Új Szó, 1991. július (44. évfolyam, 152-177. szám)

1991-07-23 / 170. szám, kedd

7 MOZAIK 1991. JÚLIUS 23. ELFOGADOM, AMIT A SORS RÁM MÉRT Kis Paka akár a világ végén is lehetne. Nincs élelmiszerboltja, hentesüzlete, iskolája - csak kocsmája. A mozgóbolt hetente háromszor végigdudálja a kanyargós utcákat, meghozza a legszükségesebb enni-, innivalót, de például a cukorbetegek, vagy bármilyen diétára szorulók számára nincs kínálat: A község közigazgatásilag Nagy Pákához tartozik, a vasútállomás váróját is mintha ottfelejtették volna. Munkalehetőség nincs, korábban sem igen akadt, aki dolgozott, ingázni volt kénytelen. Hajnalban indul a vonat, az autóbusz, este érkezik. Aki itt lakik, lényegében csak szombat meg vasárnap él a faluban. így volt nyolcvan éve, így van ma is. Ennek ellenére sokan ragaszkodnak Kis Pákához. Lelkes László majd hatvan éve él itt, nyolcvanhárom éves, a szomszédos Nagy Pákán született. Nem volt könnyű az életem, de nem panaszkodom. Elfogadom, amit a sors rám mért. Hároméves voltam, amikor meghalt az édesanyám. Olyasformán él az emlékezetemben, mintha egyszer láttam volna. Vasárnap volt, besötétítették a szobát, letettek bennünket a húgommal aludni, ő kilenc hónapos lehetett, ők meg sétáltak a faluban. A húgom fölsírt engem, s amikor a szüleim hazajöttek, anyám megállt az ajtóban, szólt apámnak, nézze csak, hogy sírunk. Anyám halála után apám megnősült, én vele maradtam, a húgom az öregszülőkhöz került. Tizenkét éves koromtól napszámba jártam. Tavasszal kivettek az iskolából, mentünk Macházára, az uradalomba krumplit ültetni, babot válogatni, mácsonyát böködni, kaptunk érte 6-7 koronát. Csak öt osztályt tudtam kijárni, cipészinas koromban tanultam meg rendesen számolni. Pozsonyban, a Duna utcán volt a műhely, a lakás meg kint volt a Lamacsi úton, a hegyekben. Két évig onnan jártam be, egy fillért nem kaptam, kosztért, kvártélyért dolgoztam. Akkor jutottam egy kis pénzhez, ha borravalót kaptam, mert házhoz szállítottam a cipőt. Ebből öltözködtem. Csak addig kellettem, míg fölszabadultam, addig ingyen dolgoztattak, utána mehettem isten hírével. Somorján kaptam munkát, ott két cipész volt, hol az egyiknél, hol a másiknál dolgoztam. De kicsi gyerekkoromtól a vasút vonzott. Nyugodjék öregapám, nyugodjék sógorom, nagybátyám, apám, mind vasutasok voltak. Harminchatban kezdték fölújítani a vágányokat, sok embert fölvettek idénymunkára, ősszel elküldték őket. Ez 41-ig tartott, akkor elmentem Szolnokra munkavezetői tanfolyamra, utána állandósítottak. Előtte, míg idénymunkás voltam, minden munkát vállaltam. Enni kellett, élni kellett, nekem mindegy volt, hogy a kertészetben keresem a kenyeremre valót, vagy betonozással. A kertészetben megvolt az a napi tízkoronás keresetem. Akkor sokat ért a tíz korona. Tudtam rajta venni egy kabátot, 12 koronáért inget, 6-7 koronáért egy kiló húst, 1-2 korona volt a liszt kilója, 3-4 a cukoré. Az ember el tudott élni egyik hónapról a másikra, nem kellett hitelt fölvennie. Nem panaszkodom, sőt úgy emlékszem vissza az eltelt negyven évre, hogy eleinte jól ment. Hogy kik követték el a bűnt, hogy ilyen nagy