Új Szó, 1991. augusztus (44. évfolyam, 178-204. szám)
1991-08-09 / 185. szám, péntek
3 HÍREK - VÉLEMÉNYEK Ú J sz ó i 1991. AUGUSZTUS 9. PÉNZT VAGY SZÍNVONALAT? Ezután más rendszer lesz itt, többé pénz nincs, éljetek, ahogy tudtok,, ha meg nem tudtok, majd csak lesz valami veletek. A nyolcvankilences fordulat után lényegében ezt mondta az állam a kis és nagy művelődési házaknak, illetve központoknak. Hogy helyesen cselekedett-e, vagy, sem, amikor így döntött, az egy másik írás témája lehetne, mindenesetre, most bajban van a helyi kultúra eme intézményeinek zöme, különösen ott, ahol azelőtt se nagyon akarták a kultúrát, a művelődési ház legfeljebb lakodalmak, bálok színhelye volt. Vajon hogyan tud manapság létezni, mi több, kultúrát teremteni és terjeszteni egy olyan városi művelődési központ, mint a dunaszerdahelyi, mely talán a legnagyobb ilyen jellegű intézmény Dél-Szlovákia magyarlakta vidékein - kérdezem Jarábik Imrétői, az idén tizenöt esztendős központ igazgatójától. - El kell mondanom, azelőtt évenként 1 millió 300 ezer korona körüli összeget kaptunk, melyből az üzemeltetés, a fenntartás, a korszerűsítés költségeit fedeztük. A másik egymilliót, úgymond, mi termeltük ki. Ha azt vesszük, a dotáció nem is jelentett olyan sok pénzt. Amikor egybevettük a kiadást és a bevételt, általában mintegy 150 ezer korona nyereséget könyvelhettünk el. Sikerült olyan műsorokról gondoskodnunk, melyekre eljárt a közönség. Az anyagiakat tekintve, nyolcvankilenc után megváltozott a helyzet. Ma divat panaszkodni, de azzal nem sokra megyünk. Inkább azon kell törnünk a fejünket, , miként lehet fenntartani egy olyan épületet, mint ez, sőt nemcsak fenntartani, hanem elérni, hogy szolgálja is azt, amiért van. És itt jön a dilemma. Milyen műsorokkal tölteni meg a keretet? Pénzt fogunk keresni, vagy ügyelünk a színvonalra? A színvonalból eddig még nem engedtem. Nem próbáltunk úgy pénzt csinálni, hogy Lagzi Lajcsiknak adtunk teret. Persze, a sportcsarnok megtelik ilyen műsorokra, s ajánlották már, hogy mi is próbáljuk meg. Nem. Én inkább színházat hozok, most a nyári hónapokban is, mégha vidám is az a színház. Városunk olyan helyen van, hogy az új ügynökségek mindent itt rendeznek. Ezt mi megérezzük, bizonyos értelemben konkurenciát jelentenek számunkra. Volt olyan hét, hogy három nagy műsor ment. Ezt egy huszonötezer lakosú város nem bírja el. De szembe kell néznünk a helyzettel, úgy kell dolgoznunk, hogy a színházba is eljárjanak až emberek. - Egyetértek. Csakhogy ez még kevés a boldogsághoz, jelesül ahhoz, hogy ,,úgy tudjanak dolgozni"... Magyarán, az érdekelne engem, van-e pénzük, és ha van, milyen forrásokból? - Ez a kultúrház sok mindenre alkalmas. Mivel ma már lehetőség van rá, elhatároztuk, hogy bérbe adunk néhány helyiséget, melyek nélkül is el tudják látni feladatainkat. Természetesen, olyan bérlőkre gondoltunk, akiknek a tevékenysége valamiképpen összefügg a kultúrával, így például az ifjúsági klub megmaradt annak, ami, csak színvonalasabb, a nappali bár rangos kaszinóvá alakult át. Ha a könyvtárat is idevesszük, akkor elmondhatom, hogy a befolyt összegekből fedezni tudjuk a kultúrház fenntartásához szükséges kiadásokat, és ez nem kevés, hiszen csak maga a fűtés 600 ezer koronába kerül évente. Arra is rá kellett jönnünk, hogy az eddig mesterségesen felduzzasztott kulturális intézményekben - az okokat ismerjük - nincs szükség annyi emberre. Ma már nem vagyunk senki fióküzeme vagy meghosszabbított keze. Azokat az osztályokat, melyek elvesztették szerepüket, jelentőségüket, megszüntettük. Ami béralap így megmaradt, megtarthattuk magunknak, és szeretném felhasználni munkatársaim fizetésének javítására, ugyanis a 2300-2400 koronából nem lehet megélni. Idetartozik