Új Szó, 1991. június (44. évfolyam, 127-151. szám)
1991-06-19 / 142. szám, szerda
KULTURA A SZAKMAI JELLEG HIÁNYA A III. MAGYAR NEMZETI KISEBBSÉGI SZÍNHÁZAK FESZTIVÁLJA KISVÁRDÁN Akár jelképerejűnek is tekinthettük május 30-án este a kisvárdai Várszínház színpadán látott Shakespeare Ahogy tetszik-\ének előadását. A Kolozsvári Állami Magyar Színház társulata Tompa Gábor rendezésében mutatta be a legnagyobb színházi szerző klasszikus vígjátékát. Volt ennek az előadásnak egy igen sajátos eleme. A híres erdei jelenetek alatt végig a színpadon volt az a páholysor, amely végül is akkor teljesítette funkcióját, amikor Jaques, mintegy a shakespeareinek tekintett híres monológját - hitvallást a színházról és a világról - egyik páholyából elmondja: „Színház az egész világ..." Ahhoz a páholyhoz hasonlatosnak tetszett az egész kisvárdai fesztivál. Kiváló és lelkes kisvárdai emberek, önmagukra kíváncsi magyar színházak Romániából, Jugoszláviából, Csehszlovákiából és a Szovjetunióból, vagyis Erdélyből, a Vajdaságból, a Felvidékről és Kárpátaljáról, ama Tompa Gábor megálmodta páholyként meredtek a szakmai semmibe és a világba. Valakinek talán kemény szavaknak tűnhetnek az előbbiek, de ha azt is megállapítom, hogy a magyarországi színházi szakma és a kritika teljes érdektelensége kísérte a fesztivált, többet közöltem, mint az eddigi mondataimban együttvéve. Miért ez az érdektelenség? önmagában a fesztivál léte és idei továbbélése is kiváltott olyan reflexeket, amelyek után egyesek már csak megkérdőjelezni tudták a fesztivál létjogosultságát. Aligha csupán a véletlenszerű szellemi korlátoltság jele, ha a Népszabadság munkatársa nyilvánosan kijelenti, hogy „gettófesztivál" lesz Kisvárdán. Sokkal többet takar az ilyen kijelentés, mint amit az első hallásra kiszűrhetünk belőle. Kik és miért tekintik „gettófesztiválnak" az, ahová el sem mentek. Törőcsik Marin kívül, aki a szakmai kamara nevében táviratban köszöntötte a kisebbségi magyar színházakat, még Gyurkovics Tibor képviselte személyesen a drámaírókat. A többiek - Ablonczy László a Nemzeti Színház igazgatója és Szakolczay Lajos - rendszeres nézői a Magyar Köztársaság határain túl játszó magyar színházaknak. Rajtuk kívül a magyarországi kritikusok közül még Bérezés László tartotta figyelmére A _ elmúlt hét végén Zsolnán r\Z- zajlott le az Éneklő Ifjúság kórusverseny országos döntője, melybe az iskolai kórusok közül a pozsonyi Tbiliszi utcai alapiskola Sojky kara, a Nyugat-szlovákiai kerületből a myjavai Radosť, KözépSzlovákiából a túrócszentmártoni Prvosienka, Kelet-Szlovákiából pedig a kassai magyar alapiskola Csengettyű kórusa jutott be. A szlovákiai verseny győztese - kimagasló teljesítménnyel - a Csengettyű kórus lett. Homolya Éva karnagytól először azt kérdezem, számított ilyen sikerre? - Huszonhárom éve foglalkozom a kórussal, így a szlovák iskolák énekkaraival is többször összemértük már tudásunkat. Zsolnán nyolcvankettőben a harmadik helyen végeztünk. Az országos döntőbe két évvel ezelőtt is bejutottunk, de akkor nem mentünk el a versenyre, mert ugyanabban az időpontban rendezték Komlón a nemzetközi Kodály Énekkari Fesztivált, s akkor mi ott képviseltük Szlovákiát. Képességeinkkel