Új Szó, 1991. május (44. évfolyam, 102-126. szám)

1991-05-06 / 105. szám, hétfő

r\UL i urv/-\ .OF SZÓ. yyi. majuíď t>. G0ND0LK0D0 IRODALMUNK KÖRVONALAI EGY ESSZÉ- ÉS TANULMÁNYGYŰJTEMÉNY MARGÓJÁRA I laavománv és megújulás 2 II címmel jelent meg nemrégiben egy terjedelmes gyűjtemény. Második kötete annak az antológiának, amelyben e sorok írója kísérletet tesz a felszabadulás utáni, pontosabban az 1948-1988 közötti időszak csehszlovákiai magyar értekező prózájának, közelebbről esszéés tanulmányirodalmának átfogó bemutatására. A kiadói elgondolások szerint, az összeállítást eligazító-értékelő összefoglalás zárta volna a hazai magyar értekező próza fejlődéséről, legjelentősebb művelőiről. Erre szerkesztési okokból nem került sor, így az oda szánt gondolatok egy részét itt foglaljuk össze, az olvasók, főként az ifjabb generációk tájékoztatására. A Hagyomány és megújulás 1-2 közvetlen folytatása a Szlovenszkói küldetés (1984) címmel ugyancsak e sorok írójának válogatásában megjelent antológiának, amely az 1918-1938 közötti időszak értekező prózájának legjellemzőbb eredményeit, időtállónak bizonyult értékeit foglalja össze. A Csehszlovákiai Magyar írók sorozatban megjelent két kiadvány együttes feladata, hogy a legértékesebb művek újraközlésével érzékelhetővé tegye napjaink olvasói számára a nemzetiségj irodalmunk hétévtizedes története folyamán kibontakozott esszé- és tanulmányirodalom főbb eredményeit, legsajátabb vonásait, tartalmi-tematikai-formai jellemzőit. Azt a helyzetünktől determinált" főrmát, amely a klasszikus műfaji változatoktól eltérően a legritkább esetben lehetett a „lélek kalandja", az „intellektus költeménye", többnyire ném a felfedező vagy az elemző kíváncsiság ihlette, hanem nagyonis konkrét, általában a nemzetiségi léttel összefüggő gyakorlati célok szülték. Ez a körülmény magyarázza esszé- és tanulmányirodalmunk mélyre nyúló valósággyökereit, műfaji sokarcúságát, amely hol a közírás különféle változataiban, hol a nemzetiségi létgondokat elemző, a táji szervesség kérdéseit boncolgató tanulmány műformáiban, hol az irodalom- és kultúrpolitika, az irodalomtörténet, az irodalomkritika műfajaiban valósult meg. A harmadvirágzás értekező prózájának körvonalait bemutató, huszonhárom szerző ötvennyolc művét felvonultató antológia főbb célkitűzéseit és témaköreit már a címében is jelezni kívántuk. A „hagyomány" egyrészt a korábbi korszakok szellemi örökségére irányuló, lényegében az „önmagunk keresése" jegyében folyó hagyományfeltárást és értékelést, másrészt a gyökerekhez, a szülőföld megtartó, éltető erőihez való ragaszkodást és alkotó viszonyulást jelenti. A „megújulás" pedig az elmúlt négy évtized alatt kibontakozó, a változó-nehezülő társadalmipolitikai körülménye^ között formálódó, szellemében, tartalmi-formai vonatkozásaiban meg-megújuló értékező prózánk, ezen belül esszé- és tanulmányirodalmunk törekvéseire utal. Ma már kevesen kételkednek abban, hogy elsősorban az önvédelem reflexei működtek közre, hogy eszszé- és tanulmányíróink leginkább azokat a területeket-témaköröket részesítették előnyben, melyek szorosan kötődnek a nemzetiségi léthez, alkalmasak a helyi hagyományok feltárására, az identitás erősítésére, a nemzetiségi öntudat és önismeret fejlesztésére. E követelményeknek pedig - sajátos körülményeink között - leginkább az irodalom, az irodalompublicisztika felelt meg. Nem véletlen tehát, hogy értekező prózánk leggazdagabb forrása, legihletőbb témája a csehszlovákiai magyar irodalom. Következésképpen irodalmi ihletésű írások adják gyűjteményünk döntő többségét. A

