Új Szó, 1991. június (44. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-21 / 144. szám, péntek

KULTURA IÚJ SZÓ, 1991. JÚNIUS 21 JÁSZI OSZKÁR ÜZENETE Lapunkban is beszámoltunk arról, hogy hétfőn, Jászi Oszkár budapesti újratemetését követően „Kelet-európai megbékélési lehetőségek" címmel megemlékezéssel egybekötött nemzetközi tanáóskozást tartottak, amelyen felszólalt Rudolf Chmel, a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság budapesti nagykövete is. Hozzászólását az alábbiakban közöljük. HÖLGYEIM ÉS URAIM! Ma már szükségtelen Jászi Oszkárt,,rehabilitálni", hogy ezzel a divatos, ám - sajnos - szükségszerűen használandó kifejezéssel éljek. Jászi Oszkár ma már a magyar közgondolkodásban szervesen jelen van, holott 1919 után előbb Horthy Miklós rendszere tette persona non garta-vá egy negyedszázadig, majd nem cselekedett másképpen Rákosi Mátyás és Kádár János sem. És ez a hallgatás egyáltalán nem volt véletlen. Jászi Oszkár ugyanis azok közé tartozott, akik a társadalom működését a demokrácia elvei szerint képzelik el. Ebben a tekintetben pedig semmilyen megalkuvást nem akart ismerni. KözépKelet-Európa számunkra fájdalmasan ismerős körülményei közepette majdnem természetes, hogy az olyan egyéniségek, mint Jászi Oszkár, magányosak lettek. Igaz, Ady Endre tisztelte őt: az új, a virtuális Magyarország vezéregyéniségének tartotta. Igaz, híveinek szűk köre sohasem feledkezett meg róla. Különös elégtételemre szolgál, hogy elmondhatom, Jászi Oszkárnak tekintélye volt hazámban: ismerte és tisztelte őt államunk alapító elnöke, Tomáš Garrigue Masaryk és Jászi Oszkárnak a Duna mentén lakó népek összefogására vonatkozó nézetei sok hasonlóságot mutatnak hazám egykori miniszterelnöke, Milan Hodža amerikai emigrációjában, 1942-ben kifejtett álláspontjával. Mi, szlovákok pedig azt is tiszteljük Jászi Oszkár politikai életművében, hogy sajnálatosan ritka kivételként az Osztrák-Magyar Monarchia körülményei közepette odaadó figyelmet szentelt a nemzetiségi kérdésnek, s kiállt népünk jogainak érvényesítéséért. „Elvi szempontból ellensége vagyok minden diktatúrának, mert minden diktatúra úgy az erkölcsi autonómiának, mint az igazi demokrácia szellemének megtagadását jelenti." Ekként fogalmazott 1918-ban. Ezek a manapság ugyancsak időszerűén hangzó szavak egyáltalán nem váratlan felismerések voltak Jászinál. Már első jelentősebb munkájában, a Művészet és erkölcsben, 1908-ban megtalálhatjuk a közéleti erkölcsnek azt a meghatározását, amelyből magától értetődően következett Jászi Oszkár demokratizmusa. „Könnyű átlátni - írta -, hogy a legmagasabb fokú erkölcsösség, a belső motívumokra alapított - a kikényszerítettel szemben - (melyről különben csak fokozati az átmenet a teljesen spontánra, .milyen vitális fontosságú elv a társadalomban), mennyivel szilárdabb alapon áll az az állam, mely polgárai belső motívumokból vezetett vagy spontán összeműködési képességén épül fel, mint amaz, amelynek bázisa a félelem. Két híd áll előttünk. Mind a kettő külsőleg egyformán hatalmasnak, masszívnak és biztosnak látszik. Mégis az egyik egy napon váratlanul összeomlik. Benső alkatrészei fából voltak, míg a másiké vasból. A félelmen alapuló erkölcs ilyen fahíd; a lelkiismereten vagy magasabb fokon az öntudatlan készségen - mondhatnánk: már megfelelő biológiai strukturális