még, hogy a mozit már korábban „leadtuk", és tisztázódtak a szabadtéri színpad körüli - éveken át megoldatlan - kérdések. Ha szükségünk van rá, kibéreljük. - Egy tavaszi beszélgetésünk során azt mondta, a városi önkormányzattól egyetlen fillért sem kaptak még. Azóta eltelt két-három hónap. - Először is, amíg a privatizálás nem megy úgy, ahogy kellene, addig mind a városi, mind a falusi önkormányzatok szegények lesznek. Vonatkozik ez Dunaszerdahelyre is, annak ellenére, hogy önkormányzatunk mindent elkövet, hogy fedezze legszükségesebb kiadásainkat. Ez az épület tizenöt éves, és az állaga egyre romlik. Szigetelni Ŕell a tető- _ zetet; már folyik a tekepálya átalakítása kamaraszínházzá, és a gázt is szeretnénk bevezetni az idén. Ezek csak a legfontosabb teendők, és körülbelül kétmillió koronába kerülnek. Az önkormányzat vállalta, hogy fedezi e költségeket. Ha valamikor nyereségesnek kell lennie egy kultúrháznak, akkor most kell, amikor nincs pénz. A semmiből kell előteremteni. Kockáztatni kell, olyan értéket hozni a városba, mely mindenkinek jó. így kerül hozzánk szeptemberben az István, a király című rockopera. - Tehát, ha akar, akkor manapság is meg tud élni egy művelődési ház, illetve központ. - Persze, de azért vigyázzunk, mi különleges helyzetben vagyunk, nem lehet hozzánk hasonlítani a környékbeli művelődési házakat, ők például eleve képtelenek nagyobb műsorokat szervezni, kifizetődő sem lenne számukra. Dunaszerdahelyre bejönnek az emberek, és ez szerencsés helyzet. Ezzel korántsem akarom azt mondani, hogy a munkatársaim nem tesznek meg mindent a sikeres tevékenység érdekében. Érzik ők is, hogy dolgozni kell. Nem szeretnénk, ha megszűnnének amatőr művészeti csoportjaink, a Csallóközi Dal- és Táncegyüttes, a Fókusz, a Bartók Béla vegyeskar, a Pántlika. Ha másra nem lesz pénzünk, rájuk akkor is lesz. Csak dolgozzanak, pénzgondjaik nem lesznek. Egyébként, véleményem szerint három év szükséges ahhoz, hogy javuljon a helyzet a kulturális szférában. Ugyanis kultúra nélkül élni nem lehet, vagy minek élni. Amint helyrerázódnak az emberek dolgai, újra ránk irányul majd a figyelem. De addig úgy kell dolgoznunk, hogy ne dőljön össze a kultúrház. (bodnár) . , miként t&h$' v ta ÉVFORDULÓ BIBÓ ISTVÁN IDŐSZERŰSÉGE ,.Életműve immár tankönyvanyag" - mondotta Bibó Istvánról születése 80. évfordulójának napján a Magyar Televízió népszerű reggeli magazinjában a neves politológus, Bihari Mihály. Kissé úgy hangzott a megállapítás, mintha e nagyívű szellemi teljesítmény a szó valódi értelmében közkinccsé vált volna. Valójában minden bizonynyal a szüntelen birtokbavétel fontosságára igyekezett felhívni a figyelmet. Joggal, mert hisz a bibpi gondolatvilág csak a képzés legfelsőbb fokán emelkedett tananyag rangjára, önmagáért beszélő tény, hogy az Eötvös Loránd Tudományegyetem Jogász Társadalomtudományi Szakkollégiuma éveken át használta „nem hivatalosan" Bibó István nevét, s 1989 tavaszán, a rendszerváltás közepette sor került a hivatalos névfelvételre is. De igazi szellemi táplálékká alighanem csak az értelmiségi lét magasabb régióiban vált Bibó István hagyatéka. Egy, 1976-ból származó beszélgetés nemrég sugárzott televíziós változatában Bibó csodálkozó szerénységgel nyugtázta, hogy a fiatalok egyáltalán ismerik személyét és munkásságát. Volt rá oka. Neve valamennyi ma kéznél levő lexikonból hiányzik. S micsoda fintora az elmúlt évtizedeknek: az édesapjáról, a filozófiai hajlamú, közösségi elkötelezettségű (két háború közötti) népművelési kormányhivatalnokról készült szócikk sok helyütt szerepelhetett. Bibó a rákosi rendszer éveiben belső száműzetésben élt. Neve 1956 őszén tűnt fel újra, a Nagy Imre kormány államminisztereként. Ma már jól ismert, hogy