Új Szó, 1991. augusztus (44. évfolyam, 178-204. szám)

1991-08-29 / 202. szám, csütörtök

PUBLICISZTIKA .ÚJ szói LEGENDÁK NÉLKÜL JOZEF JABLONICKÝ A SZLOVÁK NEMZETI FELKELÉSRŐL Alighanem bizalmatlanul és kételkedve fogadja manapság az olvasó a szlovák nemzeti felkelésről szóló írásokat. Nyilván megvan rá az oka. Hisz a megemlékezések áradatából az elmúlt négy évtized során minden valószínűség szerint leginkább az átértékelések maradtak meg az emlékezetében. Sokak tudatában még felelevenedik az ötvenes évek propagandaszövege, mely az ún. burzsoá nacionalisták elleni perhez kapcsolta a felkelés értékelését. Furcsa, sőt inkább képtelen helyzet állt elő: a hivatalos értelmezésből ugyanis az következett, hogy akasztófára való (de csak börtönbüntetésre ítélt) árulók és gazemberek azok - Husák, Novomeský akik vezető alakjai voltak az újkori csehszlovák történelem egyik legfényesebb fejezeteként nyilvántartott történelmi eseménynek. Ezután nemsokára - rövidke átmenet után - a magváltozott értékelés egyre inkább úgy hangzott, hogy a ló túlsó oldalára esett emberek kürtölnek. Mi is játszódott le tulajdonképpen a tudományban és a közgondolkodásban? Magabiztos önértékelésnek adott hangot Gustáv Husák 1989 augusztusában, közvetlenül a szlovák nemzeti felkelés 45. évfordulójának küszöbén. Exkluzívnak szánt interjúban politikus-történészként nyilatkozott az akkori vezető pártlapoknak. Saját könyvével, a Tanúságtétel a szlovák nemzeti felkelésről című munkájával _ kapcsolatban amelynek megírásáért annak megjelenésekor, 1964-ben a történettudományok kandidátusává avatták - kijelentette: lehet, hogy felmerülnek még eddig ismeretlen tények, de művét lényegében lezártnak és huszonöt év elmúltával is teljesen helytállónak tekinti. Történész berkekben lesújtó megdöbbenést keltett a kijelentés. Sokan tudtak arról, hogy a félreállított és rendőri üldözéseknek kitett Jozef Jablonický történész szamizdatban terjedő és Nyugaton közreadott írásaiban leleplezéssel egyenértékű bírálatnak veti alá Husák könyvének szemléletét és ténykezelésének tárgyilagosságát. Persze, a részleteket csak a kutatók és az érdeklődők szűk köre ismerte. Az általános közhangulatot jellemző ez irányú szkepszis inkább a mindennapi politikai tapasztalatokból fakadt. Nem kellett ugyanis különösebb szakmai előképzettség ahhoz, hogy az utca embere érzékelje: a politika a megfellebbezhetetlenség magaslatára emelte Husák könyvét és a belőle táplálkozó történeti propagandát. Az utca embere szinte ösztönösen is ráérzett a politika és a tudomány közötti kölcsönösségnek egy sajátos elkorcsosító hatásmechanizmusára. Husák munkájának első kiadása ugyanis határozott lökést adott a tudományos megismerésnek. A résztvevő beavatottságával árnyalta azt a történeti képet, amelyet egyben igyekezett megtisztítani a korabeli torzulásoktól és az ötvenes évek hordalékától. Az osztályharc éleződéséről vallott sztálini tétel adta meg az indítást a felkelés olyan értelmezéséhez, mely a kommunisták és a polgári erők közötti viszonyban az antifasiszta összefogás helyett a közöttük levő, úgymond, kibékíthetetlen ellentétekre helyezte a hangsúlyt. A felkelés szinte kizárólagos letéte•ményesei a kommunisták lettek, akik mintha egyedül is képesek lettek volna szembeszállni a fasiszta uralommal. A polgári politikusokat (Benešsel az élen) legjobb esetben a hátramozdítók szerepkörébe utalták. S ez a hamis szembeállítás ugyancsak kedvezett annak a törekvésnek, mely az akkori kommunista vezetés egy részét, úgymond, a polgári erők kiszolgálójává vált ügynöknek minősíti. Husák munkája ennek a kóros koholmánynak a szövedékéből segített kiszemelgetni és megfelelő összefüggésekbe ágyazni a valós tényeket. Csakhogy maga az általa követett szemléleti alap továbbra sem szabadult meg a leegyszerűsítés nyomaitól és csapdáinak veszélyeitől. Ezekre tapintott rá, még 1969-ben Jozef Jablonický, a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének akkori munkatársa, olyan helyzetben, amikor Husák személye iránt főként a szlovákiai közvélemény meglehetős politikai illúziókat táplált. AZ ÚJRATORZÍTÁS GYÖKERE

