Új Szó, 1991. június (44. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-06 / 131. szám, csütörtök

5 PUBLICISZTIKA 1991. JÚNIUS 6. MASKEPPEN KÖZEP-KELET -EURÓPÁRÓL avagy Rudolf Chmel szlovák kritikatörténetéről Most már annyit írunk, beszélünk Közép-Kelet-Európáról, a magyarok és a nem-magyarok együttéléséről általában, hogy olykor már egyszerűen unalmas. Mint a legrosszabb közhely. Mint a rossz lelkiismeret önmegnyugtatása. Mintha egy slágert énekelnénk: „szeressük egymást, gyerekek..." Persze, Közép-Kelet-Európa fontos. Persze, Közép-Kelet-Európa akkor is létezik, ha a virtuális nacionalizmusok nyelvén beszélnek róla. Mint magyar érdekről, mint szlovák helyezkedésről, mint román okosságról, vagy ravaszságról - a vérmérséklet szerint -, mint cseh bölcsességről. Dr. Rudolf Chmel könyve, a Dejiny slovenskej\literárnej kritiky, azaz a Szlovák irodalmi kritika története aligha érdekelhet különösebben bennünket, magyarokat. Minket - szomorú tapasztalatok alapján állíthatom - a magyar irodalmi kritika sem nagyon érdekel, nemhogy a története bárkit lázba hozhatna. A kritikát a leghelyesebb szidni, olvasni már nem muszáj, a történetét pedig akár vigye el az ördög. Sőtér István, Németh G. Béla, akik háromkötetes antológiát állítottak össze a magyar kritika múltjából, minden bizonnyal nem kaptak felszólítást egy második kiadás előkészítésére, Lukácsy Sándor egykori antológiáját pedig nemrég eredeti (!) áron vehettem meg a Múzeum körúton, szerencsére a forint a könyv megjelenése idején még kemény volt. Chmel könyvében olvasom, hogy 1913-ban azt írta Bohdan Pavlű: ,,a csehszlovák kérdésről sokat kell írni. A cseh irodalom az egyedüli mentőövük a magyarosítás ellenében." Pontosan az ilyenfajta szemlélet ellen született meg ez a több mint 400 oldalas könyv. A szerző ugyan mostanában politikával foglalkozik inkább - ő a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság budapesti rendkívüli és meghatalmazott nagykövete -, ám ebben a munkájában arra mutatott példát, hogy az irodalomkritika ugyan a nemzeti lelkiismeret egyik legfontosabb megnyilvánulása, viszont semmi esetre sem a politika szolgálóleánya, bárha - rendszerektől szinte teljesen függetlenül - erre szeretik használni, felhasználni. Ezért igazán izgalmas olvasmány ez a szlovák kritikatörténet. Nem magyar hivatkozásai okán. Hadd jegyezzem meg, hogy tudva a szerző hungarisztikai tevékenységéről, ezek a hivatkozások ugyancsak gyérek, gyérebbek, mint a téma indokolná. A magyar irodalomnak sokkalta jelentősebb hatásá volt az elmúlt másfél évszázad szlovák irodalmában, mint ebből a könyvből tapasztalható. Ám a párhuzamosságot állandóan érzékelhetjük. Azt a hasonlóság-érzést, hogy olvassunk bár Novomeskýrôl, vagy Alexander Matuškáról, hogy tudjuk: mindezt mi is tapasztalhattuk. Nem azért, mert Ladislav Novomeský még 1937-ben, közvetlenül halála után írta-meg - a nem-magyarok közül elsőként -, hogy József Attila nagy költő volt - sajnos, ez is hiányzik a kötetből -, hanem azért, mert ez a két annyira eltérő alkatú költő szinte azonos elvek alapján szolgálta az irodalmat, kritikusként is. Például manapság eléggé sokat beszélnek, írnak arról, hogy Moszkva szektás befolyása miként hatott károsan az európai baloldali irodalmak belső világára. Nos, József Attila és Ladislav Novomeský működése mutathatjk igazán, hogy - bárha személyes tévedéseikről szükségtelen hallgatni - semmilyen központi irányítás nem tudta a jelentős személyiségeket befolyásolni. Vagy ha igen, valószínűleg ellenkező hatással. Mert József Attilának nem az őt nem szerető Moszkva tanácsolta, parancsolta, hogy támadja meg Babits Mihályt, Novomeský pedig éppen Moszkva politikai direkciói ellenében hirdette az önálló szlovák állam kikiáltása után a cseh és szlovák kultúrák egymásrautaltságát. Chmelnek két tűz között kellett megírnia a szlovák irodalmi kritika históriáját. A szlovák irodalom ugyanis a magyar és cseh irodalom között nőtt fel, lett éretté, önállóvá. Ezt kimondani semmi esetre sem a szlovák irodalom fölötti gyámkodást, netán lesajnálást jelenti, haném az igazság kimondását. A szlovák - az ismert történelmi okok miatt - késleltetett fejlődésű nemzet, tehát nem csupán az irodalom fejezett ki politikai érdekeket, ugyanúgy, mint nálunk, hanem a kritika sem kerülhette meg az úgynevezett irodalmon kívüli szempontokat. Távolságokat mérlek a szlovák kritikusok. Ha a magyar kritikusok többsége sokáig azt méricskélte, hogy ki mennyire magyar, akkor a szlovák kritikusok többsége azzal volt elfoglalva, hogy melyik író mennyire tud független maradni a magyaroktól, vagy a csehektől. Ebben a században főleg az utóbbiaktól. A ritka kivétel volt Alexander Matuška. Ez az 1975-ben elhunyt kritikus, esszéista kivételesen erős személyiség volt. Szép könyvet írt Karel Čapekrôl, talán jobbat, mint amilyet a csehek valaha is írtak saját legnagyobb alkotójukról. Matuška működésében azonban biztosan a függetlenség a megragadó. Nem érdekelték a hatalmi viszonyok, az irodalmon kívüliek sem, az irodalmon belüliek még kevésbé. Erkölcs-központú kritikus volt. Az ember és az alkotás harmóniája érdekelte. Hiányzott belőle a számonkérés készsége. Matuškát igazán az érdekelte - s így lett kritikusi életműve nem egyszer jelentősebbé, mint azoké, akikről írt -, hogy a valóság, az alkotó, a mű milyen erkölcsöt hirdet. Egyik elődjéről, Štefan Krőméryről azt írta, hogy költő volt a kritikában. Magára vonatkoztatva is igazak lehettek volna ezek a szavak. , Magától értetődik, hogy Chmel könyvének nagyobbik része arra a múlt századra vonatkozik, amely meglehetősen szenvedélyes és nem nagyon tárgyilagos viták tárgya. Nemcsak az olvasható szlovák irodalom kezdődött ekkor, hanem a szlovák irodalmi kritika nem különben. Megint azt figyelhetjük meg, hogy Chmelnek az a fontos, hogy az irodalom valóságtükrözését miként képes regisztrálni a kritika. Rokonszenve - mert hiszen miért is ne lehetne egy kritikusnak, egy irodalomtörténésznek is érzelmi viszonya tárgyához - pontosan kitapinthatóan azokhoz húz, akik a nemzet ügyét nem ürügyként tekintették, hanem a nemzeti ébredést az emberi felelősséggel kötötték össze. Ha tehát Montesquieu azt mondotta hajdanán, hogy elsősorban vagyok ember, s aztán francia, Chmel ennek az elvnek az érvényesülését követi nyomon. Nehezen, mert ez az elv sem szlovák közegben, sem az egész Közép-Európában eddig igazán sohasem lehetett népszerű. S mivel a szerző a nacionalizmust történelmi kategóriaként kezeli, ezért pontosan fogalmaz, amikor nagyon gyakran szembekerül ezzel a kérdéskörrel. Higgadtan, tárgyszerűen beszél az indulatokról, noha ez nem könnyű lecke. Tárgyszerűsége azonban egyszersmind minősíti az értelmeket. Rudolf Chmel megírta a szlovák irodalmi kritika történetét és erre nemcsak udvariasságból illik odafigyelni. A