Új Szó, 1991. augusztus (44. évfolyam, 178-204. szám)

1991-08-19 / 193. szám, hétfő

1991. AUGUSZTUS 19. . ÚJ szói PUBLICISZTIKA HA A HIT PAJZSÁT TARTOD MIKÉNT FORMÁLÓDOTT SZENT ISTVÁN HATALOMKÉPE? Tudós kollégáim talán elnézik merészségemet, hogy a magyar államalapítás korának bonyolult kérdéseiről szólok, holott erre vonatkozó kutatási eredményekkel nem rendelkezem. Nem állhatom meg viszont, hogy Szent István király ünnepére, mintegy lelki feladványként, hangot adjak néhány gondolatomnak. Hulló kévéjű nemzet A drámai eseménytörténet ismeretében, illetve további feltárását az avatott szakértőkre bízva, engem már jó ideje István személyiségjegyei és indítékai foglalkoztatnak, amelyek elvezették az uralkodót az államalapítási döntések meghozataláig. Soha nem elégített ki ugyanis az a megállapítás - vagy inkább már csak állandó jelző -, amely őt hangzatosan államalapítónak nevezi. Mintha az államalapítás csupán egyetlen személy hirtelen felismerésével és az ebből fakadó elhatározásával magyarázható lenne. Hiszen a törzsi-nemzetiségi szervezet életformájában felnőtt, ifjú Vajk-István jószerével azt sem tudhatta, mi az állam. Tanulmányai s az atyjaura udvarában megfordult külhoni papok, katonák lévén legfeljebb sejtései lehettek arról, hogy Bizánc, Itália s a Német-Római Birodalom népei másként élnek, mint a Kárpátmedencében nemrég megtelepült magyarság. Megtelepült-e lélekben egyáltalán, vagy a kalandozások kényszerű lezárultával éppen csak veszteg maradt, mert egyebet tennie aligha volt tanácsos. Ki tudja? Megértette-e, feldolgozta-e magában az akkor még csak fejedelmi cím várományosa, hogy a korábban is váltakozó szerencsével folyt európai zsákmányszerző hadjáratoknak a megsemmisítő augsburgi vereséget követően végképp befellegzett. És hogy népe csak a megsemmisülés vagy a fejlettebb európai országokhoz való alkalmazkodás között választhat? Egyszerre bizonyára nem érlelődtek meg benne mindezek, s ez mit sem von le számomra a nagy férfiúi életszentségéböl. Szent mivoltát nem azért fogadom el, mert az egyszeri megvilágosodás fényénél netán belelátott a magyar jövendőbe, hanem mert töprengő, vívódó ember módjára, lépésről lépésre találta fel a helyes utat, amelyen aztán élte fogytáig haladni tudott. A kalandozások vége Nem sokat tudunk arról, hogy az eseménytörténet nagy dátumai közötti időszakokban miként is zajlottak eleink hétköznapjai. De talán éppen e nagy események adják a kulcsát az élet- és gondolkodásmód megfejtésének is. A 955. évben lezajlott augsburgi csata olyannyira megtépázhatta a magyar harcosok túlságosan is megnövekedett önbizalmát, hogy sietve lemondtak a hasonló vállalkozásokról. Nem lehetett ez túlzottan könnyű, hiszen az Ázsiából jött s nomád, sztyeppei erkölcsök szerint élő nép életformának, az önbecsülés és a hadi dicsőség forrásának tekintette az idegen törzsek jószágaira, szállásterületére törő hadjáratokat. Ezeknek időről időre be kellett következniük, hogy újabb nemzedékek juthassanak harci tapasztalatokhoz és a saját állattartás, földművelés hozamát kiegészítő gazdagsághoz. Amikor pedig ez a zsákmányszerzés a sztyeppei területeknél sokszorta fejlettebb Nyugat- és DélEurópára irányult, valóságos Eldorádó közepében találták magukat a kalandozók. Csakhogy a hirtelen rájuk szakadt bőség gyaníthatóan tartásukat is kikezdte. A kisebb-nagyobb vereségek emlékét feledtették a győzelmek, s a soha nem látott zsákmány bősége, amely az élősködő életmód jegyeit erősítette az amúgy is hasonló jellemvonásokkal érkező keleti jövevényekben. A hit mécsvilágai Az évszázados háborúskodások fegyelmét bomlasztotta, s belső békétlenségekbe sodorta a tétlenség. Gondoljunk csak arra, minő megrázkódtatást jelenthetett a kor