Új Szó, 1991. augusztus (44. évfolyam, 178-204. szám)

1991-08-17 / 192. szám, szombat

PUBLICISZTIKA TÚJSZÓI VÁLASZÚTON REGIONÁLIS DIAGNÓZISOK AZ ÉPÍTŐIPARRÓL A gazdasági recesszió, a restriktív gazdaságpolitika a legelsők között érintette az építőipart. Ha visszaemlékszünk az eddigi iparfejlesztésre, emlékezhetünk rá, hogy bizony az új gyár néha csak az épületében volt új, mert a megépült csarnokokba régi gépeket hordtak. Meg hát ezek a csarnokok bizony sokszor jóval nagyobbak voltak a kelleténél. De ez csak egy példa az építőanyag túlzott felhasználására. Nyugodtan mondhatjuk, hogy az építőipar eddig épített, került, amibe került, s mindig volt rá pénz, sőt leginkább csak pénz volt rá, mert építőipari kapacitást (magyarán: építőket) szerezni majdnem olyan gond volt, mint valutához jutni. Arról cikkeztünk, hogy csökkenteni kell a megkezdett építkezések számát, és legalább hónapokra lecsökkenteni a tervezett és a valós átadási határidő különbözetét. Szinte mindenki tud olyan épületről, gyárról, amelyet akár egy tucatnyi éves késéssel adtak át. S persze, ehhez méretezték magukat az építőipari vállalatok is. Kőműves, ács, vasazó, de gépkocsivezető, darukezelő vagy szobafestő és az építőipari szerelőmunkák szakemberei mindig találtak maguknak munkát. Nos ennek lett - számukra sajnos - egy csapásra vége. Az események még csak lefutási időt sem hagytak, az építési ,,boom" úgy maradt abba, mintha elvágták volna. Az építővállalatok a válság kellős közepén találták magukat, ahol azért, ha keresik, nyomokban már felfedhető a jövő képe is. Hogy milyen ez a jövőkép? Egy példa: a prágai általános kiállítás pavilonjai eddig szinte ismeretlen gyorsasággal épültek fel, de egy pavilon „teljesíthetetlen" rövid határidejét egyik állami vállalat sem vállalta el. Jött viszont egy élni és érvényesülni akaró magánvállalkozó, és belefogott. Mit mondjak? Határidő előtt készen voltak! De térjünk vissza tájainkra, járási építőipari vállalatainkhoz. Mi a helyzet Dunaszerdahelyen, Érsekújvárott és Galántán? NEM BÍZZÁK A VÉLETLENRE Körutam során a csallóközi vállalat dunaszerdahelyi székhelyére érkeztem először, ahhoz az igencsak impozáns épülethez, amelynek egészére már nincs szüksége a vállalatnak. A fölöslegessé vált irodákat ki is adják más cégeknek, s ez jelzi, hogy gyorsan reagáltak, hogy van vállalkozási készség errefelé és nem hiányzik az ehhez szükséges reális szemlélet sem. Ez utóbbiról a fiatal igazgató, Vörös Károly, szavai győznek meg. Úgy látja, a környék egynél több építövállalatot nem igen tud majd a jövőben eltartani, s annak az egynek is karcsúsodIlyen háza minden nemzetnek van Amikor felépült a pozsonyi Szakszervezetek Háza, a város polgárai nem kis iróniával második krematóriumnak nevezték el. Nem elég, hogy maga a tér - a régi Centrál - csupa beton, csupa kő, rideg és piszkos, ez a ház még „rátett egy lapáttal". Természetesen, közben mindenki tudta, hogy a város egyik legdrágább épülete s belülről valóban exkluzív. Azóta a ház nemegy értelmes, színvonalas rendezvénynek adott otthont s úgy tűnik, a pozsonyiak és a fővárosba látogatók lassan megszeretik. Persze, ez csak olyan attraktív rendezvényekkel érhető el, amelyek csábítják a fizetőképes látogatót. Karol Dobiáš, a ház igazgatója: - A legelső elképzelés szerint a Szakszervezetek Háza csak kongresszusi célokat szolgált volna. Szerencsére, már a tervezésnél megváltoztak az elképzelések és úgy alakították az épület terveit, hogy két pártkongresszus között mégse kelljen bezárni. Az építkezés költségei fele-fele arányban a kormányt és a szakszervezeteket terhelték. A házat 1986-ig ugyancsak ilyen módon „pénzelték". 