I * A történelmi tények szinte mágikus tisztelete vezette el Jozef Jablonickýt a láthatóan megújult felkelésszemlélet alapjainak feszegetéséig, majd azok megkérdőjelezéséig és végül elutasításáig. A tényekhez ragaszkodva, felfigyelt az antifasiszta ellenállás társadalmi-politikai bázisának kiszélesítési lehetőségeire. A tények a kommunisták és a polgári erők együttműködésének, együtthaladásának kihasználatlanul maradt lehetőségeiről, mulasztásokról és hibákról vallottak. Vajon miért? Egyre inkább kiderült, hogy nemcsak szervezési fogyatékosságokról volt szó. Választ keresve, mindinkább beleütközött az általa is vallott szemlélet korlátaiba. Rá kellett ébrednie, hogy a kommunisták vezető szerepéről vallott felfogás utólagos ideológiai képződmény. A korabeli valóságban e tézis megfoghatatlan! Ellenben igenis kimutatható, hogy a kommunisták és a polgári erők közötti versengés érdekei sokszor felülkerekedtek egymás befolyásának reális számbavételén, a közös antifasiszta célok előtérbe helyezésén. A marxista indíttatású, a tényekhez szigorúan ragaszkodó történésznek végül is szembe kellett néznie a kérdéssel: vajon a politikai demokrácia elveinek tiszteletben tartásával folyt-e a rivalizálás, vagy a kizárólagosságra törekvés szándékával. S kiderült: a kommunisták vezető szerepének hangoztatása nem más, mint korabeli és utólagos hegemóniaigény. Igaz, már nem olyan leplezetlenül és durván érvényesítve, mint az ötvenes években született munkákban, hanem leginkább a kellemetlen tények megkerülésével és elhallgatásával, csúsztatásokkal - sőt hamisításokkal is. Ennek számos bizonyítékát fedezte fel Jablonický Husák művében és a hetvenes években született történelmi munkákban. Vállalta következményeit. Azok viszont, akik úgy hitték, hogy talán sikerül a hivatalos berkeken belül is megőrizni távolságtartásukat, súlyos, és nem képletes figyelmeztetőjelekkel találták szembe magukat. Talán nem érdektelen említést tenni arrql, hogy a hetvenes évek közepén egy történész vállalkozott arra, hogy külföldi „fogyasztásra" szánt, oldott hangvételű kivitelben ír összefoglalást a szlovák nemzeti felkelésről. A szerző élt is a vezércikkstílustól mentes lehetőségekkel. Tévedés ne essék: mindenben a hivatalos szemléletet vallotta, csak kicsit a nyugati olvasó lelkiségéhez igazodva. Meg is lett a következménye: a könyv orosz nyelvű fordítása visszaérkezett a Szovjetunióból: nem tartanak rá igényt. Mondani sem kell, mit jelentett ez akkoriban a történészek és publicisták számára. Jablonický tavaly ősszel itthon, immár könyv alakban, szabadon is megjelenthette a korábban kéziratban összeállt legendaromboló írásait, önmagáért beszélő címmel - Povstanie bez legiend. Most a felkelés évfordulóján önkéntelenül is felvetődik a kérdés, vajon e nemes igyekezet kiterjed-e a felkelés valamennyi területére. Jablonický könyvében nem történik említés a magyaroknak a felkelésben játszott szerepéről. Érthető, hisz egy szintézis első kötetéről van szó, mely a felkelés kirobbanásával zárul. Remélhető, hogy a tényekre épülő elemzés és az összegező értékelés ezt a problémakört majd nem odavetett és inaszakadt megállapításokkal intézi el. A szlovák történészek ugyanis az elmúlt években ekképp viszonyultak ahhoz a tényhez, hogy a Szlovákia területén átállt magyar katonaszökevényekkel több ezerre duzzadt a partizánokhoz csatlakozott magyarok száma. Nyilván szükség van tényleges harci szerepük sokoldalú felmérésére. De a nyögvenyelő ódzkodás elkerülésére is. Különben könnyen érvényben maradhat, amit Husáknak a cikk elején említett interjúja sugall: a magyarok a felkelésben tulajdonképpen nem játszottak lényeges szerepet. Higgyük hogy szlovák szerző tollából születik meg a tárgyilagos - s minden bizonnyal, ahogy ez a felkelés egészét is jellemzi - nem problémamentes szakmai és publicisztikai ítéletalkotás. KISS JÓZSEF MAGYARORSZÁGI TOVÁBBTANULÁS '91 MAGUKAT CSAPTÁK BE Sírhatunk-ríhatunk, pityereghetünk vagy zokoghatunk (ki-ki vérmérséklete