mindig tisztában voltam, s nem lennék, őszinte, ha elhallgatnám, hogy reménykedtem a mostani szlovákiai döntő előtt is. Természetesen jóleső érzés, hogy mi lettünk az elsők és nagy megtiszteltetésnek tartjuk, hogy Kocsár Miklós gyermeérdemesnek a Kisvárdán bemutatkozó tíz társulatot. Ennek tükrében igencsak megmosolyogtató volt a Kelet-Magyarország napilap munkatársának optimizmusa, aki legalább 50-60 újságíró érkezését várta. Egy héttel előbb fejeződött be az országos színházi szemle, amelyen Kaposvárott megjelent a teljes szakma. Bizonyára belefáradtak a jobbnál-jobb előadások nézésébe, ha egy hét pihenő sem volt elég nekik ahhoz, hogy Kisvárdán teljes vértezetben jelenjenek meg. Ennyit, ama kolozsvári páholyról, amely Jaques monológjáig üresen mered a színészekre és nézőkre. Persze az a monológ megérte a szokatlan májusvégi didergést, mint ahogy a fesztivál előadásai is megérdemelték a figyelmet. A kolozsváriak már említett Ahogy tetszik-je áldozatul esett a szabadtérnek és az időjárásnak. Didergő nézőket a legavatottabb Shakespeare-tolmácsolás sem melegít fel. Pedig Tompa Gábor e rendezésének van néhány eleme, amely vita tárgyát képezhette volna. Rendezésére jellemző az ötletgazdagság, de ezeket sorra kibontatlanul állította elénk. Az ardennes-i erdő oszlopsora, a meg-megjelenő zenészek öncélú, de annál kellemetesebb muzsikálása és a színészi játék egyenetlensége. Vita tárgyát képezhette volna, ha lett volna szakmai vita. A résztvevő színházak fórumait ugyan .megszervezték, de az inkább kisebbségi „panasznappá" sikeredett, mintsem a produkciókkal foglalkozó szakmai vitává. Mintha mindannyiunk számára az lett volna a legfontosabb, hogy igazoljuk a fesztivál létjogosultságát, holott az előadások önmagukban is legitimálták a rendezvényt. Felmerül a kérdés: lehet-e ott szakmai vitába bonyolódni, ahol minduntalan a magyar kormányhoz és a kulturális kormányzathoz küldendő állásfoglalás megfogalmazása kötötte le a fesztivál felelőseinek figyelmét, azontúl, hogy megrendezték a már említett, „panasznapot". Eközben alig szembesültek egymással a rendezők, a színészek és a kisebbségi lapok kritikusainak véleményei. Pedig, ha már a magyarországi szakma „gettófesztivállá" nyilvánította a rendezvényt, legalább nekünk kellett volna helyre tenkek számára írt dalciklusának az előadásáért a zsűri különdíját is megkaptuk. Nagyon meghatott, amikor a szlovákiai kortárs zeneszerzők egyik legjelentősebb képviselője, Ladislav Burlas elsőként jött hozzánk és gyönyörűséges magyar nyelven, őszinte hangon gratulált teljesítményünkhöz, s felajánlotta, hogy bármelyik, általunk kiválasztott verset szívesen megzenésíti számunkra, mert nagyon megtetszett neki a Csengettyű. 