drágaságnak kell lennie, nem tudom. Mi nem vettünk észre semmit. Megvolt a fizetésünk, nem törődtünk semmi mással. Most is megvagyunk, de nem ugrálhatunk. Csak azt vegyük alapul, hogy a Bafa idejében 29 korona volt egy pár gumitalpú bakancs - ma már 150 korona. A nyugdíjat emelgetik ugyan, de az már csak a kosztra elég. Mezítláb nem járhatok, mint gyerekkoromban, amikor márciusban levettették velünk a cipőt, csak szeptemberben húzhattuk föl újra. Ma már ki sem merik engedni a gyereket mezítláb az utcára, még nyáron sem. Akkor a tarlón legeltettük a libákat, nem léptünk, csak csúszkáltunk, este mégis nagy volt a sírás, amikor lábat kellett mosni, mert a tarló összeböködte az ember lábát, csípett, de meg kellett szokni. Nem elégedetlenkedtünk mi soha. Hányszor előfordult, hogy ha este kenyerkét kértem, azt válaszolták, fiacskám, a kenyerke már aluszik. Bele kellett nyugodni. Ma már nem nyugodnának bele a fiatalok abba a sorsba, de a szülőnek is fájna, ha azt kellene mondania - nincs. Még döcög a szekér, de hogy mikorra fog megjavulni a helyzet, nem tudom, én biztosan nem érem meg. Kell legalább tíz esztendő, hogy minden jóra forduljon. Az én életem olyan volt, hogy magamnak kellett dolgozni, a feleségem csak öt évig volt a szövetkezet tagja, de akkor bizony nagyon rosszul fizettek. Utána megbetegedett, nyolcszor volt terhes, de csak egy lány maradt életben. Az egy kereset meg nem volt elég arra, hogy építkezzünk. Eleinte az anyósoméknál laktunk, az első szobában a sógorék az öregszülőkkel meg a gyerekekkel, a másikban mi hárman meg az anyósom, aki olyan reumás volt, hogy nem tudott fölkelni az ágyból. Az olyan ház volt, hogy amikor lefeküdtem, mindig azt néztem, mikor szakad hegyénk a tető; úgy volt kitámasztva gerendákkal. Prikler László felvételei Egy ideig árendás házban laktunk, de ott fölmondták. Végtére a lányunkhoz költöztünk, amikor férjhez ment, sajnáltuk, hogy maga lesz; meg Pozsonyba jártak dolgozni, itt volt a két fiú, kellett a segítség. Felnőttek, elvoltunk. De most már egy kicsit olyan nem jó szemmel néznek ránk, mert nem tudunk csinálni semmit. A feleségem cukorbeFŰRE LÉPNI SZABAD! Rekkenő nyári hőség, este sem enyhül. Az ember szédülten téblábol a lakásban, a felforrósodott panel fogságában. Olykor Pilinszky sorai jutnak eszébe a Nagyvárosi ikonokból; máskor, egészen prózaian, kitámolyog a fürdőszobába, letusol, nyerve néhány hűvös percet a Kreatúra közepén. Olykor káromkodik, huzatot csinál, kinyit minden kinyithatót, kész betegség, el kéne menekülni valahová. Hirtelen, bejelentetlenül, valaki dúdolni kezd a ház előtt. Részeg? Megőrült? Agyára ment a hőség? Tisztán hallani a Marseillaies dallamát. Más zajokhoz szoktunk, ez valami új, egészen elképesztő. Azt már ismerjük, ha fék csikorog az útkereszteződésben, miután kikapcsolják a villanyrendőrt, ilyenkor várjuk a csattanást, az egymásba rohanó autók reccsenését. Időnként a szemközti épület falán kezd vijjogni a riasztó berendezés, idegtépő visítással, míg az ingerült telefonok után végre kiderítik, ki a ház új tulajdonosa, s előkerítik, kapcsolja márki. Máskor részegek ődöngenek