szerint), de - attól függően, hogy melyik „parton" állunk -, akár kacaghatunk is. Keserűen, kárörvendően, vagy éppen tudálékosan - a tény mindenképpen tény marad: az idén magyarországi továbbtanulásra jelentkezett 95 diákunk közül csupán kilencet vettek fel valamelyik felsőoktatási intézménybe. Ez van. Szeretni ugyan nem kötelező, az okait viszont jó lenne mielőbb megtalálni, nehogy jövőre is megismétlődhessen-megismétlődjön a fiaskó. Sikertelenségünk mindenkori okait kereshetjük önmagunkban és másokban is. Kétségkívül ez utóbbi a könnyebb. Ezt a megoldást választotta az a 30, pontosabban 28 diákunk is, akik a felvételik előtt egy kerek évet a budapesti Nemzetközi Előkészítő Intézetben (NEI) töltöttek-tölthettek, természetesen a Magyar Köztársaság költségén. Harmincuk közül ötöt vettek fel az általuk választott felsőoktatási intézménybe, az ötből három, számomra érthetetlenül, ennek ellenére is aláírta azt a sértett hangú kiáltványt, melyet egyik laptársunk a napokban a nyilvánosságra is hozott, s melyben a fel nem vett NEl-sekkel együtt kórusban kiáltják: becsapták őket! Hitegették egy darabig, aztán kinullázták! Holott ők TANULNI akartak! Hogy ,,öt-hat év múlva tudással felvértezett diplomások kis" csapataként térjenek haza és álljanak ,,maroknyi népünk élére - külföldön képzett értelmiségiként...". (Hogy mit vesztettünk! A gálád csapdavető ellen: hát nem megfosztott minket jövendőbeli vezéreinktől? Ki fog most öt-hat év múlva maroknyi népünk élére állni?) De vajon valóban becsapták-e a huszonnyolc NEl-est? Nézzük csak, minek alapján vélik úgy, hogy igen. „Az érettségi vizsgánk eredményét nulla pontokra értékelték Magyarországon, s úgyszintén az egyéves előkészítő évfolyamban tett vizsgáinkat. A két nullát ha összeadjuk és szorozzuk kettővel, az pontosan annyit jelent, hogy a magyarországi pályázókkal szemben: (akiknek a középiskolában elért eredményüket természetesen pontszámmal honorálták) teljesen esélytelenül induljunk. Ezért - kevés kivétellel - nem nyertünk felvételt. Megbuktunk, megbuktattak bennünket, »kinulláztak« szép csenben" - írják a már említett kiáltványukban. Az idézetben található nyelvtani bakikat figyelmen kívül hagyva, lássuk, mi igaz a benne foglaltakból: 1. igaz, hogy a magyarországi felsőoktatási intézményekbe felvételiző, külföldön érettségizett diák nem kérheti a középiskolában szerzett osztályzatainak figyelembe vételét, magyarán: nincsenek úgynevezett hozott pontjai (ez a szabály viszont minden külföldire vonatkozik és jóval a felvételi vizsgák előtt kimondták. Érthetetlen tehát, miért reagált rá úgy a huszonnyolc Szlovákiái magyar NEl-s, mintha csak az ő testükre-esetükre szabták volna, mintha csak őket akarták volna utólag becsapni, kiakolbólítani vele); 2. nem igaz, hogy NEl-seink felvételi összpontszámának kiszámításakor a nullát szorozták be kettővel: a külföldi diákok felvételi összpontszámát a felvételi vizsgán szerzett pontszámaik kétszerese adja; 3. mindezek után nem igaz az sem, hogy a magyarországi pályázókkal szemben (mivel azoknak hozott pontjaik is voltak) teljesen esélytelenül indultak a felvételiken: a magyarországi diák maximum 60 hozott ponttal indulhat a felvételiken és a vizsgák során (éppúgy, mint a külföldiek) maximum hatvan pontot szerezhet. A felvételi összpontszáma így (mivel az ő pontjait nem szorozzák be kettővel) legfeljebb 120 lehet, ezt pedig egy külföldi is játszva elérheti - feltéve, hogy készült a vizsgákra, tanult és nemcsak TANULNI akart... A fentiekből alighanem mindenki számára nyilvánvaló, hogy sem a NEl-seket, sem a többi sikertelenül felvételizőnket nem csapta be senki. Pontosabban: hogy önmagukat csapták be, amikor abban bíztak (és, a NEl-sek legalábbis, úgy tűnik, csak abban bíztak), hogy Magyarország gesztusa, az, hogy kilencvenöt diákunk főiskolai (egyetemi) tanulmányainak költségeit magára vállalta, egyben „zöldet" is jelent a felvételi vizsgákon. És végezetül még valami: Pukkai László, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke nemrégiben azt nyilatkozta lapunknak, hogy „örömteli hírt" vár Magyarországról. Nem hivatalos források szerint ez a hír nem más, mint hogy nem kettővel, hanem néggyel fogják beszorozni a külföldi diákok felvételiken elért pontszámait. Ha ez igaz, akkor joggal érezheti majd magát becsapottnak, jónéhány (talán mondanom sem kell, hogy magyarországi) diák... KLUKA JÓZSEF 1991. AUGUSZTUS 2