szlovák irodalmi kritika története minket, magyarokat önismeretre is figyelmeztet. Mi volt az, ami hasonlóképpen alakult, mint nálunk... Mi volt az, ami az egykori közös hazában egészen másként formálódott... Gondolkozásra, közös gondolkozásra nem csekély anyag ez. Nehogy elhallgassam: Rudolf Chmel 1945-ig követi a szlovák irodalmi kritika történetét. Igazán nem a folytatást akarnám reklamálni. Inkább arra szeretném a figyelmet felhívni, hogy közös létünkben ez az a korszak, amikor a legtöbb közös ügyünk lehetett. * Hiába is javasolnám a könyv magyar fordítását, úgysem lenne vállalkozó erre. Meg aztán, akiket érdekel az ügy vagy elolvassák az eredeti nyelven, vagy végigstudírozzák az angol, német és orosz nyelven íródott tartalmi összefoglalásokat. Azt azonban tudnunk kell, hogy megírták a szlovák irodalmi kritika . történetét. E. FEHÉR PÁL HOGYAN TOVÁBBPEDAGÓGUSOK NÉLKÜL? Napjainkban egyre több szó esik a hazai magyar tanítási nyelvű iskolák gondjairól, többek között a tanítói gárda átlagéletkorának növekedéséről is. Sokszor elhangzott különböző fórumokon, egyebek mellett a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének országos közgyűlésein, hogy 2000-ig legalább 2000 tanítóra lenne szükségük a magyar iskoláknak. A Nyitrai Pedagógiai Kar a jelek szerint aligha tudja megoldani a hiány pótlását. Főleg, ha a keretszámok az idei évihez hasonlóan alakulnak (ebben az évben csupán 90 hallgatót vesznek-vehetnek fel a kar „magyar tagozatára"). Az okokat mindannyian ismerjük. A Galántai járás viszonylatában az említett gondok nagyon markánsan jelentkeznek. A pedagógusok átlagéletkora 44,2 év, tíz éven belül 208-an vonulnak nyugdíjba. Közülük 95 alsó tagozatos. Megjegyzendő, hogy a legutóbbi tíz évben mindöszsze 35 magyar pedagógus lépett a pályára járásunkban. Ha figyelembe vesszük, hogy jelenleg 311 pedagógus működik a járás magyar tanítási nyelvű iskoláiban (a nevelőket leszámítva), túlzás nélkül beszélhetünk a helyzet ellehetetlenüléséről. A legnagyobb hiány az alsó tagozatos pedagógusokból, valamint történelem, földrajz, német, angol és kémia szakos tanítókból várható. A hovatovább tarthatatlan helyzet orvoslására különböző elképzelések születtek (magyar egyetem létrehozása, intenzív továbbképzés megszervezése magyarországi szakemberek bevonásával stb.), de a megvalósításukról folytatott tárgyalások valahol félúton elakadtak. Mi lesz a megoldás? Csak találgathatunk... Márpedig ha közelíteni akarunk a Comenius által óhajtott állapotokhoz, ha harmóniát akarunk a „kis és nagy világban", akkor összhangot kell teremteni az oktatás és a nevelés feltételei, valamint az összetevői között. Csak így szerezhet örömöt és hozhat hasznot a pedagógia művészete szülő, tanító, diák, iskola, egyház és nemzet számára. Comenius hazájában nem ártana ezekre a gondolatokra jobban odafigyelni. Az elmondottak is jelzik, hogy akad elég mai és holnapi tennivalónk ' VALACSAY PÁL KISEBBSÉGPOLITIKA ÉS ÉRDEKVÉDELEM A Rákóczi Szövetség a közelmúltban tartotta meg évi közgyűlését. A szövetség 1989-ben alakult. A Szlovákiából származó magyar állampolgárok hozták létre azzal a céllal, hogy ápolják kapcsolataikat a csehországi és szlovákiai magyarokkal, valamint a baráti egymás mellett élés szellemében a cseh és a szlovák néppel. A mostani közgyűlésen, amelyen új programot és alapszabályt fogadtak el, több szlovákiai vendég is részt vett. Az