsző, színpadias történet szemléletében, meg lévén szíve mélyéig győződve, hogy ez a felfogás az igazi nemzeti, az őseitől öröklött, amelyhez ragaszkodnia jó magyarnak kötelessége." Ez a nemzetszemlélet végzetes tragédiához vezetett. Masaryk biztatására Mások talán bölcsebben vették a kor kihívásait? Ferdinand Peroutka egy pillanattal a monarchia végleges bukása után, a köztársaság megteremtésének mámorában tett kísérletet arra, hogy Jacíjsme (Milyenek vagyunk) címmel, 1923-ban kiadott könyvében meghatározza: milyenek a csehek. A könyvet aktuálisnak érezvén — Prágában most újra megjelentették. Peroutka kísérletének pontos értelmezéséhez egy-két szót a szerzőről is kell ejteni. A két világháború közötti cseh hírlapírás alig ismert ragyogóbb nevet, mint az övét. Karel Capek mellett T. G. Masaryk elnök környezetében azok közé az írástudók közé tartozott, akik nem a köztársaság egymást meglehetősen sűrűn váltogató kormányainak szolgálatát, hanem a cseh demokrácia eszméjének kidolgozását vállalták. Peroutka, például, nem egyszer Masaryk nézeteivel is vitatkozva. Lapja, a Prítomnost (Jelenkor) valóban befolyásolta a cseh és a szlovák társadalmat, vitákat indikált, betekintést engedett a világba, s Európában akarta tudni frissen teremtett államát. Nem a nacionalizmus szításával, hanem őszinte nemzeti önvizsgálattal. Peroutka szembeszállt a legendákkal. Úgy, ahogyan ezt Masaryktól tanulhatta. Ám szembeszegült a Masaryk-legendákkal is. Ugyancsak mostanában jelentetik meg újra Prágában a Budovánístátu (Az államépítés) című többkötetes munkáját, amely a fiatal köztársaság egyik leghitelesebb krónikája,

vs távolról sem légionárius, netán Stefánik-mesék szellemében íródott. Az elnök, Masaryk azonban a kritikát nem vette zokon. Ellenkezőleg: ő biztatta a fiatal hírlapírót (Peroutka még 30 éves sem volt, amikor a Milyenek vagyunkat papírra vetette) a bírálat elmélyítésére és következetességére. Peroutka, persze, a csehszlovákizmus híve volt, s így nemegyszer igaztalan a szlovákokkal szemben, s ezért volt, többek között, Ladislav Novomeský vele vitázó írásainak hangvétele oly éles. Ám következetes demokrata volt, akit 1939-ben elhurcolt a Gestapo és 1945-ig Buchenwaldban tartották fogva. 1948 után elhagyta hazáját és az Egyesült Államokban halt meg, 1978-ban 83 esztendősen. Amerikában, 1968ben meglátogatta őt Václav Havel, akit atyai barátsággal fogadott, különös tekintettel arra, hogy már gyermekkora óta ismerte őt. Legendák és tények Peroutka szerint a cseh nemzeti jellem egyik legfontosabb sajátossága annak tudatosítása — a felvilágosodás óta —, hogy ez a nép — kis nép. Ezért szorosan követni akarja Európát: „A háború előtt utolsó előtti és legutolsó jelszavunk ez volt— ablakot nyitni Európára, utolérni Európát." Ennek érdekében választott egy magatartásformát, melynek lényege: „élni és túlélni". (Ne feledjük, hogy Peroutka esszéjével szinte egyidejűleg születik Jaroslav Hašek Švejkje, amely — egyetlen pillanatra sem kívánva elmosni a két szerző közötti jelentős világnézeti különbségeket — sok tekintetben azonos képet mutat a cseh emberről.) Az ilyen tartásból következik a cseh értelmiség pedagógusi hajlama, politikusainknak pedig olykor a kicsinyességig silányuló realizmusa. Magától értetődik, hogy Peroutka számára nagyon fontos a csehek és a szlávság viszonyának tisztázása, különös tekintettel az orosz kapcsolatokra. Két körülmény ugyancsak időszerűvé tette ezt a leckét. Az egyik ok a hagyományos kötődés az orosz kultúrához. A másik indok pedig, hogy még elevenen élt a Szibériában harcolt légiók élményvilága, s Peroutka számára nem lényegtelen