embere számára a verhetetlen magyar fegyverek nimbuszának összeomlása, amely minden bizonnyal hagyományos vallási hiedelmeikre is kihatott. Szent István ereklyetartó mellszobra a zágrábi székesegyházból (archív-felvétel) Hogyisne, hiszen a sámánhit istenségének az volt a legfőbb „hivatása", hogy az örökös harcban álló népet diadalról diadalra vezesse. Most pedig mindennek vége? Mit vétettek, hogy a sátánistenek: a Hadúr, a Tengri, az Oregisten elhagyta övéit? Újabb fogódzóként hamarosan megjelentek az idegen papok, akik a békesség és alázat fejében örök boldogságot ígértek a korábbi eszményeit, egyszersmind jobblétét is vesztett népességnek. István kisúr ebben a hanyatló, meghasonlásokkal terhes korban cseperedett fel. Atyja, Géza fejedelem akaratából keresztény papok vették át a nevelését, de valószínűleg csak serdültebb korában. Jó és alapos munkát végeztek, mert erős keresztény hitet oltottak belé, amelyet megbotránköztatott atyja kétlelkűsége. Géza ugyan maga is a keresztvíz alá hajtotta a fejét, de mindennapjaiban pogány, nomád szokásoknak, s talán még olykor a régi isteneknek is áldozott. Istvánnak ezért sem alakulhatott ki biztos atyaképe, s az már életszentségének egyik csodája, hogy megingathatatlan Istenképét mégis sikerült felépítenie. S ez nem nélkülözte - ahogy azóta mondanánk - a történelmi tapasztalatot sem. Vagyis annak felismerését, hogy miként a régi törzsi rendnek támaszul szolgált a régi hite, úgy az új rend sem lehet meg az új hit ereje nélkül. Az elődeihez és más főrangú magyarokhoz képest jelesül kiművelt István arról sem feledkezett meg, hogy az egyházi rendhez tartozó, világlátott s egy magasabb rendű kultúrát képviselő nevelői az új hatalom megszervezésében is segítségére lehetnek. Nem véletlenül, s korántsem merő buzgalomból említi elsőként fiának szóló latin nyelvű Intelmeiben - tulajdonképpeni végrendeletében - a keresztény hit és az egyházi rend tiszteletét. Az pedig már a Géza örökébe lépő fejedelem és tanácsadói zsenialitását dicséri, hogy gondoskodtak az ősi szokásokat felváltó új öröklési rend közjogi és lelki, szellemi indoklásáról. Az atyai hatalom adománya Nyilvánvaló, hogy az új államfőt nem nevezhették a továbbiakban fejedelemnek, hiszen az elégedetlenkedőket, hatalomra áhítozókat ez szüntelenül az áthágott régi öröklési rendre s folytonos pártütésre serkentené. A többnyire egyenes ági örökléssel trónra lépő európai uralkodókat királyoknak nevezik, legyen tehát István is király, s nyomatékul nyerje el hozzá a római pápa által Isten kegyelmét is. Minden idők egyik legnagyobb diplomáciai sikerének minősíthető a magyarok jámbor fejedelmének az a lépése, amellyel a távoli pápa hűbéri oltalmába ajánlotta országát, hogy a túlságosan is közeli német és bizánci császári hűbért elkerülje. Az álmában kinyilatkoztatást látó, és a diplomatának szintén kiváló II. Szilveszter pápa elismerte a magyar királyságot, s a lengyel fejedelemnek szánt koronát inkább a császári hatalommal folyó vetélkedésében hathatósabb szövetségesnek minősülő Istvánnak juttatta. A magyar király méltónak bizonyult a bizalomra, mert megszentelt koronáját nem pusztán ékes hatalmi jelvénynek, hanem a folytonosság jelképének tekintette. Nyilvánvaló, hogy frissen alapított királyságát nem támaszthatta alá a régmúltba nyúló dinasztikus eredettel, ezért a hatalom eredetét s a mindenkori király személytől független voltát a keresztény vallás jelképrendszerével kapcsolta egybe. Hiszen családja és népe jövője érdekében egyszer és mindenkorra elejét kellett vennie a meghaladott, a magyarságot a megsemmisülés szélére sodró régi rend helyreállíthatóságának. A társadalom tudatában mélyen gyökerező ősi jogrenddel sem támaszthatta alá még a