szerkezeten - alapuló ilyen vashíd. Nyilvánvaló az az előny, mellyel a létért való küzdelemben ez a vaskonstrukciójú társadalmi berendezés bírna." Mondjam azt, hölgyeim és uraim, hogy látnoki szavak ezek? Aktualitásuk természetesen első hallásra egyértelmű, ám nem hallgathatom el, hogy bizonyos mértékben, idealizmusról tanúskodnak. Megismétlem: 1908-ban vetette papírra ezeket a szavakat Jászi. Ezt a századot pedig végigkísérte, hogy szinte mindenkor a félelemre építették a társadalmi berendezkedéseket még a diktatúrától ugyancsak távoli társadalmakban is. A mi mai feladatunk pedig, legszentebb hitünk szerint, annak a vashídnak a felépítése, amely a félelem nélküli demokráciához vezet el. Bárhol ütjük fel Jászi Oszkár írásait, meg kell lepődnünk időszerűségén. Mintha cselekvési recepteket írt volna az utókor számára, azaz nekünk címezve. Vajon 1918-ban így fogalmazva nem az alapvető szükségleteket fogalmazta meg? „Alapvetően fontos, népies érdek, hogy a nemzet szabadon rendelkezzék természeti kincsei, közlekedési politikája, közigazgatása és bírói szervezete teljessége felett, s ne legyen kitéve egy idegen összállam központosító bürokráciája önkényének és tudatlanságának, mely nem képes a speciális nemzeti törekvéseket helyesen mérlegelni. A nemzeti állam szabadsága és függetlensége tehát nemcsak érzelmi kérdés, presztízs szempont és osztályérdek, hanem a termelő erők és a szellemi energiák fejlesztésének is a kérdése."Szomorúan kell konstatálnunk, hogy bár hat évtizednél is több idő múlott el azóta, hogy a gondolat Jászi Oszkár agyában megszületett, még mindig nem valóságként kezelhetjük ezeket az alapvető kívánalmakat, hanem vágyként, elérendő célként. Jászi Oszkár hamvai most hazatértek abba az országba, amelyet annyira szeretett, amelynek egyik legjelesebb személyisége volt ebben a században, és amely ország - s miért hallgatnánk erről - nem szerette ezt a nagyszerű embert, emigrációba kényszerítette, szinte a rendszerektől függetlenül, rágalmazta őt, vagy egyszerűen elhallgatta. Holott büszkének kellene lenni arra, hogy ez a kiváló tudós milyen pontosan észlelte egykori közös hazánk, a Monarchia valóságát. Milyen pontosan érzékeltette a magyarok és nem magyarok, közöttük a szlovákok, a románok, a szerbek, a horvátok érdekeit. Mert egy kényszer és félelem nélküli társadalom perspektívájában gondolkozott. A sors nem adta meg azt a kegyet számára, hogy politikai küzdőtéren, a gyakorlatban próbálja meg eszméi igazságát átültetni a gyakorlatba. Az a rövid életű minisztersége a Károlyi-kormányban, amikor az első világháború következményeit kellett volna felszámolnia, ismétlem: az a néhány hét inkább kényszerhelyzet volt. Jászi Oszkár ott nem tudott saját elvei szerint cselekedni. Életműve azonban időtállónak bizonyult. Eszméi már lassan-lassan hatni kezdenek hazájában. Szükséges lenne, hogy oeuvrejét Közép-Kelet-Európa más népei ugyancsak felfedezzék. Fordítsuk le és ismertessük ezt a művet, hiszen azért született, hogy könnyebben értsük meg egymást, hogy jobban, pontosabban ismerjék egymást azok, akiket a történelem megannyi buktatója és a jelen gondjai szembeállítottak, pedig biztos, hogy jövőnket - ahogyan ezt Jászi Oszkár hirdette - kizárólag együtt s nem egymás ellen találhatjuk meg - a demokrácia, a félelem nélküli társadalom feltételei közepette. Köszönöm