1986-ban a központi párt- és állami szervek úgy döntöttek, hogy a reájuk eső részt nem a szakszervezeteknek adják, hanem a kulturális tárcán keresztül juttatják el ide, hogy kizárólag a kultúrára használhassuk. Azóta lényegében csak az épület üzemeltetését végezzük s a tartalmát hivatásos szervező iroda adja meg. nia kell eddigi és főleg ezelőtti önmagához képest, legalább a felére. Az már csak természetes, hogy a „túlélők" ók szeretnének lenni. A létszámcsökkentés már megkezdődött náluk, s a valamikori „fénykorral" szemben már egyharmaddal kevesebben vannak. De valószínű, itt sem lesz megállás. Anyagi helyzetük sem lenne rossz, hiszen a félévben meglett a tervezett nyereség, noha a megrendelőknek majdnem a fele lemondta a beruházást, és azok közül sem tud mindenki fizetni, akik számára felépültek az épületek. Hogy mégsem omlott össze, azt annak köszönhetik, hogy jócskán lefaragtak saját költségeikből, megtakarítva fölösleges posztokat, meddő munkát és munkaerőt. Irányítóból, munkásból és adminisztrátorból is kevesebb lett. Persze, a jövőhöz ez sem lenne elég. Sok vállalat további sorsát dönti el ma egy jól sikerült privatizálás. Ezt itt nem bízzák a véletlenre. Már találtak maguknak tőkeerős - osztrák - partnert, akivel ígéretesen alakul az együttműködés. Azért másfelé is figyelnek, a vállalkozási formák szinte mindegyikében gondolkodva. Átalakul, a piacuk is, be kell majd szállniuk például a lakásépítésbe, amelyben minden bizonnyal új irányzatok kapnak majd lábra, és a környezetvédelmi beruházások is adhatnak majd teret. Amit ennél a vállalatnál észrevettem, az az volt, hogy végül is egyetlen kérdésemre sem érkezett határozatlan válasz. Úgy látszik, már jól végiggondolták a jövő különböző alternatíváit, s mivel nem esett atomjaira a cég, és maradt elegendő megbízható munkaerő is - az igazgató szerint, aki maradt, azért maradt, hogy dolgozzon - így van esélyük a túlélésre. HA SEGÍTENÉL MAGADON... Annál kevésbé mondható el ez az Érsekújvári Járási Építőipari Vállalatról, amely ottjártamkor nagyon nezéz helyzetben volt, szinte vezetés nélkül. Márpedig ha nincs vezetés, nincs koncepció, nincs ötlet, nincs, aki intézze az ügyeket, tehát nincs munka sem. Vagy legalábbis a túléléshez kevés van. Várni pedig manapság azt jelenti, hogy lemaradni, vagy méginkább: megszűnni. A veszteségek az elmúlt félévben milliókra rúgtak, s ilyen helyzetben a megoldás sem akar kirajzolódni (főleg, ha nincs, aki keresse). A létszámcsökkentéshez is csak most fogtak hozzá, pedig a munka már előbb is nagyon kevés volt. - Milyenek a költségek és miből étnek? -A költségek messze túlszárnyalják a bevételeket. Nem csoda, egy exkluzív épület üzemeltetése drága. Például a légkondicionálás óránként ezer koronába kerül, az épület hűtése nyáron drágább, mint télen a fűtés. Óriási az energiafogyasztásunk és egy tízéves épület karbantartása ugyancsak drága. Ilyen háza viszont minden nemzetnek van. Sőt! Az Ausztria-Centert Bécsben még kevésbé használják ki, mint ezt a házat, hiszen csak egy-egy rendezvény alkalmával üzemeltetik, mi pedig naponta dolgozunk. Be kell látni, hogy ez a ház olyan dolgokat tud, amit Szlovákiában más épület nem. Csehországban is csak a Kultúrpalota vetekszik velünk, igaz, sokkal nagyobb és feltételezem, költségesebb is. Ha nem a kultúra és nem a társadalmi élet háza lesz ez, akkor kár volt fölépíteni. Nem szeretném megélni, hogy így legyen. - Fenyeget ez a veszély? - Szerencsére nem. Többször tárgyaltunk a kormánnyal és úgy tűnik, hogy a majdnem megvalósult idegen tőkebefektetésű privatizálás ezt a házat elkerüli. Mint később megtudtam, egy osztrák cég szerette volna megvenni az épületet azzal, hogy átalakítja és üzletközpontot hoz létre. Nem mondom, Pozsonynak szüksége van jó áruházakra, de szerintem fölösleges lett volna betont