a bolsevizmussal szembeni állandó vita. A legmegragadóbb azonban, ahogyan — a cseh nemzeti jellemet körülírni akarván — Tolsztoj és Masaryk humanizmusa közötti különbséget meghatározza. Ismeretes, hogy Jasznaja Poljanán Masaryk többször meglátogatta a nagy írót, akinek filozófiája óriási ellenérzéseket keltett benne. Peroutka azt állítja, hogy Tolsztoj humanizmusa rendkívüli feladatokat követel az embertől és a társadalomtól, Masaryk pedig olyan leckéket ad fel, amelyeket bármely járási hivatalnok meg tud oldani. „Tolsztoj humanizmusa valami rejtélyes morális zsenialitást követel meg. A masaryki humanizmus igényeihez elegendő egy normális, fegyelmezett emberi jellem. A két nemzet jelleme közötti különbség megnyilatkozik e két humanizmus közötti különbségben. Tolsztoj humanizmusa anarchista, Masaryk humanizmusa államalkotó. Tolsztoj úgy tekinti az államot, mint valami szörnyeteget, mint az Antikrisztus művét, s előbb engedné meg, hogy a tolvajok az országúton megtámadják az utast, mintsem jogot adna az államnak, hogy védekezzen ellenük. Masaryk humanizmusa az államot építeni bíztat..." Többször hangsúlyozza Peroutka, hogy a nemzeti jellem szellemi tartalma önmagában nem elegendő. „A nemzet anyagi biztonság, gazdasági rend nélkül soha nem lehet szabad. És az, hogy ezt oly sokáig nem értettük meg — éretlenségünkbizonysága." Igen, állítja Peroutka, szükség volt arra a harcra, amit Masaryk folytatott, amikor hamisított nemzeti ereklyékről bizonyította: egyetlen egészséges nép sem tekinthet bálványnak álságokat. Ez a realizmus diadala volt. „A realizmus azonban csak akkor párosul érett gondolkodással, ahol a nemzet anyagilag, statisztikailag kimutathatóan birtokolja a világ egy darabját. Nemzeti realizmus nemzeti vagyon nélkül — lehetetlenség." Mindez, természetesen, több mint erkölcs és több mint a humanista elvek. Ezek nélkülözhetetlenek, ám korántsem elegendőek egy nemzet jellemének formálásához. Közvetve Masarykkaí vitatkozik Peroutka, amikor leírja: „a hétköznapi cseh ember, s ő a nemzet, vajmi keveset ért meg Hus vallási nézeteiből, s mint vallási jelenségből... Számára Hus egyfajta ködös képződmény, ami valamilyen formában összefügg a németek, illetve a Bécs elleni harA LENINI MOKUSKEREK A

tavasszal Párizsban voltam néhány napot, s francia vendéglátóm egyszer csak sandán mosolyogva kimutatott a kocsi ablakán, s így szólt: — Ezt az utcát most jól nézze meg, mert ilyet egyhamar úgyse láthat Magyarországon! Az utcát így hívták: rue Lénine. Ösztönszerű elsó' gondolatom az volt, hogy feleletül rávágom: hát nem is nagyon bánjuk, ha egyhamar nem találkozunk utcanévként a fönt nevezett úriemberrel. Aztán hirtelen fölfogtam a francia megjegyzésében rejlő gúnyt. Azt akarta tudtomra adni, hogy mi most, odahazai megújulási törekvéseink túlhajtott lázában törünk-zúzunk, és lám — szokás szerint — a művelt Nyugatra kell mennünk, hogy toleranciát, ízlést, történelmi jó modort tanuljunk. Egyszóval ez a megjegyzés körülbelül ugyanazt mondta el a vallási-ideológiai türelmetlenségről, mint a híres angol példabeszéd a gyepről, amellyel semmi mást nem kell csinálni, csak néha nyírni és öntözni — négyszáz évig. No most, hát én nem szeretem Lenint. Pontosabban: rendkívül károsnak tartok majdnem mindent, amit tett. Mél tánytalan dolognak tartom, hogy egy ország minden városában legyen egy szobra. Épp ezért nagyon szívesen tanácsot kértem volna a franciáktól: ő miként oldaná meg Magyarország és más állam lenintelenítését. Csak azért nem tettem, mert úgyis tudtam, hogy toleranciát prédikálna. De hát a tolerancia mindig a kibic erénye. Hiszen én is pontosan