utolsóként hagyta el a november 4-ei szovjet beavatkozás után a parlament épületét. Két, személyéhez kapcsolódó dokumentumnak nemzetközi kihatása lett, amiért külön perben életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték. Végül is kikerült a börtönből, de életművének újrafelfedezése csak az 1979-ben bekövetkezett halála után bontakozhatott^. A szlovákiai magyar kisebbségi közegben még nemrégiben is a politikai erőszak által emelt akadályok áthatolhatatlan falába ütközött Bibó István gondolatainak közéleti kisugárzása. A hazai magyar olvasó alighanem még csak ezután jut el, a megismerés immár szabaddá vált útján haladva a felismerésig, hogy Bibó István a huszadik századi magyar szellemi élet kimagasló egyénisége volt. Annál is inkább, mert a Bibóportré vonásait akkor sem érzékelhette, amikor - 1945 és 1948 között - azok a legmarkánsabban jelentkeztek. A szlovákiai magyarság ezt az időszakot a hontalanság éveiként élte meg. A puszta létét fenyegető számkivetettség hányattatásai közepette nem nagyon szerezhetett tudomást Bibó nagyszabású közigazgatási tervéről, mely a városok és falvak népét összefűző demokratikus politikai kultúra meghonosításának szándékával fogant. Vezető munkatársa volt 1945 után az Erdei Fereőc által irányított belügyminisztériumnak. Erdeivel még diákkorában barátságot kötött és a népi írók mozgalmának vonzáskörébe került. Ki tudja, felfigyelt-e egyáltalán tájainkon valaki, hogy a közigazgatás és a civil társadalom összefüggéseinek továbbgondolása lett 1947-es akadémiai székfoglalója? Szerteágazó gondolatok jellemzik Bibó István életművét. Elemzései kiterjednek a jogfilozófia, az államelmélet, a közigazgatástudomány, a nemzetközi jogi, a szociológia, a szociálpszichológia és a történettudomány területére. De végül is egyik tudományszaknál sem horgonyzott le. Érdeklődésének homlokterében a politika állt, s így politikai központú, átfogó, interdiszciplináris megközelítést alkalmazott. A politikatudomány kiemelkedő művelője lett. Az értékek pluralizmusát vallotta, a rivalizáló értékek kirekesztő szembeállítása helyett azok egyeztetésére törekedett. Még 1942-ben írta: „Egy értékrendnek nem az a legfőbb feladata, hogy az egyéni vagy közösségi érdek elvi elsőbbségét mondja ki, hanem az, hogy a közösségi és egyéni érdek elhatárolására és kiegyensúlyozására megoldásokat adjon". Vajon ez a bibói gyakorlati-politikai szemléletmód kap-e fényvillanásokat napjaink Közép-Európájában, az európai felzárkózás útjait kereső, sokszor egymást minden áron kizárni akaró nézetek kavargásában? A lényeglátásból fakad Bibó elemzéseinek időszerűsége. Realista gondolkodó volt. Egy tanulmány Karel Kosík, cseh filozófus szavait idézve az „értelem és lelkiismeret" egységének megtestesítőjeként jellemzi egyéniségét. Erkölcsi indíttatású jóakarat és tudatos erőfeszítés párosítása hatja át a zsidó kérdéssel foglalkozó, alapműnek számító munkáját, és a kisebbséggel kapcsolatos magatartását. Az egyes ember lelkében végzett felelősségvállaló számvetést és a kölcsönös nyitottságot, az indulatmentes igyekezetet tekintette a megalázónak tartott kisebbségi helyzet görcsoldójának. A belátás erőinek céltudatos térhódítását szorgalmazta. Meghatározó szerepet tulajdonított az emberi és közösségi magatartásnak. S talán itt ragadható meg életmüvének hatóereje. Gondolatainak tárháza csak akkor válhat igazi tananyaggá,, ha az - emberi cselekedetek rugójaként - visszajelzéseket kap az élet sűrűjéből. . (kiss) TÁVKAPCSOLÓ TÉVÉS MEGLEPETÉSEK Úgy adódott, hogy az utóbbi hetekben tévéelvonókúrán voltam, önként, minden kényszer nélkül, a legteljesebb tévénézői függetlenségem tudatában döntöttem így. Nem kellett hozzá különösebb hősiesség, mivel a tévéműsorok