robbantani, áruház építhető máshol is. S hogy ne csak házról legyen szó, A járásban erős a konkurencia, és úgy tűnik, előbb is reagált az új helyzetre. A pénzükért is sorbanállnak, hiszen a megrendelők nagy része nem tud fizetni, sőt esetenként a félig már elkészült építkezésekből is ki kell szállni, ha a beruházónak elfogyott a pénze. A felelősség az* állagért, meg az őrzés marad az építő nyakán. Beszélgetőpartnerem, Balogh Elemér a privatizációval kapcsolatban nem is sejtette, mi lesz, mit tervez a vezetés, hiszen külföldi partnerük nincs. A sok kihasználatlan kapacitás, például a nagy autó-. parkhoz méretezett szerelőműhelyek, most mind csak teher, s munka hiányában egy sor más munkahelyet is likvidálniuk kellett már. Az volt az érzésem, hogy valahogy elanyátlanodott a vállalat. Panaszkodtak arra, hogy nagyprivatizációs kategóriába sorolták őket, minisztériumi felügyelet alá kerültek, pedig a kisprivatizációban helyi jogkörű döntés is elég lenne további sorsukkal kapcsolatban. Helyben pedig mégiscsak jobb az információs szolgálat, érdekeltebbek a jövőjükben, mint valahol fent a minisztériumban. Pedig, úgy vélem, akár helyben, akár a fővárosban, manapság már senkinek a problémáját nem oldják meg, ha az nem segít maga magán. A kormánysegítség, vagy más közbenjárás a csőd felé haladó, 8-10 ezres létszámot foglalkoztató vállalatóriásoknál jöhet számításba, vagy esetleg az olyan kisebbeknél, ahol már mindent elintéztek maguk, csak egy kis kivétel szükségeltetik valamely szabály alól. Ezek a hitüket vesztett emberek viszont már csak másoktól vártak valamilyen megoldást. Sokan még talán azt sem akarják elhinni, hogy ilyesmi (egy tönkremenés) nálunk megtörténhet. Általában pedig levonható a tanulság, milyen fontos az, hogy valamit jól, világos elképzelésekkel és merész szakértelemmel vezessenek - vagy ahogy egyre gyakrabban halljuk - menedzseljenek. Ez itt mintha hiányozna. ÁTRENDEZŐDVE Nem hiányzik viszont a következő állomáson, Galántán. Jozef Mastný igazgatón meglátszik, sokat próbált szakember, aki tudott tapasztalatokat gyűjteni. Náluk a belső átszervezésre fordítottak először gondot. Már tudják mi (ki) maradhat és mi (ki) megy. Az vajon ki „tölti meg" tartalommal? Dr. Pavel Schwartz, az Istropolis ügynökség igazgatója: -1986-ban, amikor a finanszírozás módja megváltozott, a kulturális tárca monopolhelyzetű ügynöksége, a Slovkoncert, létrehozta az ügynökség művészeti színpadait. Ez a cég bérelte a házat és töltötte meg műsorokkal. Annak ellenére, hogy mostohagyerekként kezelték, a „gyermek" életképesnek bizonyult és nevünket azóta megtanulták. Az 1989-es novemberi események után a Slovkoncert is szerkezeti változásokon esett át, ekkor alakult az Istropolis. Az ügynökség az épületet egyelőre 1992 decemberéig bérli, de már tárgyalnak arról, hogy ez a bérleti és tevékenységi forma ne maradjon ideiglenes. -Mire szeretne összpontosítani az ügynökség élén? - Mindarra, amit ez a ház tud. Ki kell használni, hogy eredetileg kongresszusi központnak készült, tehát a konferenciák, szimpóziumok, találkozók szervezésére. Erre tökéletesen megfelel az 1200 férőhelyes nagyterem. Ezen kívül több kisebb terem áll rendelkezésünkre, hasonló műszaki felszereléssel. A moziterem használata egyértelmű, szeretnénk viszont elérni azt, hogy egy-egy amerikai film szlovákiai bemutatója itt legyen, ilyen irányú tárgyalásaink sikeresek. Az ún. „kék terem" a színháznak adhat otthont, főleg most, hogy provizórikusan átalakítottuk. Alkalmazkodnunk kellett az atipikus termekhez s eddig is sok energiánkba került, hogy univerzálisan használhatókká váljanak. A művészeti tevékenységben elsőátszervezés lényege, hogy a vállalatot több önállósággal, s persze ezzel együtt több döntési