a figyelmüket. KULTÚRA - KIZÁRVA? A kultúra előtt egyre-másra csapódnak be a művelődési házak ajtói. Nem túlzok, ha leírom azt is: a kultúra feje fölül eladják a tetőt. Néhány példa. Nagyot gondolt az egyik falu polgármestere, amikor olyan elhatározásra jutott, hogy a művelődési házból vendéglót kell csinálni, konyhát a könyvtárból, melyre „semmi szükség, úgysem olvasnak az emberek, a könyveket meg eladjuk". Hatalmas művelődési központ igazgatójától hallom a minap, a városi önkormányzattól egyetlen fillért sem kaptak erre az évre, a jelentós létszámcsökkentés mellett kénytelenek voltak bérbe adni több helyiséget, hogy létezni tudjanak valahogy. Hasonló méretű falusi művelődési központtal kapcsolatban fontolgatják: az őszi-téli hónapokra bezárják, hacsak nem sikerül addig valahonnan pénzt előteremteni az üzemelés-karbantartás költségeinek a fedezésére. Alig valamivel megnyugtatóbb azoknak a szóban forgó intézményeknek a helyzete, amelyek számára a helyi önkormányzat kiemelt, illetve jóváhagyott bizonyos összeget a költségvetésből erre az esztendőre, ugyanis megjegyezték, a körülmények alakulásától függ, megkapja-e az egészet a művelődési központ, vagy csupán egy részét. Sosem képzeltem sokat a művelődési házakról (tisztelet a kevés kivételnek). Mert sosem vagy legfeljebb elvétve, évenként egy-két „akció" erejéig tették azt, mi eredendően feladatuk lett volna: a kultúra terjesztése, a helyi kultúra aktivizálása és fejlesztése. A sokat emlegetett elmúlt négy évtizedben, ha nem is örömmel, gyakran annál készségesebben szolgálták (ki) a helyi párt- és államhatalmat, elsősorban a pártkongresszusok határozatainak teljesítésére buzdító, boldogabb jövőt ígérő osztályharcos transzparensek, plakátok, jelszók festésével, agitációs táblák, tablók készítésével, államünnepeken a ceremónia műszaki és műsoros részének „bebiztosításával", ahogy a kiskirályi ukázok szóltak. így tulajdonképpen az ötvenes években hangoztatott „Minden faluba kultúrházat!" jelszó jegyében fokozatosan kiépülő művelődési intézményhálózat, örökös ideológiai nyomás alatt, főként „politikai" feladatokat teljesített, a kultúra demokratizálásában valójában csekély szerepet játszott. De nagyobbat akkor sem játszhatott volna, ha akar, ugyanis gondosan vigyáztak fent arra, nehogy a kultúra szabad alkotóműhelyeivé, szellemi bázisokká váljanak a művelődési házak. Sok faluban ezért.nem volt még fizetett vezetőjük sem; főiskolai szinten ezért nem képeztek nálunk soha népművelőket, sőt középiskolai képzésüket is korlátozták, mondván, „a kultúrházba akárki megfelél" (aztán úgy is nézett ki az egész); ezért fordulhatott elő még a nyolcvanas években is, hogy falusi művelődési otthon mindössze ezer (1000) koronát kapott egy évre; ezért nem emelték a népművelők bérét, mely még az országos átlagtól is jócskán elmaradt. Ugyanakkor, mi pénz ment el zászlókra, szobrokra, emlékművekre, külsőségekre, haszontalan ünnepségekre! A művelődéspolitika uszályhordozói előszeretettel dicsekedtek azzal, hogy a népművelési intézmények hálózata európai viszonylatokban nálunk a legfejlettebb, de az egész csak látszat volt, még akkor is, ha faluhelyen is épültek szép, korszerű otthonai a kultúrának. A tartalomról sokat elárultak már eleve a belső terek vörösben játszó díszítései. A kultúra, a művészet nagyjainak gondolatai, képei, szoborportréi