királyi hatalom intézményét, hiszen az állami és jogrend kialakulása országában éppen csak elkezdődött. Ezért a spirituális, lelki tényezők bekapcsolása elengedhetetlenné vált. Az már ismét István államférfiúi nagyságát dicséri, hogy nem elégedett meg pusztán az új hit és az egyház támogatásával, mert tudta, minden befogadása és hitele jó ideig még viszonylagos. Tehát meg kellett találnia a régi rendnek azt az elméletét, amely az újba is nehézség nélkül átmenthető. Ezt az atyai hatalom intézményében fedezte fel, mintegy saját, bizonytalan atyaképének javított változataként. Ezáltal helyreállni látszott az egyik legősibb erkölcsi parancsolat, a ,,tiszteld atyádat" elve által az erkölcsi és jogrend egysége, ameíy egy évezreden át alapelvét képezte Magyarország kormányzásának. Azt sem hallgathatjuk el ugyanakkor, hogy ez a hatalmi paternalizmus egy idő után szintén meghaladottá vált, s hiába adta ki II. András királyunk az angol Magna Charta után hét esztendővel 1222ben a maga Aranybulláját, a magyar társadalom talán az erős gyökeret eresztő „atyai" hatalom következtében sem indulhatott el a parlamentáris fejlődés útján. Ez a paternalizmus máig kísért. A legutóbbi rendszerváltást követően abban a negatív összefüggésben, hogy demokratikus hagyományok és intézményrendszerek hiányában Magyarországot még jó ideig nem lehet e történelemfilozófiai alapelv figyelembevétele nélkül kormányozni. PUSZTASZERI LÁSZLÓ REFLEX PIACGAZDASÁG 1991 Van már nyolc éve annak, hogy kertemben fokhagymát termeltem, és nagyon szép termést takarítottam be. Több mint 15 mázsát. Abban az évben március elején Pozsonyban megkerestem az illetékes hivatalt. ,,ltt lehet, kérem, szerződést kötni fokhagymára?" - kérdeztem illedelmesen. „Hát, lehetni lehet" - mondotta az illetékes. És még hozzátette, keressen fel tíz nap múlva. A szomszédom, szintén fokhagymatermesztő, figyelmeztetett, hogy vigyek „okmánybélyeget" is. Megvettem, akkor - ha jól emlékszem - háromszázötven koronába került a Napóleon konyak, és tíz nap múlva a fiaskót letettem az illetékes íróasztala mellé. Kissé elpirultam, de letettem, és három perc múlva a kezemben volt a szerződés. Megmutattam a szomszédomnak, aki csak ennyit jegyzett meg:: „Jobb a semminél". Nincs rajta, mennyiért veszik át, az sem, hogy egyáltalán átveszik-e. Igaza volt, csak a szerencsén múlott, hogy a termést átvették. Akkor még nem ismertem azt a fogalmat, hogy: piacgazdaság. Azóta ezzel a fogalommal is megismerkedtünk, és ragozzuk éjjelnappal. Megtudtuk róla, hogy a piacgazdaság szöges ellentétben áll a tervutasításos gazdálkodással, amely csak mímeli a tervezést. Megtudtuk, hogy bezzeg a piacgazdaság...! Azt mondta Václav Klaus, hogy majd a minisztériumi bürokraták nélkül...! Megtudtuk, hogy ha majd a józan ész kerül hatalomra, az ésszerűtlenség helyett...! Ha majd az érdekelt tulajdonosok veszik kezükbe a dolgokat...! Ha majd liberalizáljuk az élelmiszerek árát, és megtudjuk, mi mennyibe kerül...! Ha majd érvényesülni kezd a kínálat és a kereslet törvénye...! Hetekig nem tudtam aludni amiatt, hogy arról értesültem: szülőfalum földműves-szövetkezete már hónapok óta feleslegesen etet 100 darab hízóbikát. Az első osztályú áru nehezen talál gazdára. Sőt, nem tudom, egyáltalán gazdára talált-e már. Akkor jártam utoljára Nagykeszin, amikor a szövetkezet éppen „válófélben" volt. Szétesőben a négy közös gazdaságból összetákolt csicsói Wilhelm "Pieck Egységes Földműves-szövetkezet. Apait-anyait beleadva akkor találtam egy külkereskedelmi céget, amely megvette volna a hízóbikákat, ekkor azonban még „cseppfolyós" volt a közös nagygazdaság vagyontársainak sorsa. Magyarán szólva: mind a négy egykori szövetkezet attól tartott az