joggal és arányos felelősségvállalással felruházott részre osztották, és a vezetők már abba is beleszólhattak, kivel és hány emberrel hajlandók együttdolgozni. Hogy milyen lesz a vállalat üzleti stratégiája? Belevágni mindenbe, amiről tudják, hogy képesek megcsinálni, sőt, azt is tudják, hogy a megrendelőért, a megrendelésért ezután meg kell majd küzdeni. A megrendelők ugyanis az eddigi kérelmezők pozíciójából mostanra - ha van pénzük - válogatókká léptek elő. S ebben a versenyben a konkurencia is - amelyből nincs hiány a járásban - ugrásra kész. ígéretes tárgyalásokat folytattak már a külföldi kooperációról is, így a privatizációs elképzeléseknél talán a külföldi tőkerész megszerzése sem jelentene megoldhatatlan problémát, amennyiben szükség lesz rá. Az igazgató reméli, hogy a vállalat dolgozói is itt fektetik be megtakarított pénzüket, esetleg privatizációs kuponjaikat, ahol dolgoznak. Ez lenne a legbiztosabb módja a régen sokat emlegetett és sokféle, jobbára sikertelen módszerrel próbált anyagi ösztönzésnek. Bizakodik tehát a vállalatvezetés Galántán, és tudja, hogy mit akar. Az emberektől tudást és jól elvégzett munkát kér, ami még most is eladható. Náluk található erre példa. xxx Nos, e rövid bepillantás a három eddig hasonló szervezésű és profilú vállalatba talán nem tartalmaz semmi olyat sem, amivel máshol, más járások építőipari cégeinél nem találkoznánk. De nem is a szenzációkeltés, inkább valamiféle számadó szondázás volt a célja a riportnak. Annak az érzékeltetése, amit lakonikus rövidséggel úgy jellemzett a közhumor: helyzet van. Ezen a ponton (talán) még mindenki számára adott az esély, de az eléggé meghatározatlan ösvényeken megközelíthető jövőre már aligha adhatók garanciák. Az érdekes az lesz majd, ha sikerül egy idő után konfrontálni a mai színhelyeket akkori önmagukkal. Az első tanulságot azonban már nem félek levonni. Nem tudható hol, milyen sikerrel valósítják meg majd elképzeléseiket (ha vannak ilyenek), de ott, ahol már elindultak valamerre és nem csupán sodródnak tehetetlenül, ott jobb a légkör, nagyobb az önbizalom, és a siker is elérhetőbb közelségbe kerül. Márpedig jó közérzet, önbizalom és hit nélkül semmiből a Nyugat legzseniálisabb menedzsere sem csikarna ki sikert. SZÉNÁSI GYÖRGY sorban a minőséget szeretnénk bemutatni. A színháztechnikai felszerelés folyamatos felújítása után nagyobb produkciók is helyet kaphatnak nálunk. Mint ügynökség, nem akarunk sok saját társulatot vagy művészt futtatni, inkább hívjuk őket. Védőszárnyaink alatt működik viszont a Radošinai Naiv Színház, és az Andrássy-Skrúcaný duó. - A kongresszusi turisztikában milyen érdeklődésre számítanak? - Pozsony jó helyen fekszik és jelentősége ebben a régióban növekedni fog. Egyelőre, azt hiszem, nem a ház, hanem a város alkalmatlan konferenciák szervezésére. Kevés a szálloda, a gasztronómiai kapacitás elenyésző. Vagy egy olyan apróság, mint a levegő szennyezettsége. Detroitban két napig hordhat egy inget, itt két óra múlva koszos a kézelő és a gallér. Egy szolvens kongresszus-szervező számára ez szempont! - ön szerint a város mennyire fogadta el ezt a házat? - Sok rendezvényünk volt kifejezetten vendégcsalogató. Lassan barátkoznak az emberek a házzal s csak rajtunk múlik, hogy valóban természetes legyen idejönni, ha valakinek szabad percei vannak. Az épület gasztronómiai részét építészetileg elválasztottuk - úgy, hogy bármikor összeköthető legyen a funkcionális részekkel - s itt egy olyan vendéglátóipari központot létesítenénk, amely magába foglalná a nappali bárt, az éttermet, a kávéházat és egy éjszakai klubot. A klubnak stabil tagsága lenne, tehát nem nyilvános éjszakai szórakozóhelyre gondoltam. S a klubban pl. szabadfoglalkozású, alkotó