tudom az ideális megoldást: a lenineket, és az államszocializmus egyéb értéktelen szobrait értékes műalkotásra cserélni. Az értékes — történetesen például Varga Imre Lenint ábrázoló művét — szobrokat múzeumba vagy szoborparkba rakni. Mindezt cirkusz, népünnepély nélkül, szép csöndesen. Szép csöndesen elfeledkezni erről a Lenin nevű férfiúról, akinek a nevében elég sok rosszat és bizony elég kevés jót kapott ez a nemzet. Elfelejteni annál inkább, mert amikor az ő nevében uralkodtak ebben az országban, bizony nagyon kevesen akadtak, akik nemtetszésüket fejezték ki köztéri szoborállományunk elleninesedése ellen. Ezzel szemben mi történik? Lenin a politikai harcok középpontjába kerül. Azok, akik anno kalaplevéve vagy félrenézve baktattak el a Lenin-szobrok előtt, most drótkötelet, csörlőt vetve a nyakába, döntögetik (zsebükben új önéletrajzukkal: josztályidegen családból származom, már kora gyermekkoromban eskijdt ellensége voltam a bolsevizmusnak"). Azok meg, akik egykor— nem kis veszélyt vállalva — Csepelen tüntetően zsíros kenyeret raktak Lenin markába, most rejtegetik a szobrát, s helyére állítását követelik. m Őket sem igen értem, ahogy azokat sem, akik bundás indulatokat szítva, bronzot taposva akarnak megfizetni egykori meglapulásukért. Mintha mindkét fél mindenáron azt akarná bebizonyítani, hogy Kelet-Közép-Európa Ázsiában van. Ázsia. Valamikor a hetvenes évek elején Odessza katakombáinál jártam. Az idegenvezető, megtudván, hogy magyar csoport vagyunk, hosszú előadást tartott arról, mennyit kegyetlenkedtek itt a „magyar fasiszta katonák". Majd minden mondatába keményen, agresszíven belefűzte ezt a „vengerszkie fasiszti"-t, s kihívóan várta, tiltakozni mer-e valaki a Don-kanyari áldozatok nevében. Akkor éreztem, értettem meg közelről azt az ázsiai gyűlöletet, mely még haló porában is kijár az ellenségnek, mely nemcsak megöli, hanem „megsemmisíti" azt. Mely rokon az ősemberek szokásával, akik az elesettek agyvelejét falták föl. Azután láttam ennek az ideologikus barbárságnak más tüneteit is: a múlt megtagadásának minősített esetét, a radírozást, kiretusálást, a tegnap átírását. Legjobban Milan Kundéra anekdotája foglalja össze a kommunizmusnak ezt a lényegét. Az író 1948-ban, a fordulat februári napján látta a prágai városháza erkélyén az ünneplő puccsistákat. A hidegben Klement Gottwald hajadonfőtt hadonászott, dementis külügyminiszter szeretetteljes (vagy nyalós — végül is mindegy) gesztussal Gottwald fejébe nyomta a saját usankáját. Azután jöttek a tisztogatások, dementis lett az egyik első áldozat. Nevét minden könyvből kikaparták, arcát minden fotóról kiretusálták. Erről a híres képről is. Csak az usankája maradt Gottwald fején, mert a retusőrök elfeledkeztek róla. S ez a kép, akárcsak Lenin a Finn pályaudvar páncélautójának tetején, történelmi szimbólum lett. Ott volt minden tanteremben, minden tanácsi iroda, minden anyakönyvvezető szobája falán. Gottwald — titokban — Clementis kucsmájában. Egy usanka, amely átsiklott a történelem újraíróinak figyelmén. S hány beretusált deszkafalat üres széket furcsa csomagot láttunk azóta is a fotókon olyan emberek helyén, akik valamit útszéli meszesgödörben végezték! Később, már idehaza, egy szobortemetőben jártam, akkor találkoztam ismét ezzel az ázsiai népszokással. Nem Hitler vagy Szálasi szobrait rejtették ott el szem elől, hanem olyan mesterek munkáit, akik valamiért ellentétbe kerültek az új rezsimmel, meg olyan történelmi alakok portréit, akik a bolsevista kategóriák szerint az „uralkodó osztályhoz" tartoztak kétszáz évvel azelőtt, hogy ezt a fogalmat föltalálták volna. Ha