0A közéletben és a politikai szintéren, sajnos, magyarellenes megnyilvánulásokkal is találkozhatunk. Vajon tapasztaltak-e ilyesmit Zsolnán? - Az utcán is énekeltünk, és én úgy vettem észre, hogy tetszett az embereknek. A vasárnapi gálán a művelődési központban szintén nagy tapsot kaptunk. Gyermekeink beszélgettek és össze is barátkoztak a pozsonyiakkal, mártoniakkal. Nekem pedig a szakma olyan jeles egyéniségei, mint Zdenko Mikula, Alfréd Zemanovský ajánlották fel segítségüket s nyilvánították ki együttműködési szándékukat. Ľuboš Krtička, a rádió prágai gyermekkórusáni a dolgokat. Igaz, nehéz az őszinte szó akkor, ha az ottani szakma látatlanban megtagadja a fesztivált, s a rendezvényt támogató kormányzat talán ezért is visszaigazolását várja mindannak, amit a fesztiválért tett. Kell ez a fesztivál nekünk, s kellene a magyar színházi szakmának is. Csakhogy feltehetőleg nem kellemes szembesülni azzal a ténnyel, hogy Erdélyben, a Vajdaságban meg nálunk ismét kezd „színházszaga" lenni az előadásoknak. Olyannyira, hogy a hetedik romániai magyar színházként félhivatásos státuszban működő gyergyószentmiklósi Figura Színházat meg sem hívták Kisvárdára. Pedig az idei Jókai Napokon látott Übü királyuk európai mércével mérhető produkció' Az sem véletlen, hogy a Ljubiša Ristič szerb igazgató diktatúráját nyögő Szabadkai Népszínház Gogol Revizor-ät Alekszander Tovsztonogov grúz rendező groteszk modoráb^P játszotta, s aratta ezzel a legnagyobb szakmai sikert. Olyan volt ez a Revizor, mint egy véget nem érő csiklandozás, amelynek nyomán a nevetés már fájdalomba fordul, s a groteszk játékban egyszer csak megjelenik a tragikum. Olyan színészi iskolázottságot birtokol a szabadkai társulat, amelynek révén méltán mérhető a modern európai színházművészet mércéjével. Hangos siker kísérte a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház magyar társulatának előadását. Kincses Elemér rendező saját tragikomédiáját vitte színre. A Maratón című műnek egyetlen hibája a bőbeszédűség. Feledhetetlen élmény marad Lohinszky Lóránd játéka, aki egy koldus szerepében besugározta az előadást. A Komáromi Jókai Színház is a komédia jegyében játszott. Háy Gyula C Aligu l 0 című komédiája Beke Sándor rendezésében itt is sikert aratott. Aligha véletlen, hogy az egyik beszélgetés során Alekszander Tovsztonogov, a szabadkai Revizor grúz rendezője nagy elismeréssel nyilatkozott több komáromi színészről. Ha a komáromi színház akarja, szívesen rendezne nálunk is. Voltak a kisvárdai fesztiválnak kisebb színházai és csendesebb előadásai is. A Kassai Thália Színház Steinbeck Egerek és emberek-\éve\ hívta fel magára a figyelmet. Ezzel nak karnagya ugyancsak elismerését fejezte ki, főként azt dicsérte, hogy nagyon igényes kórusműveket is műsorra mertünk tűzni. 0A rendezés-szervezés színvonalát tekintve, milyen volt a verseny? - Szlovákiában manapság a pénzszűkét alighanem a kórusmozgalom érzi meg a legjobban. Majdnem úgy volt, hogy anyagiak hiányában nem tudják megrendezni a döntőt. Szerencsére, végül minden összejött. Sajnos, éppen a bizonytalansági tényezők miatt elég kevés idejük maradt a kórusoknak a felkészülésre, s ez leginkább abban mutatkozott meg, hogy Thomas Morley középkori angol szerző Májusi dalát, mely kötelező szám volt, kiérlelten egyetlen kórus sem tudta megszólaltatni. A szöveg fordítása sem volt a legsikerültebb, jobb lett volna talán, ha az eredeti angol szöveget énekeljük a szlovák helyett. Ez az egyik észrevételem, a másik pedig az, hogy a gyermekkórusoknak reggel kilenc körül még nem lenne szabad versenyezniük, ugyanis a gyerekek hangja ilyenkor együtt figyelmeztető is lehet, hogy