7. EGY FLEKK A SZABADSÁGRÓL Jaj, istenem, szegény szőke csöppség, mit csinál már megint?! Elbolyong: odébb totyog két métert, aztán jobbra egyet, s ezzel máris az oszlop mögé kerül. Édesanyja, aki néhány pillanatig furcsán öltözött hölgyet kísért tekintetével, talán irigykedve, talán csodálkozva, viszszaforful. Sehol a gyerek. Jézus Máriám! Nem látták? Ki látta? Pistike! Drága Pistikém! Futna erre is, arra is - merre? Pistike közben az oszlop másik oldalán vonalakat húzgál ujjacskájával a betonra, csöppnyi víztócsából. Láthatóan élvezi a dolgot. Ez már valami, nem kell anyu mellett állni, maradjnyugtonokat hallgatni, míg befut a busz. Igen ám, de egyszer mindennek vége szakad. Megvagy, te átkozott kölyök! Az anyád istenit! Hogy az ember egy pillanatra nem veheti le rólad a szemét! És ráncigálja, puha karocskáját csaknem kiszakítva vonszolja őt vissza anyukája, édes anyukája, majd természetesen, meg is veri, annak rendje-módja szerint. El ne mozgulj innen, mert kitekerem a nyakad. Mindez - kb. három méter miatt. Dehogy is akart Pistike elbolyongani vagy megszökni, azt sem tudja, mi az. Csak éppen nagyon unalmas egy helyben topogni. O még gyerek. Aki azt sem sejti, miért viselkedik vele szemben olyan gyakran az édesanyja úgy, ahogy most is. Miért ideges folyton, miért fenyegetőzik, miért káromkodik, miért verekszik? Miért ijed meg annyira? Miért fél? Miért félti őt? Emberek között... (bodnár) NEVELÉS „SEGÍTEK APUNAK!" -fogadlelkesarcocskával, ragyogó tekintettel a kislányom: egyik kezében a kis műanyag játék harapófogót, a másikban meg az igazi csavarhúzót szorongatva, melyet az édesapja bízott rá addig, amíg ő egy másik szerszámmal dolgozik, javít valamit a lakásban. Valamiféle természetes munkamegosztás alakult ki közöttünk a kislányunkkal való foglalkozást illetően. Nem előre megtervezetten, hanem szinte magától adódott úgy, hogy egyéniségünk és a családban betöltött szerepünk szerint mindig más-más foglalatosságokba vonjuk be a gyermeket. (Egy dologban azonban egészen egyformán cselekszünk: mindketten igyekszünk teljes odaadással, szeretettel a legtöbbet nyújtani számára.) így általában a kislánynak én mesélek, én főzőcskézek, játszok óvodást vagy orvososdit vele. Segít nekem takarítani (kiviszi vágy behoz valamit, törölget), kijön velem a konyhába is, és csipetnyi grízt vagy száraztésztát kavargatva a babaedényben, figyeli, ahogy főzök. Az édesapjával meg inkább építenek, érdekes formákat raknak ki a színes mozaikjátékokból, együtt izgulnak és örülnek, ha nem dől le a magas, sokablakos építmény. És együtt „szerelnek" - a kislányom fogja a csavarhúzót és képes hosszú percekig ácsorogva, bámulva várakozni, amíg apja kikeresi a megfelelő szöget vagy alkatrészt. Kis szerszámaival maga próbál segíteni, ha játékaiból kiesik például a kerék, és nagy komolyan igyekszik kisszékének meglazult lábát megjavítani édesapja mellett kuporogva, aki megtanítja bizonyos egyszerűen kezelhető eszközök, szerszámok használatára, elmagyarázza a gyermeknek azok célját, használatuk mikéntjét. Ugyanakkor felhívja a figyelmét az óvatosságra, bizonyos rossz mozdulatokból, helytelen használatból fakadó veszélyekre. A kislány tehát, mivel mindketten egyaránt foglalkozunk vele, bevonjuk életünk hétköznapjainak tevékenységeibe, megismerheti, utánozhatja viselkedésünket, cselekvésünket. Ugyanakkor sajátos, bensőséges kapcsolata alakul ki velünk - velem inkább érzelmesebb, édesapjával pedig inkább pajtáskodó, játékosan baráti. Olyan anya-gyermek, illetve app -gyermek viszony, amely szinte elengedhetetlen a kiegyensúlyozott gyermekneveléshez, illetve a gyermek kiegyensúlyozottságához. N. Cserfalvi Ilona ELVÁRÁSOK CSAPDÁBAN