felszabadulást követő időszak hazai magyar irodalma rendkívül mostoha körülmények között indult. A csehszlovákiai magyarság számára - ahogy Fábry fogalmazta - 1945-ben csak a fegyverek hallgattak el, a „háborús" állapotok nem szűntek meg. A magyar kisebbség széles tömegei a teljes jogfosztottság állapotába kerültek, az iskolákat bezárták, szünetelt a sajtó- és könyvkiadás. Az írók legfeljebb kéziratokat terjeszthettek. így Fábry Zoltán is, aki 1946 tavaszán megírta A vádlott megszólal című döbbenetes erejű esszéjét, melyben visszautasítja a csehszlovákiai magyarság háborús bűnökben való kollektív elmarasztalását, s húsz év kisebbségi történelmének argumentumaival bizonyítja a magyarság többségének antifasizmusát. Ilyen előzmények után az 1948 februárjában bekövetkezett politikai-társadalmi fordulat a csehszlovákiai magyarság döntő többsége számára a megkönnyebbülést jelentette. A nemzetiségi elnyomás, az egzisztenciális veszélyeztetettség elmúlta eufórikus hangulatot teremtett soraiban. Ez a február valóban „jégtörő és gyümölcshozó"-nak ígérkezett. Az anyanyelv törvényes jogainak visszaállítását, a magyar iskolák megnyitását, a sajtó, a könyvkiadás újraindulását, a nemzetiségi kérdés végleges megoldásának lehetőségét jelentette. A teljes némaságból feltörő hang felszabadultság, a hála hangja volt. Az anyanyelven szólalás lehetősége patetikusra hangolta a szavakat. Az otthonratalálás lelkesültségét fokozta az a remény, hogy belátható időn belül felépül egy igazságos társadalom, a mindenféle megkülönböztetést kizáró, mindenki boldogulását biztosító szocializmus. Jól tükrözi a közhangulatot Fábry Üzenet című írása, mely az Új Szó első számában jelent meg. Ez a miniatűr esszé több vonatkozásban A vádlott megszólal ellenpólusa. A sérelmeit elemésztő, a számonkérésről lemondó ember szólal meg benne, aki telve van a nemzetek közötti megbékélést, kölcsönös bizalmat és megbecsülést, az anyanyelvi kultúra felvirágoztatását hozó jövő reményével. Fábry optimizmusát nem igazolta az idő, de történelmi tény marad, hogy ez az írás volt az első irodalmi szó, amely a hosszú némaság után a szélesebb szlovákiai magyar közvéleményhez eljutott. Szerzője felrázó, aktivizáló hatást szánt neki, a magyar nemzetiségi kultúra újraindítását. A szlovákiai magyarság az indulást követően sokáig az újjáépítés lázában égett. Nemcsak új társadalmat, hanem új kultúrát, mindenkihez szóló demokratikus kultúrát és irodalmat kellett létrehozni, hozzá új és művelt közönséget nevelni, s főként pótolni az értelmiség ki- és feltelepítéssel, önkéntes távozással elszenvedett súlyos vérveszteségét. A fokozatosan kibontakozó kulturális életet áthatotta a közös művelődés, az együttanulás igénye. Szinte mindenki tanulni és tanítani akart. Ez a didaktikai gesztus jelen volt szellemi életünk minden területén. Különösen a publicisztikában dominált, de áthatotta a szépirodalmat csakúgy, mint az értekező próza különféle változatait, meghatározta az irodalom- és kultúrpolitikai törekvéseket. Ezzel a mindent átható művelődési igénnyel összhangban a napi politika szükségleteit meghaladó sajtóanyag szinte kizárólag a népművelés, a tudományos ismeretterjesztés követelményeit teljesítette. A kezdeményezést a tapasztalt, már a két háború között is ismert írók - Sas Andor, Fábry Zoltán, Egri Viktor - vállalták. Munkásságukkal jelentős missziót teljesítettek: megteremtették újrainduló irodalmunk, benne esszé- és tanulmányirodalmunk alapjait. T

ragikus fordulata azonban a csehszlovákiai magyarság történetének, hogy a nemzetiségi elnyomás alól szabadulva hamarosan az „élesedő osztályharc" gyanakvástól, bizalmatlanságtól terhes légkörében találta magát. Az 1948 utáni fellendülés és optimizmus a diszkriminációs intézkedéseket hatálytalanító párthatározatok ellenére is fokozatosan alábbhagyott. Egyre nyomasztóbbá vált a személyi kultusz, a dogmatikus gondolkodás, a zsdánovi kultúrpolitika térhódítása. Az eufórikus hangulat már az ötvenes évek elején kincstári lelkesedéssé torzult. A szépirodalmat, különösen a költészetet, átható