osztozkodáskor, hogy a másik becsapja. A huzavona miatt semmi sem lett az ígéretes hízóbika-üzletből. Valahogy olyan helyzet alakult ki az osztozkodáskor, mint országosan, a szlovák-cseh viszonylatban. Mindenki attól tart, hogy a másik becsapja. Ennek az egy szövetkezetnek az esetével is nagyon jól illusztrálható „piacgazdaságunk" helyzete és színvonala. Egyik évről a másikra hirtelen a túltermelési válság állapotába kerültek, és senki se tudja, mi ilyenkor a teendő. A túltermelési válságra általában az jellemző, hogy a piacon több termék van, mint amennyit általában el tudnak adni. A mi túltermelési válságunkra azonban most az jellemző, hogy közben áruhiány is van. Hihetetlen, de ez a helyzet, még az élelmiszerpiacon is. Próbáljon meg ma Somorján, a Csallóköz szívében bárki egy szombati napon reggel fél kilenckor hétvégére bevásárolni. Teljesíthetetlen feladat. Ebben az időpontban a boltokban már nincs tej (legfeljebb dobozos, kilenc koronáért), nincs hús, de még kenyér sincs... Egyszóval, összeomlott az alapvető élelmiszerek piaca. Nem segített, hogy Klaus pénzügyminiszter intézkedésének hatására közel ötven százalékkal megdrágult az élelmiszer. Nem segített az sem, hogy túltermelés van, és hogy részben már privatizálták a kiskereskedelmet. Vajon mi mindennel függ ez össze? A választ keresve az a párbeszéd jut az eszembe, amit egyik kiskertészkedő csallóközi emberrel folytattam, miután az illetékesekkel nyolc esztendeje megkötöttem a cikkem elején már említett fokhagymaszállítási szerződést. Ezt mondotta: menj be abba a hivatalba, és az ajtókról leolvasva a titulusukat számláld össze, hány mezőgazdasági mérnöki végzettségű személy intézi a zöldségforgalmazást. Kilencen voltak. Csupa mérnök. És tizennégyen az alacsonyabb végzettségű beosztottak. Erre mondta ismerősöm: ' - Normális viszonyok között ezt a munkát két rátermett kofaaszszony jobban el tudná végezni. Nyolc esztendeje azért nem mentek normálisan a dolgok, mert két kofaasszony feladatát kilenc mérnök és tizennégy beosztott látta el. Mos már csak arra vagyok kíváncsi, miért nem kapható élelmiszer, amikor túltermelés van és amikor - állítólag - már szélnek eresztették a bürokratákat. Vagy csak állítják, hogy szélnek eresztették? TÓTH MIHÁLY A SZOVJETUNIÓBA ELHURCOLT POLGÁROK NÉVSORA (Mivel az eredeti lista nem tartalmazza a nemzetiséget, csak feltételezés alapján tüntethetjük fel a neveket magyarul.) 3964/91 Botlik Géza, 1921. IV. 10., meghalt, Pavlovova (Novij Szambor) 3965/91 Botos János, 1922. VI. 24., Sávoly (Vezérszálas) 1966/91 Bohon Ferenc, 1916. IX. 1„ Pat (Kraszna-Ural) 3967/91 Bojko Jozef, 1915. V. 15., Cejkov, meghalt a SZU-ban (Szambor) 3968/91 Bokros János, 1923. XII. 15., Pozsony (Kalinyin, Kimri) 3969/91 Borisza Ernő, 1926. VIII. 9., Kiskövesd, meghalt a SZU-ban (Donbasz) 3971/91 Brezo Alexander, 1926. III. 7., Battyán (Kokorijevka, Fokino, Butos) 3972/91 Bučko Imrich, 1923. III. 1., Bény (Ogyessza, Kijev) 3973/91 Bugyi Béla, 1923. IV. 23. meghalt, Nagymácséd (Moszkva) 3975/91 Burtovský Viliam, 1908. I. 1., meghalt, Kassa (Donbasz) 4471/91 Bajcsi Zoltán, 1922. IV. 28. Apácaszakállas 4472/91 Bajnok Gyula, 1909.1: 2., meghalt, Apácaszakállas (Kraszna-Ural) 4474/91 Balázs István, 1919. IV. 28. Nagyölved (Novgorod) 4475/91 Balázs Gábor, 1910. IV. 29., meghalt, Gesztőd (Bergyicsek, Zsitomír) 4476/91 Baláži Eduard, 1912. II. 11., meghalt, Medzilaborce (Donbasz) 4477/91 Balík Jozef, 1915. VIII. 23., meghalt, Dolinka (Krím, Enakijo) 4479/91 Balluch Andrej, 1910. XI. 14., meghalt, Kassa (Donbasz) 4482/91 Bánczi István, 1922. III. 1., Nagymácséd (Záporozsie) 4483/91 Banyár István, 1916. VII. 23., Nagykér (Kijev) 4484/91 Banzi János, 1918. XII. 16., Marcelháza (Satura)