a járdán, panaszosan ordítva az éjszakába. De a Marseillaies? Minden városnak megvannak a maga tipikus zajai. Ez valahogy nem jellemző. Kimegyek a balkonra. A látvány szokatlan: legalább kéttucatnyi kamasz gyülekezik odalent a füvön. Ide-oda mászkálnak, látszólag céltalanul, hol összeverődve, pusmogva, nevetgélve, dalolva, hol szétszéledve. Hirtelen két csapatba verődnek. Az egyik csoport az ecetfánál, a másik szemben, a kis fenyőfák mellett. A háttérben, a főúton olykor elhúz egy-egy autó. Látszólag semmi különös, békés esti kép. Mégis, valahogy ismeretlen. Honnan kerül ide ennyi gyerek? A környék összes kölke itt adott találkát egymásnak? Este tízkor? S egyáltalán, mit csinálnak? A két csapat lassan rendeződik, szabályos, két szembenálló arcvonalban, majd kiválik közülük egy langaléta, középre megy. Beint, s mindkét csapatból megindult egy-egy srác egymás felé. Kar lendül, futni kezdenek, a csoportokból is kiválnak néhányan, újabb karlendítések, mintha dobálnának valamit. Cseleznek, rikoltoznak, lökdösik egymást. Hisz ezek amerikai futballt játszanak! Labda nélkül, a semmit hajigálva, akkora átéléssel, mintha valódi játék folyna. Itt valami nem stimmel. Valahogy furcsák ezek a gyerekek. Egyrészt, nem szoktak lejárni este a ház elé, s ha igen, akkor sem a fűre, s csak kettesével, hármasával, kis csoportokban. Kitört a szabadság? Máskor cigarettáznak, söröznek, káromkodni tanulnak. S a fiúk elkülönülnek a lányoktól, a két nem közt nincs haverság. Csak suttyomban ejtett találkák. Ezek meg itt együtt vagy húszan, fiúk, lányok, vegyesen. A pantomim-focit abbahagyva körbeállnak. De nem ám csak úgy, rendezetlenül, hanem megfogva egymás kezét, szabályos körben, mint egy Unicef-plakáton. Nem létezik, ilyen csak a mesében van. Valaki buta játékot űz velünk... Na igen. Lassanként, ahogy egyre tovább figyelem őket, egyikük—másikuk macskaszerű mozdulataiból kiderül, néger srácok is vannak köztük. Aztán egy-egy szó, félmondat is felszűrődik a balkonig. Hát itt van a kutya elásva. Ezek francia gyerekek. Elengedik egymás kezét, maradnak körben. Most szoborra játszanak. Nagy kacagásokkal, felszabadult hátbaveregetéssel. Olykor feszült figyelemmel várnak, hogy újra kirobbanjanak. Vajon mit keresnek itt? Talán kiránduláson vannak vagy átutazóban töltik itt az estét. Mindenesetre nem a kocsmákkal, sörözőkkel ismerkednek, hanem itt játszanak a füvön, amelyre mi lépni sem merünk, amelyre mi legfeljebb a szemetet hajigáljuk titokban. Nálunk fűre lépni tilos, náluk, úgy látszik, ez természetes. A fű arra van, hogy sétáljanak rajta, a levegő azért, hogy táguljon a tüdő. A szabadság arra, hogy otthon érezzük magunkat bárhol a világon. Szabadnak születni kell, azt nehéz megtanulni. Már-már elképzelem, hogy valaki leordít rájuk, hagyják abba, vagy történik valami, ami véget vet az önfeledt játékuknak. Szerencsére semmi sem történik, s ők játszanak tovább, még egy fél óráig legalább. Ami a legkülönösebb, hogy egész idő alatt nem lépnek túl egy határon. Egyikük sem üvölt, senki sem válik ki a többi közül, hogy otthagyná a többit. Feszülten figyelik egymást, szinte