valaminek véget kellett volna érnie a rendszerváltással, hát ennek. Sokan azt mondják, Kelet-Közép-Európában ezt a barbár szokásrendszert az államszocializmus csak intézményesítette, de előtte is megvolt, létezett. Az emberi génekben van. A mi utcáinkon nem szobrok, hanem törzsi totemoszlopok állnak. S amikor az új törzs győz, vagy írmagjáig irtja az előzőt, vagy legalább törzsi totemeit dönti le. Az előzőek maradéka meg nemzetiségi jelként védi, őrzi a ledöntött bálványt. így lesznek a leninek most megint jelképek. Én azonban nem szeretnék bálványimádó társadalomban élni. Gondolom, sokan mások se. Kétségtelen: az érdemtelen emberek értéktelen szobraitól meg kell szabadulni. Mindezt azonban csöndesen, észrevétlenül, kicsit szégyenkezve, hiszen saját nemzetünk történetének egyik csúf darabjától kell — minél kisebb fájdalommal — megszabadulnunk; saját szálkánkat kell a saját talpunkból kihúznunk. Jó lenne, ha ezt megértenék a szobordöntögetők meg a szoborvédők is. Mert ha fanfárszóval, diadallal, látványos vérbosszúként műveljük az egészet, félő, hogy egy nemzedék múlva vagy talán sokkal hamarabb is jön az újabb ellenhatás. Azoké, akik elvi kérdéssé teszik, hogy márpedig ragaszkodnak az elavult, lejárt, megszégyenült totemhez. N

em a francia úr megjegyzése miatt kell tehát aggódnunk (bár amivel itthon „csöndes forradalmunk" részeként büszkélkedünk, odakint talán röstellnivalónak látszik). Inkább azért, mert, úgy látszik, itt a Kárpát-medencében még mindig és újra forog a mókuskerék. Tapossuk ördögi köreinket... SZÁNTÓ PÉTER NEVTELENUL Nyárvégi délelőtt. A kisfalu álmatagon fürdik a porban és a napsütésben, mintha jobb dolga nem lenne. Mintha várna valamire, mintha megszakadt volna valami — talán a pulzus, talán a lélegzet Akárha csupa kérdésből állna a világ: merre indulni, mire várni, mire való az élet? Pedig kéznyújtásnyira az erdő, s a házak fölé emelkedő dombokon szilva- és almafák menetelnek. De csak egy életúnt dió koppan az úton és gurúl a patakba, kis csobbanással. Kamillákon akad meg a tekintet, mintha apró, fehér csillagok mirriádjával lenne kiverve az udvar. Tyúkok kárálnak, megzavarodott liba csapódik a kerítésnek. Megint egy világvége. Egy tespedt, megroskadt, érelmeszesedett falu, ahol se fiatalság, se iskola, se elképzelés, csak világvégi várakozás. Hátha történik valami. De mi történne? Ki hozná el ide a változást, ahová a pártvezérek is csak egyszer kukkantottak be, választások előtt? Mintha kiszivattyúznák belőlem a levegőt. Talán le kéne heveredni a fűbe, vagy beszédelegni az erdőbe. Gombát szedni, őzekkel találkozni. Nekik legalább nincsenek illúzióik: tudják, a puska őmiattuk van, de értük a csalit is. Hogy az élet küzdelem, s mindig az erősebb a túlélő. Akinek jobb a fegyvere, aki pontosabban célo^. Akinek hegyesebb a könyöke. Mekkorát kéne belerúgni ebbe az ájult vidékbe, hogy felordítson, hogy legalább szavakba öntse, mi baja? „Kimondhatatlan jól van ami van." „Boldogságig lelassult pusztulás." De hisz mekkora házak épültek itt! A polgármester nappalijában zongora, itt a végeken. Buszjárat, üzlet, kocsma, mondaná a negyven évnyi pofázásba elrojtosodott szájú propaganda. Rádió, televízió, hűtőszekrény, autó. Igen. És üresség, céltalanság, cifra nyomorúság, amelyért nagy árat fognak fizetni. Igen, majd hazajönnek a fiatalok. Ha majd felszökik a lakbér, a viliany, drágul a közlekedés, ha bezárják a gyárat, a hivatalt, hazakényszerülnek. Talán még az eke szarvát is megfogják. Talán megtelnek újra a falvak, s rendbe szedik a kerteket. Helyrezökken a régi rend. Kiszédelgünk a templom elé. A kertben rogyadozó