őszinte pátoszt fokozatosan felváltotta a voluntarizmus, illetve a voluntarista illuzionizmus. A szépirodalom, a publicisztika egyaránt a sematizmus, ' a lakkozás szellemében formálódott. Nem az egyre inkább ellentmondásossá váló valóságot, hanem annak eszményített, meghamisított, kultúrpolitikailag deklarált képét tükrözte. A napisajtó, a közírás általában szemet húnyt a visszásságok, felgyülemlő problémák felett, vagy áttételesen, leginkább múltbeli témákba öltöztetetten próbált véleményt formálni. így sem volt kockázatmentes, a bírálatot könyörtelenül elfojtották, a másként gondolkodókat, a hivatalos képletbe nem illőket cenzúrázták vagy elnémították. Az említett írók mellé, főként Fábry Zoltán ösztönző példájának hatására a kedvezőtlen körülmények ellenére is fokozatosan kibontakozó irodalmi folyamatban hamarosan felsorakozott az értekező próza háború utáni első nemzedéke. Szórványos előzmények után 1945-55 körül kezdett publikálni Tóth Tibor, Rácz Olivér, Turczel Lajos, Csanda Sándor, Bábi Tibor, Dobos László, Tolvaj Bertalan, Gály Iván; a hosszú hallgatás után aktivizálódó Forbáth Imre, a Prágában élő Rákos Péter és még sokan mások, különböző évjáratú, eltérő felkészültségű publicisták, kritikusok, irodalomtörténészek. Felgyorsult az esszé- és tanulmányirodalom fejlődése, gazdagabbá, színesebbé vált az irodalmi élet. Az említetteket követően szinte minden évtized új alkotókkal gyarapította az értekező próza művelőinek sorait. A hatvanas években Fónod Zoltán, Duba Gyula, Tőzsér Árpád, Koncsol László, Gál Sándor tevékenysége vált folyamatossá; a hetvenes évek küszöbén Szilvássy József, Bodnár Gyula, Mészáros László, Zalabai Zsigmond, Lacza Tihamér jelenléte állandósult, majd a napjainkig ívelő folyamatba Grendel Lajos, Dusza István, Balla Kálmán, Alabán Ferenc, Kövesdi Károly, Tóth Károly kapcsolódott bele. Tevékenységük részletes dokumentálására a két kötet ellenére sem sem volt módunk. Távolról sem törekedhettünk teljességre. Különösen olyan értelemben nem, hogy minden jelentősnek tetsző szerzőt és témakört felvonultassunk. Olyan közírók, termékeny recenzensek és tanulmányírók munkásságát is mellőzni kényszerültünk, akiknek tevékenysége egyébként számontartott kulturális életünkben. K

özkeletű tapasztalat, hogy az antológiák sohasem kifogástalanok. A Hagyomány és megújulás sem az. A válogatás kritériumait összeszövődő kompromisszumok szülték. Arra törekedtünk leginkább, hogy a kellő színvonal megőrzése mellett lehetőleg a csehszlovákiai magyar kisebbség problémáira, irodalmának és kultúrájának kérdéseire vonatkozó írásokból válogassunk. Nem mentségül, inkább emlékeztetőül jegyezzük meg: négy évtized hatalmasra duzzadt, rendkívül heterogén színvonalú és személetű anyagából válogattunk megszabott terjedelmi korlátok között. SZEBERÉNYI ZOLTÁN SZELLEMI GYERTYAVILÁG Miért nem kellett Szlovákiának KözépEurópa Egyetem? Őszintén szólva, fogalmam sincs. Ép ésszel alig érthető, mi vezette a szlovák kormányt tavaly arra a döntésre, hogy visszautasítsa Soros György ajánlatát, miszerint a KözépEurópa Egyetemnek Budapest és Prága mellett Pozsonyban is lett volna egy székhelye. Mert az amerikai milliomos meg akarta vásárolni a vár mellett épülő új parlament épületét? Az esetleges magyar történelmi párhuzamtól való viszolygás, a Corvin Mátyás alapította Academia Istropolitana erőltetett kontinuitása? Vagy egyszerűen maga a tény, hogy egy amerikai zsidó, aki ráadásul magyar származású, veszélyes lenne a nemzeti álmok szempontjából? Egy nemzetközi, európai szellemiségű egyetem, amelyen oxfordi, cambridge-i tanárok tanítanának, háttérbe szorítaná a fíazai egyetemeket? Nem nyomoztam utána, végül is miért utasította vissza a szlovák kormány az ajánlatot, pedig a CEU (CentralEuropean University) gondolata tetszetős volt hazai tájakon