új alapszabály értelmében a szövetség ezentúl foglalkozni kíván a kisebbségvédelemmel kapcsolatos politikai kérdésekkel. Tevékenységük új területe az áttelepültek érdekvédelme, a kárpótlási ügyek rendezésének támogatása. Az eddigiekhez hasonlóan feladatuknak tartják a kulturális élet gazdagítását. Alapítványa is van a szövetségnek, amelyet az anyanyelv ápolására, az oktatás fejlesztésére és a kultúra felvirágoztatására fordítanak. A közgyűlés keretében először adták át a mártírhalált halt szlovákiai magyar politikus, gróf Esterházy János munkásságát és emberi helytállását idéző emlékplakettet. A Nagy János szobrászművész alkotta plakettet a csehszlovákiai magyarságért végzett kiemelkedő tevékenységért ezentúl minden évben odaítélik. Elsőként Esterházy Aliznak, Esterházy János lányának és Hites Kristóf bencés atyának adták át a kitüntetést. Esterházy Aliz a csehszlovákiai magyarság rehabilitálásáért folytatott munkásságáért, valamint Esterházy Lujza emlékiratainak közreadásáért, Hites Kristóf, az Egyesült Államokban működő Csehszlovákiai Magyarok islemzeti Bizottmányának alapító tagja pedig a szülőföldje iránti hűségéért kapta az elismerést. SZANYI JÓZSEF VERSENYFUTÁS AZ OLVASÓÉRT Beszélgetés JOVÁNOVICS MIKLÓSSAL, a Képes Extra főszerkesztőjével Aki csupán egy kissé ismeri Jovánovics Miklós pályafutását, tudja róla, hogy - a rövid kitérőket nem számolva - egész tevékeny élete a szerkesztés jegyében telt el. Tanári diplomáját egyetlen napig sem használta, azonnal beállt a Magyar Nemzethez gyakornoknak. Sokáig dolgozott az Élet és Irodalom szerkesztőségében, ahol gyakorlatilag végigjárta a teljes hírlapírói ranglétrát (hogy profánok legyünk): volt munkatárs, rovatvezető, majd a főszerkesztő helyettese, végül főszerkesztő. S nehogy elfeledjük: közben irányította az Új írás című folyóiratot is. A sors még egy időre viszszasodorta a Magyar Nemzethez: főszerkesztő-helyettesként dolgozott ott, ahol a pályát valaha elkezdte. A Magvető Könyvkiadó élén sem hagyta abba az újságcsinálást, különös kedvvel foglalkozott a Rakéta Regényújság ügyeivel, megreformálásával. Most egy merőben más, szokatlan és új vállalkozáshoz került, mert ha eddig tisztán politikai, s méginkább irodalmi orgánumokkal foglalkozott, akkor a Képes Extra, amely minden pénteken jelenik meg, s amely az Új Szóval kötött szerződés értelmében - a Csemart üzleteiben és lapterjesztőinél - nálunk is kapható - „színes magazin". - A 21. szám óta jegyzem a hetilapot főszerkesztőként - válaszol kérdésemre Jovánovics Miklós. - Elöljáróban meg kell jegyeznem, pusztán tájékoztatás végett, hogy a Képes Extra az Extra Media Egyesülésnek csupán egyik lapja. A Schenk János alapította vállalatnak ugyanis összesen 18 kiadványa jelenik meg közel egymillió kilencszázezer példányban, ami kb. 6 millió olvasót, azaz Magyarország felnőtt lakosságának többségét jelenti. Budapesten kívül kereskedelmi lapjaink megjelennek például Pécsett, Szombathelyen, Győrött, Veszprémben, Kecskeméten, Szegeden, Békéscsabán. Miskolcon az eddig 176 ezer példányban megjelenő Észak-magyarországi Extra mellett várható a közeljövőben egy Extra-hétvége című lap megjelenése. Pécsett pedig nemrég látott napvilágot az Esti Extra máris 20 ezer példányban. Látható tehát, hogy a Képes Extrának - az Extra-lapok családján belül is - jelentős konkurenciával kell megküzdenie, nem is szólva arról, amit mindenki tapasztalhat, aki látott magyarországi újságos standot, hogy mennyire nagy, talán már a piac objektív felvevő