helyett Marxot, Lenint, Sztálint, Hruscsovot/ Zápotockýt, Brezsnyevet, Novotnýt, Husákot, Jakešt stb. ábrázoló képzőművészeti alkotások, illetve e vezérektől származó „magvas" idézetek fogadták a kultúra helyi szentélyébe belépő embert. Szóval, sohasem képzeltem sokat a művelődési házakról (ismétlem, tisztelet a kevés kivételnek), általában mégis elmondható: volt egy hely, ahol mindenekelőtt a kultúra, a művészetek rajongóinak és önkéntes művelőinek köszönhetően történt egy s más, születtek nagyszerű dolgok is. Emberek - felnőtt és gyermek színjátszó csoportok, énekkarok, folklóregyüttesek, zenekarok tagjai - találkoztak, próbáltak, szerepeltek, szellemi gyarapodásra egybegyűlhettek továbbá tagjai művelődési és filmkluboknak, irodalmi, értelmiségi köröknek, időnként tudósok, művészek is megjelentek, nagyszámú közönséget vonzva, az agilisabb és bátrabb munkatársakkal működő, megfelelő feltételekkel rendelkező művelődési ház jóvoltából „importált" művészeti értékek is kerültek azért a közönség elé olykor. Mi lesz ezután? Snack bár, drink bár, éjjeli mulatóhely, kocsma, butik, autószalon, konyha vagy mi - a művelődési házban-házból? Ha netán privatizálják vagy kibérelik - aligha kulturális célokra. A kultúra ugyanis nem hoz pénzt, inkább visz. A manapság mindent elárasztó bóvlit, melyet igyekeznek a kultúra köntösébe bújtatni, azt most hagyjuk, az más. De mi lesz az igazi kultúrával, az egyes településeken hogyan alakul a sorsa, ha se pénz rá, se hely már számára * lassan, bármennyire helyi? Sokan vannak, tudom, akik azt mondják - kit érdekel? Mégis, mégis. Kérdés ez, nem akármilyen, különösen egy, különböző oldalakról veszélyeztetett nemzeti kisebbség esetében. Az állami kulturális alap, az alapítványok, a vállalkozások e téren egyelőre nem sok reménnyel kecsegtetnek, s ha csurrancseppen is valami, nem elsősorban a művelődési házak kasszájába, mely intézmények egyébként olyan időszakban kerültek az önkormányzatok hatáskörébe, amikor még az is megeshet, hogy egyik-másik önkormányzat éppen a művelődési háztól kapja majd meg a hetedik krajcárt. Meggyőződésem, a civil társadalom kialakulásával párhuzamosan, létrejönnek előbb-utóbb e társadalom, azon belül pedig a helyi közösségek életéhez, természetes szükségleteik kielégítéséhez nélkülözhetetlen új formák, következésképpen különféle új társasági és kulturális alakzatok, azaz intézmények, szerveződések, s házra, állandó otthonra is találnak. Csakhogy ez még odébb van. Az viszont már most világos, annál nehezebb lesz eljutni az odébb-ig, minél kilátástalanabbá válik a helyi kultúrának, egyáltalán - az embertől soha el nem vonatkoztatható - kultúrának a jelene és közeljövője. Ez az, ami aggaszt, dehogy is a „kultúrházakat" sajnálom én. Hogyan megyünk át a holnapokba? Ama híres Európába? Fajankókként, vagy művelt emberekként? Ha már bemennünk sincs hova - ma. Igaz, van olyan rendezői elv is, hogy: sosem volt még úgv, hogy valahogy ne lett volna. Maradjunk ebben? BODNÁR GYULA MINT EGYKOR RODOSTÓBAN... (Folytatás az 1. oldalról) deti tárgyakkal rendezik be. 1908ban a rodostói ház helyére és felépítésére több terv készült, végül azt fogadták el, hogy a középkorból épségben megmaradt Hóhér-bástya mellett építik fel. • Az első világháborúig csak az épület földszinti része készült el? - Egészen pontos