széles e környéken és a kozmoszban is a nyári uborkaszezon, pardon cukkiniszezon jegyeit hordozzák. Ha nincs a dunai án/íz, akkor talán már a bősi vízlépcső ellen tüntetőket verő kommandósokról készült hazug tévériportokat isljnnám. Érdekességként talán akkor is kizökkentett volna cukkinisavanyító unalmamból a számomra mindeddig ismeretlen nagy klasszikus írónk, akinek immáron telefonhangját is van szerencsém ismerni. Hozzáhasonlóan én is szeretem Bőst, mint témát, örömmel tapasztalom, hogy mások is így vannak vele. Nincs véleményem Bősről. Elégedetten veszem tudomásul, hogy mások is így vannak vele. Velük együtt, nekem mindig másról van véleményem. A bősi vízlépcső csak ürügy. Ezúttal véletlenszerűen az irodalmat, a csehszlovákiai magyar irodalmat juttatta eszembe a kora reggel nyilatkozó ismeretlen nagy kisebbségi klasszikus író. Most író. Volt már disszidens, politológus, szociográfus, világutazó, politikus, képviselő és leginkább geológus. Most író. Az bárki lehet, akárcsak újságíró, feltéve, hogy egyeztetni tudja az alanyt az állítmánnyal. A többi mellékes... Azelőtt nem bírtam kivárni a Napkelte szignálját. Volt benne egy pucér nő, akinek á mellbőségét méregették szakértő férfiak. Aztán mire visszatértem tévéelvonókúrámról, eltűnt a mellére büszke nő. Nem tudom, milyen megfontolásból, de helyette tengeri szörfözők töltik be az űrt. Figyeljék csak meg! Ez az új képsor az ékszereit bámuló másik hölgy (ó ugyanis maradt) előtt jelenik meg. Természetesen gyanakszom valamire. Magyarországra jön a pápa, s a műsor szerkesztői talán attól tartanak, hogy a szentatya reggeli ájtatosság helyett vagy közben a Napkeltét fogja nézni. Az is megfordult a fejemben, hogy az inogó trónján egyensúlyozó magyar szépségkirálynői előre leszerződtető műsormenedzser alig várja már, hogy hazamenjen a pápa. Ezért is fontos minden új dolog fazonja. Jobb lett volna elkerülni a magamfajta piszkos fantáziájú tévénézők fontoskodásait is azzal, hogy a TV 2 háromórás reggeli magazinjának szignáljába eleve egy apácarend reggeli imájának képeit montírozzák. Elvégre egy műsorszignál sok mindent bizonyít... Elvonókúrámnak vannak kellemetlen utóhatásai. Reggel ébresztőórával hozom magam éber állapotba. Este már könynyebb a dolgom, mert az unalmasan lelkiző francia filmek, a vad amerikai krimik és a ládafiából előkotort, valamikor a kommunista pártállamokban betiltott keleti filmek ringatnak álomba. És természetesen az ismétlések, márha netán a cseh és szlovák adásra fanyalodnék fómüsoridőben. Ott újabban másképpen is kiszúrnak a kisebbségi állampolgárokkal, hiszen a magyar adással együtt nekünk ismétlésnek tűnik a Shakespeare műveit bemutató negyvennégyrészes BBC-sorozat is. Tehát semmi új a nap alatt. Csak az uborkaszezon változott cukkiniszezonra. Ez utóbbi megér néhány sort. Történt ugyanis, hogy évekig alig láttunk savanyú uborkát, mert mindent letarolt az uborkavész. Jött az ötlet: termesszünk a mikroszkopikus penészgombáknak ellenálló cukkinit. Jól savanyítható, szükség is van rá, mert egyelőre nem csökkent a másnapos piások száma. Jött a jó olasz cukkini, ez a csodanövény. Mire minden gömöri kiskertész cukkinit kezdett termelni, addigra az uborka is visszatért a piacra. Mintha a természet is tudná, hogy bevezettük a piacgazdaságot. így most a cukkinit feletetik az állatokkal, mert azt egy valamire való piacorientált konzervgyár is tudja, hogy az évekig savanyú uborka után vágyó hazai másnapos gyomrok minden pénzt megadnak érte. Ráadásul visszaadják nemesveretű értelmét a sajtó elorozta uborkaszezonnak. Vagyis: mégsem lesz cukkiniszezon. Bár ha jól meggondolom, mostanában mintha a tévénézőkkel etetnék fel a cukkinit. Cuki! Ni-ni! DUSZA ISTVÁN „Kockáztatni kell..."