: képességénél is nagyobb a magazinok száma. - Miképp jellemezné a lap profilját? - A Képes Extra családi hetilap. Ez mintha ritkább feladatvállalás lenne a magyarországi magazinok között, talán azért, mert a szerkesztőségtől ugyancsak sokoldalú munkát-követel meg. Mert mi érdekel egy családot? Úgyszólván minden. No és mi fér bele 66 oldalba, ugyanis ennyi a terjedelmünk?! Nem sok, nem túlságosan sok, ha a szerkesztőségi igényeket tekintjük. Milyenek ezek az igények? A Képes Extráról mindenekelőtt szeretném határozottan kijelenteni, hogy politizáló hetilap, de nem a pártpolitikai szempontokat vesszük figyelembe, sem a pártok egymás közötti, sem a pártokon belüli torzsalkodásokban, vitákban, nem óhajtunk részt venni. Amikor azt mondom, hogy politizálunk, ez annyit jelent - s azt hiszem, ez nem kevés -, hogy hetenként szeretnénk olvasóinknak hű tükröt nyújtani a mai magyar társadalom állapotáról. Vannak állandó és - bízvást állíthatom - igen neves szerzőink, akik vállalták, hogy hasábjainkon állandó rovataikban fejtik ki véleményüket az aktuális történésekről. Egy-két nevet említek csupán: olyan személyiségekről van szó, mint Szakonyi Károly, Nemeskürty István, Váncsa István, Hegedűs Géza vagy Rátonyi Róbert. Az ő megközelítési szempontjaik a különféle eseményekhez természetesen eltérőek, ám ezzel éppen olvasóink sokoldalú orientálását szeretnénk szolgálni. - És a Képes Extra többi oldalain, mit találhatunk? - Sok-sok olvasmányt. A családi életre vonatkozó hasznos útmutatásokat, kezdve az új jogszabályok ismertetésétől egészen a konyhai receptekig. Közlünk persze mi is horoszkópot, annak, aki érdeklődik az ilyesmi iránt, magától értetődik, hogy gazdag a gyerekrovatunk, amely egyszerre szól a gyerekekről és a gyerekekhez. Rendszeresen közlünk autós tudnivalókat, s nem feledkezünk el a sportról sem. Talán említenem is fölösleges, hogy a Képes Extrában a tévéműsor szintén megtalálható. - Példányszámuk? - Egyelőre 50 ezer. Nem magyarázkodás azonban, ha elmondom: a Képes Extra igazi profilja még most formálódik. Az újságok ugyanolyanok, mint a gyerekek: van csecsemőkoruk, aztán kamaszok lesznek, s remélhetően felnőttek is. Csakhogy az újságnak ezt a fejlődési periódust felgyorsított ütemben kell megélnie. Régebben is versenyfutás volt az olvasókért, most viszont ez a verseny ádáz, és aki lemarad - megszűnik. Ezt a gyorsított ütemet tudomásul vettük, és igazán hetek alatt tervezzük meg az ország neves íróit, hírlapíróit, humoristáit, közéleti személyiségeit, hogy a családokhoz a mi hasábjainkon szóljanak. - Foglalkoznak-e a Magyarországon kívül élő magyarsággal? - Magától értetődik. Ha azt szeretnénk, hogy olvassanak és ismerjenek bennünket a határokon túl is, akkor elemi követelmény, hogy valós helyzetükről a mi stílusunknak megfelelően foglalkozzunk. A külpolitika fontos eseményei rendszeresen tükröződnek oldalainkon, ám, magától értetődik, hogy az önök élete és sorsa számunkra nem külpolitika. S ha szabad egy személyes élménnyel befejeznem ezt a rövid beszélgetést, akkor nem hallgathatom el, hogy gyermekkoromat az önök tájain töltöttem, Érsekújvár mellett. Tehát félig-meddig akár földiek is vagyunk, már ezért is éithetó érdeklődésem minden iránt, ami önökkel és önöknél történik. - Köszönöm a beszélgetést. (brogyányi)