is, s ha emlékezünk az ex-oktatási miniszter, Ladislav Kováč álmaira, aki angolul kívánta volna pallérozni a nemzetet, egyenesen érthetetlen a dolog. Hogy a Jókai Egyetem ötletétől miért irtóztak egyesek tavaly, az sejthető, bár érveik elfogadhatatlanok (nincs rá szükség hisz a nyitrai pedagógiai kar elég magyar pedagógust képez; nincs rá pénz; nincsenek tanárok; a magyar diákok hátrányos helyzetbe kerülnének az anyanyelven folyó képzés miatt; Komáromban hiányoznak a feltételek hozzá stb.). Az örökös ellenségképben való gondolkodás fóbiás szorongását kénytelen-kelletlen tudomásul vette a csehszlovákiai magyarság, s azóta is csend van egyetem ügyében. De hogy miért derogált az európai szellem injekciója egy olyan kis országnak, amelynek gazdasága enyhén szólva romos, szellemi léte még romosabb? Hisz tavaly is minden utcasarkon azt hallottuk, fel kell zárkózni Európához, befogadásért kell folyamodnunk ama megálmodott Házba, el kell fogadtatnunk magunkat a világgal, be kell hozni a nyugati tőkét. Persze, nem mindegy, kinek a tőkéjét. Legalább is le kell káderezni az illetőt, mert eleve gyanús, hogy jön valaki, s felajánl félmillió dollárt: nesztek, csináljatok egyetemet, elég, ha épületet adtok. Naná, Soros úr, majd rávilágítunk, mi lappang bokrának megette! Mert hiába amerikai polgár kegyed, csak magyar anyanyelvű, s ez bizony felettébb gyanús ezen a tájon. (De még egyes magyarországi magyaroknak is gyanús, akik ugyanolyan vehemenciával támadják, lévén, hogy nem elég „nemzeti".) Hogy mikor lesz Szlovákiának fölösleges félmillió dollárja oktatásügyre, enyhén szólva megválaszolhatatlan ebben a pillanatban. Hisz jórészt még a gazdasági program sorsa is kérdéses, ha annak legavatottabb szakértőjét, Kučerák minisztert ,,a birodalom visszavág"-alapon, ukmukfuk menesztik, s az anjelurak ágálnak a parlamentben, mintha legalábbis falusi kocsma lenne a törvényhozás háza, ahol az a-döntő szempont, ki kiabál hangosabban, s ki veri az asztalt leggyakrabban. Veszélyes dolog a demagógia. Sokkal könnyebb teljesíthetetlen ígéretekkel hitegetni a munkanélküliség fantomjától félő dolgozók ezreit, mint konkrét lépéseket tenni új munkahelyek, új struktúrák, új tervek létrehozására. Ahhoz meg kell érőltetni a szürkeállományt, s nem elég bűnbakokat keresni, fellengzős jelszavakkal, a múltból visszaköszönő szlogenekkel etetni a nemzetet. Sokkal könnyebb nemzeti húrokat pengetni, mint szembenézni rövidebb távon néhány keserves évvel. Dehát a populisták és a hatalomra törő politikusok nem gondolkodnak távlatokban, nemzetben, jövőben, Európában. Nekik elegendő a pillanatnyi siker, bármilyen áldozatokkal is jár hosszú távon, bármennyire is visszaveti az ország szekerét a hozzá nem értésük, demagógiájuk, a saját karrierizmusuk. S a nép, az istenadta nép vajh' boldog-e rajt'? Ö sem gondolkodik távlatokban, pláne, ha nem szoktatják hozzá, ha nem magyarázzák meg neki: ahhoz, hogy holnap jobb legyen, ma ki kell bírni egyet s mást. Ahhoz, hogy szellemileg ne épüljünk le még jobban, be kell engedni az európai szellemet, a legjobb tudást, a legigényesebb filozófiát. Be kell kapcsolódni egy nagyobb szellemi áramkörbe, különben holnap, holnapután gyertyával fogunk világítani, jajgatva a félhomályban, hogy az a fránya világ nem lát bennünket. Vagy ha lát, esetleg vasbotokkal menetelő bányászokat, vasmunkásokat, akikkel elhitették, hogy a legtanácsosabb bezárkózni, leoltani a villanyt, és sötétben, bekerítve várni a szebb jövőt, sült krumplit eszegetve a kemencepadkán. Mit nekünk Közép-Európa Egyetem, a cambridge-i Ernest Gellner szemináriuma a polgári társadalomról! Mit nekünk a Columbia egyetem tanára, a párizsié, a grazié, až oxfordié! Szóval, nem tudom, miért nem lett végül is Pozsonyban Közép-Európa Egyetem. Hogy egészen őszinte legyek, nem is érdekelnek a