idén nem volt jobb előadása a társulatnak. Bár jegyezték őket, sem a Szatmári Északi Színház magyar tagozata, sem a Sepsiszentgyörgyi Állami Színház Tamási Áron Tagozata, sem a Beregszászi Népszínház nem játszott a fesztivál helyszínén. Csak a környék városaiban láthattuk volna őket akkor, ha iemondunk a Kisvárdai Művelődési Központban látott előadásokról. Egyetlen olyan produkció volt, amelyet nem néztem végig. Meggyőződésem, hogy nemcsak a szocialista művészetnek van sematizmusa, hanem a reformáció eszmerendszeréből Kovács Aladár írta Téli zsoltár című történelmi játéknak is. Szabó József rendező sem tudta megfosztani az ideológiai felhangoktól ezt a drámát. Ha akarta sem tehette volna meg, mert akkor lényege és vele a mű hal meg. Persze kérdés, hogy ez az Apáczai Csere Jánosról írt darab megérdemli-e a dráma minősítést. A kisvárdai találkozó kinyitotta kapuit és Magyarország határain túlra is eljuttatta az együtteseket. Igaz, hogy a nagyváradi társulat Munkácsból való visszatérésük során tizenkét órát várakozott a szovjet -magyar határon, s a Szatmárnémetibe vendégszereplésre készülő komáromiakon ennek hírére természetes félelem lett úrrá, a szabadkaiak mégiscsak simán eljutottak Kassára. Az sem mellékes, hogy a Jókai Színház nagy sikerű szatmárnémeti bemutatkozása után az ottani színház román tagozatának igazgatója kísérte ki őket a határra, hogy zökkenőmentes legyen a hazautazás. írhatnám azt is, hogy már ennyi is elegendő érv lehet a magyar nemzeti kisebbségi színházak találkozója mellett. Ám sokkal súlyosabban esik latba az a tény, hogy maguk a vendégszereplő színházak akarják egymást megismerni, s a szakmai megmérettetést'is igénylik. Nem rajtuk múlott, hogy az idén ez a megmérettetés elmaradt. Kisvárda színházat szerető polgárainak, a kör- nyék lakóinak, a határontúli közeli városok nézőinek és a kisebbségi sajtó kritikusainak játszottak. Talán majd jövőre azok a „valakik" feloldják a szakmai és sajtóblokádot, hogy mégse jöjjön létre egy „gettófesztivál". DUSZA ISTVÁN még nem „nyílik meg". Meggyőződésem, hogy a kórusok azért követtek el technikai hibákat, mert a gyerekek még nem voltak kellőképpen „beénekelve". • Úgy tudom, Zsolnáról hazafelé tartva, egy helyen még énekelt a Csengettyű... - Igen. Megálltunk Hibbén, és Balassi Bálint sírjánál egyházi énekeket énekeltünk a templomban. Csodálatosan jó akusztikája van annak a templomnak. Alig akartak eljönni onnan a gyerekek, pedig már fáradtak voltak. • Legközelebbi terveik? - A külföld számunkra eddig csak Magyarország volt. Sajnos, támogatónk, menedzserünk továbbra sincs, így nehezen tudunk fellépésekre menni, noha nagyon szeretnénk. Zsolnán tudtam meg, hogy egy varannói kórus, melyet a kerületi versenyen leköröztünk, most egy angliai nemzetközi fesztiválra megy. Ilyenkor kerül gombóc a torkomba, ilyenkor jönnek"' a könnyek a szemembe. Mi egy svájci meghívásnak akartunk eleget tenni. ígéretet kaptunk a Magyarok Világszövetségétől, hogy segíteni fognak, de az egészből nem lett semmi. Mit mondjak? Én, amit tudok, mindent megteszek ezért a kórusért. SZASZÁK GYÖRGY 1991. JÚNIUS 19. ZENE HAT HÚRON Bach szakrális méltósága, Mozart kamaszos könnyedsége, Albeniz