adataim nincsenek, az viszont tény, hogy az épületet a Kladek-fivérek cége csak 1943-44-ben fejezte be. Erre csak úgy kerülhetett sor, hogy 1937-ben Róth Sámuel Fő utcai házának átépítésekor a pincében véletlenül bukkantak rá az oda elrejtett huszonkilenc ládára. • Tehát 1944-ben készült el a kassai rodostói ház. De mikor nyitották meg? - Tudtommal, a nagyközönség számára soha. Múzeumunk tehát most sokéves adósságot akar törleszteni a Rákóczi Emlékház megnyitásával. Megírhatja, a szocializmus évtizedei alatt senkinek nem volt itt érdeke, hogy egy állami intézmény - nemhogy emlékházat - csupán egy emléktáblát is állítson Rákóczinak. • Ezt tehát a megváltozott helyzet és szemlélet eredményének kell tekintenünk? - Igen, s egyben azt is jelenti, hogy vállaljuk városunk történelmi múltját. Nem titkoljuk azt sem, hogy nagyon sok látogatót várunk, ami a múzeumunk anyagi helyzetén ugyancsak javíthat. • Egy évig tartó megfeszített restaurátori munka után a kassai Rákóczi Emlékház megnyitásra készen áll, kérem mutassa be olvasóinknak. - A földszinten az első helyiség legdominánsabb tárgya Éder Gyulának az az 1909-ből származó nagyméretű olajképe, mely II. Rákóczi Ferenc fejedelmet lóháton ábrázolja, amint megjelenik Kassa előtt, tehát a háttérben jól kivehetően ott van a város sziluettje. Ez az a festmény, amely eredetileg a régi városháza dísztermében volt, s nagyon hosszú ideig azt hittük, hogy onnan nyomtalanul elveszett. Szerencsére megtaláltuk, restauráltattuk és most kiállítjuk. Ebben a teremben a Rákóczi-korabeli fegyvereken kívül a fejedelem hadi lobogóját is bemutatjuk. Hiteles dokumentumok, írásos emlékek révén a felkelés történetével szintén megismerkedhetnek látogatóink, természetesen II. Rákóczi Ferenc életútjával is. A második teremben lesz egy Rákóczi-portré. Mányoki után festett változat, de ennek a helyiségnek a jellegét az 1906-os esztendő legfontosabb eseménye, azaz a fejedelem hamvainak Kassára szállított kegyeletteljes szertartását idéző eredeti dokumentumok adják meg. A szobák közötti folyosókat, „galériás" kivitelezésben oldottuk meg. Itt állítjuk ki egyebek között Edvi Illés Aladár grafikáit, melyeket 1904-ben a magyar kormány megbízásából Törökországban a rodostói házról, belső berendezéseiről készített. Ugyancsak itt tekinthetik meg az érdeklődők a rodostói ház makettjét is, melyet az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség vezetőjének, Lux Kálmánnak a tervei alapján 1907ben készítettek. A rodostói ház kétségtelenül legszebb része az emeleti. Itt látható Mikes Kelemen dolgozószobája és a fejedelem pazar ebédlője, mely eredeti szépségében tündököl, mint Rodostóban. Mikes azt írja, hogy a fejedelem szabad óráiban, főként az utolsó éveiben, fúrással, faragással, festegetéssel foglalkozott, nos, ezért nagy a valószínűsége, hogy az ebédlő egyes ornamentumai és alighanem az egész pipatórium Rákóczi kézügyességének, művészi hajlamainak nyomát őrzik. Itt az ebédlőben állítottuk ki azokat a tárgyakat, amelyek a fejedelemhez kötődnek. Itt az a lepel, mellyel 1735-ben holttestét letakarták. Itt állítjuk ki érmeit, pénzeit s azt a két képet is, melyek Péter, illetve Pál apostolt ábrázolják. A fiatal Rákóczi munkácsi szobájából származnak. Röviden összefoglalva, talán ez az, amit a kassai Rákóczi Emlékházról elmondhatok. SZASZÁK GYÖRGY