embereket látnék szívesen. Itt áll ez a ház, a pozsonyiaké, az országé. így olyan tartalommal töltjük meg, mely erre és csak erre a házra lesz jellemző. LOVÁSZ ATTILA 1991. AUGUSZTUS 17. TÁVKAPCSOLÓ UJJLENYOMATOK A NAGYTÜKRÖN Végre valami, ami nem tökéletes! Mert ott, náluk amúgy minden kifogástalan, makulátlan, pontos, precíz, tiszta, szép. Szépek a tájak, a házak, az utcák, az emberek, a nők, de még a férfiak is kozmetikusok keze alól kerülnek elénk... El ne felejtsem: mindez filmgyári tökéletesség, reflektorfény, polírozott ajtókilincs, aranyozott fürdőszobai csaptelep, jói öltöztetett, s éppen ezért jói vetkőztetett szerető. Pontos, összetéveszthetetlen profizmusa a filmgiccsgyártásnak, ráadásul hosszú ideig tart majd, hogy a magamfajta szegény ördögök megszokják: a milliomosok vagy jók vagy rosszak - a kettő keveréke a szegény csórók kiváltsága -, de mindenképpen ápoltak, elegánsak, sminkeltek. Alvás közben nem cseppen el a nyáluk, soha sem izzadnak, nincsen kecsupfoít az ingjükön, ragyog a szemük, egyre fogynak a ráncaik, teniszeznek, de mindenekelőtt egymás sógornőivel cicáznak. És ennek tetejében amerikaiak. Abban a mostanában tudati sematizmussal bálványozott országban élők, ahol a demokrácia non plus ultrája tenyészik. Csupán feketéket nem látni, s még utcaseprőként sem tűnnek fel időnként. Legalább cselédnek alkalmazhatnák őket, csakhát a déli államokban vagy nincsenek, vagy, vagy... Pedig nagyon kellenének, hogy legalább a rózsaszín arcbőrök erdejét legalább néhány sötétebb bőrszín színesítené. Azt ugyanis a rajzolgató gyerekek is tudják, hogy egyetlen szín szürke, még akkor is, ha véletlenül piros. Meg aztán volt szerencsénk megtapasztalni ennek az ordenáréan ,,kupis" színnek az unalmát, léleknyomorító sematizmusát irodalomban, képzőművészetben, filmművészetben és a televíziózásban. Igaz, arra azért jó volt, hogy imunissá váljunk az ilyen fajta vöröses szürke sematizmus iránt. Csakhát, nemcsak proletárgiccs, hanem milliomosgiccs is van. De az ideológiamentes művészeti sematizmus sincs egyedül, ráadásul nem is fekete-fehér, akarom mondani vörös és fehér ellentétes árnyalatokban tenyészik. Régen tudhatjuk, hogy a giccs és a sematizmus független eszmerendszerektől, vallásoktól, de mindenekelőtt a művészettől szakadt el. Kapcsolata a tömeges butítással és a pénzcsináíássaí van, bár az, amit éppen bemutatni igyekszik a Dallas filmsorozatban, az olyan messze esik a milliomosok világától, mint a New York Times egy nemzeti kisebbségi újságtól. Vagyis: amikor a New York Times a nemzeti kisebbségekről ír: a világról ír, viszont, amikor egy nemzeti kisebbségi újság a világról akar írni, mindig a nemzeti kisebbségről ír. Tehát a Dallas filmsorozat bár a milliomosokról szól, valójában azok hamis álmait tükrözi, akik nem milliomosok. Még akkor is azt teszi, ha a filmbeli hálószobák tükrein ott látszanak a kellékesek és berendezők ujjlenyomatai. Apró hiba a festett világ hófehér sematizmusán. De lehet ez a ,,sültrealista" tévésorozatbeli ábrázolásmód eszköze, hogy valami megtörje a tökéletesség sematizmusának a látszatát. így talán azt is elmondhatjuk, hogy ott se minden „tiszta Amerika"... Most már csak egytől félek, hogy kiderül: valaki a rendszerváltás tanmeséjeként fogja fel az Ewing-család pénz- és gyerekcsinálási igyekezetének felhőkarcolókkal, autókkal, szeretőkkel, jó és rossz fiúkkal kipreparált igyekezetét. DUSZA ISTVÁN TETŐ AZ EGYÜTTLÉT FÖLÖTT Elhangzik egy városnév - emberek, barátok, utcák, szerelmek, kocsmák, állomások... élmények jutnak eszünkbe. És a házak. A házak ahol éltünk, laktunk, megszálltunk, ettünk, ittunk, voltunk... Holland népművelők fogalmazták meg - az építészeket meg sem kérdezve: A ház tető az együttlét fölött.