sóvárgó spanyol szenvedélyessége. Mind e zenei élményeket egy fiatal magyar gitárművész varázsolta elő hangszerével. Könnyed technikája, mély belső átéléssel párosuló, kidolgozott játéka kivívta közönsége elismerését. Papp Sándor pozsonyi tanulmányainak befejeztével, a Pozsonyi Magyar Kulturális Központban adott kamarahangversenyt a minap, ebből az alkalomból beszélgettünk vele. „Sok jó gitáros van a világon." (Prikler László felvétele) - ön magyarországi, hogyan került mégis Pozsonyba? - Debreceni vagyok, ott is végeztem középiskolai tanulmányaimat. A tanárom annak idején szervezett egy nemzetközi gitárostábort a Velencei-tónál. Ott hallottam először játszani Zsabka Józsefet, a Pozsonyban élő gitárművészt. Annyira megragadott technikai tudása, művészi virtuozitása, hogy elhatároztam, nála szeretnék továbbtanulni. Annál is inkább, mivel Magyarországon nincs művészképzés gitárszakon, csupán tanári, tehát főiskolai. így kaptam ösztöndíjat, s így lehettem itt négy évig. - Hogyan érezte magát nálunk? - Vegyesen. Nehezen szoktam meg az új környezetet. Tény viszont, hogy sok barátot szereztem, sokat az itteni magyarok közül is. Az egyetlen, amit sajnálok, hogy - éppen az erős magyar közeg miatt - nem volt alkalmam elsajátítani -a nyelvet, hiszen tanáraim legtöbbjével is megértettem magam magyarul. -Magyarországon és Csehszlovákián kívül zenéit Görögországban és Németországban. Tavaly pedig a párizsi gitárversenyen, alig huszonöt évesen a döntőbe jutott. Mit jelent ez egy gitárművésznek? -Szerénytelenség nélkül mondhatom, nagyon fontos megmérettetés volt. Talán a legjelentősebb nemzetközi verseny ez, amelyet a gitárművészek számon tartanak. - Több mesterkurzuson vett részt, a hangszer művészeinek olyan nagyságai mellett is, mint Roberto Aussel vagy John Duarte. Van-e példaképe, és egyáltalán mit szeret játszani? - Sok jó gitáros van a világon. Az idősebbek közül Segoviát tisztelem a legjobban, mint a század gitárművészetének a megteremtőjét. Játszani pedig mindent szeretek, reneszánsz, rokokó, barokk vagy klaszszikus darabokat éppúgy, mint huszadik századi zenét. Talán Albeniz nevét emelném ki, ezt a századeleji zeneszerzőt különösen szívesen játszom. Nem szabad elfelejteni, hogy a huszadik század a gitár évszázada. Igen bő irodalma van tehát ennek a hangszernek. Egy Unesco-felmérés szerint egy megvásárolt zongorakottára három gitárkotta jut. Érdekes azonban: Európában nincs anynyira elterjedve a klasszikus gitár. Ellenben Japánban egymillió klaszszikus gitárost jegyeznek. Jellemző, hogy Magyarországon a második világháború után indult csak gitáross képzés, de mint mondtam, akadémiai szinten ma sincs még. - Befejezte itt a stúdiumot. Hová készül, mik a tervei, viszontlátjuk-e még Pozsonyban? - Lehet, hogy egyelőre el sem megyek. Azt szeretném elérni, hogy még egy évet tölthessek itt posztgraduális képzésen. Zsabka József mellett nagyon jó tanulni. Közben Debrecenben szándékozom tanítani, Miskolcon pedig gitárszakot szeretnék indítani szeptembertől. Azonkívül szívesen összehoznék egy gitárkvartettet is, ez itt Pozsonyban a gyakori utazások miatt csak részben valósulhatott meg. (brogyányi) Ez igen! ELSŐ: A CSENGETTYŰ