fegyelmezettek. Láthatóan örülnek egymásnak. Végre elunják, s szinte egyszerre elindulnak. Az egyik bokor mögül feláll egy nő, talán tanítónő vagy nevelőnő, s ballag utánuk. A különös kis csapat hamarosan eltűnik az aluljáróban, ahol letépve lóg az egyik neoncső, a falakőn gyalázkodó feliratok, mindennapos rekvizitumaink kiállítása. Vajon milyen képet visznek magukkal haza? Mit gondolnak rólunk? Talán, mire felnőttként visszatérnek egyszer, egy kulturáltabb város fogadja őket. S talán, ha az ő gyerekeik is megjelennek egyszer itt, a ház előtti füvön, a mi gyerekeink is lemennek hozzájuk. (kövi) PÉLDA A GARAMVÖLGYÉBŐL Kéménd, Kőhídgyarmat vagy Kicsinde határában van a földje? Ha igen, akkor szerencsés. Tulajdonjogának igazolásáért nem kell hosszú napokat sorakoznia a telekkönyvi hivatalban. A szövetkezet átvállalta gondjait. Ha bizonyítani tudja, hogy ön az örökös, az egyezségnek semmi akadálya. Személyesen vagy írásban jelentkezzen a Garamvölgye Mezőgazdasági Szövetkezetben. Akár reklámszövegnek is beillenek a szavak, amelyeket, sajnos, kevés mezőgazdasági üzem vállalhat magára. Kevés, mert az elmúlt év novemberében, amikor a Garamvölgye vezetősége az illetékes telekkönyvi hivatalban megrendelte az említett három falu kataszterébe tartozó földekre a telekkönyvi kivonatokat, más mezőgazdasági szö-" vetkezetekben még reménykedtek, hátha nem jön össze a földtörvény. A remény hiú ábrándnak bizonyult, a földtörvény megszületett, s most, amikor jelentkeznek a tulajdonosok, a mezőgazdasági üzemek többségében elküldik őket néhány hónapos sorbanállásra a telekkönyvi hivatalba. Nem úgy a Garamvölgyében. Aki megfelelő okmányokkal igazolni tudja, hogy a telekkönyvi kivonaton szereplő egyénnek ő a hites örököse, annak a közjegyzői hivatal poklát már nem kell végigjárnia. Helyben megtárgyalják a legszükségesebbet. Nevezetesen: mi a terve földjével? Eladja, használni fogja, vagy bérbe adja a szövetkezetnek? Előfordulhat, hogy a földtulajdonos nem dönt azonnal, viszont látni, tudni szeretné, hol, melyik tömbösített parcella keretében van a földje. Nos, ennek nincs akadálya, mivel a Garamvölgyében a kataszteri térképek is kéznél vannak. Nem egyszerű fénymásolatok ezek, hanem rajzok, amelyeken a nagyüzemi tömbösített parcellákba berajzolták az eredeti állapotot. így a térkép segítségével a földtulajdonos akár arra a helyre is elbandukolhat, ahol nagyszülei egyszál ökröcskéjükkel túrták látástól vakulásig a földet. Az utódok többségének, bármennyire tisztelik őseiket, ehhez persze semmi kedve - tudom meg Tóth Kurucz András elnöktől -, így az eddig jelentkezett vagy harminc földtulajdonos egy kivételével mind a biztos jövedelmet jelentő bérleti díjat kérte. Jellemző, hogy nemcsak a szövetkezeten kívül állók, hanem a szövetkezet tagjai sem akarnak gazdálkodni. Annyira nem, hogy a 25 hektáron túl - amit egy nem szövetkezeti tag méretett ki magának a szövetkezet 3500 hektáréból a tagok jogos örökségükből eddig mindössze 37 hektárt vettek át saját tulajdonba. Ha néhány héttel később kopogtatok be a Garamvölgyébe, akkor a ma még fekete-fehér kataszteri térképek már színesek