részletek, örülök, hogy legalább Prágában megnyílt, talán a gyerekeink oda járnak, járhatnak tanulni. Ha nem fogjuk félteni őket az átkos, fertőző nyitott szellemtől, a ,,federál "-féle fantomoktól, meg az adakozó milliomosoktól, akik (hallatlan!) arra költik a pénzüket, amire jónak látják... (kövesdi) Kis NYELVŐR KERESSÜK A MEGFELELŐ SZÓT! ,,Úgy éreztem, ... amit az élet tőlem követel, az emberen felüli" - mondta egy riportalany az újságírónak, aki bizonyára egyet is értett vele ebben, mert így írta le a nyilatkozatát, azaz inkább vallomását. Mi sem szeretnénk érzéketlenek lenni senki gondja-baja iránt, de nyelvünk szavainak jelentései iránt sem, ezért inkább azt mondanánk: amit az élet a nyilatkozótól követel, az nem emberen felüli, hanem emberfölötti. Igen, az emberfölötti vagy emberfeletti melléknév fejezi ki valaminek azt a tulajdonságát, hogy az már az emberi képességek teljesítményének határát meghaladja; nagyobb, több, mint amennyire az ember képes. Ez a valami lehet erőfeszítés, fáradozás, szenvedés, türelem, teljesítmény, de általánosságban az is, amit valakitől az élet követel. Bizonyára ezt a szót, az emberfölötti1 kereste a riportalany is, de nem jutott az eszébe. Bizony könnyen szót tévesztünk, gyakran felcserélünk két rokon hangzású elemet, különösen akkor, ha jelentésük is közel áll egymáshoz. író, tehát hivatásos tollforgató állapítja meg egy szlovákiai városról: Ma ...negyedmillió lakója van." S ez a megállapítás így is jelenik meg kulturális hetilapunkban. Senkinek sem tűnt fel a kézirat olvasói közül a szóhasználati furcsaság. Vajon az feltűnne-e, ha valaki azt írná egy bérházról, hogy annak háromszáz „lakosa" van? Lakója ugyanis - mai szóhasználatunk szerint - háznak, lakásnak, szobának, helyiségnek van, esetleg a háziúrnak vagy az albérlőt tartó főbérlőnek; országnak, városnak, falunak, azaz településnek lakosa van. Előfordul ugyan régebbi, sőt mai művekben is a lakó szó ,lakos' jelentésben, de - s ez érdekes - csak többes számban. Például Berzsenyinek A magyarokhoz című ódájában: „Ádáz Erynnis lelke uralkodik, S a föld lakóit vérbe mártott Tőre dühös viadalra készti." Kuncz Aladár is használja a „sziget lakói" kifejezést Fekete kolostor című regényében. Bodnár Gyula az Új Szó 1991. február 15-számának Lefokozott önkormányzatok? című vezércikkében a helyi önkormányzatok hatáskörének korlátozását, illetve a körzeti hivatalok hatáskörének növekedését bírálva így ír ez utóbbiakról: „Mintha ők tudnák a legjobban, ... mire van szüksége egy településnek, hogyan akarnak élni lakói!" E többes számú alakok ellen nem tiltakozik a nyelvérzékünk. A lakosnak is találkozhatunk a ,lakó' jelentésével, de csak a régi idők szóhasználatát idéző művekben. Különösen kellemetlen a szótévesztés tudományos témák fejtegetésében; itt nemcsak a félreértés veszélyét rejtheti magában, hanem olykor komikus hatást is kiválthat az olvasóban, ami a szerző számára nem hízelgő még akkor sem, ha nem ő követte el a hibát, hanem az, aki figyelmetlenül idézte a szavait. Ilyesfajta szótévesztést találunk a következő mondatban is: „Biokémiai reakciók láncolata gondoskodik róla, hogy bizonyos, eredetileg női szervkezdeményezésekből a másik nem szervei alakuljanak ki." Lehet szervkezdeményezés összetett szavunk is; használhatjuk, ha valamilyen szerv kezdeményezését egy szóval akarjuk kifejezni; de tudjuk, itt nem erről van szó. Itt a szervkezdemény biológiai szakszó helyére került figyelmetlenségből a szervkezdeményezés. A növénytanban, embertanban a kezdemény vagy a szervkezdemény szavakkal jelölik a kialakuló szerv, illetve szervezet első megjelenési formáját. A mondat helyesen így szerkeszthető át: Biokémiai reakciók láncolata gondoskodik arról, hogy bizonyos, eredetileg női szervkezdeményekből a má$ik nem szervei alakuljanak ki. JAKAB ISTVÁN