szilvafák, alig bírják a termést. „Ki eszelhet ki nála szomorúbbat?" Áll, mint egy hatalmas ősállat, a templom, a gótika önteltsége — porladóban. Itt-ott a csontja is átüt a vedlő vakolatbőrön, Egy városnak is sok lenne, nem egy elsorvadt falunak. Dehát így forog az idő: kicsikből lesznek a nagyok és nagyokból a kicsik. A kocsmában megkérdem a csapost, nem zavarja-e, hogy névtelen a falu? Néz rám értetlenül. Aztán kapcsol: tudjuk mink azt, ha nincs is kiírva. Mintha az ember neve csak arra szolgálna, hogy ő maga tudjon róla. Pedig a név a megkülönböztetésre való, hogy az ismeretlenek előtt ne légy névtelen senki. De itt már ez se számít. Csak a várakozás csöndje, a feszültséggel terhes álomfürdő, a porszemek kavargása a napfényben. A közeli üzem káeftéző igazgatója, a szövetkezeti elnök, aki a saját üzletét kergeti. Ezek már a fülük botját sem mozdítják. Kihasználni az utolsó pillanatokat, hogy gyorsan válthassanak. Az újarisztokrácia s a leendő birtokosok röhögnek a markukba. Átmossák a pénzüket, a kabátjukat az utolsó gombig, aztán, évek múlva, kikocsiznak az álmos, nyárvégi napfénybe, s elnéző malíciával fogadják a kézcsókokat. S isten malmai szomorú lassúsággal őrölnek tovább, nem törődve a történelmi tévedések utóhatásaival. KÖVESDI KÁROLY cunkkal; Hus az ő számára mottó nemzeti küzdelmeink fölött." Tehát jelkép. A jelképnek azonban akkor van értelme, ha a nemzet közös, szorgalmas munkája valós tartalmat teremt hozzá. Az egészséges kételkedés Érkedes összevetni Karel Čapek hasonló ötletével Peroutka mondandóját. 1920-ban jelent meg A szavak kritikája, amelyben a szerző, 52 „vasárnapi prédikációban" a frázisokat állítja pellengérre. A nemzetieskedő frázisokat is „Mi, valakinek a nemzete"— ez a II. fejezet címe. „Örömmel mondogatják nálunk, hogy mi, Hus, Žižka, Smetana nemzete; mi, Komenský nemzete. Ahogy a németek is mondják: Mi, Goethe, Kant, Bismarck és ki tudja kinek a nemzete. Mi, Goethe nemzete!... Olvasóm, ezek szerint Goethék és Kantok masíroztak végig a legázolt Belgiumon; hiszen a németek minden külföldi vádra nagy nevekkel válaszoltak; olvasóm, neked is az lehetett az érzésed, hogy a nagy neveknek rossz szolgálatot tesznek. —Jobb lett volna, ha Žižka egyáltalán nem létezett volna, mintsem gyávák éljenek Žižka népében. Nem az a lényeges, hogy ki vagyunk, hanem az, hogy te kié vagy. A nemzet inkább embereket követel, mint neveket." Josef Pekar, a történész (1870— 1937) A cseh történelem üzenete címmel 1928-ban tartott előadásában még két érvvel támogatja meg azt a gondolatot, ameiy Capeknél, Peroutkánál közös, nevezetesen: a nemzeti jellemnek nem szabad frázisokban kifejeződnie, mert öncsonkítás lesz a végeredmény. Pekar mindenekelőtt kétségbe vonja, hogy bármely nemzeti történelemnek egyértelmű üzenete lehetne a mához, a jövőhöz. Ugyanakkor felhívja a figyelmet a véletlen történelmi szerepére. Pontosan a huszitizmust veszi példaképpen: miért cseh földön lángolt fel a tűzvész, holott hasonló adottságok másutt is voltak? Feltételek voltak, ám véletlenül a cseh—német ellentét olyan tartalommal töltötte meg a társadalmi feszültségeket Csehországban, amelyek már szükségszerűvé értek. A nemzeti jellem formálásából tehát a véletlen szerepe sem zárható ki. Ferdinand Peroutka egészséges kétkedéssel próbálta meghatározni, hogy milyenek a csehek, s mit tartana ő fontosnak nemzete fejlődése szempontjából. Kétkedésének forrásai Masaryk tanítása, Karel Čapek írói látása, Pekar kutató munkája volt, Hét évtized múltán is sok-sok megszívlelendőt tud mondani témájáról, s korántsem csak a cseheknek: nekünk, magyaroknak nemkülönben. E. FEHÉR PÁL