lettek volna. A szövetkezet vezetőségének terve, hogy a térképekre a bonitációs osztályok határait is rárajzoltatja. Ez az ügyintézést méginkább leegyszerűsíti és meggyorsítja. Útmutatóul szolgál majd a tagosítás, a határ rendezése, újrafelosztása során, de azok a szempontok sem elhanyagolandóak, amelyekről Németh Gyula beruházási előadó beszélt. Szerinte a földtörvény a földek körüli mozgást előbb, utóbb megindítja. Amelyik mezőgazdasági szövetkezetben nem számolnak azzal, hogy a szántó mintegy tizenöt százaléka visszakerül magánhasználatba, ott nem a realitások talaján állnak. Szövetkezetük területének negyedén beépített öntözőberendezés van, többen a korábban kiutalt csereföldön - esetenként keresztirányban az eredeti parcellákra - tartós kultúrát telepítettek. Mások a visszakapott földeken akarnak majd szőlőt, gyümölcsfákat ültetni. Remélik, a szövetkezet túléli a mostani gazdasági sokkot, építkezni fog, sőt földeket vásárol, mert lesznek tulajdonosok, akik nem a földjükön, hanem az azért kapott pénzen akarnak majd vállalkozni. A szövetkezet tulajdonában lévő telekkönyvi kivonatok, a határ jelenlegi és régi állapotát tükröző s a bonitációs osztályokat is feltüntető térképek aranyat érnek majd az említett és még további esetek kapcsán felmerülő problémák megoldásában. EGRI FERENC teg, nem bír lehajolni, mindjárt szédül, elesik; én nem látok, hályog van a szememen. Talán jobb volna, ha nem volnánk. Bírjuk azért, no, adnak segélyt, a nyugdíjból elég keservesen léteznénk. Nem lehet annyira nagy panaszunk. Azt várom, hogy sikerüljön a műtét, egy kicsit még látni szeretnék, így nagyon keserves, nincs kedvem semmihez. Pedig erőm még volna, tudnék fát hasogatni, egy kicsit tennivenni a ház körül. De innen még az orvoshoz is keserves eljutni. Somorjára négy órakor jön meg az orvos, akkor már nincs mivel hazajönni. Be kell menni reggel jelentkezni, délben kiosztják a cédulát, négykor megérkezik az orvos, az utolsó autóbusz fél háromkor indul onnan hozzánk. Akkor mivel jövök haza? Gyalog? Azt már nem bírom. Taxit fogadni nagy pénz. Most a szerdahelyi szemorvos jött ki, a főorvosnő megkérte. Kell a segítségük. Belefáradtam az életbe. Volt olyan három hónap, amikor a feleségem kórházban volt, magam láttam el a kicsi lányom meg az anyósom, hajnalban elmentem dolgozni, reggel haza megetetni őket, futás vissza a munkába, délben megint haza, hogy megmelegítsem az ebédet, délután újra munka, éjjel mostam, főztem, senki nem kérdezte, kell-e segítség, hogy élünk, bírom-e. A mostohám egyszer jött el meglátogatni, de még a lánykát se vette föl az ágyból. Az én sorsom ilyen volt. Nem lehet vele dicsekedni. Gyerekkoromban sem sikerült, amikor megházasodtam, annyi baj jött ránk, hogy öt családnak is sok volna. Most, mikor már nyugodtan élhetnénk, megint jönnek a bajok. Nem a drágaság, nem az a baj, hanem hogy nincs egészség. Nem tudok dolgozni. Azelőtt eljártam Pozsonyba, vittem ezt-azt eladni, nyúlszőrrel is kereskedtem, hogy pár koronát az is hozzon, de az idén semmire se futja az erőmből. Hát ennyi volt. Most, hogy elmondtam, könynyebben fogok meghalni. SEBŐK ÁGOTA